Tűnődő Langyos Sebestyén (Noirpova): Példázat

Példázat

A Syngonium plántárul

Vala penig egy nagy plánta az ablakom hídján, melly Nyíl-levél- avagy Syngoniumnak neveztetik. E nötevénynek szokássa szálas sarjakat hozni, mellyek széjjel kúsznának, gyükeresedvén az annyok mellett, vagy peniglen fölfutnának. És az öreg plánta a sarjai mellett tőbül is hajta leveleket. Ez esztendő Augustus havának elejére az öreg Nyíl-levélnek vala már húsznál fölösb számú nagy levele és számos ia-fia.

S akkor megjelene az tőben egy véknyatska levél, melly az öszves többiekkel diametraliter különböző irányban indula meg, az Nap helyett a kis Lámpásra fordulna, melly mellett estelente könyveim forgatám. S az a Lámpásra zöldelle osztán.
Eszembe vévén, hogy a Lámpás óránkint talán harmincz Wattot adna, felette elcsodálkozám, hiszen az Nap minden napon ante mediem béragyogá az Kamorámat.
Aztán látám, hogy a Lámpás közelebb vala, mint sem a messze Nap, s azon levélnek az Lámpásért nem kölle az többi levéllel, sarjakkal s fia-Syngoniumokkal vetekednie, el-ühümgetém magam.

Hanem osztán die 10 Novembris observálám, hogy a Lámpás eránt forduló levél sárgulni kezde, s nedvei el-állanak vala. Kezömbe fogván a szárát látám, hogy megkeményede az: a vén Nyíl-levél gyükere őtet többet nem éltöti s nem táplálja vala. Az alacsonyann hajtató Nap helyett a Lámpásnak pediglen hasznaját nem veheté, héiába, hogy közel vala s hogy az estvék meghosszabodván, a setétben mind többet ég vala az.
Így az Lámpás felé forduló levél die 26 Novembris el is hala, ondok- s fonnyadttá lévén. Míg a többi levelek és kúszó sarjak megélének, és tél elejivel is zöldek maradnának, még ha a Nap héjával nem növekednének-is. Eszembe vészem vala, hogy tán a gyükér táplálná őket, mellyet nyáron a Nap fényibül nyert erejükkel ők segétenek vala mind egyképpen, bár egymásközt versengének vala a solaris fényért.

Kinek füle vagyon a hallásra magyar nyelven, hát hallaná, remélöm szívbül.

Bonyolult és egyszerű

A szexuális erőszakról, kövessék azt el férfi, nő, gyerek, felnőtt sérelmére egyrészt nagyon bonyolult beszélni. Ott vannak a szociológiai háttérkutatások az erőszakot elfogadó vagy elnéző társadalomról, a pszichiátria az elmezavarokról szóló könyvtárnyi anyagával. Vannak statisztikák, amelyeket ismerni és elemezni kell. Lehet oktatást tartani potenciális áldozatoknak és leendő bűnüldözőknek. Szép, szakmai feladatok ezek.

Másrészt meg végtelen egyszerű. Azzal szexelünk aki képes beleegyezni a dologba és bele is egyezik. Aki nem tud válaszolni, vagy azt mondja, hogy nem, azzal nem szexelünk. Erről kellene oktatófilmet csinálni.

Basszák meg, basszák meg, basszák meg

http://444.hu/2014/11/21/vajon-honnan-vont-el-a-kormany-megint-182-millio-forintot-hogy-a-kimagaslo-sporteredmenyeket-jutalmazza/

Én szerencsés családba születtem. Vannak szüleim, akik szeretnek és felneveltek, sose kellett megtudnom, hogy milyen az, amikor nincs mit enni, sose mentem arra haza, hogy rendőrök állnak a ház előtt, mert apám félholtra verte az anyám, sose kellett mennem a testvérem büntetőügyében tanúskodni, sose kellett fázni, mert kinőttem a tavaly téli meleg ruhát. Sose raktak a hülyék, a szegények, a cigányok osztályába az iskolában. Sose kellett a rendőrségen/gyámügynél jelentkeznem minden hónapban kétszer.

És nagyon hálás vagyok mindezért, mert ha kellett volna, akkor a pofámba röhögtek volna, hogy egy senkinek sem kellő szerencsétlen fasz vagyok, akire nincsen pénz, mert a pénzt átirányították a bukfencezési előirányzatba, és ebben a hónapban már nem lesz ruhasegély, nem lesz gulyásleves a konyhán, nem kapok két deci tejet meg egy almát, azért mert az államnak pont az én két deci tejem kellett arra, hogy valami élsportolót támogasson.

Úgy gondolom nem vagyok bűnöző típus, de ekkor azért meggondoltam volna, hogy tartozom én a társadalomnak bármivel, vagy ha ők kibaszhatnak velem, én is kibaszhatok velük, és elmehetek a boltba lopni, vagy leüthetek valakit, aki nálam is szerencsétlenebb, és takarózhatok a takarójával és jóllakhatok az ő vacsorájával?

Hallgattam volna üres tekintettel a bíró kioktatását arról, hogy nem szabad bűnözni, és mondtam volna magamban, hogy faszikám, próbáltad volna ki a gyivit, ahol nem égett a villany és hideg volt a radiátor, mert épp valakinek pont ez a pénz kellett, hogy kiutazhasson a dingadongi távolbanéző világbajnokságra?

Próbáltad már, faszikám, hogy mennyi sajnálat van benned, mikor éhes vagy és leütöd azt a nőt a parkolóban, és hirtelen bosszút akarsz állni rajta és mindenkin? Hogy mennyire nem a nemi vágy vezetett, amikor megerőszakoltad?

