Az unortodoxia és a létező szocializmus

Fekete János (tudom, tudom, zsidókommunistamarxistagazember) a hetvenes évektől próbálta rábeszélni Kádárt arra, hogy a forint legyen a szocialista tömb korlátlanul átváltható valutája. Ez ugyan akkor (az olajválság utáni időkről van szó) lenyomta volna a sárga földig az árfolyamot, azonban a vége egy olyan fizetőeszköz lett volna, amelyet nyugodtan vásárolhat a nyugati befektető, amely tárgyalási alap nem csak egy magyar-német vagy magyar-japán üzleti megbeszélésen, hanem egy orosz-francián is. Ez a lépés a kelet Svájcává tett volna minket, igaz, óriási illúzióvesztés, élvetszínvonal-csökkenés árán.

Kádár válasza az volt Feketének, hogy Fekete elvtárs, a XX. században a magyar már kétszer elveszítette mindenét, nem fogja harmadjára is. Valóban, a dologhoz a forintnak, ahogy akkor volt, meg kellett volna halnia ugyanúgy, ahogy meghalt a korona és a pengő is korábban. És valóban akkor bőven éltek olyan nem is túl öreg nyugdíjasok, akik huszonévesen mindent elvesztettek, amikor a papírdarabbá értéktelenedett korona helyett jött a pengő, és negyvenévesen, mire nagy nehezen összeszedték volna magukat, részesei lettek a sokáig fennálló hiperinflációs világrekordnak.

Kádár nem tette meg velük, hogy lelökje őket oda, ahol az ország lehetőségei alapján lenniük kellett volna. Alighanem tartott Moszkvától, tartott az épp teret és hatalmat nyerő Biszku Béla-szerű ortodox kommunistáktól.

Mit veszítettünk? Ekkoriban folytak a kudarcba fulladt tárgyalások a japánokkal, akik gazdasági teljesítményük csúcsán Csepelen a Pannónia helyett Yamahát gyártottak volna. A “világhírű” Ikarusz busz, akkoriban még idézőjelek nélkül volt világszínvonalú termék, de ha akkor nyitottabb a gazdaságunk, szabályozott feltételek mellett lehetett volna bevonni az MAN-t vagy a Mercedest, nem pedig úgy, hogy előbb ilyen-olyan posztkommunista alakokkal az ebek harmincadjára jut, majd a csődtömeget feltételek nélkül, bagóért megveszik. És így tovább.

A megoldás a kettős árfolyam lett. Fekete mehetett és tárgyalhatott az igazi forintárfolyam mellett, az átlagembernek meg hazudtak egy másikat, amelyet bizonyos valutakeretig fenntartottak. Fekete vállat vont, és intézett ehhez is hitelt. Az egyensúly aztán csak létrejött, mostanában születne meg a válasz a kérdésre, hogy mire is van valójában pénze az országnak.

Erre mit olvasok? Nézzük csak, Barcza György a Századvég vezető elemzője:

“Az elemző lát arra lehetőséget, hogy a devizában eladósodottakra nehezedő nyomást csökkentésk. A megoldás a nemzeti bank kezében van: olcsóbb devizához kell juttatni a gazdaságot, s ez automatikusan maga után vonja a devizában eladósodott emberek és vállalkozások törlesztőrészleteinek csökkentését, hiszen mérséklődik az árfolyam-különbözet miatti plusz kiadásuk. Meglátása szerint az olcsóbb deviza forrása a devizatartalék lehetne. A jegybank a devizatartalékainak egy részét alacsony kamaton odaadhatná a kereskedelmi bankoknak, amelyek így olcsón jutnának pénzhez – magyarázta.”

Aha. Tehát lesz olyan forint, amely többet ér, hiszen ezt a forintot elővéve pénztárcánkból nem 300 forint lesz egy euró, hanem csak 210, ellenben ezt csak egy bizonyos keret és és felhasználási mód esetén tehertjük meg. Míg ezen kívül lesz igazi forint, amelyből viszont 300-at kell odaadni a “csencs, csencs” hívószavakkal hozzánk lépő rosszarcúnak, ha akarunk egy eurót.

Persze, most én károgok itten, hiszen megmondta az elemző úr, hogy a jegybank devizatartalékából lesz a dolog megoldva, nem hitelből. Az úgy látszik, fel sem merül, hogy az a devizatartalék még kaphat szerepet akkor, amikor majd az unortodoxia kiteljesedése miatt, a Templeton elemzői “hold” státuszból “sell” státuszba rakják át a magyar államkötvényt és a yield to matolcsy hirtelen egy elég ijesztő szám lesz (elnézést, pénzügyes poén.)

Ekkor majd, tartalék híján fel kell venni hitelben ugyanazt, amit egyébként Kádárék is felvettek, de addigra túl leszünk a 2014-es májusi kellemetlenségen.

A probléma és az arra adott válasz, viszont kísértetiesen ugyanaz, és megmutatja az “unortodoxia” lényegét: az unortodoxia nem más, mint a létező szocializmus.

Bajnai királyetapja

A háromhetes kerékpárverseny királyetapját mindig nagy várakozás előzi meg. Armstrong igazi bűne nem az volt, hogy doppingolt, hanem hogy úgy doppingolt, hogy a királyetap előtti izgalmat elvette a nézőktől. Mert mi is a királyetap?

A 3-4000 km táv felénél-kétharmadánál a Tour de France útvonala az Alpok hágói közé ér. Minden, a főútról felfelé kanyarodó mellékútnak legendája van, hogy ment ott fel Bartali, Hinault, Merckx, Pantani. A királyetapon rendszerint két-három legendás hágóra is felmennek, a befutó a legmeredekebb, legmagasabb hágók egyikén van.

