Válságok és közgazdászok – negyedik rész

Posted on 2013-05-27 by professzorpizka

Elérkezett hát az ideje, hogy feltegyük a kérdést: sto gyéláty? Mit kellene tenni az lokálisan és globálisan ahhoz, hogy a válságnak vége legyen és visszatérjenek a dolgok a „normális” mederbe? Lehetséges-e egyáltalán, hogy minden úgy folytatódjon tovább, mint a válság kitörése előtt? Gondolom senkit nem fog túlságosan meglepni, hogy a válasz: nem. A mostanihoz hasonló válságok természetéből adódik, hogy a megoldásuk csak komoly paradigmaváltással lehetséges, vagyis a világgazdaság szerkezetének alapvetően kell átalakulnia ahhoz, hogy ismét tartós növekedési pályára állhasson. Ez egyébként logikusan következik az eddigiekből: magának a válság kitörésének a fő oka az volt, hogy fundamentális változások következtek be a nemzetközi kereskedelmi és termelési viszonyokban, amiket egyfelöl a kormányzatok, másfelöl a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szervezetek (IMF, WTO) nem követtek eléggé gyorsan, lehetővé téve például a hitelezési buborékok kialakulását. A szükséges alkalmazkodás egyik legfontosabb eleme tehát az, hogy a nemzeti és nemzetközi szabályozási kereteket hozzáigazítsák a globalizált és informatizált világgazdaság által támasztott követelményekhez. Nem meglepő tehát, hogy a válság leküzdésének akadályai nagyrészt nem is gazdasági, hanem politikai természetűek: sok esetben nem a közgazdasági tudás hiányzik a megoldáshoz, hanem a politkai akarat és/vagy a szükséges legitimáció. Az alábbiakban megpróbálom sorra venni azokat a világszerte felmerült problémaköröket, amiknek a megoldása szükséges (bár nem feltétlenül elégséges) feltétele a válságból való végleges kilábalásnak.

1, Az USA költségvetési hiánya

Az amerikai gazdaság, mint a világ legnagyobbja és legerősebbje, természetesen meghatározó jelentőséggel bír az egész világgazdaság állapotára nézve. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb importőrje, a világ legnagyobb adósa, és az amerikai dollár a világ első számú elszámolási- és tartalékvalutája. Egy egészséges amerikai gazdaság nélkül elképzelhetetlen a globális növekedés beindulása. Ami az USA magángazdaságát illeti, az már most sincsen túl rossz állapotban, sőt, sokak szerint túl van a válság nehezén. Az ingatlanpiaci helyzet nagyjából normalizálódott, a vállalati eredmények jók és a munkanélküliség is csökkenőben van. Az „amerikai típusú” liberalizált gazdaság egyik jellemzője egyébként az, hogy egyfelől a recesszióra igen hevesen reagál (például a munkanélkliség hirtelen megugrásával), viszont éppen ezért gyorsan is alkalmazkodik, ami lerövidíti a kilábaláshoz szükséges időt is. Az Egyesült Államokban a baj a szövetségi költségvetéssel van.

Mint arról már szó volt, a Clinton-éra szufficites költségvetését hamar felborította egyrészt az iraki/afganisztáni háború, majd a 2008-2009-ben a teljes pénzügyi összeomlást elkerülendő bevezetett banki mentőcsomag (az úgynevezett TARP). Erre jön még az európaiaknak ismerős demográfiai probléma, ami a szociális kiadások (nyugdíj és egészségügy) drasztikus megugrását vetíti előre a közeljövőben, a II. Világháború után született „baby boomer” generáció nyugdíjba vonulásával. Ja, ha valaki nem tudta volna: az USA-ban a közhiedelemmel ellentétben az öregek széleskörű ingyenes orvosi ellátásban részesülnek (Medicare), ami a horribilis amerikai egészségügyi költségeket tekintve már most egyre súlyosabb terhet ró a szövetségi költségvetésre. A frissen bevezetett „Obamacare” (egyfajta általános és kötelező egészségbiztosítás) szintén nem javított a költségvetés helyzetén.