Hogy mennyire nem jelentett semmit a könyörgése, hiszen egykor te is könyörögtél a néniknek és a bácsiknak, aztán nem könyörögtél, hanem túléltél és túl fogsz élni a börtönben is, mert nincs mit túlélned, csak az egyforma napokat, amelyek ugyanolyanok, kint, mint bent, és bent még fűtenek is, mert az a pénz még nincs átirányítva egy jó kis teremfocira.

Gyalázat, szemét, utolsó, aljas gyalázat.

Külpolitika kicsiknek 4: A bohócminisztérium

Dübörög a DK-s wishful thinking, hogy Orbán majd kirúgja Szijjártót, mert az alkalmatlan. Ez minden további színezés nélkül illusztrálja, hogy mekkora idióták vannak a DK-ban, hiszen alkalmatlansága miatt Orbán embert még nem váltott le, de ez a poszt külpolitikáról és nem a DK közismert imbecillitásáról fog szólni.

Hanem arról, hogy Magyarországon vannak feleslegesnek tartott minisztériumok. Klasszikusan ilyen a hadügy. Ez régen hatalmas szervezetet irányított a légvédelmi rakétás csapatoktól kezdve a néptáncegyütteseken és dunai flottillán keresztül a futballcsapatokig, mára viszont nagyrészt ingatlanmutyival és egymás kinyírásával foglalkoznak, illetve az állomány jelentős része a nap 24 órájában be van rúgva. Az a pár ezer katona meg csináljon, amit akar.

Következésképpen tök mindegy ki a magyar hadügyminiszter, azt a kevés NATO-feladatot pár tucat tiszt elvégzi, a többiek csendben fetrengnek irodájuk mélyén, a miniszter, ha akar csinál valamit, de ha épp nem akar, az se gond, sőt. Vadászgasson, kurvázzon, vagy tök mindegy.

Persze ez így nincs jól, hiszen Magyarország egy csomó NATO-vállalását nem teljesíti, ezermilliárdos vagyon megy tönkre (nem ellopják, konkrétan nullára leíródik) és el van szórva annyi pénz amelyből simán lehetne 20-30000 fős profi hadsereg tartani, a katonaviselt emberekből kiállítani a rendőrség, a fináncok utánpótlását, a teherautóra kiképzett emberekből a Volán-sofőrökét stb… de ez a poszt nem a hadügyről szól.

Hanem arról, hogy a külügy is pont errefelé tart. Ez is jól fel volt fejlesztve, akkor, amikor Magyarországnak akut dollárhiányban szenvedve minden hottentotta országba el kellett sózni pár buszt és röntgengépet, ráadásul az ország helyzete is olyan volt, hogy minden nagyhatalomnak érdekesek voltunk (erről bővebben a következő részben).

Mára ez nincs. Persze csodás dolgokat lehetne elérni sikeres külpolitikával, de a pénzt EU-s vonalon kapjuk, a multik elterjedése nagyrészt a magyar termékek exportjának megszervezését is levette az állam válláról, harmadrészt exportképes magyar termék is kevés van.

A külügyi tárca állapota tehát a kormánynak teljesen érdektelen, innentől kezdve mindegy is, hogy ki a miniszter, ha rossz a miniszter, akkor rossz a miniszter, nem fogják leváltani.

A közelmúlt botrányai persze megmutatták, hogy azért nem ártana legalább hülyeségeket nem csinálni, ezért most van egy erős tippem arra, hogy keresnek valakit, aki nagyjából német-amerikai-orosz szempontból kicsit ért a dolgokhoz, a külügy meg megmarad Petike és futsalos haverok játszótere.

Ami persze tragédia, csak gondoltam válaszolok azokra a hangokra, akik szerint itt most valami dühödt reform következik. Örkényt parafrazeálva: Lófasz fog itt folyni, nem reform.

Külpolitika kicsiknek 3.

A mai posztunk korszerű, multimédiás jellegű lesz. Azért, mert beillesztek ide egy videót (ha sikerül). Nézzük meg együtt, hogy közelebb jussunk a mai poszt mondanivalójának a megértéséhez! A videóban az ősz bácsi John Madden, edzőlegenda.

http://youtu.be/3d_350LtCCM

Na. Ezt csinálja Magyarország, kicsit el van tájolva a súlyát illetően.

Az első részben tárgyalt dolgokat nagyjából minden ország ugyanúgy csinálja, legyen kicsi, vagy nagy. Ám ahhoz, hogy megértsük, mit tehet külpolitika terén egy ország, először le kell mázsálni. Szuperhatalom? Nagyhatalom? Középhatalom? Kishatalom? Kiszolgáltatott kishatalom?

Talán nem meglepő, hogy Magyarország a legutolsó kategóriában van. A szuperhatalom és a nagyhatalom teheti csak meg azt, hogy nagyhatalmi logikával, kizárólag saját érdekeire tekintettel járjon el. A középhatalmaknak ahhoz van elég súlya, hogy bizonyos bulikból kihagyhatatlanná tegyék magukat. A kishatalmaknak ügyességre és szövetségesekre van szükségük ehhez, a kiszolgáltatott kishatalmak pedig egyik néni szoknyájától a másikig szaladgálnak.

Az, hogy a magyar diplomácia 30 napon belül isteníti Putyint, csókolózik Alijev elnökkel, fejezi ki elkötelezettségét Münchenben, kap fejmosást Washingtonban… azt mutatja, hogy Magyarország mindenféle kapaszkodó nélkül sodródik jobbra-balra a nagyhatalmak között.

Külpolitikánkat valami olyan szemlélet vezérli, hogy mi egyedül, nem egész tízmillió lakosunkkal és kiváló szénsavas ásványvizeinkkel tárgyalópartnerei vagyunk a nagyhatalmaknak, ezért elég ezen a szinten jól helyezkedni és minden rendben lesz. Érdekes módon az a kisebbik baj, hogy rosszul helyezkedünk, az igazi probléma az, hogy rosszul mérjük fel a súlyunkat.

Ha felmérnénk, hogy kicsi és kiszolgáltatott ország vagyunk, tudnánk úgy viselkedni, ahogy az ilyen országoknak illik. Meghatározhatnánk elveket és értékeket, amelyekhez ragaszkodunk, néha akár rövidtávú érdekeink ellenére is, annak érdekében, hogy a hozzánk hasonlóan kicsi országokkal együtt súlyt tudjunk képezni a világpolitikában. A többi ilyen kicsivel viszont nemcsak racionális, hanem szentimentális partnerségre is szükség van. Ez viszont beleütközik egy aprócska nehézségbe: Európa történelmébe.

A kellemetlenség eredete 843-ig, a Verduni szerződésig megy vissza, amikor Kopasz Károly nagyjából a mai Franciaország, Német Lajos a mai Németország, Lothar pedig…ööö izé ura  lett. Lothar birodalma, Lotharingia szétosztása a későbbi németek és franciák között, több mint ezer évig volt háborúk oka, és csak remélhetjük, hogy az Európai Unió végre lezárja ezt a vitát, mert Nagy Károly (a fenti, vicces nevű uralkodók mind az ő unokái voltak) birodalma ma újra egységes elvek alapján igyekszik magát kormányozni.

Európa nyugati részének történelme tehát felfogható háborúk sorozataként, amelyek egyre nagyobb volumenűek lettek, és talán a harmincéves háborúval érték el azt a léptéket, ahol már jóval messzebbre mutattak puszta helyi konfliktusoknál. A reformációval együtt (meg a kis jégkorszakkal, de ne menjünk most ennyire bele) Európa középső részében olyan feszültségek jöttek létre, amelyek egyszerűen szétrobbantották, és az újraegyesítés a következő évszázadok legfontosabb problémája lett.

Az egykori frank birodalom közepének és keleti részének (meg a határterületeinek) egyesítésére két erős jelölt maradt a 19. sz. elejére: a Habsburgok birodalma és a poroszok. Mindkettőnek sok erőssége volt és  sok problémával is küszködött. A Habsburgok fő problémája az volt, ha az ő vezetésük alatt összeállt birodalomban rengeteg volt a nem német lakosság, amelynek elnémetesítésével Mária Terézia óta próbálkoztak, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Ma már tudjuk, hogy a “kis” német egység valósult meg, vagyis porosz vezetéssel, és a Habsburg területek nélkül egyesült újra a Német Birodalom (a második). Az első világháború után (és közben) minden, a központi hatalmak ellen harcoló fél átlátta, hogy a Habsburgoknak esélyt sem szabad hagyni arra, hogy birodalmukat megpróbálják egyben tartani, mert nagy része nagyon rövid időn belül német birodalmi befolyás alá fog kerülni.

Kapóra jött a Habsburgok (és bizony a kiegyezés után annyira hasító Magyar Királyság honatyái) elbaltázott nemzetiségi politikája, amely képtelen volt választ adni arra a kérdésre, hogy mi legyen a különféle szláv, német, magyar, román elemekből összeállt tarka birodalom vezetési formája, ahol megmarad az erő és nem sérülnek a nemzeti büszkeségek.

Az első világháborút lezáró békekötések Németország hátában tarka, széttagolt térképet hoztak létre, olyan országokkal, akik valamiért meg vannak sértődve a többiekre. A csehek, akik bugris parasztoknak tartják a szlovákokat, a magyarok, akik szőröstalpúzzák a románokat és így tovább. Ugyanakkor ezen államok politikai elitjének születése mind a nemzetállami lét kiharcolásához, és a megszerzett nemzeti terület védelméhez kötődik, vagyis mindegyik nagyon nacionalista volt, és jórészt napjainkig az is maradt, akkor is, ha esetleg minden egyéb kérdésben teljesen modern nézeteket vall.

Pedig több közös van bennünk, mint amennyit utóbbi száz évünk történelme sugall. Vannak réges-régi, hagyományos kereskedő-útvonalak, hülyén meghúzott határok miatt haldokló régiók. Ezeknek a kis államoknak réges-régen az lenne az érdeke, hogy együttműködjenek és megkeressék azokat a közös alapokat, amelyeket egymás érdekében mindig megvédenek.

Addig, ameddig ez meg nem történik, addig mindegyik államocska azzal lesz elfoglalva, hogy a többiekkel szemben, a többieket megelőzve érjen el valamit, és ezzel folyamatosan kiszolgáltatja magát a nagyhatalmaknak, legfeljebb azt választhatja meg, hogy melyikhez húzzon. (Igen, Magyarország ezt is elbénázza)

Persze, tudom, vannak kiváló helyi eredmények, mint a netre költöző Észtország vagy a bivalyerős haderőt összehozó lengyelek, vagy a ceausescu-i gyalulás után nulláról építkező Románia.

Hosszú távú, stabil eredmények azonban csak akkor lesznek, ha Közép-Európa kis országai elkezdenek összehangoltan kiállni közös érdekeikért. Tudom, hogy ez egy nagy utópia. De nem reménytelen. Miért?

Az Európai Unió, számtalan hátránya mellett egységes szabályokat és működési kereteket kényszerít ki. Például korlátozás nélkül átjárhatóvá teszi a trianoni határokat, a szolgáltatások szabad áramlásával pedig lehetőséget ad a természetellenes helyen levő nemzethatárok felett álló eurorégiók kialakulására. Ennek megértése kellene, hogy legyen a magyar külpolitika preferenciáinak első három helyén.

Közép-Európa máris eléggé egységes, ennek belátásához elég egy Lidlben levenni egy csomag budipapírt a stóc tetejéről. Ha ott elolvassuk, hogy milyen nyelven van ráírva az, hogy budipapír, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy egy hidegfejű gazdasági elemző (akinek az a feladata, hogy a lehető legkevesebb pénzből hozza ki a budipapír csomagolási költségét) szerint melyek azok az országok, amelyek nagyjából ugyanazok vásárlóerő és seggtörlési (tágabb értelemben: fogyasztói) szokások szempontjából.

Vagyis: nagyjából egységes (gazdasági) méretű, szokású, berendezkedésű országok között van Magyarország. Határvonalak vannak, akár Hamvas Bélát, akár Hofstede-t olvas az ember, láthatja is őket.

Ehhez képest a magyar külpolitika súlyosan hungarocentrikus, Magyarországot, mint valami mindenki felett uralkodni hivatott felsőbb erőt képzeli el, amelyik nyilatkozhat Közép-Európa jövőjéről.

Az előző részben kitárgyalt, fakezűségből adódó bakik kiküszöbölése a sürgős feladat. A hangsúlyok, a partnerek megtalálása, a helyes helyzetértékelés  nehezebb és hosszabb, de az ország jövője múlik rajta.

Külpolitika kicsiknek 2: Demars

Nem ezzel terveztem folytatni a sorozatot, mert azt hittem, hogy olyan érdeklődő amatőröknek írom, mint amilyen én is vagyok, ám Orbán Viktor azon nyilatkozata, mely szerint az amerikaiak csak egy fecnit mutattak, amin még pecsét sincs, kénytelen vagyok tisztázni egy alapfogalmat, ez pedig nem más, mint a demars. (démarche)

Ahogy az előző részben írtam, számtalan módja van annak, hogy egyik ország a másiknak azt mondja: “helló, nem tetszik amit csinálsz, mert a lábamon állsz”.

Onnantól kezdve hogy kivel koccint egy fogadáson, odáig, hogy a légierő bombázza a másik ország fővárosát, a skála nagyon széles.

A békés eszközök közül az egyik legdurvább, amikor egy ország konkrétan elmondja, és hivatalos képviselőjén keresztül eljuttatja a másik országnak, hogy mi baja van.

Az ilyen diplomáciai üzenetet hívják a szaknyelvben demarsnak. Ha kerül rá pecsét, az már diplomáciai jegyzék, és a diplomáciában már a kocsmai verekedéssel ér fel a közvetlensége.

Ha egy másik állam (ez esetben az USA) diplomatája kiáll és kritizálja a másik államot, azt állítja, hogy egy papírra leírt szöveg (esetünkben egy eseménysor, hogy hányszor szóltak a korrupció miatt) igaz, akkor ezt meghazudtolni vagy papírfecninek nevezni a diplomáciában feltűnő, súlyos durvaság.

Ezek után a minimum az, hogy ha a magyar diplomácia bármit akar Washingtonban, akkor megfricskázzák a nagykövet orrát és közlik, hogy dehát ezen se pecsét, se semmi, miért is foglalkozzunk vele?

Az ilyen durvaságnak a diplomáciában mindig kell, hogy oka legyen. Vagy racionálisan végiggondolt, vagy pedig a hülyeség.

Orbánnál sajátos keverék áll elő: azt hiszi, hogy magyarországi pozícióját erősíteni tudja, büntetlenül (A nagyon fasza Miniszterelnök Úr, aki köp egy hegyeset Amerikára) mert a múlt heti németországi bepucsítás után a Merkel szoknyája mögé el tud bújni az amerikaiak elől.

Ez rövid távon lehet, hogy így van, csak azt nem tudja, hogy ez a beszólás, vagy majd a következő, átvisz egy olyan határt az amerikaiaknál, amikortól már nem egyeztetnek a németekkel, mert presztízskérdés lesz a dologból.

Presztízskérdés, hogy egy kicsi, ráadásul félig-meddig oroszbarát NATO-országocska köpködi az oda akkreditált amerikai diplomatákat, amikor azok a diplomácia szabályait betartva a dolgukat végzik. És Washingtonban pontosan tudják, hogy holmi diplomáciai finomságokra Orbán nem sokat ad, ezért a válasz se az lesz, hogy a washingtoni nagykövetet nem hívják meg valami partira. A válasz belpolitikai lesz, és nagyon érzékeny helyre fognak rúgni. Orbán tökeit annyira nem sajnálom, magának keresi a bajt, de az egész országnak fájni fog, ha Amerika belerúg.

Külpolitika kicsiknek

A közvélemény óhajának engedve kifejtem pár, külpolitikával kapcsolatos nézetem. Eredetileg arról akartam írni, hogy mit kell nekünk kezdeni Putyinnal és Alijevvel, de rájöttem, hogy kicsit messzebbről kell indulnom. Külpolitikában és politológiában járatosaktól előre is elnézést kérek az egyszerűsítésekért.

Ebben a kis bevezetőben a módszerekről és az ismeretekről fogok írni. Előrebocsátom, hogy ismereteim nagyrészt olvasmányélményeimen alapulnak, egyetlen fegyverszüneti tárgyaláson sem ültem még szemben giga-tányérsapkás orosz tábornokokkal.

Az ismeretek

A politika egyetlen területét se lehet művelni anélkül, hogy a környezetünk reakcióira ne készülnénk fel. Aki a humán és a természetes környezet reakcióra nincs felkészülve, az előbb-utóbb csúnyán elbukik. Akármekkora is a hatalma, előbb vagy utóbb ellenségei összefognak és megbuktatják. Nagyon ritka, hogy valaki egyenesen rohanjon vesztébe, ahogy mondjuk Napóleon tette, a gyakoribb az, hogy a panamajack által már megénekelt gó-játszmában tesznek rosszra a játékosok.

Igenám, de a gó-játszmában, sőt még a pókerben sem kell a vakszerencsére hagyatkozni, számtalan háttérismeret segíthet. Követhetjük ellenfelünk fiziológiás reakcióit, metakommunikációját, amerikai kifejezéssel “read”-et csinálhatunk.

Az ideális kormányban (amilyen nem volt még sehol és szerencsére nem is lesz) a külpolitikai döntéshozó nem egyes-egyedül tartja kézben a lapokat és gondolkozik a megfelelő döntések meghozatalán. Ha így tesz, annak sikertelen külpolitika lesz a vége.

Mire van szüksége? Általános és konkrét háttérinformációra.

A konkrét információ az egyszerűbb kérdés. Minden olyan országban, amely számunkra fontos, olyan követséget kell működtetni, amely nyitva tartja szemét-fülét és beszerzi az információkat. Követi a belpolitikát, és kérésre bármikor jelenti, hogy Bergengóciában kik a jelentős politikusok, ki a legtöbbek által követett újságírók, kinek volt szexbotránya, mely megyék és tartományok ellenzékiek/kormánypártiak/katolikusok/protestánsok/szeparatisták.

Ha bárki az írja mondjuk Bergengóciában, hogy a miniszterelnökünk egy diktátor, akkor, ha akarunk, két órán belül a Külügyminisztérium le tud tenni az asztalra egy jelentést. Ebből el lehet olvasni, hogy az ott egy konzervatív vagy liberális lap, milyen gazdasági vagy politikai érdekcsoport áll mögötte, kik olvassák, a szerző kicsoda, kit szeret és kit nem. Egy ilyen jelentés birtokában körvonalazódik, hogy kinek állhat érdekében jelentéktelen kis országunk cseszegetése, és el lehet kezdeni gondolkodni a válaszlépéseken.

Még a válaszlépések előtt, körbe lehet kérdezni a többi külképviseletet, hogy milyen visszhangja van a támadásnak egyes országoknak, hol várható, hogy kiállnak mellettünk, ki fog minket szintén megtámadni.

Egy ideális kormányban ilyenkor belpolitikai téren is szétnéznek, hogy miért haragszanak ránk, mit csinálunk az érdekeik ellen. Innen már csak egy lépés a döntés, igaz, az még egy magyaros hosszú lépés.

Háttér

Lehetnek akármilyen friss információink, azokat rendszerezni és elemezni kell, illetve tudni kell jó kérdéseket továbbítani szemeinkhez és füleinkhez. Mert szép dolog az általános hallgatózás, de még szebb az információ tengeréből kivenni azt a fonalat, amelyre az események felfűzhetők, és megérteni, hogy mi folyik és milyen szerepet játszunk mi az eseményekben? Drámai hősök vagyunk? Vagy bolondok?

Ehhez az is kell, hogy értsük magukat az országokat. Ehhez legkevésbé James Bondok kellenek, hanem olyan alakok, akik olvasták az adott ország összes fontos íróját, tudják, mikor mire céloz a helyi Bayer Zsolt. Tudják, hogy kik a fontos szentek, a kultikus borok, hányszor volt bajnok a helyi Ferencváros.

Persze kellenek olyanok is, akik tanulmányozták a nagyhatalmak, a birodalmak működését, naprakészek, hogy a papíron létező ötszáz vadászgépükből hány tud 24 órán belül bevetésre indulni, mit kockáztatnak és mit nem.

Ekkor már közel abban a helyzetben van a politikus, hogy meghozza döntését. Az már az ő dolga, hogy mérlegelje, hogy mit tehet meg arcvesztés nélkül és mit nem, mit fognak elnézni a választói és mi vezet ideiglenes vagy végleges bukásához. Végül dönt, Bergengócia lépéseket fog tenni. De hogyan?

A diplomácia eszközei (rövid kis válogatás)

A világ már régen bonyolultabb annál, hogy háborúit holmi elgurult almák és megsértett büszkeségek miatt vívja, de a végső lökést a mai napig ezek adják meg. A diplomácia annak a művészete, hogy a sok, országok közötti feszültség között, egy-egy ország érdekét úgy fejezze ki, hogy lehetőleg egyetlen lőporos hordóra se vet szikrát.

A diplomaták ideális esetben olyan üveglapok, akiken a küldő állam érdekei világítanak át, de nem teljesen átlátszóan. Nagyon kifinomult jelzésrendszere van arra, hogy kifejezzük akaratunkat vagy szándékainkat. Mondok egy példát:

Magyarország, mint NATO-tag, jövőre négy Gripen vadászgépet fog elküldeni Litvániába. A Balti országoknak ugyanis a Vörös Hadsereg kivonulása után nem maradt légierejük, ezért légterüket a NATO-tagállamok védik, rotációs rendszerben. Az orosz légierő rendszeresen provokál készültségi riasztásokat, ahogyan azt egyébként a norvégokkal is szokta. Ha ezek után a kecskeméti légibázis parancsnoka vendégül látja Olaf Olafsson alezredest, a norvég légierő tapasztalt pilótáját, hogy tartson előadást az orosz légtérsértők elfogásáról, az már egy nem is túl finom jelzés az orosz katonai vezetésnek: Déli Áramlat ide, földgáz oda, Magyarország teljesíteni fogja NATO-kötelezettségét és pilótáink nem fognak vacakolni, ha célzó üzemmódra kell kapcsolni a radart.

Hasonlóan súlya van minden mondatnak. Ha egy nagyhatalom azt mondja, hogy valami “mélységesen aggasztja” (deeply concerned) akkor az nem-diplomatául azt jelenti: látjuk, tudjuk, és nagyon nem tetszik. Amikor már azt mondja, hogy “úgy látja, hogy” (we consider/deem that…) akkor az a cselekvés előtti utolsó figyelmeztetés. Utána már direkt lépések jönnek. (mondjuk kitiltanak hat embert, ami még mindig csak a simogatás szintje). Ha kitiltják egy rezsim hat közkatonáját, az azt jelenti, hogy minden adatuk megvan ahhoz, hogy mindenkit bajba sodorjanak, ideje észbe kapni.

De hasonló jelentősége van annak, hogy egy politikust ki fogad és ki nem fogad, kitől kap a kormány gratuláló táviratot és kitől nem. Mely ország híres zenekarát kéri meg az adott ország kormánya, hogy inkább Pozsonyban koncertezzen és ne Budapesten.

Jelentősége van személyeknek. Nehéz például nem észrevenni, hogy az USA nem küld ide két éve nagykövetet, pedig ez mindigis kedvelt posztja volt az aktuális elnök kampányát nagy összeggel támogató üzletembereknek. Ehelyett itt van egy minden hájjal megkent profi, aki nagyjából a teljes magyar politikai elitet leiskolázza közvélemény-manipulálásában.

De tegyük fel, hogy Magyarország helikoptereket akar venni. A potenciális versenyző egy olasz, egy amerikai, és még egy amerikai cég, amelyik Lengyelországban gyártat. Ezek után a varsói magyar nagykövetség addigi katonai attaséját, aki tüzér volt, és kiküldik Kovács alezredest, akit tavaly tiltottak le a repülésről, szemproblémái miatt a szolnoki helikopteres ezrednél, akkor lehet tudni, hogy Magyarország a lengyel helikopterek iránt érdeklődik. De ezt a gesztust csak az érti, akinek a budapesti követsége öt percen belül kideríti, hogy Kovács alezredes hol szolgált korábban.

És itt érnek össze a szálak. Finom gesztusok, indirekt utalások, és persze információ, információ, információ.

Talán már látszik, miért lesz nehéz a Putyin vagy nem Putyin, vagy az Alijev kérdést elemezni. Egyszerűen azért, mert Magyarország külügyminisztériumának parancsnoki hídján Pepita Ofélia áll, és gitározik.

Orbán: Szaddam-szindróma

Canossa-járás

Orbán Viktor elment Canossát járni Bajorországba, ahol őt hagyományosan barátságosan szokták fogadni. A fogadtatás most is barátságos volt, de azért bőséggel olvastak fejére olyan dolgokat, amelyeket baráti látogatásokon nem szokás. Kioktatták.

Eleve az beszédes dolog, hogy Bajorországba kellett mennie, és nem Berlinbe. De mennie kellett, mert baj van.

A mozgástér

Az utóbbi egy-két évben jól látszott, hogy a német külpolitika (helyesebben a német Európa-politika) sok mindent elnézett a magyaroknak, két okból. Egyrészt nem akartak itt balhét, miközben ment (a mára ideiglenes nyugvópontra jutott) szkander Putyinnal, másrészt a német iparvállalatok az utolsó pillanatban mindig megkapták azokat a külön kedvezményeket, amelyekkel együtt a folyamatos matolcsyáda elviselhető maradt.

Eközben az amerikai külpolitika folyamatosan igyekezett megtartani meghatározó szerepét abban a játszmában, amelynek a tétje a közép-európai (tehát az oroszok ellensúlyát képező) kérdések eldöntése. Ennek egyik színtere Magyarország lett, az itteni eseményekbe az amerikaiak a diplomácia világában határozottnak számító eszközökkel szóltak bele, miközben a németek általában vagy hallgattak, vagy mérsékelt rosszallások hallatszottak Berlinből.

Orbán Viktor, tudatosan vagy ösztönösen, felismerte,hogy itt van mozgástere, hiszen mindenféle belpolitikai manőverei, amelyekkel az emberi jogokat tiporja, nem voltak megtorolva, mert nem volt teljes az egyetértés, hogy itt kinek kellett a nagyhatalmak közül fellépni, és kinek a fellépésben a vezető szerepet vinni. Ez egy kb 2011 és 2014 eleje közötti időszak volt, amikoris Orbán, ezt a kis zűrzavart kihasználva mindent megtehetett a saját országában.

Közben azonban elkövetett pár hibát:

Letérdelt az oroszoknak

Miközben tudott dolog, hogy Csehországban, az egyes balti államokban, Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában melyik az a nagyhatalom, amelyik meghatározó befolyással van a dolgok menetére, az oroszok felmérték ugyanazt, amit Orbán: itt ez nem teljesen világos.

Jelentős erőket mozgósító diplomáciai és titkosszolgálati manőver kezdődött, befolyásoló ügynökök (kágébéla…) és rengeteg pénz bedobásával, hogy az Európai Unió keleti határán záródó falon rést üssenek.

Orbán eleinte ezt is kiválóan a maga javára tudta fordítani, hiszen hagyta, hogy euromilliárdokkal kenyerezzék le, ezek a milliárdok nagyon jól jönnek a klientúra üzemeltetéséhez, ráadásul Putyin látszólag nem is kért ezért sokat.

Putyin visszavonul

Csakhogy Orbán kezdte azt hinni, hogy ez a kényes háromhatalmi egyensúly örökké fog tartani. Arra nem gondolt, hogy Putyin ellen a világpolitika hagyományos szereplői, a nagyhatalmak és a kevésbé hagyományos szereplők, különböző ipari-pénzügyi érdekcsoportok összefognak, és figyelmeztetik Vlagyimir Vlagyimirovicsot: az atomrakétáit és a földgázt népe nem tudja megenni.

Pillanatok alatt ment le az olajár, és kezdődött masszív tőkekivonás az orosz gazdaságból. Ezzel együtt nyilván az oligarchák pénze is megindult a megmaradt néhány biztonságos helyre. A németek Energiewende programja meg odáig jutott, hogy  (adott esetbe a francia atomerőművek segítségére is hagyatkozva) egy-két hónapig tudják nélkülözni Putyin gázát, amely a tőkekivonással együtt már csődközeli helyzetet okozhat Oroszországban.

Meghagyták azonban Putyinnak az elegáns visszavonulás lehetőségét, puffogtathat világhatalmi szópetárdákat, az ukrán helyzet is valami bizarr status quo állapotában van, amelyet majd valahogy megoldanak. Ugyanakkor Magyarország, minden FSZB (orosz titkosszolgálati) aktivitás ellenére is egy kicsit kicsúszott a kezükből.

Beletérdelt pár amerikai vállalat gyomrába

Vannak amerikai cégek, amelyekről tudjuk, hogy nagyok. Mindenki hallott már a General Motorsról vagy a Google-ról, esetleg a Monsanto-rol, de kevesebbet emlegetnek olyan cégeket mint mondjuk a Cargill, a Bunge, a Kraft Foods. Pedig ezek is sokmilliárd dolláros világcégek, kitűnő kapcsolatokkal a mindenkori amerikai kormányzathoz. Ezek a cégek is a mindenkori amerikai külpolitika eszközei és alakítói egyben.

Akkor is, ha ezek Magyarországon pár száz milliós vállalatocskákkal vannak jelen, esetleg egy-két gyárral, nem jó ötlet beléjük rúgni, és főleg nem jó ötlet őket nyílt korrupcióba rángatni. Benne vannak ők mindenben, de pár millió dollárért nem fogják a jó hírnevüket kockáztatni, a Simicska-birodalom ezekben a körökben nagyon tévesen értékelte saját súlyát és jelentőségét. Az amerikaiak habozás nélkül kilőtték az egyik alvezért és egyben megtalálták a casus bellit.

Teljesen félreértette a német gazdaságot

Orbán, vagy hiányos gazdasági ismeretei, vagy az események teljes félreértése okán, istenként tiszteli az ipari termelést. Egyrészt Magyarországon is az ipari termelés súlyának növelésén dolgozik, másrészt a legfontosabb gazdasági partnerünkről, Németországról is azt hiszi, hogy azért akkora, mert sok vasat dolgozik be a termékekbe.

Holott a világon mindenki arra törekszik, hogy a vas bedolgozása mellé a lehető legtöbb egyéb dolgot csomagolja a termékbe. Orbán gazdaságszemlélete olyan, mintha a Harry Potterben a varázspálcák nem holmi unikornis-hajaktól meg sárkányszervektől lennének erősek, hanem attól, hogy nagyok. Ilyen alapon Dumbledore professzornak egy húszméteres vörösfenyő mestergerendával kellett volna mászkálnia, Hermione pedig ki se mozdult volna a tanteremből, hétméteres tölgyfa gerendája miatt.

A VW se azért akkora cég, mert olyan sok autót gyárt, hanem mert birtokol párezer olyan szabadalmat, amely alapján mondjuk olyan szilárd kocsiszekrényeket állít össze, amilyeneket mások nem tudnak. Mivel az adott eljárást csak ő tudja, mindegy hol gyártatja le, a profit az övé lesz. Ez a tudás- és információalapú gazdaság, a 21. század meghatározó trendje.

Ebben a rendben a német gazdaságban a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok legalább olyan súlyt képviselnek, mint az iparvállalatok. Egyrészt termelnek annyi GDP-t Németországnak (és Magyarországnak) illetve többet is, mint az iparvállalatoknak, másrészt az iparvállalatnak fontos, hogy a szolgáltatásokat a szokott megbízható partnertől rendelje meg. (mondjuk a telekommunikációt a Telekomtól, az otthonival megegyező minőségben)

A félreértett lavírozás

Orbán eddig mindig az iparvállalatok kedvében járt, iparmániája mellett azt  hitte, hogy ha az Audi, a Mercedes, a Knorr Bremse, a Bosch kedvében jár, nem fog nagy haragot magára húzni a német kormánytól.

Ez volt az utolsó, még kicsit reménykeltő front, ahol talán Steiner, egy jól sikerült támadással még valamit elérhetett volna.

Erre belerúg a két legnagyobb német kisker láncba (Aldi, Lidl) a vasárnapi zárással, amikor a magyar alapvetőélelmiszer-forgalom fele vasárnap bonyolódik. Aztán belerúg a világ legnagyobb telekom-cégébe, mondván, hogy elvesz a profitjából pármilliárdot, elvannak ők profit nélkül is, elég gazdagok. A legnagyobb német (eredetileg luxemburgi) tévés céget megküldte a reklámadóval. Egy német nagybankot (Bayerische Landesbank) gyakorlatilag kiszorított az országból.

A kör bezárult, Orbán eljutott abba az állapotba, ahol már mindenkinek kellemetlen. Nem tudja eladni, hogy Európában européer, a magyarbasi magatartás pedig a belföldnek szól.

Sürgősen menni kellett Németországba tüzet oltani, ahol viszont megmondták neki: ha nem áll be a sorba, leveszik róla a kezüket és a CIA-FSZB meccs szabad prédája lesz. A sorba beállás szép lassan megkezdődött, de kérdés, hogy Orbánnak hagynak-e helyet a méltóságteljes visszavonulásra, ahogy Putyinnak hagytak. Emellett szól, hogy fellépett a Szaddam-szindróma, vagyis mindenki más aki jelenleg Magyarországon miniszterelnök akar lenni, még rosszabb lenne, mert Orbán emberei miatt béna kacsa volna. Orbán kívülről, a hatalomból csak kibombázni lehet.

Megbuktatni csak a saját népe tudja. És ez, most, pályafutása során először sokkal-sokkal nagyobb félelemmel tölti el, mint bármi, amiről ebben a blogposztban írtam.

 

 

Kulturális forradalom

Pártunk és kormányunk már eddig is nagyon kreatívan próbálta elérni, hogy Magyarországot a hetvenes évek Kínájának szintjére süllyessze. A legújabb őrület a gimnáziumok szétverése, és a szakiskolák istenítése.

Kezdjük a nyilvánvalóval: egy igazán jó szakiskola ugyanolyan jó esélyt a boldog és sikeres életre, továbbtanulásra, mint a gimnázium. Miért? Mert ugyanolyan alapképességeket alakít ki és megtanítja a diákot tanulni. Elvileg. Gyakorlatilag, főleg a szakmunkásképzőkben nálunk a hátrányos helyzetű gyerekek nappali melegedője üzemel.

Abból a téves feltevésből indulnak ki, hogy India, Kína, Tajvan is azért tud sikeres lenni, mert sok kicsi színes emberke nagyon ügyesen termel dolgokat. A magyar emberkéket is tanítsuk meg ügyesen csavarozni, és akkor majd Magyarország is sikeres lesz.

Ezzel csak az a baj, hogy az említett országok is már alig várják, hogy a sok-sok, gimnáziumba, és színvonalas szakiskolába járatott gyerekük elvégezze a nyugati egyetemet és olyan tudást honosítson meg otthon, hogy végre ne abból éljenek, hogy a németek által kifejlesztett dolgokat rakják össze fillérekért, hanem maguk is fejlesztő, kutató országgá váljanak.

A szakmunkásképzés az első fázis. Utána következik az, hogy minden leendő munkásgyereket ellássanak olyan ismeretekkel, amelyekkel – ha a gyerek tényleg okos – tanulhat tovább. Ez az iskolai felfogás nálunk megvan lassan százötven éve megvan. Voltak mindigis olyan iskoláink, mindegy, hogy szakiskolák, vagy gimnáziumok, ahonnan érdem volt kikerülni, mert tudta mindenki, hogy ott egész embert képeznek, mert adnak neki tudást, és tartást, és felkészítik az életre. A fentebb említett országok most építik az olyan oktatási rendszert, amelynek az alapjai nálunk már rég megvannak.

Orbán Viktor tehát földhözragadtságával vagy ötven évvel hátrébb akarja dobni Magyarországot.

Ráadásul elfelejtenek két fontos dolgot, amely megváltoztatta a világot az utóbbi húsz évben.

1. Az emberek tovább élnek, a gyerekek később érnek Európában.

2. Internet.

1. Az a régi módi, hogy az ember 18 évesen felszabadul egy bizonyos szakmával, és hatvanvalahány éves koráig ugyanazt csinálja, nem működhet ma már. Németországban már most is 67 év a férfiak nyugdíjkorhatára, mert egy jól működő egészségügyi rendszer mellett a mai orvostudomány közel hetvenéves korig megőrzi munkaképességet. Más szavakkal: ötven éven át kell korszerű ismeretekkel rendelkeznie, hogy dolgozni tudjon.

Ha valaki közben nem tanul, akkor annak az lenne a vége, hogy mondjuk ötven évvel ezelőtti ismeretekkel próbál hegeszteni vagy esztergálni. Ez olyan mintha ezt a blogposztot egy húsztonnás, lyukkártyás számítógéppel írnám és a kocsim egy Pobjeda lenne, a tévém pedig egy kétmázsás fadoboz.

Ma már minden gyereknek meg kell azt is tanítani, hogy lehet, hogy 45 éves korában komplett új szakmát kell tanulnia, új szabályokkal, új előírásokkal, csak azért mert feltaláltak egy új technológiát, és a régi szakmájára már nincs szükség. A kicsit idősebbek idézzék fel milyen sors várt fröccsöntő, nyomdász, könnyűipari mérnök ismerőseikre a kilencvenes évek elején.

A modern iskola tehát szakmát tanít és tanít tanulni, sok közismereti tárggyal, szövegértéssel, matematikai és természettudományi alapokkal. Az egész világ erre megy, csak a Fidesz megy szembe az autópályán, amikor százéves elvek alapján próbálja átszervezni a közoktatást.

2. Itt az internet, és amellett, hogy kiválóan lehet rajta pornót nézni, rajta van mindaz, amit ma az emberiség tud. Az iskola feladata többé nem az, hogy begyűjtse az ismereteket, amelyeket a diáknak esélye sem lenne megszerezni. Hiszen a diák zsebében ott a telefonja, és azon elér(het)i a Harvard egyetem könyvtárát.

Meg kell tanulnia tehát minél többet érteni, és minél jobb módszereket arra, hogy az információk között válogatni tudjon, és ne rohanjon el mellette a világ.

Ehhez képest, Orbán Viktor arra szánja a népét, hogy tanuljon fúrni-faragni, hogy minél több multinak dolgozhassunk be. A múltból maradt itt, és országát is a múltba vezeti.

Itt a blogon ezekről higgadtabban szoktam írni, de erről egyszerűen nem lehet.