Eddig a napig az igazi esélyesek nem fedték fel lapjaikat. Az eddigi nagyjából tíz szakasz specialistákról (sprinterekről, időfutammenőkről szólt) az összetett győzelemre esélyesek arra figyeltek, hogy egymástól ne kapjanak időhátrányt. A királyetap előtti napon már volt egy hegyi szakasz, ott már valaki támadásba lendült. Ha nem, akkor nyert egy hegyi specialista, aki az összetettben esélytelen a gyenge időfutam-teljesítménye miatt.

A királyetapig a csapattagok már elvégezték a dolgukat. Az izgága, folyton ritmust váltó egynapos menők szekálták az ellenfél csapatát. Ha látták,hogy a konkurens csapat menőjének rossz napja van, és legszívesebben egyenletes tempóban tudná le a napot, folyton ritmust váltottak. A vízhordók, akik a hegyen esélytelenek nagy termetük miatt, felvezetőkocsiként nyújtottak szélárnyékot a főnöknek.

A királyetapon azonban előbb-vagy utóbb kiáll a vezetésből az utolsó segítő is, menni kell, egyedül, a többiekkel küzdve a győzelemért. Többféle taktika van. Aki a durva tempóban erős, mint fénykorában Armstrong és Basso, a hegy derekánál ritmust vált és (az EPO támogatta) követhetetlen tempóban megy fel, perceket adva a többieknek. A ritmust váltogatók, mint Contador, Valverde, Ullrich a hegyen folytonos megindulásokkal próbálják kizökkenteni a náluk erősebbet, hogy egy hirtelen megindulásra reagálva görcsöt kapjon, és mire kijön belőle, három perc hátrányban legyen. A zsokétermetű hegyi specialisták elindulnak a hegy legaljától, mert kicsi de állandó tempónövelésre képesek fent, ahol már ritka a levegő. Mindenki előtt, amíg csak bír, mennek a jól megfizetett segítők, akik hozzák a kulacsot, ezzel is két kilónyi súlytól kímélve a nagymenőt illetve megadják azt a kényelmet, hogy egy baráti kereket nézhet maga előtt, amelyik nem vált ritmust, hanem igyekszik a mögötte jövőnek legkedvezőbb tempóban vezetni.

A királyetap előtti tíz nap a spekulálásé. Ki milyen erőben van. Ma kapott egy percet de defekt miatt, ezt simán visszahozza. A hegyen nem fog menni, majd utána az időfutamon. X csapat, miután nagymenője megsérült Y csapatot fogja segíteni a hegyen cserébe a sík szakaszokon X csapat segít felvezetni Y csapat sprinterét. Megverik az esélyest. Nem verik meg. Megverik de nem eléggé. Új doppingszer van. Nincs új doppingszer.

Megalakulnak alkalmi érdekszövetségek. Minden csapat spekulál, hogy melyik támadással kell menni és melyikkel nem. Ha X most ellépett, az nekünk jó, mert a szakasz végéig úgyse bírja ki, viszont Y megy vele és a veszélyes, mert Y csak harminc másodperc hátrányban van a mi emberünkhöz képest, ezért Y nem mehet, nosza álljunk a mezőny élére és érjük utol. Ebben Z csapat nem támogat minket, mivel az ő érdeke az, hogy a mi emberünk fáradjon, Y-nál jobb a hegyen Z menő, ezért Y felőle mehet, sőt előző este ők dumálták le a másik csapattal, hogy X támadni fog, cserébe három nap múlva nem mennek majd a szökésük után.

A királyetap ezt az olaszos kavarást szünteti meg, amikor nincs tovább, csak az erő számít. De még itt is taktikázni kell. Armstrong azon kevés versenyzők egyike volt, akinek nem kellett, az EPO pont azt a pluszt adta meg neki, hogy ő erőből mehetett bármikor. Akinek nincs ilyen jól beállítva a szer, taktikázni kénytelen, mert nem lehet háromszor legyűrni 1500 méter szintkülönbséget anélkül, hogy legalább egyszer meg ne rogyna közben az ember. Oxigénhiány, savasodó izmok, elvesző ritmus. Ezek a fiúk epo nélkül is percek alatt regenerálódnak, de itt másodpercek sincsenek. Aki túl hamar vagy rosszkor vált ritmust vagy készületlenül éri az ellenfél ritmusváltása menthetetlenül leszakad. Még feljöhet de onnantól kezdve már nem övé a kezdeményezés hiszen ahogy felér, újabb ritmusváltás jön és ő már csak reagálni fog, és előbb-utóbb újra begörcsöl.

A nagydumásokról kiderül, hogy a duma azt a célt szolgálja, hogy minél később kezdjék az emelkedőn kóstolgatni őket, mert nem igazán erősek. A túl hamar indulók a hegyre felérve az időjárástól a doppinglaborig mindent emlegetnek, hogy kidumálják taktikai hibájukat. Akik nem bírtak támadni és csak nagy fújtatva felértek az esélyessel, fogadkoznak, hogy majd holnap a kicsit kisebb, de azért szintén kemény emelkedőn visszavágnak.

Hogy ez most Armstrongról jutott eszembe? Nem. Bajnairól.

Az ő versenyének célja 2014 májusában a választások napján van. Ott kell, akárcsak hajszálnyival is, de Orbán előtt felérni a csúcsra. A nagy emelkedő nincs még itt. Önkéntes vízhordók ajánlkoznak, jön mellette egy másik csapat, akinek első embere úgy gondolja, ő még támadhat a hegyen, olyan emberek akarnak az élbolyra zárkózni akik már a vasúti felüljárón is leszakadnak, nem hogy az Alpe d’Huez vagy a Stelvio gyilkos hajtűiben.