Az USA a világon messze a legnagyobb államadóssággal rendelkező ország: a teljes adósságtömeg megközelíti a 17 billió (!) dollárt. Viszont ez az első látásra végzetesnek tűnő eladósodottság nem egészen úgy működik, mint akár egy magánszemély, akár mondjuk a magyar állam adóssága. Először is azért, mert az Egyesült Államok a világ legfontosabb gazdasága, és egyben első számú katonai nagyhatalma. Ez ugyebár azt eredményezi, hogy ha valamilyen okból a Fehér Ház úgy döntene, hogy nem kívánja tovább fizetni az esedékes törlesztéseket, enyhén szólva bajos lenne kiküldeni hozzájuk a végrehajtót… Másrészt pedig még Kína, az USA legnagyobb hitelezője sem engedhetné meg magának azt, hogy fizetésképtelenségre hivatkozva leállítsa az áruszállításokat, egyszerűen azért, mert nincs aki kiválthatná az így kieső keresletet, és összeomlana az egész exportvezérelt gazdaságuk. Végül az USA kezében van az adu ász: nevezetesen az, hogy a saját valutája világpénz. Ez nem csak azt jelenti, hogy gyakorlatilag az összes adóssága a saját pénznemében van denominálva (és ezáltal elvileg akár egyszerű pénznyomtatással is ki tudná fizetni, illetve elinflálni), hanem azt is, hogy mindenki, aki USA dollárban (akár készpénzben, akár a jelenleg minimális kamatozású amerikai államkötvényekben) tartja a pénzét, az ő államadósságukat finanszírozza. És ez a mindenki – a zöldhasú világpénz státusának köszönhetően – szó szerint MINDENKI. A világ dollárigénye akkora, hogy a hatalmas amerikai államadósság nem hogy nem rossz, de kifejezetten kívánatos a világgazdaság zavartalan működése szempontjából! Egyszóval amerikai államcsődtől sem most, sem a belátható jövőben nem kell tartani.

Ami viszont egyáltalán nem mindegy, az ennek az adósságtömegnek a növekedési trendje. Normális esetben az amerikai államadósságnak nem szabadna gyorsabban növekednie, mint a saját GDP-növekedésük plusz a világ dollárigénye (ami elsősorban a világ GDP-növekedésétől függ). Hogy ez pontosan mennyi, azt nagyon nehéz kiszámolni, de az eléggé világosan látszik, hogy a mostani növekedési ütem nem fenntartható. Viszont az sem lenne jó, ha az amerikai kormány egyszerűen megszorítana, mert az lefékezné a gazdasági kilábalást, sőt újabb recessziót idézhetne elő (és ne felejtsük el, hogy egy újabb amerikai recesszió az egész világot magával rántaná). A feladat azonban meglehetősen világos: úgy kell hosszabb távon strukturálisan csökkenteni az amerikai deficitet, hogy közben rövid távon nincsen megszorítás. Ezt a költségvetés reformjával: a kiadások hosszú távú csökkentésével (elsősorban a szociális illetve a katonai büdzsét nézve) és/vagy az adók fokozatos emelésével lehetne megoldani. És itt lép be a politika. Az amerikai jobb- és baloldal kb ugyanolyan ideológiai állóháborút vív jó egy évtizede, mint Magyarországon. A gazdaságpolitikában ez úgy jelentkezik, hogy a republikánusok az adóemelésről, a demokraták pedig a szociális kiadások lefaragásáról nem akarnak hallani. Nem hogy a hosszú távú stratégiában, de még a rövid távú költségvetési kérdésekben sem tudnak megegyezni. Márpedig megegyezés híján életbe lép az úgynevezett „fiscal cliff”, egy törvény, ami automatikus költségvetési megszorításokat léptet életbe amennyiben az államadósság túllép egy bizonyos plafont (túllépte). Tehát jelenleg a politikai paralízis miatt az közgazdászok által javasolt intézkedéseknek (rövid távon élénkítés, hosszú távon költségcsökkentés) pont az ELLENKEZŐJE történik (azonnali megszorítások, miközben a hosszú távú negatív trendek változatlanok). Mondanunk sem kell, hogy ez nem éppen a válság megoldása felé mutat…

