Szélhámosság, svihákság, kucséberkedés

Rogán Antal jó politikus. Igen, tudom, most mindenki hörög, de hallgassuk csak meg a megszólalását Buda-Cash ügyben: Ez egy szocialista brókerbotrány, Bajnai Gordon embereinek vezényletével.

Hagyjuk most azt az apróságot, hogy kb 2007 óta Magyarországon nem lehet tízmilliónál többet lopni a Fidesz tudta és beleegyezése nélkül, 2011 óta meg egy csomag cukorkát se, így nehezen képzelhető el, hogy ha tényleg százmilliárdos lenyúlásbiznisz működött valahol, akkor az illő jattot abból nem adták le a Fidesznek. A Fidesz kérem jól szervezett famiglia, nem valami amatőr bűnbanda.

Fontosabb dologról van itt szó.

Rogán azért jó politikus, mert 1) megérti a habonyismo legfontosabb üzenetét (ha valaki nem tudná, a habonyismo a gyurcsányismo-ból fejlődött ki, de annál jóval univerzálisabb) 2) a magyar ember ősi ellenérzésére játszik rá, amelyről itt fogok most értekezni.

Tegnap találkoztam egy ismerősömmel, aki amolyan Hacsek és Sajó jelleggel mindig közéleti témákról kérdezget engem, de olyan lelkesen, hogy néha remélni kezdem, hogy dossziémnak valami jobb fedőneve van a megfelelő helyeken (Okoskatörp, Tudálékos Tódor, Gigantophallus elegans).

Na ez az ember mondta nekem, hogy “Hát igen, a tőzsde az szélhámosság, svihákság, kucséberkedés”

Ez az az alapgondolat, amely Magyarországot sajnos áthatja. Vulgár-gazdaságtörténeti áttekintés következik, Panama, te csapjál egy pálinkát vagy valami egyéb sárkányölőt előtte, mert elég vastag ecsetvonásokkal operálok majd.

Tehát az úgy van, hogy ha az emberre rászakad a vagyon, de nem tudja, hogy mit csináljon vele, akkor egy dologra tud vágyni: több vagyonra. A spanyolok több inka aranyra, a török janicsárok több és új földekre. Mészáros Lőrinc újabb sertéstelepekre, Rogán Antal újabb szobákra és pasaparkokra, a talpas fideszes legalább egy kertes házra valami jobb helyen.

Ez a vegytiszta feudalizmus, ahol a jószágból származó jövedelem növelése nem lehetséges (sőt tilos) hanem csak a jószágból magától származó jövedelmet lehet beszedni (el lehet adni az aranyat, be lehet szedni a paraszttól a dézsmát, elvinni a tyúkjait).

Itt már tartott Európa boldogabbik felének gazdasága…az 1500-as években. Aztán különböző helyeken, különböző időkben bekövetkezett két dolog: 1) a föld tulajdonosa több pénzt akart keresni a földdel mint addig (és megjelentek olyan dolgok, mint az angliai bekerítések és a vetésforgós művelés) 2) ehhez szüksége volt tőkére és megjelentek olyan ágensek a gazdaságban, aki tudtak tőkét adni, és abból volt vagyonuk, hogy a tőkéjüket forgatták.

(apró kitérő: igen, ezek a zsidók voltak, miután a termelési tényezők közül – hogy adjunk a marxizmusnak is – a föld birtoklásából ki voltak zárva, a munka és a tőke intenzív használatával érvényesültek…de ez itt nem a Herzl Tivadar emlékpályázatra íródik, úgyhogy ugorgyunk)

A földesúr nagyon nem bízott ezekben az alakokban. Szélhámos, svihák kucséberek ezek- gondolta, de a fene vigye el, ha kölcsönvett tőle pénzt, és tanácsaira hallgatva szövőgyárat csinált, akkor az addig, nagyjából élelmiszerre elegendő birtoka hirtelen kőkeményen profitábilis lett, pénzt hozott, és az addigi cifra nyomorúságot felváltotta a pénzbőség, az ecetesedésnek indult, ezért mézzel felforralt bor helyett hirtelen lehetett Asszam vagy Ceylon teát inni, de ami ennél fontosabb, a pénzzel be lehetett szállni egy teaszállító klipper beszerzésébe. Ez elég kockázatos dolog volt, mert tíz klipperből hármat-négyet elnyeltek az Üvöltő Negyvenesek, a Jóreménység foka körüli állandó nyugati orkán korbácsolta viharok. Ha viszont körbeért a klipper, akkor a részesedés a tearakományból az ősi birtok hetvenévi jövedelmét hozta, előre, készpénzben.

A kapitalizmus kialakulásának többi lépését és fázisát most nagyvonalúan kihagyom, mert írásom témája az a változás, amely lejátszódott a földesúr fejében. 1) kilépett abból a paradigmából, hogy a pénzkeresés az huncut dolog 2) kockáztatott 3) kénytelen volt megbízni olyanokban, akiknek a hetvenhetedik ősével az ő hetvenhetedik őse nem harcolt együtt a Szentföldön, az ikszedik keresztes hadjáratban.

A mai nyugati, kapitalista társadalom alapja ez a bizalom. Megbízunk egymásban, mert mindketten pénzt akarunk keresni, és ez csak akkor fog menni hosszú távon is, ha nem vágjuk át egymást. Őszintén (nagyjából…) feltárjuk egymás előtt üzletünk kockázatait, és ha az egyikünk pénzt kap a másiktól azt pontosan törlesztjük.

Ez a bizalom az alapja a tőzsdének is. Ott már sokszor nem is ismerjük az a gentlemant, aki a pénzünket elkéri. Egy dolgot tudunk róla: gentleman, tehát nem hazudott, az üzlete pedig valamilyen mértékben kockázatos, tehát úgy adtuk oda neki a pénzünket, hogy tudjuk, van arra esély, hogy sose látjuk viszont.

Na ehhez képest Magyarországon a szinte korlátlan mennyiségű pénzhez hozzáférő Rogánok, Habonyok, Lázárok még mindig ott tartanak, hogy munkával, szaktudással, kockázatvállalással pénzt keresni szélhámosság, svihákság, kucséberkedés. Nagyobb bűn, mintha az ember Bajnai Gordon lenne.

Ja, hogy ezért a csóróság az ország osztályrésze? Hogy lassan a szlovák és a román földesúr is összegründolja a beugrót az első, Indiába tartó gőzös részvényeire? Hogy a legszebb Gucci táska is csupán egy büdös medvebőr a rosszul fűtött, ócska, romos vár kormoló kandallója előtt?

Ez a mi nemzeti, büszke nyomorunk. Dicsőséges. Nem holmi szélhámosság, svihákság, kucséberkedés.

Hazaárulók

A rakéta fütyülve közeledett, ahogy a rakéták szoktak. Szép, fényes rakéta volt, mintha csak egy Stanislaw Lem kisregény illusztrációjából került volna elő. Fényes, formatervezett rúdként fúrta át magát Terra egyre sűrűsödő légkörén. Bizony, a légkör egyre sűrűsödött, utóbb már szinte fojtóvá vált. Dögszagúvá. Mert ez a rakéta nem új világok felé tartott, ahova még senki sem merészkedett. Ez egy közönséges rövid hatótávolságú tüzérségi eszköz volt.

Persze nem volt ő akármilyen rakéta. Közönséges csapódó gyújtó helyett rádiós közelségi gyújtó volt a fejébe építve, hogy egy gondolattal azelőtt robbanjon, hogy földbe fúródna, így ne krátert ásson, hanem hatalmas gömbben szórja szét halálos terhét, a több tízezernyi, alig borsszemnyi fémrepeszt.

A fémrepeszek nem öltek azonnal. Kis tömegük miatt a lendületük a húsba hatolás után egy centivel már felemésztődött. Aki kapott a szórásból, az ezernyi apró sebet kapott, amelyben azonnal elkezdtek dolgozni a baktériumok, amelyeket máskülönben úgy lélegzünk, ki hogy létezésükről sem tudunk. Az áldozat egy-két nap múlva vérmérgezésben, szörnyű kínok között hal meg.

Kegyetlen fegyver ez, amelyet persze nem az oroszok találtak fel és nem is ők alkalmaztak először, de ez a rakéta ami itt most becsapódott, az övék volt. Ukrán katonákra lőtték ki. Magyart is találhatnak, bármelyik pillanatban.

Nem az egyetlen kegyetlen trükkjük volt már ez ebben a kegyetlen háborúban. A sokadik. Tankok, tüzérség, légvédelem játszott, klasszikus birodalmi indulót. Szégyellősen elharapott Rossziják és Rogyinák helyett bábállamokat emlegettek. Az emberben felrémlettek a Vietnamok, a Kongók és más olyan államok, amelyeket birodalmi, nagyhatalmi szeszély hozott létre, és amelyek másra nem voltak jók, mint az ott lakók megnyomorítására.

A Nyugat tétlenül nézte az orosz medve játszadozását, és próbálta magát vonalba rendezni.

Egy kivétellel.

Van ott egy áruló ország, amelyik elfelejtette, az internacionalista segítségnyújtás keretében rajta keresztülcsörgő tankokat, elfelejtette, hogy hatvan éve nála kerepelt fel először a Kalasnyikov gépkarabély, mert ki kellett próbálni. Elfelejtette, milyen az, amikor a jólnevelt nyugat végignézi az orosz medve lakomáját, mert végülis nem őt eszi, hanem valami keleti népecskét.

Ebben az országban százas listát lehet felállítani azokból a hazaáruló senkikből, akik orosz befolyásra írnak és cselekszenek. Ott vannak a miniszterelnök környezetében, újságot írnak, állami vállalatokat vezetnek, és két kurváért, néhány szép táskáért, kabátért eladják a hazájukat.

Az a helyzet, hogy bármilyen külpolitikát lehet itt csinálni vagy gondolni, ameddig nem kezdünk azzal valamit, hogy az államigazgatás felső szintjein az emberek jelentős része vagy egyszerűen orosz ügynök, vagy pedig orosz ügynökök által befolyásolt, hálózatban nyilvántartott személy.

Akiket Putyin irányít, és ha Putyin akarja, idehívatja magát, a Parlament vörös szőnyegére szarik, majd továbbáll.

És ezek eltűrik. Eltűrik, mert hazaárulók, és eltűrik, mert nálunk nem fütyülnek a rakéták. Még.

Panamajack: A légüres tér fogságában

A diplomáciában nincsenek állandó, örökkévaló igazságok, helyzetek és adottságok. Az emberi történelem nem a statikusságáról és kiszámíthatóságáról híres, és eddig minden „örök és megváltoztathatatlan” világrendről kiderült, hogy csak annyira stabil, mint a gránitba vésett magyar alkotmány. A legutóbbi alkalom, amikor mindenestől felfordult a világ, 1989-90 volt, amikor egy olyan világrend omlott össze, amit még egy-két évvel korábban is minden érintett még legalább 50 évig fenntarthatónak gondolt.

1989-ben Magyarország előtt megnyílt a lehetőség, hogy mintegy száz év után újra visszataláljon a nyugati érdekszférába, és Európa perifériájáról a fősodorba kerülhessen. Ezzel a lehetőséggel az ország felemás eredménnyel tudott élni. A külpolitikában bizonyos alapvető fontosságú dolgokat jól csináltunk: sikeresen csatlakoztunk a NATO-hoz és benne voltunk az EU első keleti bővítési hullámában. Ennek jelentőségét nem lehet eltúlozni, elég megnézni a szomszédos Szerbiát vagy Ukrajnát, hogy lássuk, mihez vezetett volna, ha kimaradunk. Nem véletlen, hogy a nyugati szövetségbe való teljes integráció igénye a rendszerváltás utáni húsz évben az egyetlen stratégiai cél volt, ahol gyakorlatilag megvalósult a nemzeti konszenzus a jelentősebb parlamenti pártok között, és az állampolgárok is a legszélesebb körben támogatták. Nem elhanyagolható a fontossága annak sem, hogy a 20-dik század tragikus kimenetelű ellenségeskedései után először került az egész kelet-közép-európai térség ÖNKÉNT ugyanabba katonai, politikai és gazdasági szövetségbe, számunkra azzal a reális lehetőséggel, hogy végre meg lehet haladni a trianoni döntések legsúlyosabb következményeit, és félretenni a kisantant vs Nagy-Magyarország sérelmi ideológiáját a közös fejlődési célok józan érdekei alapján (ahogyan ez fél évszázaddal korábban Franciaországnak és Németországnak is sikerült).