Minden csapattársára vadásznak. A biciklisportot azért sújtja annyi doppingbotrány, mert a hegyen, a kamerák előtt nincsenek okos edzői húzások, jogtalan tizenegyest fújó bíró, jogos gólt lesre intő megkent partjelző. Csak a hegy van, a kerékpár, a hőség és a ritka levegő, nomeg az ész, amelyre nem hat jól a ritka levegő de kell, hogy a támadásokat követni és kezdeményezni lehessen. Mit tesznek hát azok, akik a hegyen nem nyerhetnek észből és erőből? Nem tudnak a versenyen csalni, túl sokan látják, és a szabályok sem olyanok. Feldobják a doppingolókat, vagy ha tudják hogy nincs dopping, de legalábbis nem lehet kimutatni, akkor is odaküldik az ellenőröket, hátha a nagymenőt megzavarja a késő éjjeli vagy hajnali szekatúra.

Nem számíthat másra Bajnai Gordon sem. Ugyanakkor jó lecke lehet a vele és ellene számolóknak is, hogy még több nagy hegy van hátra az utolsó emelkedőig, kavarog a mezőny, az élboly megalakulása még hátravan.

Levél svejcba

Sztíring Víl of Hángöri

Kossuth szkver 4.

Tuhum-Itméj Konszern

Dír Mr. Konszern!

Wi, dö szisztem of dö nesönel kóperésön in hángöri kondákt a hájli ánortodox poliszi. Ví hev pekidzsiz ju nó bát áör pekidzsiz ár getting szmóller end szmóller bikóz di gyurcsányist forsziz of ívöl téking hángériön mani tu jor bank.

In hángöri vi hev nó problem vit téking számván elziz máni from dö bank szó áör ájdia iz det if jú szend dö ném of dö gyurcsányist ökkáunt holdersz et jor benk, vi vill ték det máni end put dem in pekidzsiz ju nó.

If jú dont szend dö máni bikoz of ricípt giving problemsz (háuever, vi ken szend eni kájnd of riszípt ju méj rikvájör vi ár völd námbör ván in ricípt prodáksön) den dzsászt szend dö ném of dö gyurcsányist ökkáunt holdersz,so that vi ken impóz a szörtifájv pörszent nésönel tex on evri máni déj sztill hev hír in hángöri, ték deir háuziz end olszó kársz end pikcsörsz on dö vól.Púr bát politikli ríli oké gájz vould riplész dem in deir rózsadomb hómsz.

If jú tink disz iz ö féritél jú kennot bí mór vrong. Ví ár det szíriösz. Ij jú dont szend máni, némsz or bót, ö dzsentölmen vill öppír in dö offisz of jor cííó end vill rikvájör jú tu hend óver fiftiván pörszent of ónersip of dö benk. If jú dont giv dö ónersip of dö benk disz gáj vill szend dö áentéesz end dö hángériön navigésön ótoriti kóld nav end jános lázár vill szpík egenszt jú in di hángériön párliment.

Vi vont szend ánádör letör jú bedör tink.

jorsz

Hángérien sztíring víl

internesönel rilésönsz (dö forégn afférz iz klózd dú tu dö sziknessz of dö miniszter)

 

Inferno 3 (Noirpova)

Töredékek Rondabugyrodból, avagy amíg az utolsó húr is el nem szakad

Újra változott a széljárás a próbaterem körül. Impresszárió bácsi esment nyeregbe került. Ezt a zenészek onnan tudták meg, hogy kihirdette nekik: felszerelési tárgyakat lehet rendelni pályázati pénzből. Nofene.

A trombitás közölte, hogy jól bejáratott régi hangszereit megtalálta az Ecserin, szeretné visszavásárolni. Merthát mégis már…
Kapott is hozzájárulást az impresszáriótól, a kialkudott vételár 20%-át. Erzsébet-utalványban

A szintis védő  előtéteket, tápegységeket kért, látván, hogy a seprűtároló rekesz hálózati terhelése változatlan. Unta már nagyon az égettkábel-szagot (pedig győzködték erűsen, hogy az “ozon” és az ozondús levegő pont kell neki, most hogy lábadozik).

Két hét múlva kapott egy csomag kotont.

A gitáros egy héten át minden nap fel kellett menjen az irodára, míg tisztázta, hogy nem, mem davaj-, hanem hawaii gitárt óhajt beszerezni. (Mikor kollégái kérdezgették, mire pályázik, lakonikusan felelt: arra, hogy Sopánkát jól fejbe baszhassam már egyszer.)

És közben újabb vizitáció is volt — megerősítve a’ önbizalmunkat — ahol Főgondolnok Úr érdeklődve figyelte a gitárt (utoljára az építőtáborban látott ilyet), illetve aziránt tudakozódott a billentyűsnél, hány köbcentis a dobgép és dízelüzemű-e, mert az gazdaságosabb. A trombitástól pedig az Il silenciót kérte, kitüntetőleg. (De lágyan ám, édes fiam, suttogta Impresszárió.)
—————————————————————————————————————-
Csendes, havas délelőtt. A gitáros és a trombitás pókereznek. Négy ász! rikkant a trombitás. Négy gazdakártya, tromfol a gitáros.
Szegény Frédi. Már a fél pálinkafőzde elveszett. Hát honnan a francból lesz így érzéstelenítő, ha megint kell?

—————————————————————————————————————-

A szintis a médiatárában turkál, amit éjszaka kissé meghackeltek. Eltűnt belőle az Újvilág szimfónia, a Hebridák nyitány, Jarre: L’Emigrant, Vangelis: Bon Voyage, Tangerine Dream: Going West és még jó néhány tétel, valószínűleg, mert valaki politikai tartalmat sejtett bennük. Merthogy helyükre Pempős Pista Maradj a szép  kerek fenekeden, babám dupla CD-jének számai kerültek.  A szintis magában vigyorog: Amatőr! József Attila — Latinovits Levegőt! -je ottmaradt, és  tagok ilyen-olyan nyelvvizsga-behívóit se találták meg a … Desktopon. A klaviatúrán meg otthagyta a hülyegyerek a Pókemberes rágójából a tetkót.  Gondoltam, hogy nem papa turkált enkezével a gépben, hiszen a múltkor is a lyukszalagot kereste rajtam,”azt, amin az 1492 alapot tárolod, bevonuláshoz, tudod, oszt. vez.-től fölfele, tudod, adnád már oda, sürgős ugye”.

—————————————————————————————————————
Karácsonyi hangversenyre készül a nép, lázas sürgés-forgás. A szintis és a kertésznő cipelik befele a hermóniumot, Impresszárió bácsi elmorzsol egy könnyet a szeme sarkában: Istenem! Ezen a hangszeren még rajt’ van elnök úr keze nyoma, ezen játszotta a Szamárindulót a Szent Izoméria Ált. Isk. tornatermében, nem is olyan rég. Istenem, hova jutott a világ.
—————————————————————————————————————-

Alighogy megrendelték a zenészek a felszereléseiket, közlik velük, hogy üres a kassza, az évvégi zárolás miatt.
Innentől tehát nincs fűtés. Például. A gitáros jóvoltából feltűnnek a birkabőr lábzsákok, gyapjú botosok, karmantyúk, miegyebek. Jaj, hálisten.
Az egyik ilyen sarkias napon a trombitást röhögtében sírva találják a társai. A számgépen az mr3.hu fut, recenzió részlete hallik:
...a minapi főpróbán hallatlan érdekes, kísérletező kedvű hangokat vertek vissza a Domus Aurea akusztikailag kiválóan tervezett falai. Gitár-harmónium kettőst hallgathattunk, Bach méltán közkedvelt d-moll toccata és fúgájának próbáját. Mivel látásom sajnos nem a régi, nem tudtam pontosan megállapítani, milyen újításon alapult a zenészek játéka. Mindenesetre rendkívül szokatlan, kissé elmosódott harmóniumjátékot, és a szokás által megkívántnál kevésbé érces gitárszót hallhattunk. Nem mondanám, hogy összhangzattan-gondjaik volnának, ó, erre gondolni sem szabad. Ritmikájukkal sem kötekedhetünk, legfeljebb némi fiatalos pontatlanságokat, el-elhagyott tiritiriket vethetünk a szemükre. Leginkább az tartja vissza bennem a dicséret áradatát, hogy nem értem pontosan a kísérletezés okait. Miért most? Miért a főpróbán? Nem most kellene hangokat keresgélni…
Hát igen, érdekes eredményekre vezetett a tény, hogy háromujjas kesztyűben marha nehéz lefogni a hermóniumon bármit is, és a gyapjú a gitárhúrok hangját szintén tompítja…

—————————————————————————————————————-

Alig törülközik ki a trombitás a röhögőgörcsből, érkezik Sopánka (oldalán bőszen rágógumizó sarjával), mondván: Álljatok fel, fiaim, közérdekű bejelentés következik. Előás egy merített papírlapot, szívére teszi a kezét és olvasni kezdi:

„Kedves Művésztársaim!

A jelen helyzetre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk karácsonyi koncertünk műsorát (Átálljunk ötujjas kesztyűre?). Az est közös, hangos imával indul. Utána a Szumiria Filszimfonikus Zenekar ad 2+4 órás nagy gálaestet. Elsőül, szolidaritásunkat kinyilvánítandó (miiiit?),  a Rózsalovag keresztmetszete kerül színre. Utána pedig szeretett Impresszáriónk első saját szimfóniája következik. Premier előtti előadás, csodálatos zenei csemege. Nem úgy gondolta, hogy most hozza színre, de a nemzetért érzett aggodalma hősi erőfeszítére sarkallta, s látomásos lázban égve befejezte művét. A műsor ünnepi hangulatát nagy létszámú önkéntes gyermekkórus teszi teljessé. Ezért arra kérlek Titeket, hogy fogadjátok a kicsinyeket nem kicsiny, de nagy-nagy szeretettel.

Kívánok Mindőtöknek kegyelemteljes, áldással telített szép ünnepeket(…)”

—————————————————————————————————————-

A kérdéses estén ― kicsivel a világvége után ― hőseink fent ülnek a IV. em. középerkélyen és fáznak, mint a kutya. Szolidárisak voltak, csak hát nem ugyanarra, úgyhogy a kottalapozásra berendelt másodévesen keresztül szétosztogatták az összes gyapjúcuccot, az utolsó beragadt tépésig. Most tehát fújkodják a körmüket, és  ― ahogyan azt ifjabb Sopán jelenti eggyel lentebbről, közvetlen az A sorban ülő atyjának ― lelkesen elemzik az új zeneművet. Agyba-főbe jegyzetelnek, arcuk minden pillanatban felragyog, hüvelykujjukat rendszeresen fölcsapják.

—————————————————————————————————————-

A hármak egy ádáz plagibingó-csata kellős közepében izzadnak, csak ezt ifjabb S. nem tudhatja. Okos koponya a Frédi, nagyon kitalálta! Ezaz, kisöreg, csak gukkerezzed, hogy lelkesedünk. Hé, te fázisnyúzó, integess már neki!

