Panamajack: Latin ritmusok – első rész

Latin-Amerikáról nem sokat tud az átlag magyar a szokásos közhelyeken kívül: foci, szamba, forróvérű fiúk és lányok, drogbárók, diktátorok, gerillák. Pedig ha ránézünk a földgömbre, láthatjuk, hogy egy Európánál jóval nagyobb, földrajzilag, éghajlatilag és kulturálisan is rendkívül változatos kontinensről van szó. Az is nagy tévedés, hogy Latin-Amerika úgy anblokk szegény volna; valójában a kontinens országainak gazdasági fejlettsége az afrikai szintű szegénységtől (Nicaragua: $ 1 921 GDP/fő) a délnyugat-európai szintű jólétig (Chile: $ 23 165 GDP/fő) terjed. Arról nem is beszélve, hogy a kontinens társadalmai rendkívül egyenlőtlenek, így a latin-amerikai középosztály bizony sok országban jobban él, mint például magyar megfelelőik.

Ami viszont tény, hogy a konkvisztádorok által örökül hagyott közös nyelvi és kulturális örökség révén az egyes latin-amerikai nemzetek sok tekintetben közelebb állnak egymáshoz, mint az európai vagy pláne ázsiai szomszédok. Ezért is rendkívül érdekes összehasonlítani őket, mert meglehetősen jól kijönnek azok a különbségek, amik az amúgy nagyon hasonló adottságokkal rendelkező országok fejlettségbeli különbségeit megmagyarázzák.

Ilyen, egymáshoz földrajzilag és kulturálisan is nagyon közelálló, de mégis teljesen eltérő gazdasági növekedési pályán mozgó országpáros több is van a térségben. A legismertebbek: Argentina-Chile, Bolívia-Peru, Nicaragua-Costa Rica. Én most egy kevésbé ismert párosításról fogok mesélni, egyrészt mert ezeket az országokat viszonylag jól ismerem, másrészt mert szerintem a történetük igencsak tanulságos Magyarország szempontjából is. Ez a két ország Venezuela és Panama.

Mindkét ország Latin-Amerika trópusi övezetében fekszik, mind a kettő erősen kevert mesztic lakossággal bír, mindkettőben a spanyol a hivatalos nyelv. Mindkettő az úgynevezett karibi spanyol kultúrkör része, de rendkívül erős az észak-amerikai kulturális hatás is (például ebben a két latin országban – ahogy Kubában is – nem a foci a nemzeti sport, hanem a baseball!). A társadalom tagozódása is meglehetősen hasonlít: van egy nagyon szűk kőgazdag, döntően európai származású elit, egy latin-amerikai viszonyokhoz képest (de nem a fejlett országokhoz mérhetően) viszonylag népes középosztály, és a népesség zömét kitevő városi és falusi szegények (akik között egészen különálló csoportot alkotnak a kultúrájukat és életmódjukat máig megőrző indián törzsek). És mindkettő a latin-amerikai átlagnál erősebb polgári és demokratikus hagyományokkal rendelkezik, bár voltak diktatórikus időszakaik is (viszont megúszták a polgárháborúkat és gerillamozgalmakat).

A két ország közül Venezuela a világgazdaság szempontjából nem meglepő módon fontosabb (eleve területileg és népességben is mintegy 10-szer nagyobb), viszont meglepő módon nem annyival jelentősebb, mint azt a méretbeli különbségek indokolnák. Panama ugyanis a világkereskedelemben majdnem Szingapúrhoz vagy Dubaihoz mérhető fontossággal bír, stratégiai elhelyezkedésének és a rajta keresztülvezető Panama-csatornának köszönhetően. Természetes hát, hogy míg a venezuelai gazdaság döntően a nyersanyag, ezen belül is főként a kőolaj kitermelésén, a panamai a kereskedelmen, áruforgalmon, pénzügyi szolgáltatásokon és turizmuson alapul. Ez a különbség pedig teljesen más irányba lökte a két ország fejlődését, aminek eredménye az utóbbi tíz évben vált különösen szembeszökővé.

Beköszönt a tuti

A 70-es és 80-as években Venezuela egész Latin-Amerika legfejlettebb és leggazdagabb, példaszerűen demokratikus országa volt, vonzó bevándorlási célpont nem csak a térség más országaiból érkezetteknek, de európaiaknak is (természetesen főleg spanyoloknak és olaszoknak). Ugyanekkor Panama tipikus közép-amerikai banánköztársaságként működött, korrupt katonai diktátorokkal, a csatorna fölött gyakorolt közvetlen amerikai fennhatósággal, és szinte reménytelenül elmaradott gazdasággal. Aztán a 90-es évektől kezdve valami megváltozott. Az 1989-es amerikai invázió traumája után pár évvel Panama lendületes fejlődésnek indult, miközben Venezuela lassan elkezdett lefelé csúszni a lejtőn. Mára a két ország helyzete gyakorlatilag tükörképe a 30 évvel ezelőttinek: Panama az egész latin-amerikai régió egyik legfejlettebb és legdinamikusabban növekvő gazdasága, stabil demokráciával és folyamatosan csökkenő szegénységgel, miközben Venezuela egy kaotikus, korrupcióba és bűnözésbe fulladt, siralmasan rosszul kormányzott (több, mint) féldiktatúra, ahol a még mindig hatalmas olajbevételek ellenére a kelet-európai szocializmus legrosszabb éveit idéző áruhiány van, és a középosztály lecsúszástól fenyegetett tagjai soha nem látott tömegben emigrálnak – többek között Panamába. Hogy mi történt ezalatt a 25 év alatt? Hát tulajdonképpen semmi különös, csak kifutotta magát két alapvetően eltérő gazdasági berendezkedés. Erről szeretnék mesélni egy kicsit.

Kezdjük Venezuelával. Az ország gazdagságának alapja a kőolaj, ami a 70-es években soha nem látott fellendülést és prosperitást hozott, akárcsak a többi OPEC-tagországnak. Venezuelának hirtelen több pénze lett, mint amiről valaha is álmodott. Az állami többségi tulajdonú olajvállalaton, a PDVSA-n keresztül a kormányhoz ömlött a szétosztogatható (és ellopható) pénz, és – legalábbis eleinte – az olajbumm az egész gazdaságot magával húzta. Sajnos azonban az ilyen járadékjellegű jövedelmek hosszabb távon komoly torzulásokat okozhatnak egy nem eléggé fejlett és diverzifikált gazdaságban. Az egyik ilyen probléma az úgynevezett „holland betegség” (Dutch disease). Ez a fogalom szintén a 70-es években keletkezett, amikor Venezuelához hasonlóan Hollandia is hatalmas jövedelmekhez jutott az északi-tengeri földgázmezők kiaknázásából. Ennek lett egy nem vart negatív hatása is: mivel semmilyen más iparágban nem lehetett akkora jövedelemre szert tenni, mint az olaj- és földgázkitermelésben, az összes rendelkezésre álló tőke ebbe a szektorba áramlott, miközben a gazdaság többi része gyors hanyatlásnak indult. Egészen egyszerűen azért, mert teljesen fölöslegesnek tűnt például saját gépgyártásba beruházni, amikor a petrodollárokból könnyedén importálni lehet mindent, ami kell. Viszont ez azt jelentette, hogy a már működő gépgyárak (valamint egyéb nem olajipari beszállító cégek) egy része tönkrement, és rengetegen kerültek utcára, miközben az olajipar csak korlátozott számú munkaerőt tudott felszívni. Így végső soron a gazdaság féloldalassá válik, egy darab virágzó iparággal, ami elszívja az összes többitől az erőforrásokat. Ami azt is jelenti, hogy az ország jóléte aránytalan mértékben függővé válik a nyersanyagpiaci változásoktól (ennek veszélyeit mostanában Oroszország példáján is igen jól láthatjuk).

A „holland betegség”, mint nevéből is látszik, fejlett kapitalista gazdaságokban is jelentkezhet, viszont elmaradottabb országokban ez gyakran átmegy a sokkal károsabb „olajállam” (petrostate) fokozatba, amint ez Venezuelában is megtörtént. Az olajállam akkor jön létre, ha egy ország egész gazdasága és politikai intézményrendszere az olajbevételekre épül rá. Erre természetesen az Öböl-országok a klasszikus példák, de ott a meglehetősen különleges helyi körülmények miatt (egyrészt az olaj előtt gyakorlatilag semmilyen gazdaságuk nem volt, másrészt nagyon kicsi a népesség, harmadrészt az abszolút monarchikus államberendezkedés stabilizálja őket) hosszabb távon is működőképesnek bizonyultak. Ez sehol máshol nem volt így, Venezuelában sem. Az olajállam lényege az, hogy a járadékszerű (tehát nem valódi értékteremtésből, hanem jellemzően koncessziókból és állami monopóliumokból származó) bevételeket az állam a saját kénye-kedve szerint osztogatja szét politikai, haveri-csókosi és simán korrupciós alapon, ezzel egyrészt garantálva és konzerválva saját hatalmi pozícióját, másrészt teljesen elmosva a magángazdaság, az állam és a politika határmezsgyéit (ez egyébként nem is kell, hogy feltétlenül olajbevételekre alapuljon, bármilyen más járadék megteszi, akár EU-támogatás is…).

Egy jó miniszteriális állás, az kéne neked, fiam

A helyi vállalkozók ebben a rendszerben akkor járnak a legjobban, ha mindenféle kockázatos és komoly pénzügyi és tudástőke-beruházást igénylő, valódi hozzáadott értéket létrehozó tevékenység helyett az állam által elosztogatott pénzek szivattyúzására specializálódnak. Lehetőleg mindenféle „közvetítő” és „tanácsadó” szerepben, amihez aztán végképp semmilyen mérhető teljesítményre nincs szükség. Ahogy az állam az olajbevételektől, a burzsoázia az államtól válik totálisan függővé. Amin nyilván nem segít az, hogy Latin-Amerikában a pénzügyi és a politikai elit eleve tökéletesen össze van fonódva (illetve gyakorlatilag egy és ugyanaz a kettő). A politikában kialakult egy viszonylag stabil kétpártrendszer, mindkettő a saját gazdasági klientúrájával (ismerős valahonnan?), akik egymással versengve szipolyozták az állami pénzeket, miközben a széles néptömegek számára is csurrant-cseppent valami, ha nem is túl sok (de annyi igen, hogy nekik is sokkal vonzóbb legyen egy segédhivatalnoki/pártsameszi állás, mint egy kisvállalkozás). Ez a fajta államkapitalista berendezkedés pontosan addig működik, amíg dőlnek a bevételek. Abban a pillanatban, amikor a 90-es évek elején bedőlt az olajár, a Venezuelai gazdaság hirtelen szabadesésben találta magát. Az állami pénzcsap hirtelen elapadt, aminek eredményeképp megugrott a munkanélküliség, drasztikusan leesett a tömegek életszínvonala, meredeken emelkedni kezdett a bűnözés, és az eddig kényelmesen eléldegélő elitek egymás torkának estek a maradék koncért. A gazdasági káoszból így nagyon hamar politikai káosz lett, államcsínnyel, zavargásokkal és tömegbe lövetéssel. Végül a hagyományos elitből teljesen kiábrándult lakosság 1998-ban nagy többséggel elnökké választotta a korábban puccskísérletért elítélt volt katonatisztet, Hugo Chavezt, aki radikális szakítást ígért a levitézlett „oligarchia” politikájával. Chavez munkáscsaládból származott, és valóban semmi köze nem volt a Venezuelában tradicionálisan uralkodó osztályhoz. Ideológiailag a kubai stílusú szocializmus és a hagyományos latin populizmus egyfajta elegyét hirdette, ahol a magántulajdon ugyan továbbra is engedélyezett, de alá van rendelve az állam népjóléti céljainak. Gazdaságpolitikája tulajdonképpen nem jelentett alapvető változást az eddigiekhez képest, csupán az olajbevételeken alapuló eddigi államkapitalista rendszert tolta a még inkább központosított, államszocialista irányba. A legfontosabb intézkedése a PDVSA olajvállalat fölötti teljes állami kontroll megszerzése volt a külföldi tőke kiszorításával. Miután ez megtörtént, az olajbevételek fölötti rendelkezést elnöki hatáskörbe utalva gyakorlatilag teljhatalmat szerzett anélkül, hogy a névleg továbbra is demokratikus berendezkedést megváltoztatta volna.