2, Kína kereskedelmi többlete

A Kínai probléma tulajdonképpen az amerikai deficit tükörképe. Mondhatnánk, hogy de hát akkor Kínában ennél jobban már nem is mehetnének a dolgok, de ez nem így van. Ekkora többlet már igenis gondokat okoz. Az első ugyebár az, amit az előbb megtárgyaltunk: ugyan Kína a kezében tartja az USA államadósságának jelentős részét, de ezzel önmagában nem sokat tud kezdeni. Bezsebeli a kamatokat (szintén USA dollárban), fizeti belőle a (nyersanyag-)importját, de egyszerűen nem tudna annyit vásárolni, hogy ezt a pénzt mind el tudja költeni (arról nem is beszélve, hogy ha ekkora kereslettel lépne a piacra, az már önmagában is komoly inflációhoz vezetne, tehát a pénzének azonnal csökkenne az értéke!). Kínának az sem érdeke, hogy az amerikai import (megszorítások és/vagy recesszió következtében) csökkenjen, hiszen akkor kinek fog eladni? Ez a felállás egyébként már egyszer megvolt, mégpedig a 70-es évek vége felé, amikor az akkor szintén recesszióval küzdő USA és az erejének teljében lévő Japán álltak szemben. Az akkori megoldás valószínűleg most is működne: növelni a kínai belső fogyasztást, ami által csökken az exportfüggőség, és nő az import – ez lehetővé tenné az amerikaiaknak (és kisebb mértékben az európaiaknak is), hogy exportjukkal az adósságukat fokozatosan csökkentsék. A másik oldalon pedig a kínaiak életszínvonala jelentősen megnőne, ami ugyebár jó dolog – elvileg tehát semmi sem szól eme megoldás ellen, ugye? Sajnos ez sem ilyen egyszerű… A fentebb leírt gazdaságpolitika megvalósításához ugyanis az kéne, hogy a kínai jüant teljesen konvertibilissé tegyék, és engedjék a felértékelődését a dollárhoz képest. Ez ugyebár az export helyett az import növekedésének kedvezne. A gond az, hogy nagyon nehéz lenne belőni (és még nehezebb betartatni), mekkora felértékelődés lenne még éppen megengedhető ahhoz, hogy az exportvezérelt kínai növekedés ne akadjon meg, és a megnövekedett belső kereslet ne inflációban vagy (a 80-as évek Japánjához hasonlóan) ingatlanbuborékban csapódjon le. Azt sem szabad elfelejteni, hogy míg Japán egy viszonylag kicsi, homogén, fejlett politikai és társadalmi infrastruktúrával rendelkező nemzetállam, Kína egy nemzetiségileg heterogén, iszonyatos regionális fejlettségbeli és társadalmi osztálykülönbségekkel terhelt birodalom, amit több ezer éves történelme folyamán csak diktatorikus módszerekkel lehetett egybentartani. A központi hatalom meggyengülése eddig mindig széteséshez és polgárháborúhoz vezetett, így nem csoda, hogy a kínai vezetés nagyon nem szeretné kiengedni a kezéből a gazdaságpolitikai gyeplőt. Márpedig a konvertibilitás bevezetése és a direkt árfolyamkontroll feladása egy fontos eszközt venne ki a kezükből, a tömegek életszínvonalásának gyors emelkedése pedig szükségszerűen növeli a demokratizálódás igényét. Kína pillanatnyilag a „fontolva haladás” híve, a kormány úgy érzi, nem érett még meg a helyzet egy ilyen fokú nyitásra. Nem mellesleg az amerikaiakat (illetve a Nyugatot általában) sokkal inkább tekintik riválisnak, mint partnernek – kínai szemszögből az ideális szcenárió a Nyugat lassú hanyatlása lenne, hirtelen összeomlás nélkül. De mint minden a diplomáciában, ez is elképeztően finom kötéltánc a nagyhatalmak összefonódásai, érdekei és lehetőségei körül.

3, Az EU és az euro jövője

A rossz hír az, hogy az összes nagy világgazdasági központ közül az Európai Uniót vágta haza a legjobban a válság. Ennek okai egyrészt a már említett egyensúlytalanság, amit nagyrészt az euro idő előtti bevezetése okozott a mediterrán országokban, másrészt pedig az a különleges helyzet, amiben az EU leledzik. Félreértés ne essék, az EU megálmodói már az elejétől fogva, bár ezt egyértelműen soha nem mondták ki, egy föderalista Európai Egyesült Államokat tűztek ki végcélul. Ez a Római Birodalom bukása óta a Nagy Európai Álom, amit rengetegen és rengetegszer próbáltak megvalósítani, legtöbbször erőszakkal és eleddig sikertelenül. A második világháború után létrehozott Európai Közösség, majd Unió a világtörténelemben egy mindeddig példa nélkül álló kísérlet, ahol egymással évszázadok óta rivalizáló és háborúzó államokból békés úton, a kereskedelem és a gazdaság erejével próbálnak fokozatosan egy egységes „birodalmat” létrehozni. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. A mostani válság azonban az első alkalom, amikor komolyan felmerül a közös európai projekt kudarcának lehetősége. Ennek két fő oka van: az egyik, hogy mostanra jutott el az integráció arra a szintre, ahol a további elmélyítés már mindenki számára egyértelműen a nemzetállami lét végét jelentené (emlékezzünk, hogy a lisszaboni szerződést is mennyire nehéz volt a közvéleménnyel elfogadtatni, pedig akkor még dübörgött a gazdaság). A másik, hogy a válság felborította a második világháború vége óta fennálló hallgatólagos megegyezést, miszerint az európaiak lemondanak nemzetállami ambícióikról, cserébe pedig békét és a világ legfejlettebb jóléti rendszerét kapják. A válságból való kiút ugyanis alapvetően két dolgot követel: egyrészt az európai termelés versenyképességének javítását (ami sajnos a jóléti rendszerek reformjával és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével kell hogy járjon), másrészt a közös európai valuta megtámogatását közös és hiteles fiskális- és pénzügypolitikával. Akármennyire is irtóznak a gondolattól a britek (és kisebb mértékben a franciák), a jövő Európájának gazdaságilag (ha nem is politikailag) egy nagy Németországgá kell válnia ahhoz, hogy fennmaradhasson. És itt megint eljutottunk oda, hogy a gazdaság jövője elsősorban a politikán és a politikusokon múlik – amennyiben megszületik a megegyezés a szükséges intézkedések meghozataláról (ami jelenleg mindenhol kérdéses, Németországot beleértve) a közgazdászok meg tudják mutatni a válságból kivezető utat, ellenkező esetben tehetetlenek. Ráadásul ebben az esetben nem képzelhető el köztes megoldás: az unió elmélyítésének nem a „marad minden a régiben” az alternatívája, hanem a teljes felbomlás. Ezzel egyébként a vezető európai politikusok is tisztában vannak. Amennyiben nagyon odafigyelünk arra, amit mondanak, az EU-tagságról rendezendő népszavazással fenyegetőző (ám ugyanakkor a tory jobboldal és a UKIP ellen minden eszközzel harcoló) David Cameron-tól kezdve, a markánsan Merkel-ellenes propagandával kampányoló, majd hatalomra jutva hamar becsicskuló François Hollande-on át magáig a Vaskancellárnőig mindenki tisztában van vele, hogy az euro és az EU esetleges felbomlásával sokkal többet veszítenének, mint nyernének. Mi több, a többi világhatalomnak (talán Oroszország kivételével) sem érdeke, hogy Európa gazdasági és politikai káoszba csússzon, és ezzel vészesen felborítsa a nagyon törékeny világgazdasági egyensúlyt. Abból is látszik ez, hogy annak ellenére, hogy a válságból való kilábalás továbbra sem látszik, egyre kevesebb szó esik az euro megszűnéséről – a piacok kezdik felismerni, hogy az nagyhatalmak ezt nem fogják hagyni, kerül amibe kerül.

Végül pedig muszáj megemlítenem Magyarország helyét ebben az egész dilemmában. Egyfelől Magyarország gazdasági jelentősége még Európán belül is marginális, világszinten pedig nullához közelít. Más részről viszont Orbán Viktor kemény munkával elérte, hogy a „magyar kérdés” bekerüljön az európai politika ha nem is elsődleges, de figyelmet érdemlő problémái közé. Ennek fő oka valóban az, amit Bayer Zsolt vagy Bogár László hajtogatnak: Brüsszel és Berlin attól tart, hogy a magyar példa ragadós lehet, és további félperifériára szorult EU-tagállamok is nacionalista-populista „szabadságharcba” menekülnek, ami dominó-hatásként végső soron szétrobbanthatja az amúgy is rendkívüli feszültségektől terhes uniót. Ez a magyarázata annak, hogy egyfelől miért vív Nyugat-Európa szabályos propagandaháborút Magyarország ellen, másrészt pedig miért tartózkodik attól, hogy „bevesse a lovasságot”, vagyis hogy igazán húsbavágó szankciókat léptessen életbe. Sajnos ezt az egészet hosszú távon mindenképpen meg fogjuk szívni: az már most borítékolható, hogy amikor Európa végre túljut majd a válságon (azért ez előbb-utóbb be fog következni, amennyiben nem üt be valami hatalmas katasztrófa), Magyarország ki fog maradni a fellendülésből, ugyanis a Fidesz-kormány éppen módszeresen lerombolja egyrészt az irántunk való befektetői bizalmat, másrészt az Unión belüli érdekérvényesítő-képességünket. Ennél is rosszabb jövő vár ránk akkor, ha a helyzet tovább éleződik, ugyanis végső esetben az EU inkább ki fog minket szorítani a közösségből, minthogy eltűrje a tekintélyének belűlről történő módszeres bomlasztását. Ahhoz pedig elég ránézni a térképre, hogy a helyére tegyük a „Keleti Szélről” szőtt, minden realitást nélkülöző álmokat. Egy nem EU-tag Magyarország körülbelül akkora jelentőséggel bír Kína szemében, mint Mongólia Németországéban.

4, A globális pénzpiacok és a Tobin-adó

Végezetül visszatérnék a globális tőke- pénzpiacokra. Azt már elmondtam, hogy a válság kitörésében a pénzpiacok felelőssége ugyan egyáltalán nem elhanyagolható, de nem is kizárólagos. A válság megoldása is elsősorban a reálgazdaság és a politika felől kell, hogy jöjjön. Az viszont nem kérdéses, hogy a pénzpiacokat újra kell szabályozni – az informatikai forradalom és a globalizáció hatására megváltozott körülmények között a jelenlegi szabályok elégtelennek, a nemzeti kormányok pedig tehetetlennek bizonyultak a piacok diszfunkciói ellen. Az alapvető gond az, hogy amikor a nagybefektetők közepes méretű országok GDP-jének megfelelő pénzösszegeket képesek fénysebességgel mozgatni kontinensek között, nincs az a kormány vagy központi jegybank, ami érdemben ellenőrzése alatt tudná tartani az eseményeket. Másfelől pedig az offshore adóoptimalizálás révén a világcégek gyakorlatilag kikerültek az őket létrehozó nemzetgazdaságok befolyása alól, ami tovább szűkíti az amúgy is meggyengült kormányzati gazdaságpolitikai eszköztárat (nem is beszélve a kieső adóbevételek miatt súlyosbodó költségvetési egyensúlytalanságokról). Ez természetesen nem fenntartható állapot: vagy hozzá kell igazítani a szabályozást a globális piacok kihívásához, vagy pedig előbb vagy utóbb a tényleges hatalom teljesen kikerül a demokratikusan választott kormányzatok kezéből a tisztán profitorientált befektetőkébe. Ez nagyon nem lenne jó, hiszen a különböző hatalmi centrumok és célrendszerek közötti egyensúly az, ami a fejlődést biztosítja, egy társadalmi részrendszer egyeduralma mindig stagnáláshoz és hanyatláshoz vezet.

A nehézség itt is az, mint az összes eddig vizsgált példában: globális problémára csak globális választ lehet adni, márpedig ehhez egymástól esetenként radikálisan eltérő érdekekkel rendelkező hatalmak megegyezése szükséges. Vegyük például a pénzpiacok megregulázásának egyik gyakran emlegetett lehetséges eszközét, a Tobin-adót. Ez a James Tobin Nobel-díjas közgazdász nevéhez köthető ötlet valójában pofonegyszerű: adóztassuk meg a nemzetközi tőke- és pénzmozgásokat. Ez két nagy előnnyel is járna: egyrészt a kormányok hatalmas adóbevételhez jutnának, még nagyon alacsonyan megállapított adókulcs esetén is (egyszerűen a tranzakciók mérete folytán). Másrészt egy ilyen adó gazdaságtalanná tenné a spekulatív tőkemozgások egy jelentős részét, nevezetesen azokat, amelynek a várható profitrése alacsonyabb az adókulcsnál. Ez egy csapásra visszaadná a kormányok kezébe a nemzetközi tőkepiacok hatékony szabályozásának képességét. Azonban a Tobin-adót csak úgy lehet bevezetni, ha ebben a világ ÖSSZES jelentős pénzügyi központja együttműködik. Bárhol egyoldalúan bevezetni öngyilkosság lenne: a tőke egyszerűen kimenekülne az adott országból, azonnali gazdasági összeomlást okozva. Ez mellesleg megint csak mutatja az Orbán-féle „gazdasági szabadságharc” teljes értelmetlenségét: a „nemzetközi karvalytőkét” csak a nagyhatalmakkal (esetünkben az EU-val) együttműködve lehet megzabolázni. Akármennyire is fáj, a XXI-dik század nem a nemzetállamokról fog szólni.

114 hozzászólás

1. untermensch4 — 2013-05-27 18:46

a centralizált és válságból kilábaló eu lenne az első olyan dolog amiért úgy hoznának „áldozatot” (lemondás a nemzetállamról) hogy cserébe nem kapnak magasabb életszínvonalat. (azokban az országokban ahol a „jóléti rendszerek reformja” kifejezés csökkentést jelenti majd) Mindezt erőszak vagy azzal való fenyegetés nélkül „eladni” a fogyasztóknak… ez nagyobb marketingfeladat lesz mint a spice girls volt

114 hozzászólás

Szólj hozzá