Jujujj, a Frédi nagyon tud! Még csak az első tétel végénél járunk, de már elnyert 38 és fél sört, egy csibesárga fejkendőt, egy mikulásmintás boxert, egy fél kiló mandarint, egy Telemann-CD-t, egy négygigás pendrive-ot és most kerül vissza hozzá az ötödik acéltartály… Aztán a rézüst…Nem lehet megállítani…(Orff! O Fortuna! Bingo! Jössz a páracsővel is, öreg. 1492! Bingo! Látod, leányom, ezért volt annyira sürgős. Na! Szépen kiírod nekem a cédéd tartalmát a pendrive-ra, de előbb letakarítod róla a nátháidat.) A negyedik tétel közepe táján betelik a tábla, pedig mekkora lepedőket nyomtattak maguknak… (Eroica! Bingo! — Szöktetés a szerájból, nyitány, bingo! — d-moll toccata és fúga! Bingo! Bachuskulcs, de pofán tudnám vágni! — Jány létedre?! — A Walkür! Bingo!)

—————————————————————————————————————

De úgy hajnali fél kettő tájt mindhárom egyszerre a fejéhez kap, mint Kund Abigél:
Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország! Bingo!

 

Matolcsy György: Moto perpetuo

Az Ephemerides of Science and Necromantic Studies múlt heti számában portugál kutatók beszámolnak egy különleges és új gépről, amelyeket az amerikaiak már Svájcban, Burkina Faso-ban, Peruban és Moldáviában is telepítettek.

Az új gépezet lényege egy villanymotor, amely egy tengely forgat meg, amely viszont egy dinamót. A dinamó által termelt árammal hajtják a villanymotort. Eddig ezt a koncepciót az ortodox fizika lehetetlennek tartotta, ám ez azért volt, mert a tengelyről még valami más energiaforrást is meg akartak forgatni, így a kísérletek évek óta kudarcba fulladtak.

Ugyanígy fulladt kudarcba minden próbálkozás, amely a pénzhiányt pénzzel, a gazdaság lassulását a gazdaság gyorsításával az inaktívak nagy számát az inaktívak munkára ösztönzésével próbálta kezelni. A kudarc egyik oka az ortodox megközelítés volt, a másxik pedig, hogy rosszul élnek. Nem hideg vízben zuhanyoznak. Nem szednek csukamájolajat. Nem esznek céklát. Nem jók.

Mi három év alatt megvívtuk a küzdelmet, amely jövőre már látványos emelkedéshez fog vezetni. A magasabb adókból többet tudunk jó célra fordítani. Az államosított iskolák, termőföldek, a tervszerű, veszteségektől és selejtektől mentes termelésből jobb termékek jönnek majd, azokból többet rendelnek majd a gyárakban dolgozó munkások, a gyár többet termel, a munkások több fizetést kapnak.

A világ küzd ez ellen, hiszen nem érdekük, hogy egy ilyen eszme uralja a világot, Nekik az azérdekük, hogy tőlük több pénzt kérjünk kölcsön és tőlük vegyünk hitelbe olyasmit, amit magunk is megtermelhetnénk. Itt az ideje, hogy belássuk, ők nem jók. Nem esznek csukamájolajat.

Az új gépezet tehát nem forgat semmit. A villanymotort vízzel hűtik, amely ettől negyven fokra melegszik. A vizet egy hőcserélőbe vezetik, ahol tízfokos vízzel találkozik. A tízfokos víz megfagy, míg a motorból kijövő víz ötven fokos lesz. Ezt egy termoszban tárolják, majd amikor a második adak ötvenfokos víz is kijön a gépből, összeöntik, százfokos gőz keletkezik, melyet immár nagyobb turbinák hajtására használnak fel, amelyek nagyobb dinamókat forgatnak, és így tovább.

A külvilág erre azt mondja, hogy hőtani törvények és energiamegmaradás. Nekünk van igazunk, nekünk van energiánk. Örökké mozgunk.

http://youtu.be/34jnYqxNJNU

Céklapüré

Mivel fergeteges népszerűségre tettem szert a lencsesólettel, gasztrobloggerelek még egyet. Teljesen primitív étel, céklapüré következik. A recept a Bűvös Szakács blogról van, íme:

10 dkg zeller, meghámozva, kis kocára vágva
10 dkg cékla, meghámozva, kis kocára vágva
50 gr vaj, hidegen

Fél liter vizet fél kávéskanál aszkorbinsavval felforralunk, beletesszük a zellert és a céklát. Addig főzzük, míg meg nem puhul. Leszűrjük, jól kinyomkodjuk. Turmixgépben 50 gr hideg vajjal finomra pürítjük, sűrű szitán áttörjük, sózzuk. Tálaláskor folyamatos keverés közben melegítjük fel, s nyomózsákból adagoljuk a tányérra.

Ez a Molnár B. Tamás univerzumában már nem is az egyszerű, nem is a primitív, hanem a baltával faragott kategória. Persze vakerálhatunk az alapanyag tiszteletéről, meg hasonlókról, de nincs egy félmilliós fagylaltgép, Szent Jakab kagyló, egy katalán séf, aki ugyanezt lóháton csinálja… szerintem az aszkorbinsav is csak azért van benne, hogy ne gondoljon senki arra, hogy az egész recept egy Horvát Rozi könyvből van. Laci bácsi kizárt, nincs szalonnataraj rajta.

Az a helyzet, hogy a nyersen széthentelt cékla lila lével áraszt el mindent és én ezt nem szeretem. Inkább megsütöm. Ehhez előszöris megmosom alaposan a céklát, mivel a sült sár nem jó étel. Ezek ilyen vadalmányi (városi gyerekeknek: billiárdgolyó) méretű satnyaságok voltak. Ez volt az Aldiban. A zeller viszont mint egy kilencfontos ágyúgolyó. Előszedtem egy szép nagy darab alufóliát, és öntöttem rá egy kevés drága fajta olívaolajat.

Mivel a gasztrobloggerálás nélkülözhetetlen kelléke, hogy etno illetve zsiduló fordulatok legyenek benne, vizsgáljuk meg most ezt a műveletet. Szereplők: Eliezer bar Listach, the 6th Roschébb of Rada, csodarabbi, Kohn Izidor, izraelita mozgóárus.

Kohn: Mondd, bölcs rebbe, vajon helyes-e ha a drága olívaolajat, amely Bertolli Robusto márkájú, a fólia és a céklák bekenése után kezünkről nem lemossuk, hanem az testápoló gyanánt beledörzsöljük bőrünkbe?

Rabbi: Ejj, Kohn fiam, hát ha Monica Bellucci lelkesen ezt keni eszméletlen-hihetetlen-hűha kategóriás dudáira, akkor a te kezedre is csak jó lesz, nem?

Kohn: Nagy a te bölcsességed, rebbe, de az a siksze olasz és ráadásul katolikus!? Biztos hogy nem tréfli a dolog?

Rebbe: nem fiam, sem az olívaolaj, mely Erec Jiszráél földjén terem, sem pedig Monica nem tréfli. Mellesleg fiam, majd ha neked olyan erős hited lesz, hogy egyszercsak Monica Bellucci az ágyadban teremjen, az elég erős hit ahhoz is, hogy arra a másfél órára Rachel Berkovitz legyen a neve.

Kohn: Nagy a te bölcsességed rebbe!

Én ugyan még wannabe zsidó sem vagyok, ám ha már ilyen szépen elmélyedtünk a rabbinikus Hagyományban, elmondom, hogy bedörzsölem a bőrömbe a maradék olajat. Sem Rachel Berkovitz, sem Monica Bellucci nem jelentkezett, hogy kér. Ez van.

A céklagumókra random fűszereket szórunk. Ez most a pár éve Pag szigetén vett fűszersó, egy teáskanál curry pur (és vogymuk) illetve bors volt. A borsörlő olajos lett, azóta is csúszik. Becsomagoljuk, 150-200 fok, vagy 2 óra. Energiatakarékos szemléletűek, vagy azok akik  nem felejtik el, tegyenek be vagy két-három nagyobb krumplit fóliába csomagolva, vagy sütőtököt, ha már megy a sütő…

A zellert megpucoltam, majd széjjelvágtam nagyjából, víz, fedő, tűzhely, amíg puha nem lesz. Puha akkor lesz mikor megpuhul.

(time leap, közben a konyhában piszmogunk, illetve ahányszor Faragó Richárd üvölteni kezd, mint egy darázscsípte dervis, bemegyünk megnézni hogy mi votl az amerikaifoci meccsen. Amikor húsz perce nem üvölt, élünk a gyanúperrel, hogy életünk értelme berakott egy dévédét, mivel 1) úgyis a konyhában vagyunk 2) a meccs unalmas. Mert a film nem az. Na mindegy.)

A cékla megsült. Illetve nem sült meg. A való életben főzésnek annyi köze van a gasztroblogokhoz, mint egy Rocco Siffredi gangbang jelenetnek a bensőséges szeretkezéshez. Túl kemény maradt (mármint a cékla, Rocco-t nem tudom) De csomagolja vissza, akinek két anyja van. Nekem csak egy van, így meghámoztam. A céklát. Illetve ez nem egész pontos, ilyenkor a héja lekaparható, mint a zsenge újkrumpli héja, csak a végeket kell levágni. Végek dicsérete itt most nincs, Balassis utalás majd máskor.

Amilyen hülye vagyok, nem vágtam szét a céklagumókat, amitől a turmixgép kellemesen amperszagú lett. Kés és botmixer közbejövetelével, illetve folyadék (a zeller főzőleve) hozzáadagolásával mentetttem a menthetőt. A zellerdarabokból annyi ment rá, hogy a két fő összetevő kb 1-1 arányban legyen jelen  a turmixgépben. Vaj. Ez nagyjából kétszer annyi cucc volt, mint a Molnár B. féle receptben úgyhogy egy tíz dekás vajkocka került bele, meg még a zeller főzőlevéből. Berregett, majd elkészült a püré. Egy kevés bors és só, de nem sok.

Megmaradt a nagykaliberű zeller fele. Megfőve. Mivel se tejszín, se türelem nem volt kéznél, hogy ebből kíméletesen készüljön krémleves (kásás kandírozott kakaduval) a rántás mellett döntöttem.

Elő a nemkozmálós lábost. A rántással annyi gond van, hogy mindig megfutamodok, mielőtt egy kicsit is barnulna, így a rántásaim rendszerint világosak. Most is ez lett volna a cél, mi sem természetesebb, hogy kávébarna, karakteresen pörkölt (de még nem kozmás) színű cucc lett a dologból. Elbambultam. Az El Bulli étteremből kirúgtak volna. Illetve onnan már akkor, amikor kiderül, hogy liszt alatt nem szárított és pelyhesített hódspermát, hanem gabonarőrleményt értek.

