Panamajack: 2024

 

(Az alábbi történet teljes egészében a kissé rosszindulatú fantázia szüleménye. Kéretik nem komolyan venni.)

 

Aprót zökken a gép, ahogy a kerekek leérnek a kifutópálya betonjára. A Sólyom Nemzeti Magyar Légitársaság járata komótosan begördül a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér terminálja elé. Az utasok között szórványos taps, egy hazatérő turistacsoport rázendít a Szózatra. Felveszem a pókerarcom. Mire a gép megáll, már mindenki a kijáratok felé tülekedik. Én elegánsan ülve maradok, megvárom, amíg kinyomakszik a birkatömeg, majd kisétálok. A birkatömeg láthatóan nálam sokkal jobban tisztában volt vele, mi itt a módi. Hosszú sorban állnak az épület előtt a betonon, egy kordonnal elkerített területen, a szemerkélő esőben. Ott dekkolunk, amíg két tagbaszakadt melós lepakolja a csomagjainkat a gépről, majd összehordják őket egy kupacba. A sor elején levő kiválasztja a sajátját, és bemegy a biztonsági ajtón, majd a következő jön, és így tovább. Én persze utolsónak kerülök sorra.

 

Kicsit hezitálok, melyik útlevelemet nyújtsam a kölyökképű határőrnek (aki mintha ismerős lenne valahonnan), végül a magyar mellett döntök, mondván máskor úgysincs alkalmam használni. Hiba volt.

–          Személyi, lakcímkártya?

–          Őőő, olyanom nincsen. Külföldön élek.

–          NAV-igazolás a HSZA befizetéséről?

–          Tessék? Az mi?

(A srác erre felnéz.)

–          Hazafias Szolidaritási Adó. Minden külföldön élő magyar állampolgár számára kötelező az országba belépéskor igazolni a befizetést az Alaptörvény XXXVII-dik módosításának 5-dik cikkelye 3-dik bekezdés alapján. – darálja.

(Kezd melegem lenni. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi ez. Rémlik valami új szabály pár évvel ezelőttről, akkor nem nagyon törődtem vele.)

–          Kérem, én már több mint öt éve nem jártam itthon…

(Kínos csend.)

–          Magyarországi tartózkodási címe?

(Kissé megkönnyebbülten bediktálom.)

–          Hatvan napon belül megkapja az idézést. Be kell menni személyesen a NAV-hoz, ott majd megállapítják az adót és a bírságot.

–          De én csak pár napra jöttem! Várjon!

–          Az útlevelét a befizetési igazolás ellenében kapja majd vissza. Addig is ezzel a papírral igazolhatja magát. Magyarország területének elhagyására nem jogosult. Következő!

 

Gurul a taxi a jól ismert ferihegyi úton. Körös-körül a lepukkant házak, a kopár fasorok, az útmenti szemét régi ismerősök, amióta az eszemet tudom, a reptéri út részei. Rosszkedvűen hallgatok, szerencsére a sofőr sem próbál beszélgetni. Azt sem tudhatja, beszélek-e magyarul, az 52 ezer forintos viteldíjat főleg külföldiek engedhetik meg maguknak. Amikor beérünk a városba, kissé javul a hangulatom. Ismerősként üdvözlöm az épületeket, a Körutat, a kirakatokat. Itthon vagyok. Kíváncsian nézek ki az ablakon, próbálom megállapítani, mi változott amióta legutóbb voltam. Szinte semmi, a pesti utcák pontosan ugyanúgy néznek ki, mint 1974 és 2014 között bármikor. Gondolom 1934-ben is így néztek ki, de akkor még nem éltem, hehe. Egy kis állandóság a rohanó világban. Egy dolog azért feltűnik: az utcákról hiányoznak a máshol megszokott reklámok és neonok. A hirdetőoszlopok főleg választási szlogenekkel vannak tele, még két évvel ezelőttről: “2022-ben: Újra Háromharmad!”, “Magyarország egyre jobban teljesít!”, “Nem vagyunk gyarmat!”, ilyesmik. Van egy eléggé megfakult, ami az EU-ból való kilépésre buzdít a 2020-as referendumon.

 

A tabletemre automatikusan feltöltődik a Székesfővárosi Est eheti száma. Végiglapozom, hátha van valami érdekes. Kárpátia emlékkoncert az Operában. A38: Modern Talking nosztalgiabuli « ifjaknak és örökifjaknak !». Fővámház (ex-Corvinus): A Drábik János Szabadegyetem októberi programja. Koltay Gábor filmhét az Uránia Nemzeti Filmszinházban. Fekete György retrospektív a Műcsarnokban. Nemzeti Színház: Vitéz Lélek jubileumi díszelőadás. Sóhajtok.