Sajnos egyéb fontos kérdésekben, ezen belül is leginkább a gazdaságpolitikában és az állami intézményrendszer (beleértve az oktátási, társadalombiztosítási, egészségügyi stb. alrendszereket) modernizálásában a magyar politikai elit csúfos kudarcot vallott. Emellett a belpolitikát gyakorlatilag a kezdetektől megbénította a zsigeri, ideológiai alapú szembenállás a „jobb-„ és „baloldal” között (aminek semmi köze az európai jobb- és baloldalhoz, sokkal inkább az orosz „nyugatos” és „szlavofil” irányzatok harcához hasonlít), valamint az endemikus korrupció.

Végül a nagy kiábrándulást a 2008-as válság, és annak Magyarországra (leginkább önhibájából) különösen súlyos következményei hozták el, amire remek politikai érzékkel épített a Fidesz, és nagyon fontos szerepet játszott a 2010-es kétharmadban. Azóta a jobboldali világmagyarázat sarokköve (azelőtt csak a szélsőjobbé volt), hogy az „elmúlthuszonötév” egyoldalú nyugati orientációja alapvetően elhibázott volt, természetesen a hitszegő és hazug szövetségeseink miatt, akik csak kihasználnak és „gyarmatosítanak” minket, még ha ez az állítás teljesen nyilvánvalóan ellent is mond a tényeknek. Fontos itt megjegyezni, hogy ez az önfelmentő ellenségkeresés ugyanúgy a putyini Oroszország állami ideológiája is, ahol a szovjet birodalom összeomlását és a jelcini idők káoszát és szabadrablását kizárólag a nyugati országok ellenséges machniációi számlájára írják. Putyin és Orbán mindketten nemzetük megmentőinek szerepében tetszelegnek, akik egyedül elég erősek ahhoz, hogy megállítsák a gyarmatosító „globális karvalytőke” nyomulását, és alávetett szerepből ismét erős és tiszteletet parancsoló államokká tegyék a nyugati nyomásra rájuk erőszakolt liberalizmus és demokrácia által legyengített országaikat.

A 2008-as pénzügyi összeomlás azonban nem csak Magyarországot, hanem egész Európát rendkívül megviselte. Kiderült, hogy a nagyon különböző gazdasági és politikai fejlettségű EU-tagországok integrációja rendkívül törékeny, és az eurozóna létrehozása bizonyos szempontból több kárt okozott a fejletlenebb tagoknak, mint hasznot. Különösen a görög helyzet kezelésében mutatkozott meg a jelenlegi uniós döntési mechanizmus nehézkessége és tehetetlensége. François Hollande 2012-es hivatalba lépése és a brit euroszkepticizmus megerősödése óta pedig gyakorlatilag Németország egyedül lett az Unió vezetője. Nyilván ezt a gyengeséget akarta Putyin kihasználni, amikor 2014-ben a Krím annektálásával nekifutásból rúgta fel a poszt-hidegháborús európai berendezkedés alapjait. Mint azóta kiderült, alaposan elszámította magát.

Ugyanis egyrészt figyelmen kívül hagyta az USA továbbra is rendkívül erős befolyását a világban (bár tény, hogy a közel-keleti helyzet, de különösen Kína megerősödése alaposan megtépázta az amerikai szuperhatalmi hegemóniát), valamint az orosz gazdaság strukturális gyengeségét, különösen a nyersanyagexporttól való egyoldalú függését. Így az olajár szaudi segítséggel történt bedöntésével, valamint a részben amerikai nyomásra elfogadott EU-szankciókkal az Egyesült Államok igen gyorsan egyértelművé tette az orosz nagyhatalmi ambíciók korlátait. Világossá vált, hogy az úgynevezett „Eurázsiai Unió”, mint az EU riválisa vagy pláne alternatívája minden realitást nélkülöző vágyálom. Oroszország továbbra is képtelen akkora gazdasági és politikai erőt mutatni, hogy komolyan rivalizáljon a nyugati szövetséggel. Oroszország most egyértelműen Kína irányába fordult, amely egyfelől Európához mérhető nagyságú felvevőpiaca az orosz nyersanyagoknak, másrészt sokkal komolyabban fenyegeti a nyugat világgazdasági vezető szerepét. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Oroszország számára Kína rendkívül kockázatos szövetséges, hiszen a másfélmilliárdos birodalom mindig is vágyakozva tekintett a hatalmas nyersanyagkészletekkel rendelkező, szinte üres Szibériára. Ha háborúval nem is tudja megszerezni azt (de kizárólag csak az orosz atomarzenál miatt), reális a veszély, hogy beruházásokkal és betelepüléssel komoly ellenőrzéshez juthat hosszú távon. Oroszországnak ennek ellensúlyozására létfontosságúak a nyugati kapcsolatok, hiszen minél jobban rá van szorulva Kínára, annál kevésbé szabhat gátat a már most veszélyes méreteket öltő kínai nyomulásnak a volt Szovjetunió területén.

Világos tehát, hogy Oroszország egyedül katonai erejével jelenthet valódi fenyegetést Európára nézve. Ez a fenyegetés, mint Ukrajnában láthatjuk, nagyon is valós, azonban erős korlátja a NATO, hiszen egy közvetlen konfrontáció az Egyesült Államokkal gyakorlatilag a világ végét jelentené. Amennyiben Putyin (és az egész orosz hatalmi elit) nem teljesen őrült, ezt nem fogják meglépni. A másik oldalról viszont a NATO sem kockáztathatja meg a Harmadik Világháborút, ezért az a helyzet, hogy akármennyire is vonakodnak ezt elismerni, sem Ukrajnának, sem a Nyugatnak semmiféle eszköze nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy az Oroszország (illetve az őt képviselő felkelők) által elfoglalt ukrán területeket visszaszerezze. Putyin Ukrajnában győzött, azonban valószínűleg túl nagy árat fizet érte. A közeljövő valószínűleg úgy fog kinézni, hogy a Donbassz területei a Krímmel együtt de facto beolvadnak az Orosz Föderációba (amit persze nem fog az ENSZ elismerni, de kit érdekel), Nyugat-Ukrajna pedig minden eddiginél szorosabb szövetségre lép a NATO-val és az EU-val. Az amerikai katonai jelenlét drasztikusan meg fog erősödni Kelet-Európában, különösen a balti államokban, Lengyelországban és Romániában, de az sem kizárt, hogy Ukrajnában is.

Hosszabb távon az EU is kénytelen lesz megerősíteni a szövetségi rendszert, egyfelől az amerikaiakkal való még szorosabb együttműködéssel (lásd a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodást), másrészt az uniós döntéshozatali mechanizmus további centralizálásával, a föderalizmus irányába való elmozdulással (ennek kezdeteit láthatjuk most, amikor a renitenskedő görögöket gyakorlatilag beledöngölték a földbe az új Sziriza-kormány regnálásának első hónapjában). Ezzel együtt meg fog valósulni a „többsebességes” Európa, ami valójában azt jelenti, hogy a legfejlettebb „mag” országok erős föderalisztikus intézményrendszert hoznak létre (ami már csak az egyre kényelmetlenebbé váló német hegemónia korlátozása miatt is létfontosságú lenne), mig a „perifériára” szorult tagok beleszólása a legfontosabb döntésekbe fokozatosan beszűkül. Nem túl valószínű, de nem is teljesen kizárt, hogy a legproblémásabb tagországokat előbb-utóbb egyszerűen kidobják az unióból, ha azok megtagadják az együttműködést.

Mindezek figyelembe vételével a magyar külpolitika jelenlegi állapota teljes és totális csődként értékelhető. Magyarország hitele és befolyása mint az EU-ban, mind a NATO-ban több évtizedes mélyponton, az úgynevezett „keleti nyitásnak” pedig az egyetlen kézzel fogható eredménye az lesz, hogy Oroszország harci hídfőállásnak fog minket használni a Nyugat ellen. Már most látszik, hogy az orosz titkosszolgálatok veszélyes mértékben beépültek a magyar politikai életbe (a Jobbik ugye teljes egészében az ő bábjuk, de például arra is nyugodtan lehet fogadni, hogy Bayer Zsolt sem a saját belső késztetésére írt homoerotikus szerelmeslevelet Putyinhoz). Ebben a helyzetben Orbánnak nem nagyon maradt más választása, mint teljes egészében Washington és Berlin utasításait követni. Mindeközben Putyin továbbra is revolverezni fogja őt Pakssal, a gázzal, de még a Jobbikkal is. Hab a tortán, hogy az oroszokhoz való törleszkedéssel a kelet-középeurópai térségen belűl is teljesen elszigetelődött, gyakorlatilag egyetlen vezető sem maradt, akit „felhívhatna és kérhetne tőle valamit” – ahogy ő maga fogalmazott. A magyar szuverenitás és külpolitikai mozgástér szélesítésének deklarált céljával folytatott „pávatánc” a szándékkal homlokegyenest ellenkező hatást ért el. Magyarország talán az 1930-as évek óta nem volt ennyire egyedül. Orbán szempontjából ez azt jelenti, hogy a hatalmának megtartásához egy szinte lehetetlen kötéltáncot kell folytatnia majd a nyugati és az orosz nyomás között, miközben a belpolitikában is egyszerre támadják jobbról, balról, és egyre inkább a fideszen belülről is. Nem lesz könnyű neki, de sajnos az országnak sem.

A személyek szabad állapotáról

Már régóta írni akartam arról, hogy amikor az ember magyarországi politikáról beszél vagy ír, akkor legeslegelső sorban meg kell érteni néhány személyállapoti kérdést. Ha mondjuk valaki szerette a jogi karon a római jogot tanulni, akkor emlékszik, hogy egy elég hosszú fejezete a római jogi stúdiumoknak a személyállapoti kérdések tisztázása. A római jog ugyanis szókimondóan kategorizálta a társadalom egyes tagjait, és azt, hogy nekik mihez van joguk és mihez nincs. A modern jogok egyik vívmánya, hogy abból indulnak ki, hogy mindenki egyformán jogképes, vagyis nincsenek olyan alávetett, kevésbé jogképes személyek, akik valamit egyszerűen a jog tilalma miatt nem tehetnek meg, amit a többiek igen, vagy épp nincsen felettük álló személy jóváhagyásához kötve, hogy valamely jogosultságukkal élhetnek vagy sem.

A jogképesség hálói

Formális korlátja a cselekvésnek ma már a kultúrállamokban tehát nem nagyon van, mégis, minden országgal kapcsolatban fontos érteni azt, hogy ki mit tehet meg és mit nem, melyek azok az informális normák, amelyeket betart, és kik azok a személyek, akik más személyek cselekvési terére hatással vannak. Melyek azok a múltbéli események, amelyek kihatnak emberekre és kapcsolatokra. Ki, kit, és milyen slamasztikából húzott ki, juttatta vagyonhoz, vett részt vele mocskos üzletekben, amelyekről nem akar hallani?

Nagy országok esetében ezt tanítják is, például az amerikai üzleti iskolákban tanítják a kínai guanxit (a szívességek, a hierarchia, és a mindenféle izmusok keverékéből létrejött, az emberek napi életét szabályozó normarendszert) és a brazil jeitinhot (a magyar mutyihoz hasonló kedélyes népi játék) hogy az odaérkező, és sok pénz felett diszponáló üzletembernek, vállalati alkalmazottnak legalább legyen fogalma arról, hogy ki mit miért mond.

Móricztól Mészáros Lőrincig

Magyarországon ez egy elég nehéz tudomány, mivel nálunk a személyállapoti kérdések nem voltak statikusak, vagyis a rendszerváltás után sokáig nem lehetett tudni, hogy milyen társadalmi rend fog nálunk kialakulni. Míg a guanxi és a jeitinho esetében több ezer- és több száz éves, rögzült állapotról, életmódról beszélünk, addig nálunk olyan illúziók voltak, hogy a szocializmust megelőző mikszáthi és móriczi urambátyám világ és a szocializmus párttitkár világa után valami más következik.

Az urambátyám-világban az életpályák kötöttek, és a függelmi viszonyok láthatóak voltak. Pontosan lehetett tudni, hogy ki, kinek az embere, kinek tartozik engedelmességgel. A szocializmusban ezt épp csak a szükséges mértékben hígították az alulról feltörés lehetőségével.

A rendszerváltás mostani állapotában ott tartunk, hogy Orbán részéről az urambátyám-világ erőszakos restaurációja zajlik. Ez olyan keret, amelybe szinte minden intézkedése belehelyezhető, és abban értelmet nyer.

Vegyük például a választójogi reformot. Egyrészt van neki jól látható választásnyerési célja, a nemfideszes kerületeket szépen hozzákanyarították a hagyományosan fideszes kerületekhez. Másrészt, régen egy megyében volt 8-10 helyi kerület, megyei listáról bejutott 4-5 ember, meg az országosról is pár, így a megye méretétől függően 12-18 megyei hátterű politikus volt parlamenti képviselő.

Ezt úgy alakították át, hogy egy megyében maximum 6-7 képviselő maradt, akik nagyméretű választókerületekben képviselik, jelenleg nagyrészt a Fideszt. Régen egy vidéki polgármesternek lavírozási lehetősége volt, hiszen az épp aktuális kurzustól függetlenül mindig az volt a leosztás, hogy volt a megyében 7-8 kormánypárti és 3-6 ellenzéki képviselő, valahogy mindig össze lehetett hozni úgy a lobbizást, hogy akkor is menjen valami, ha a közvetlenül az adott választókerületbe megválasztott képviselő nem akarta az adott projektet. Most viszont, hogy a megyén belül szinte csak egyéniben megválasztott képviselő van, aki viszont 1/5-1/6 megyényi területen “uralkodik”, ezekből a képviselőkből helyben élet-halál urai lettek. Az egyéni vagy helyi érdekérvényesítők helyben nem tudnak kihez fordulni, Orbán Viktor vagy Lázár János a fellebbviteli fórum, akihez százmilliós nagyságrend alatt nem lehet bejutni.

Az eddig viszonylagos függetlenséggel bíró polgármesterek, az alattuk már hálózatba kapcsolt személyekkel (a vezető óvónőtől a  kistérségi szennyvíztársulás igazgatójáig) alacsonyabb szintre kerültek, hiszen közvetlen függésbe kerültek a képviselőtől. Cserébe a polgármester pénzt kapott, közmunka-keret néven, amelyből hűsége jutalmaként éhbéren tarthat jobbágyokat.

Párhuzamos világok, polgárok, hospesek

A fenti példához még számtalan másikat lehetne írni, amelyben feltárul előttünk a rövid visszaesés után épülő feudalizmus. Ebben a rendszerben az a cél, hogy minden személy (direkt nem írok állampolgárt) két-három szintnél nem nagyobb távolságban be legyen kötve az uralkodó elit alattvalói hálózatába. Orbán ráadásul igyekszik a legfelső szint tagjait egymás ellen úgy kijátszani, hogy senki se próbáljon a ranglétra tetejére, az ő helyére ülni. (Ez a Simicska affér)

He who pays the piper calls the song

Ez így szép és kerek lenne, ha az ország lakosságának jelentős része nem olyan cégektől kapná a kenyérrevalót, akik Orbán Viktort, ha érdekeik úgy kívánják, simán nyakon verik. Úgy, ahogy megtette a Bertelsmann csoport vagy az RWE, vagy az amerikaiak közül a Bunge.

Ezeknek a cégeknek a munkavállalói nem politikai kegy, hanem jó-rossz HR döntések alapján kapnak munkát és megélhetést. Nyilván nagyon kemény munka egész nap egy Aldiban mosolyogni, nehéz csomagokat emelgetni, fel-alá szaladgálni, felmosó- és pénztárgépet kezelni, ám aki elvégzi és egyébként józanon, tiszta formaruhában jelentkezik a műszak kezdetén, az megkapja a pénzét, fizetésnapon és hiánytalanul. Nem kell hozzá jóban lenni senkivel, az Aldi nem azt várja el, hogy a munkavállalója meghatározott nézeteket valljon, hanem azt, hogy a vállalattal szemben lojális legyen és elvégezze a nem kevés és nem könnyű munkát a pénzéért.

Marx persze most nyilván kizsákmányolást kiáltana, azonban a helyzet az, hogy a szájára vigyázni kénytelen és a kis egzisztenciáját mindenféle politikai befolyásoktól féltő közalkalmazottnál ezerszer biztonságosabb és nyugodt élete van annak, aki a munkaerejét el tudja adni valamelyik multinak.

Harc

Nem tud azonban teljesen megszabadulni Viktortól és pártjától, két okból.

Egyrészt a családban szinte mindig van valaki, aki a közszférában dolgozik, akit akkor is bántanak, ha az unokaöccse rendszerellenes.

A másik ok pedig az, hogy az etatista tempók is illenek ebbe a feudális paradigmába. Kevésbé bonyolultan fogalmazva: a rezsicsökkentés, a mindenféle kedvezmények rendszere az állam, és így az uralkodó elit lekötelezettjévé teszi az olyan családot is, ahol aztán mindenkit a gaz multik fizetnek. Innentől kezdve viszont az ő cselekvési-döntési terük is kisebb lesz, hiszen idomulni kell “jogképesebb” honfitársaik érdekéhez és akaratához.

A magyar állam mindig tudja zsarolni a lakosságot, akkor is, ha egy család teljes megélhetése a multitól kapott fizetésen alapul. Nekik is vannak gyerekeik, akik iskolába járnak, ők is betegszenek meg és mennek orvoshoz. Ahogy ezt megteszik, már várja őket a Mátrix, az orvos, aki azért lett osztályvezető, mert jól feküdt a megfelelő politikai helyzetben, az igazgató, akit a szomszédos kisváros sintértelepéről tettek át vezetőnek és társaik.

A multi- és vállalkozásellenes szemlélet tehát valójában nem más, mint féltékenység, hiszen a multik- és hazai vállalkozások révén olyan csoportok, struktúrák jönnek létre, ahol az emberek napi életében a politika kevésbé tud jelen lenni, ezzel pedig csökkenti azoknak az apparatcsikoknak a hatalmát, akiket Orbán a hatalmi helyzettel kenyerezett le, mert – az egyre kevesebb – pénzt a felsőbb szinteken nagyrészt elosztották.

Egyszerű példával: a Bosch vagy az Audi által létrehozott ovi vezető óvónői székébe nem lehet hatalmi szóval bedugni Angélát, a képviselő unokahúgát, legfeljebb udvariasan lehet kérni, kőkemény szívességekért cserébe.

Az ilyen környezetben élés- dolgozás, védett helyzetet hoz létre, amelybe az emberek vágynak, és amelyhez adott esetben jobban lojálisak lesznek, mint “hazájukhoz” ha a haza korrupt földesurakat jelent.

Hospesek

Mostanában sokszor került szóba, hogy Magyarország történelmének szerves része a bevándorlás. Ez igaz, mivel többször kellett komoly demográfiai deficittel szembenézni, és több vezető is felismerte, hogy ezek a vendégek kultúrájukkal végső soron az ő hatalmát növelik. Itt most nem akarok hosszas szirupfolyamot nyitni, Szent István-idézetekkel, mert jelen írás szempontjából nem ez az érdekes.

Az összes idetelepülő, Szent István német lovagjaitól az olasz vincelléreken és kun íjászokon át a szlovák parasztságon át, nemcsak kultúrát hozott, hanem társadalmi berendezkedést is. A királyok, akik idehívták őket, azt a kiváltságot kínálták, hogy a maguk szokása szerint élhettek. Betagozódásuk az adott kor magyar társadalmába együtt járt azzal is, hogy bizonyos szokások, jogosultságok elterjedhettek. Például nem lehetett volna azzal idecsábítani az evangélikus német és szlovák földműveseket, hogy itt majd a Habsburgok ellenreformációs politikájának lesznek célpontjai.

Jó bevándorláspolitikát csak hatalmában magabiztos, céljaiban határozott vezetés tud csinálni. Kell hozzá egy Szent István, aki hatalmát megszilárdítva biztos volt benne, hogy megéri neki a konfrontációt a magyarokkal az, hogy az országának olyan képességei lesznek, mint a nyugati országoknak. Kellett egy Mária Terézia, aki tudta, hogy ha az Alföld mezőgazdasági potenciáját nem használja ki, sose lesz birodalma, ezt pedig akár protestánsok tömeges betelepítése útján is el kell érni, akárhogy berzenkednek a csuhások.

A bevándorlást a Fideszt a sima populizmuson kívül azért is zavarja, mert olyan embertömeget jelent, akik a rögzülőben levő merev magyar társadalom szerkezetét lazítanák, hiszen idejön egy csomó ember akinek semmije sincs, dolgozna, pénzt keresne, esetleg bűnözne, nem érezné magát korlátozva attól, hogy ő majd valamit elveszít. Esetleg mások meg még tanulnának az eltökéltségéből.

 Konklúzió

Aki Magyarországon sikeres (mármint az országnak is sikeres) politikát akar csinálni, nagyon pontosan meg kell hogy értse az urambátyám-mutyivilágot, mert minden, amit a Fidesz csinál, levezethető ennek építéséből és ennek megvédéséből.

Gyökeres változás az ország sorsában csak akkor lehet, ha meg lehet nyitni az utat az olyan struktúrák kiépítése előtt, ahol nagyobb arányban érvényesül az, hogy az egyén jogképességét nem korlátozza a politikai hatalom.

Hogy ez nehéz, vagy lehetetlen? Ez maga a defetizmus. És egy valamit ne feledjünk. A szabadság vágyott dolog. Aki tud szabadságot adni, az bármit kérhet.

Forró pontok

Kavarja ez, vagy nem kavarja? – kérdezi magától állandóan Fülig Jimmy, amikor Piszkos Freden próbál eligazodni. A nemzetközi történések közé elhelyezve a Simicska-ügyet, hasonló kérdést tehetünk fel mi is.

Mára nem kérdéses: hidegháború zajlik Oroszország és a Nyugat között. Nem olyan, mint az előző volt, nincsen (egyelőre) fegyverkezési verseny, és egy nemzetközi biztonságpolitikai vagy diplomáciai blog még hosszasan tudná sorolni a különbségeket. Ami viszont megmaradt: az orosz birodalom magát birodalomként definiálja és érdekszférákat óhajt kijelölni, katonai-politikai eszközökkel igyekszik ellensúlyozni gazdasági gyengeségeit.

A Nyugat egyrészt magabiztos lehet, hiszen továbbra is számos ponton tudják fogni Putyint. Technológiával, nyersanyagok vásárlásával miegymással. Fel kell készülnie viszont arra, hogy véres támadásokkal, gátlástalan titkosszolgálati nyomulással kell szembenéznie, amelyek alig leplezetten Moszkvából indulnak ki, és bizonyos gazdasági-politikai engedmények kicsikarására irányulnak.

A korábbi hidegháborúnak is megvoltak a forró pontjai, ahol mindkét fél óvakodott attól, hogy teljes erejével lesújtson, hiszen a forró pont szétterjedése és forró háborúvá válása senkinek sem volt érdeke. Könyvek sokasága szól arról, hogy mennyire idegesek voltak az amerikai harctéri parancsnokok, amikor tudták, hogy bizonyos bázisok szétbombázásával félországnyi területekről lehetnek az észak-vietnamiakat kifüstölni, ám nem volt szabad a feltehetőleg ott levő szovjet és más európai szakértők miatt.

Az ukrán konfliktus számos tekintetben hasonló ehhez. Van ott elég sok német és francia ipari befektetés, de nem annyi, amelynek az elvesztését ne lehetne kibírni. Elég távol van, az EU területét jelenleg ott semmi sem fenyegeti. Az európai energiafüggés sem megoldhatatlan dolog, bár rövid távon azért fáj, főleg az olyan országoknak, amelyek ész nélkül elkötelezték magukat az orosz gáz szinte kizárólagos szerepe mellett.

Ugyanakkor Kelet-Ukrajna egy EU-szövetséges szuverén ország területén van, egy történelmi törésvonal és bizonyos stratégiai helyek és erőforrások közelében. Meg is kell védeni, meg nem is. Az ilyen kérdéses zónákba a hidegháború forró pontjait provokálva be lehet nyomulni és az ottani konfliktus életben tartásával egy-egy nagyobb helyi balhé után olyan döntési helyzeteket lehet kreálni, ahol a gazdasági és társadalmi bajokkal küzdő Oroszország erején felül tud nyomást gyakorolni.

Az amerikai-német-francia trió tudja, hogy mi a tét, hiszen Rasmussen egykori NATO-főtitkár nem véletlenül figyelmeztet. Ha az oroszok most úgy érzik, hogy sikerrel jártak, akkor a következő konfliktust lehet, hogy valamelyik jelentős orosz kisebbséggel bíró balti államban fogják kiprovokálni, és ez sokszorosan komolyabb dolog lenne, mint az ukrajnai konfliktus.

Nagy dolgok történnek tehát, kis dolgok miatt a francia és a német kormányfő (államfő) nem szokott csak úgy cikázva repkedni.

A mi kis szemétdombunkon sem kicsi dolgok vannak folyamatban. Helyben a gazdasági-pénzügyi szemlélet által vezérelt érdekcsoportok vívják a harcukat a helyi Putyinnal, aki semmilyen lenyúlással (trafikok, MET-gázüzlet) nem tud felülkerekedni a gazdasági erőkön. Ezen a téren két helyen is vereséget szenvedett.

Egyrészt egy külföldi multi az eddigi háttéralkuk helyett nyilvánosan, izomból nyomta le a kormányt. Az RTL-Klub affér megmutatta: a nemzetközi nagyvállalatok szembetámadás esetén habozás nélkül lőnek. Orbán azt hitte, hogy végtelenségig lehet rugalmas alkalmazkodásra bírni a multikat, ahogy például a kisker láncok is szép lassan idomulnak a a vasárnapi zárvatartás idióta szabályaihoz. Amint a Bertelsmann-csoport látta, hogy itt egyrészt a magyarországi jelenléte forog kockán, másrészt vissza tud vágni, visszavágott.

Másrészt Simicska Lajos, aki a Fidesz gazdasági hatalmát szervezte, nyíltan hadat üzent, láthatóan jobban érdekelte a már összerabolt milliárdok fialtatása és újabbak becsatornázása, mint az, hogy az éhes fiatalokat, Habonyt, Rogánt, Lázárt, Giró-Szászt meg a többit etesse. A Fidesz a közelmúltig jól szervezett gazdasági társaság volt, kb a Kelet-Indiai Társaság modorában. A fiatalok látták, hogy az ő érvényesülésüket meg fogja akadályozni az, hogy a kulcspozíciókban Simicska emberei ülnek, akik gépiesen és kivétel nélkül mindig a Társaság érdekében döntenek, és nagyon meggazdagodni nem lehet, legfeljebb Simicska engedélyével.

Ez egyébként nagyban emlékeztet arra dilemmára, amelyet a Gyurcsány-Veres-Juhász-Baja-Lendvai stb. szoci generáció érezhetett a nyolcvanas évek második felében, amikor lehetett látni, hogy ha valami nagy változás nem történik, még Németh Miklós és Horn Gyula halálát is ki kell szurkolni, mire ők bármilyen hatalomhoz hozzáférnek.

Persze Lázár és társai megpukkadhatnának, ha Orbán és Simicska között minden rendben lenne. Csak épp Orbán rájött, hogy ez a pénz és gazdasági szövevény, amely a Fidesz mögött van, az ő gazdasági vezetői képességeit meghaladja, a kiváló üzletember Simicska viszont köszöni szépen, továbbra  is nagyon jól boldogul vele.

Simicska viszont alighanem szeretne egy valamennyire működő országot látni. Nem azért, mert ő ennyire rendes gyerek, hanem mert nagyon sok pénze van, amelyet valahogy fialtatni kellene. Lehet hogy szívesen venne néhány tucat benzinkutat, kaszinót, vagy épp beszállna néhány százmillióval egy acéldrót-gyárba, amely beszállít az Audinak. Lehet, hogy leülne tárgyalni a Budapest Airport és a Wizzair vezetésével, hogy csináljanak egy flag carrier légitársaságot. És ezzel nemcsak ő van így, hanem Csányi, Demján és Leisztinger is. Egyszerűen sokkal több pénzük van annál, hogy csendben kurvázzanak valami félreeső karibi szigeten, ráadásul egyikük sem az a típus, aki csak úgy abbahagyja és elmegy nyugdíjba, csak azért, mert Lázár Jánosnak ötletei vannak.

Simicska viszont kénytelen azt konstatálni, hogy mivel korlátozza Viktor mozgásterét, Viktor elkezdett vele szemben ellensúlyt képezni. Odaadta a kaszinóbizniszt Andy Vajnának, aki biztos szépen keres ezzel, ám nagyon naivnak kell ahhoz lenni, hogy úgy gondoljuk, ebből nem kell kötelezően Viktort és a pártot finanszírozni. Megcsinálták a gázüzletet, amely önmagában is szinte elvinné a pártot. Orbán hagyta megerősödni Lázárt, nem kis részben azért, hogy az ifjú titán a hatalomvágyát az oligarchián vezesse le.

Ebben az átrendeződésben, úgy tűnik végleg marginalizálódtak a régi harcostársak. Kövérnek néha egy-egy dacos puffogás jut, Kósának a lehetetlen helyzetekben vállalhatatlanokat nyilatkozó  bolond szerepe. Pokorny hegyvidéki birtokain gazdálkodik, Navracsics és Szájer Brüsszelben élvezheti, hogy nem kell rezsiszilárdokkal és hasonlókkal érintkezni, Deutsch éli az idősödő bonviván életét betonbiztos kiküldetésében, Áder próbál valami jó kis lelécelést megszervezni, tekintettel arra, hogy ő is jóval okosabb annál, hogy egy helyben várja Lázár embereit. Pintér az egészet az ezerméteres szikla tetejére épült várából nézi, tudván tudva, hogy Berija túlélte Sztálint.

(és most jön, amiért elkezdtem ezt a hosszú írást)

Az egész Simicska eseménysornak tud lenni egy olyan magyarázata, hogy a Merkel-látogatáson elmondták Viktornak, hogy az ukrajnai és a Putyin-helyzet rendezéséig csendet, rendet, a sorba beállást, stabilitást várnak.

Simicska kinyírása iszonyatos kockázat, hiszen élet és halál múlik azon, hogy Viktor politikai hatalma (utasításra elinduló ügyészeket is beleértve) az erősebb, vagy Simicska gazdasági hatalma már van akkora, hogy a politikai vihar idején is tudja garantálni kliensei biztonságát.

Most, amikor a magyar belügyekbe (egyébként nem passzióból, hanem az EU-t összetartandó) folyton beleszóló nagyhatalmakat lekötik keleten, ráadásul Putyinnak semmi sem jönne most jobban, mint egy masszív válság egy újabb EU-tagállamban, Orbán lehet, hogy úgy gondolta, elérkezett az idő egy gyors politikai támadásra, amely ellen nem tud Simicska akkora ellentámadást indítani, hogy Orbánt hagyja megbukni a nyugat, hiszen alternatívája a nyíltan orosz befolyás alatt álló Jobbik lenne. Mivel jön Putyin egy héten belül, ennyi idő alatt egy átmeneti (mondjuk Navracsics vezetése alatt álló) kormány sem tud felállni, annál is inkább, mert a parlamenti ellenzék nagyrészt alkalmatlan alakok gyülekezete.

Lehet, hogy a fentiekből senki semmit nem gondolt végig, és egyszerűen spontán most árulták el Simicskát. De ha a fenti forgatókönyv alapján mentek a dolgok, akkor a nagy vérengzés után, még évekig csodálhatjuk majd a Nemzet Irányító Középpályását, akinek lehet, hogy gyorsasága és erőnléte már nem az igazi, ütemérzéke viszont Valderrama és Guardiola legszebb napjaira emlékeztet.

Ez azért várható volt

 

“Te már nem tudod, hogy ment ez régen, akit ki kell nyírni, mindenkit kinyírnak, Beriját is ki lehetett nyírni” mondta ezt nekem valaki, akinek az inkognitóját most megőrizzük. Igaz, ez a beszélgetés a kövérlacis poszt után volt, de ha Kövért ki lehet nyírni, akkor mindenkit ki lehet, miért pont Simicskát ne lehetne.

Én inkább azon csodálkozom, hogy – hacsak Simicska nem arra játszik, hogy betlit színlelve várja a filkót a piros sorába – (gyk. blöfföl) meg van lepődve. Simicskának kellene a legjobban tudnia, hogy a birodalma nagyrészt nem áll másból mint jó formátumokra ráépült, mérsékelten gerinces megélhetési talpnyaloncokból, akik egyik nap hevesen oroszellenesek, másnap pedig vodkásüveggel a kézben, egy szál gimnasztyorkában vezetnek műsort.

Tudhatta, hogy ezt a bandát két dologgal lehet befolyásolni. Kicsit pénzzel, és nagyon a félelemmel. Tudjuk: demokrata az, aki nem fél. Na, ezek félnek.

Nagy a baj viszont. Simicskának össze kellene egyrészt rántani a bandát, másrészt viszont félteni is kell itt valamit. A testi épségét.

Mert ez itt most vérre megy. A Putyin-látogatás előestéjéig ezt le kell játszani.

Öveket becsatolni, ez most mozgalmas lesz. Amint van valami információ, a ráérünk blog igyekszik találgatni.

Noirpova: Csókol anyád

Édes Fiam!

Remélem, megtalálod ezt a pár sort, míg kolbászozol a friss sportújság fölött, és épp körbetelefonálod a haverokat a jó hírrel, hogy milyen új játékkonzolokat kapsz tőlem.
Látszott rajtad, nem igazán érted, miért nem vagyok veled kedvesebb.
Nos fiam, talán emlékszel rá, néhányszor megkértelek rá például, hogy ne hozd a házba a két utcával odébb lakó uzsorást. Konkrétan az az ember vágott be a szomszéd ház ablakán egy foszforospalackot úgy, hogy a házat azóta sem tudjuk eloltani. Nem tudom, ez mennyire tűnt fel neked.
 Igen, mi is tőle vesszük a tüzelőt, ugyanúgy, ahogy a többi szomszéd. De ettől még nem ülünk le vele haverkodni.
Emellett pedig emlékeztetnélek rá, hogy pár hete, mikor az egész utca Marianne-éknál volt a  gyilkosság miatt, és gyászoltunk, te itt, a baromfiudvar közepén terpeszben állva ordítottad, hogy a “az én pecumba ezek a szemetek be nem jutnak”.
Kértem azt is, hogy ne tedd ki a nappali főfalára azt az A0-s állatospornós posztert.  Ennek több mint egy éve. A poszter kint van, bár éjjel raktad ki, azt hitted talán, hogy akkor nem tud majd róla senki.
Végül kérnélek szépen — ha hallgatnál rám, fiam — hogy menj el gasztroenterológiára.  Hogy máskor ne böfögj a képembe refluxosat tizenöt centiről. Ha meg már igen, legalább ne kérd ki magadnak a második böfögés lendületével,ordítva, amiért rád szólok. Végül, ha már mégis kikéred, legalább ne csapkodd az asztalt.
A kamillás jeget a hűtő második felső polcán találod; pont akkora tömlő, hogy feltűnés nélkül elhelyezhesd a gatyádban.
Tschüß
Mutti