Ez van, ezt kell szeretni, ezzel lett berántva. Azóta kitaláltam, hogy ez maga az ázsiai fúzió. Kínai éttermekben fordul elő a hal aromájú csirkehús, nos ez lett a zeller aromájú köménymag leves. Népélelmezési mérföldkő ez. Mivel a hozzávalók elfogytak, nyugodni tértem, miután a DVD is lejárt és a cékalpüré finomnak találtatott. A rántott levest meg nagyon szeretem, majd ütök bele tojást. Előtte felforralom, mielőtt valaki esetleg kipróbálná.

Lencsesólet

Közkívánatr a tegnapi TMT (Teljes Mértékben Tréfli) lencsesólet. Egyszerű, mint a faék.

Előszöris, kivesszük a mélyhűtőből az anyukánktól kapott sertéslapockát. Ez kiolvad magától, csak kell neki egy kis idő.

Előszedünk két vágódeszkát (húsos-nemhúsos) illetve megélezzük a késeket, különös tekintettel a szénacél szantoku késünkre, illetve a vékony pengéjű filézőre.

A Nyugati pályaudvarral szembeni hentesnél (ct: Pinczi József) megvásárolt füstölt dagadó ugyan jó, de a főzetlen füstöltáru olyan bizalmi kérdés, mint a nőgyógyász, az ügyvéd, a luxuskurva és más hasonló altesti dolgok, ezért alapos vizsgálatnak vetettem alá. Megállapítám, hogy felületi penész van rajta két helyen is, illetve nem mindenütt járta át teljesen a füst.

Filézőkést ragadtam hát, mivel úgyis a dagadóból ki kell műteni néhány inasabb, porcosabb vagy milyen (rágós) részt. Kiműtöttem, a két penészpöttyöt levágtam és az egészet kockára vágtam és feltettem egy nagy fazék hideg vízben főni.

A lapockáról tekintettel a várható női fogyasztókra, leműtöttem minden mócsingot, így fitness lapocka lett belőle. 1.3 kilóból megmaradt kb kilónyi. Ha időm engedte volna, tuti kisütöm a maradék zsírját, dehát sietni kellett. Kockára vágtam ezt is.

Egy nagy fej hagymát finomra vágtam. Két gerezd fokhagymából az egyik egészben maradt, a másikat a kés lapjával szétzúztam és finomra vágtam.

A füstölt hús szép csendben főtt (lefedve, kerámialapos tűzhely 5-6 fokozat) a habot időről időre leszedtem a tetejéről.

A vöröshagymát beleraktam a teljesen sima teszkós acélserpenyőbe, olajon üvegesre pirítám, majd ráhelyezém a felkockázott lapockát. Mivel nem jó húsízű szaft, hanem ízletes húskockák készítése volt a cél, nagy hőmérsékleten alaposan körbepirítottam. Mivel ez nem teflonserpenyő, jó ha kéznél van egy pohár hideg víz, hogy ha oda akar kapni, löttyintsünk alá. Nem érdemes ennél a fázisnál borral pozőrködni, egyrészt mert a disznópörköltnek mindegy, másrészt ha már súlyos a helyzet, akkor a bor szárazanyag-tartalma csak ront a helyzeten. A borral amúgyis vigyázni kell a pörköltbe, sokan barbár módon nagyon savas bort használnak, ami a cipőtalp-hús gyorsabb puhulását elősegíti ugyan, ám az íznek nem használ. Ugorgyunk.

Cajun fűszerkeveréket és sima édesnemes pirospaprikát illetve fekete borsot szedtem elő. (A só már a hagymára ráment, hogy egy kis levet engedjen, naná). A borssal kezdem, folytatom a fűszerkeverékkel és végül a paprikával és gyorsan felöntöm, mert az égett paprika keserű. A tűzhelyet letekerem felére (12-6) majd miután meggyőződtem róla, hogy a serpenyő alján sehova sincs odatapadva semmi, és van elég leve, lefedem, hadd puhuljon.

A Cajun fűszerkeverék menőn hangzik valójában a sima paprikán kívül mustármag, chili, koriander, római kömény és vöröshagymapor van benne, ezek nagy részét egyébként is raktam volna a pörköltbe.

A közben csendben fortyogó füstölt húsos fazekat időközben többször lehaboztam. A teszkóban vásárolt leveszöldség csomagból a kis fej hagymát egészben, meg az egész hagymagerezdet mellédobom. Szórok bele szárított petrezselyemzöldet is szórok bele. Ez egyrészt jót tesz az ízének. Másrészt pedig arra is jó, hogy a 95%-ban feltisztult levet még rötyögtetni kéne egy óráig, ellenben akit tanult fizikát illetve érdekli a meteorológiát az tudja, hogy a szilárd részecskék elősegítik a csapadékképződést, vagyis a maradék getva kicsapódik a petrezselyemzöldre és könnyen leszedhető.

Közben megpucoltunk két szottyadt-szánalmas fehérrépát, rendes répát, a fél karalábét és zellergumót, ami még a dobozban volt. Belerakjuk a lébe. Füstölt-zöldséges alaplevünk elkészülése már csak idő kérdése. Lefedjük.

Előszedjük a teszkós kétliteres kerámia sütőtálat, belerakjuk a lencsét (fél kilós csomag) meg nagyjából harmadannyi gerslit. Engedünk rá vizet. Tévedés, ez nem áztatás, a műveletnek két célja van. Az egyik, hogy a kerámia tál, noha zománcozott, tán csak felvesz valami vizet ami még jól jön a sütésnél. A másik cél pedig az, hogy ha bármelyik szemestakarmányban lenne zsizsik, az most életéért küzdve megpróbál felúszni. Ebben is volt kettő, hogy gebedjenek meg. Illetve hát meg is gebedtek. Utána még átöblítettem.

Rövid pihenő következett, amíg a zöldség is kicsit megfőtte magát. Mivel elég kicsire aprítottam őket, ez talán húsz perc lehetett. Ezalatt az eddigi hagyma- és zölség héjakat kidobtam az eddig felhasznált edényeket elmosogattam, a konyhapultot letöröltem.

Merőkanállal kiszedtem a megfőtt füstölt hús háromnegyedét-kétharmadát egy tányérba. A tálból a lencse-gersli keverék kábé felét-kétharmadát egy másik tányérba.

A tálban tehát volt lencse-gersli keverék, melyről leöntöttem a vizet. Most hozzákevertem a füstölt-főtt húskockákat és a merőkanál segítségével a prökölt nagyjából kéthamradát sok szaftjával. Olyan sokkal, hogy a maradék pörkölt alá kellett löttyinteni egy kevés vizet. A pörkölt ugyanis ekkor még csak kb 80% puhultsági állapotot ért el. A tálba a misung mellé még ment három kisebb babérlevél. jól összekavartam.

Öt darab tojást óvatosan beleraktam a lobogva forró sós vízbe. Naná, hogy az egyik megrepedt. Négy percig főztem őket, hogy a fehérje már szilárdan tartson, a sárga meg még folyós legyen. Ezek L-es tojások voltak, aki kisebbet vesz, az csak három percig főzze. Hideg vizes tálába szedtem ki őket, három perc hűlés után megpucoltam (leszedtem a héját miután a tálka karimájához ütögetéssel megrepesztettem. Ezt csak azért írom le, mert utálom, mikor a receptben olyan ugrások vannak, hogy az a szerencsétlen, aki az alapján akar főzni nem érti, hogy az előbb még a ház előtt kapirgáló tyúkból hogy lett szárnyasalaplé, illetve természetesen a húst párizsian kirántjuk, mondja a recept, de azt kihagyja, hogy ezt esetleg olajban kellene…) Na.

A tálban tehát ott figyel a lencse-gersli-pörkölt(és szaft)-füstölt-előfőtt hús keveréke. A tojásokat sugarasan elrendeztem. Semmi akadálya nem lenne a diagonális elrendezésnek sem, de ez most egy ilyen nap volt. Radiális elrendezés alatt értendő, hogy a tojások hegyesebbik vége a kör közepe felé nézett. A nagyobbacska füstölt hús kockákat úgy igazítottam, hogy jobbról-balról megtámasszák a tojásokat, illetve egy nagyobb darabot középre raktam. Ennek az ég világon semmi szerepe nincs, de vendégségbe vittem a sóletet, akkor meg már mutasson. Földhözragadt, nyárspolgári, kifelé élő, sekélyes szemétember vagyok, ez van.

A tálban tehát már majd’ minden készen állt a sütésre. De csak majdnem. A füstölt-zöldséges lé ugyanis nem véletlenül rotyogott a fedő alatt. Színre lépett, oly módon, hogy merőkanállal annyit szedtem rá a fent leírt installációra, hogy majdnem tele lett a tál, ujjnyi hely maradt a tetején. Ezt óvatosan kell csinálni, nehogy a csintalan tojások kiérdemesült exkommunisták módjára a oldalt váltsanak, illetve random helyeken bukkanjanak fel. Aki kitámasztotta őket húsdarabokkal ilyenkor fölényesen mosolyog.

Kész vagyunk, fedő a tálra, irány a sütő. miután rájöttem, hogy a rács meghajlik a tál előtt a tepsire raktam rá. A sütőt elegendő száz fokra állítani, a légkeverést felejtsük el, az érdek az, hogy a sütőben álló, százfokos, szaunaszerű levegő legyen. Sülhet vagy két-három órát. Megpuhul már egy óra alatt is, de mivel a hőmérséklet alacsony és nem abajgatjuk, nem fő szét és jobb íze lesz ha tovább marad benn.

A tűzhelyen még ott a lé nagyobbik része, amelybe beleöntjük a maradék lencse-gersli keveréket,. majd rántást készítünk. Ez úgy van, hogy van egy kis lábos ami nem a lekozmálós lábos mert fehér porcelán vagy kerámia vagy mi. De mindenképp a nem lekozmálós lábas legyen.Ne legyenek karcok az alján, az sokat segít. Olajból vagy fél decít hevítünk benne. Kb két perc után már elég meleg. Púpozott evőkanál liszt megy rá. Ezt folyton kavargatni kell, különben elindul a mini eocénprogram, kis házi lignitgyárunkban, amelyről eddig azt hittük, lábos.

Ha a trutymó már két színárnyalatnyit barnább lett a kiindulóhelyzetnél löttyintsünk alá vizet a mindig a tűzhely mellett készenlétben álló vizespohárból. Aztán folyton kevergetve rakunk át merőkanállal egyre több levet a rántásos lábosból, amíg ilyen sár-sűrűségű világosbarna trutyi nem lett belőle. Apránként tettem bele egy kis pohárnyi (kétdecis) tejfölt, de ez nem kötelező. A trutymót beleöntöttem a levesbe. Villanytűzhely hármas fokozatra le, megkavar, fedő rá. Lefeküdtem, aludtam egy órát, mire felkeltem a leves alatt ki lehetett kapcsolni, a sólet addig sült még, míg lezuhanyoztam, felöltöztem, dühöngtem egy sort, mert a nők sokáig készülnek el, majd még egyet, mert szerintük ők eddig ránk, férfiakra vártak, majd kivettem a tálat (kesztyű! kettő!), bele egy kosárba és irány a buék. Állítólag jó lett. Szerintem is, de én elfogult vagyok.