 

Az első utam egy gyerekkori jóbarátomhoz vezet, már előre lebeszéltük a találkát. Pont belefutok a gangosház udvarán, épp munkából jön. Örülünk egymásnak, összeölelkezünk. Megállapítjuk, hogy semmit sem változtunk. Na jó, kicsit megkopaszodtunk, meg híztunk is, de nem vészes. Jól tartjuk magunkat.

–          Adjon az isten, Vámoskám! – köszön ránk valaki olyan hangosan, hogy összerezzenünk.

–          Szebb jövőt… Őőő, ez itt Borberics úr, ő a CÖF tömbképviselője. Éppen a házunk részvételét szervezi az idei Békemeneten.

–          Bizony ám Vámoskám, és milyen remekül halad minden! – bazsalyog a faszi – De remélem, idén a lányod is eljön. Nem való az, hogy egy tisztességes magyar lány az ünnepeket a családja helyett valami kétes egyetemista társasággal töltse. Hallok ám dolgokat azokról a zsidókölykökről! – itt egy kis hatásszünetet tart, majd végigmér. – Na és ki az új barátja?

–          Őőőő, szóval ő egy régi barátom, külföldről jött haza…

–          Nahát! Újabb tékozló bárány tért meg a hon kebelére? Aztán Hazatérési Kötvényt vett-e már? Van egy kis KFT-m, pénzügyi közvetítéssel is foglalkozunk. Jó barátom a Nemzeti Takarék fiókvezetője, holnap bemegyünk, és lejegyzünk egy szép summácskát, okés? Eurója vagy fontja van?

–          Nagyon kedves, de csak látogatóban vagyok…

–          Jaaa, ha maga egy olyan… Fontosabb a tetves londoni mosogatómelója, mint a hazája, mi? Hol lakik?

–          Szállodában.

–          Melyikben?

–          Ne haragudjon, de semmi köze hozzá.

–          Úgyis megtudom ám, meg én! Na jónapokat!

(dühösen sarkonfordul és el.)

–          Bocs, ezt nem akartam. – fordulok Csaba felé bűntudatosan.

–          Ne törődj vele. Nem akkora lázár, mint amilyennek mutatja magát. Felejtsük el. Inkább menjünk el inni!

 

A Nyírő József téren ülünk, Csaba törzshelyén, a NÁNDI-ban (Nemzeti Általános Nyereménysorsjegy, Dohány és Italbolt). A dekor egy angol pub, egy betyárcsárda és egy éjjel-nappali közért furcsa hangulatú keveréke. Viszont van házipálinka.

–          …Na és hogy vagytok?

–          Kösz, megvagyunk. A lányom a Közszolgálati Egyetemre jár, nemzetstratégia szakos. Én jobban szerettem volna, ha inkább informatikát tanul, mindig jó matekos volt, meg angolul is tud, mehetne talán külföldre is, de hát mostanság ez a sláger. Mondjuk a legjobbak minisztériumi állásokat is megcsíphetnek, úgyhogy nem olyan rossz ez se. Persze kell a megfelelő háttér… A fiam épp sorkatona, határőr a reptéren, ki tudja talán láttad is a megérkezésnél?

(Nem szólok semmit, csak hümmögök. Kicsi ország, basszameg.)

Miközben kissé kapatosan hazafelé tartunk, régi iskolás sztorikon röhögünk. Nem is volt olyan régen. 89-ben voltunk nyolcadikosok, mi szerveztük a sulinkban az első diákönkormányzatot. Meg az iskolaújságot és a sulirádiót is… Itt elhallgatunk, és csendben megyünk tovább.

 

–          Hé főnök, megdobnál egy ezressel?

(a semmiből lép ki elénk egy szakadt, cefreszagú alak. Hajléktalannak néz ki, az egyetlen ép ruhadarab rajta egy neonzöld láthatósági mellény „Közmunkás” felirattal. Próbálom kikerülni, de elémáll)

–          Na de főnök, nézz már rám! Nem vagyok én sebuzisecigánysezsidó, tisztességes magyar ember vagyok, hát igazán adhatnál egy fröccsrevalót a munkában megfáradt magyar melósnak!

(kis zsebbenkotorászás után találok egy ezerforintos érmét. A kezébe nyomom)

–          Kösz főnök, rendes vagy. Hogy hívnak?

(csevegni aztán végképp nincs kedvem vele, úgyhogy szó nélkül továbbindulok)

–          Az anyád picsáját, büdös zsidrák! Minek nézel te engem bazdmeg, cigánykoldusnak?! Asziszed, hogy odadobsz nekem pár fillért, és faképnél hagyhatsz?! Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy így bánjanak velem a zsidók a saját hazámban! Én magyar vagyok bazdmeg, MAGYAR!!!