Száznapos program

Ezután Chavez az ország történetében példátlan népjóléti intézkedéscsomagot vezetett be, amire a súlyos nyomorban élő venezuelai tömegeknek valóban nagy szükségük is volt. Kubai orvosok hadát hozatta az országba, és ingyenes rendelőket építtetett a vidéki és városi szegényeknek; államilag támogatott, az alapvető élelmiszereket és közszükségleti cikkeket a piaci árnál sokkal olcsóbban áruló bolthálózatot hozott létre, költött a legszegényebbek oktatására és segélyezésére. Sikerült jelentősen csökkentenie a szegénységet és az egyenlőtlenséget. Ezzel nemcsak otthon szerzett példátlan népszerűséget, de a nemzetközi baloldal „sztárjává” is vált, akit egy időben a nyugat-európai értelmiségi szalonokban is a legnagyobb tisztelettel, sőt rajongással emlegettek, különösen, miután a szociális intézkedéseit harcias Amerika- és imperializmus-ellenes szlogenekkel párosította, és magát az elnyomott fejlődő világ szószólójaként állította be. Egy 2004-es, hallgatólagos amerikai támogatást élvező, de elvetélt puccskísérlet is megerősítette a pozícióit. Óriási összegeket költött továbbá arra is, hogy Venezuela külpolitikai befolyását erősítse, és regionális hatalommá tegye. Olajmilliárdokkal támogatta Kubát, Nicaraguát és Equadort, létrehozva egy baloldali, USA-ellenes blokkot Latin-Amerikán belül. Mindeközben nagyon megromlottak a kapcsolatok a szomszédos Kolumbiával (amúgy Venezuela az USA után legfontosabb kereskedelmi partnere), amelynek Amerika-barát kormánya a szélsőbaloldali FARC gerillaszervezet támogatásával vádolta Chavezt (nem alaptalanul).

Ezek a külpolitikai kalandok rengeteg pénzébe kerültek az országnak, ráadásul ezzel párhuzamosan Venezuelában meghirdették a „Bolivari Forradalmat”, ami az ország és a társadalom szocialista mintára való átalakítását tűzte ki célul. Ezt az Chavezért amúgy is rajongó alsó osztályok támogatták, a gazdagok pedig megtalálták a módját, hogy kiegyezzenek az elnökkel és a korábbiaknál semmivel sem kevésbé korrupt klientúrájával, viszont az amúgy is szorongatott középosztály egyre inkább ellehetetlenült. A népjóléti intézkedések negatív hatásai is őket sújtották a leginkább: például a támogatott árakkal működő állami bolthálózat gyakorlatilag tönkretette a magánkézben lévő kisboltokat, később pedig a szolgáltatók és a nagykereskedők is kénytelenek voltak gyakran a költségeket sem fedező, az „extraprofit és a spekuláció” elleni harc nevében az állam által maximált árakkal dolgozni, ami a korábbi keleti blokkra jellemző áruhiányt idézett elő. A gyakorlatilag ingyen osztogatott benzin (rezsicsökkentés!) csak azt érte el, hogy a nagyvárosok állandó forgalmi dugóban és szmogban fuldokolnak, miközben autót még használtan is csak kapcsolatok segítségével lehet szerezni, az import- és valutakorlátozások miatt (ez persze a leggazdagabbakra és az általuk vásárolt luxusautókra nem vonatkozik). A tőkéseket és vállalkozókat démonizáló retorika lassan elérte a szakképzett középosztályt is, és a proletár „megélhetési bűnözést” ideológiai alapon elnéző, egyre korruptabb rendőrség előbb csak tehetetlenné, majd cinkossá is vált az egész országot elborító emberrablási, útonállási és gyilkossági hullámban. A 70-es években még irigyelt és csodált Caracas a kontinens egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb városává vált, megindult a középosztály tömeges kivándorlása.

Chavez 2013-as halála után Nicholas Maduro, az ideológiailag megbízható, de teljesen inkompetens volt buszsofőr lett az utód, aki újult erővel folytatta elődje gazdasági ámokfutását. Az állami bevételek ekkora már szinte 100%-ig az olajtól függtek, de mivel az államosított PDVSA-t gyakorlatilag kivéreztették a profit elvonásával a szociális programok, a külpolitika és a klientúra finanszírozására, a termelés és ezáltal a bevételek már évek óta csökkentek – a továbbra is rekordmagas olajárak ellenére is (a nyereség egy részét ugyanis nem ártott volna a leromlott berendezés és termelési infrastruktúra modernizálására fordítani). Komoly problémákat okozott a valutahiány, az ország devizabevételei ugyanis kizárólag olajexportból származtak, és jelentős részük a venezuelai bolivar mesterségesen magasan tartott hivatalos árfolyamának védelmére folyt el. Kialakult a kettős árfolyamrendszer, ahol a feketepiacon a hivatalosnál ugyan kétszer drágábban lehet dollárhoz jutni, de legalább lehet… A korrupció mára teljesen átszőtte a társadalmat, semmit, de tényleg semmit nem lehet elintézni, semmihez nem lehet hozzájutni a megfelelő illetékesek lekenyerezése nélkül. Az olajárak 2014-es összeomlása gyakorlatilag megadta a kegyelemdöfést a venezuelai gazdaságnak, az infláció az egekben (bár nem tudni pontosan mennyi, mert a hivatalos adatok teljesen megbízhatatlanok), a nyomor ismét növekszik, a középosztály menekül, a tőke úgyszintén, és csak idő kérdése, hogy Chavez XXI. századi szocializmus-kísérlete mikor ér dicstelen és talán véres véget…

 

20 hozzászólás

 1. flashbang52 — 2015-03-23 12:00 

Még, hogy latin ritmusok !!! Sehol egy csöcsös bögyös szambatáncosnő az egész posztban. Hát élet ez bíró Úr!!! Bezzeg a Századvégnél. Ott már százezreket fizettek volna egy ilyen elemzés olvasásáért. A megírásáért meg legalább 3, 3 milliót ( 2 milla pártkasszába (folyosó végén jobbra )fizetendő)
Azt mellesleg elfelejtette kiemelni a szerző, hogy a caracasi biztonsági helyzet romlásával párhuzamosan, kiváló minőségű túszvideók lepték el a netet, ahol (lassitva, HD minőségben) lehet megnézni a precíziós fejlövéseket, vagy a lemészárolt túszok utolsó perceit. Bár Venezuela és Pírézia közötti párhuzam fájdalmasan nyílvánvaló a jelenlegi Píréz állami televízió és a önnön farkát harapó píréz rendőrség állapota és dilettantizmusa miatt ebben a tekintetteben nem lesz hasonlóság ( remélem). Minden másban viszont igencsak hasonló ballisztikus pályára állt a két orság. Abból pedig igen nehéz kiemelni még egy képzett pilótának is. Ezt az unokanővérem első férje mesélte aki okleveles ( med univ phi béta kappa) szakszolgálati engedéllyel rendelkező mezőgazdasági drónpilóta.Persze az optimisták ( az unokanővérem harmadik férje például )azt mondják, hogy na jó de ott van Argentina ami gyakorlatilag a megalakulása óta permanens összeomlás állapotában van mégis létezik. De idézném magamat Hát élet ez bíró Úr .

A poszt tökéletes összefoglalásaként és a annak bizonyítására, hogy a párhuzamok a végtelenben találkoznak 🙂 álljon itt bizonyítékul Vaya Con Dios( latin) feat Krasznai Tünde alias Jenny Noel ( piréz) Dont cry for Louie( the purple horse) örökbecsű előadása
https://www.youtube.com/watch?v=OXXye2fiAJA

 2. panamajack — 2015-03-23 14:43 

De tu querida presencia, Commandante Che Guevaraaaaa…

http://index.hu/gazdasag/2015/03/23/arkommando/

 3. panamajack — 2015-03-23 16:00 

Guantanameraaaa, guajira guantanameeeraaaa!

http://444.hu/2015/03/23/orban-maganvagyonokat-szeretne-elkobozni/

 4. bertrand — 2015-03-23 16:43 

Szuper írás! A venezuelai szegény gyerekekből kinevelt Simon Bolivar Szimfonikus Zenekar játékát ajánlom hozzá. (Vezényel Gustavo Dudamel.)

https://www.youtube.com/watch?v=2s-0xuWSRCk

 5. professzorpizka — 2015-03-23 19:47 

@bertrand: a kubai ugyanilyen program neveltjei Paquito de Rivera es Arturo Sandoval akik amerikaikent nyertek egy zsak Grammyt 🙂

 6. flashbang52 — 2015-03-23 23:47 

@panamajack:

Aha meg a lónak meg a f… t !!!

https://www.youtube.com/watch?v=FvW_2IvDtzI

 7. panamajack — 2015-03-24 09:04 

@flashbang52: I stand corrected.

 8. tiboru — 2015-03-24 10:42 

Gratula, szép munka volt.

 9. flashbang52 — 2015-03-24 12:04 

@panamajack:

Tessék dógozni a folytatáson mert különben nem lesz mit ellopnia a hazai internetes sajtónak … Már így is lerágják a tíz körmüket, hogy mi történik a csatornás országban amióta a Psyops erők bántóan hangos rockzene sugárzással rávették Noriegát, hogy jöjjön ki a vatikáni követségről ( a hágai törvényszék azóta is gondolkodik, hogy az amerikai rockzene hány dum dum golyónak felel meg / per perc és mint embertelen eszköz bekerüljön a harctéren nem használható elemek közé) 🙂
Különösen meg ezért érdekes mert Bokros Louie ex pénzügyér és dancefloor bajnok is ott végzett az egyetemen, bár az ominózus egyetem azóta sem találja az erről szóló papirokat.

https://www.youtube.com/watch?v=w_mZqfanqg0

 10. panamajack — 2015-03-24 12:24 

@flashbang52: Atyaisten, ezt még nem is láttam. Kevés lesz oda az a 12-es karika…

 11. panamajack — 2015-03-24 12:30 

@flashbang52: mondjuk a legenda ellenére elsősorban nem a rockzene vette rá a Mi General-t a nunciatúra elhagyására, hanem a követség előtt tüntető feldühödött panamaiak tömege. Az amerikai parancsnok ugyanis megüzente neki, hogy ha nem adja meg magát, valószínűleg nem fogják tudni megvédeni a lincseléstől.

 12. becsuszoszereles1k — 2015-03-24 13:44 

9. flashbang52: Igen bokros es sulyos lehet minden csomagja…es viszont nem hagyja magat rangatni, inkabb o”!
A tanc, a Talmud szerint is, veszelyes muvelet! 😀

 13. flashbang52 — 2015-03-24 13:46 

@panamajack:

Persze. Alant olvasható a történet eredetije . A mellékelt fotón is jól látszik, hogy nem az 3 Humwee volt veszélyes, hanem a mögötte gyülekező tömeg 🙂 Minden esetre legendának jó. 🙂 Az I Tunesről le is tölthető a Noriega playlist 🙂 Ha valakit érdekel.

http://nofearofthefuture.blogspot.hu/2006/12/noriega-playlist.html

 14. flashbang52 — 2015-03-24 14:05 

@becsuszoszereles1k:

Tudom!!! 🙂 (ahányszor én már tánc közben veszélybe kerültem 🙂 Vagy a szemem akarták kikaparni vagy valami vizibivaly küllemű egyénnel kellett IQ tesztet játszanom, hogy ki nyer ma 🙂

El kell olvasnom a Talmudot is 🙂 Eddig csak a Book of Esthert olvastam ( na jó A Rabby Schmuley féle pornó változatát 🙂

 15. becsuszoszereles1k — 2015-03-25 01:42 

@flashbang52:

I. Ugy ertsem, hogy a tancparkett orodoge vagy? :-O

II. Csak nem sajnalsz tolunk egy linket (Eszter konyve a’la Smuli rabbi)! 😀

 16. noirp — 2015-03-25 13:40 

@panamajack: Miért a korhatár? Egész olajozottan mozog 😀 😀 Viva la vida loca!

 17. becsuszoszereles1k — 2015-03-25 20:35 

@noirp: Hehe! Csiped Ricky Martint? 😀

 18. tudi — 2016-05-23 20:51 

Na ezt a szegény, derék országot elérte a vég, ahogy Amerikából Zombiland lett a filmben, úgy most Venezuelából meg Madmaxland lett.
http://alapblog.hu/vakmajom-2973/

 19. noirp — 2016-05-24 16:02 

“Miközben Maduro elnök, a drogkereskedő buszsofőr, kvázi diktatúrát jelentett be a szükségállapot kihirdetése után(…)”

Na, most lenyeltem egy nagy káromkodást, és csak finoman kérdem, fasznak ír, aki nem bírja. Kvázidiktatúra? Ez??? Milyen lehet a T. Szerző szerint az igazi?

Pedig a cikk jó lenne — “gyöngyen” bemutatja, mire képes két agybatoszott, messiáskompexusos, fogalmatlan populista ***** ****** ****** — Chávez, majd Maduro — egy jobb sorsra érdemes ország élén. Hej, fideszesek, hej, munkáspártosok, hej, Zázrivecz-kommandó, tapsoljatok nekik! A testvéreitek!

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.