(mondanék valamit, de Csaba elrángat. „kurvára nem hiányzik nekünk, hogy idecsődítsen pár önjelölt gárdistát” – sziszegi a fülembe)

 

A következő néhány napban csak tengek-lengek a városban. Találkozom rokonokkal, nagyokat zabálok, sétálgatok a Várban és a Dunaparton. Minden olyan, ahogyan emlékszem rá, kopottas és otthonos. Egyszer igazoltatnak. Odanyújtom a Lisztferihegyen kapott papírfecnit, nem fogadják el. Megbüntetnek 100 ezer forintra jogosulatlan közterület-használatért (WTF?). Kártyával fizetek, mire rászámolnak még 20 ezer tranzakciós illetéket.

 

Itt-ott óvatosan érdeklődöm, hogyan slisszolhatnék ki az országból. Van egy érvényes EU-útlevelem, de nincs benne belépési pecsét, tehát repülő kizárva. Autót bérelni sem tudok magyar papírok, vagy turistakártya nélkül. Végül a vonat tűnik a legesélyesebbnek. A határig nem kérnek okmányokat, a határőrök pedig állítólag megvesztegethetők. Állítólag.

 

–          Útleveleket, passport bitte!

(kissé idegesen átnyújtom, miközben próbálok unott benyomást kelteni. A bajszos-pocakos határőr lapozgatja)

–          Ebben nincs pöcsét…

–          (hallgatok. WC-re kell mennem. A határőr megtalálja a lapok között a két százeuróst, elteszi)

–          Tudja, hogy maga ezen a héten a hatodik? Azt hiszik a népek, hogy ha kijutnak Nyugatra, ott majd tárt karokkal fogadják őket, mint a kommunizmusban, mi? Nézze, én szívesen átengedem magát, de az osztrákok tíz esetből kilencszer kiszúrják a hamis útlevelet. Azonnali visszatoloncolás, saját költségre. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem… Na jó utat!

 

A vonat lassan elindul. A WC-ről kijövet beugrom a büfékocsiba és rendelek egy pár frankfurtert, sörrel.

Semmisségi törvény

“6. § A semmisnek nyilvánított elítélésekhez vagy megállapításokhoz fűződő büntető vagyszabálysértési büntetések, intézkedések, kényszerintézkedések és azok további következményei államigazgatási jogkörben okozott károk.”
Tisztelt Törvényszék!
Alulírott Gebe-Hájas Roland felperes csatolt meghatalmazással igazolt jogi képviselőm útján a Magyar Állam alperessel szemben az alábbi
keresetet
terjesztem elő:
Kérem, hogy a T. Törvényszék állapitsa meg, hogy a biróssság megsértette az én személyiségi jogomat és fizessenek nekem 300 (háromszáz) havi, csökkentés előtti rezsiátalányt, az ügyvédemnek meg szintén valami pénzt, azt mondta ilyenkor azt is fizeti az állam.
Keresetem alapjául a következő tényálladékot adom elő:
Az úgy volt, hogy kimentünk tüntetni, a Peti mondta, hogy kell. Peti nálunk ilyen vezérizé, ő dugta meg az összes jó csajt. Hogy mit csináltunk, azt nem mondom el, mert úgyis benne voltunk a tévében, jó kis balhé volt, mi?
Na az a lényeg, hogy a jagellók csak összecsomagoltak minket, úgyhogy estére már várt minket a Grand Hotel am Schnellwagengasse, de nem féltünk, mert sokan voltunk, a smasszerek azóta is emlegetik, hogy a feketeláb indiánok azóta se voltak ott olyan kis rendes-udvariasak, mint aznap este, ha értik hogy mondom.
Aztán kiengedtek, mert a bírónőnek úgy  tűnik nincs tévéje, aztán jött a tárgyalás. Ennek se volt tévéje, dehát a zsaruk csak leírtak ott ezt-azt.
Na ezután az én életem fullra megváltozott Tisztelt Törvényszék, mert másoknak van tévéje, és azért amikor az ember ököllel bebassza a Skoda Octavia ablakát és lazán felgyújtja a gecibe, na azért az teljesítmény. Persze vannak ezek a drága újságok amiket a csajom is vesz, amik azt írják, hogy így tudni kell a horoszkópot meg minden, de ez nem így van Tisztelt Törvényszék. A csajok látták, milyen zorkó fejjel rúgom szét azt a padot, meg hát ugye én benne voltam a tévében is, ha értik hogy mondom, hehe.
Azóta több csajom is volt, akik korábban csak a Petivel feküdtek le, és mondták is, hogy nekem is legalább olyan jó farkam van, mint a Petinek.
Eddig meccsre se nagyon jártam, mert a szabályokat csak nagyjából tudom, de a társadalmi megbecsülés jele, hogy azóta mindig én fogom középen a molinót, meg tartom a görögtüzes fáklyát is.
Tegnap felhívott az ügyvédem, hogy ez így mostmár fullosan alkotmányos, úgyhogy azt a közérdekű munkát vagy mi a faszt fullosan jogosan eltörölték, ezért kérem, hogy  a fenti jogszabályhely alapján küldjenek pénzt.
Budapest…
Tisztelettel:
Gebe-Hájas Roland
felperes
képv.: