Tagadja a nembuzeráns

Kocsis Máté körbehaknizta a magyar médiát, hogy ő nem buzi. Sőt, nem buzeráns. Még jó, hogy a köcsög, a szarosfaszú, a fartúró és társai kimaradtak.

Ez persze azt a kellemetlen mellékhatást hordozza, hogy én, ha hihetünk Kocsis Máténak, egy klubba kerültem az ország egyik legkisebb kaliberű politikusával, lévén én is heteroszexuális férfi vagyok. Itt már látszik a bibi. Azon az alapon, hogy egy pucér néni lázba hoz, egy pucér bácsi viszont nem, nekem kellene bármiben közösséget éreznem Kocsis Mátéval? Vagy, ha történetesen pucér bácsik hoznának lázba, akkor bármelyik homoszexuális politikussal?

Az a baj ezzel a nemvagyokbuzeráns-haknival, hogy nehéz nem félreérteni. Egy férfiasságában bízó férfi ugyanis egy ilyen lebuzizást leráz magáról, mint kutya a vizet. Engem nyugodtan buzizzon le akárki, nem fogom magamra venni, két okból.

Az egyik, hogy heteroszexuális vagyok. Ez különösebb magyarázatra nem szorul. Ha politikus lennék, hamar lebuknék azzal, hogy amíg a beszédem megtartására várok, a hostess csajok fenekét vagy mellét stírölöm. Még az is lehet, hogy berántana a gépszíj, és eléggé el nem ítélhető módon rendszeresen a munkahelyen kupakolnék valamelyik beosztottammal a polgármesteri íróasztalon. Esetleg az adófizetők pénzén vinném kéjutazásra, mint Hende miniszter úr, vagy Lázár “nemcsajoznivoltamdeazértnemmondommeg” János másik miniszter úr.

Itt a következő bibi. A fenti két úr vitathatatlanul heteroszexuális, sőt lehet még a “pinabubus” minősítést is bóknak vennék. Sőt, a legenda szerint Kovács László szocialista szürke eminenciás és Schmitt “törzsanyag” Pál kedélyesen “ezredes úrnak” szólítja egymást az általuk lehegesztett puncik számára utalva.

Namost ezekről az urakról, hogy igazságosan legyen jobbról és balról is, senki sem gondolja, hogy sokat használtak volna az országnak, holott igazoltan a lányokat szeretik. Sőt, – micsoda eretnek gondolat – lehet el kellene jutni oda, hogy semmi köze a szexuális irányultságnak ahhoz, hogy rendes ember vagy sem?

Kocsis Máté esetében tehát összefoglalva azt találjuk, hogy túlreagál egy célozgatást, hiszen Ungár Klára nem valami homo-gruppenpartin készült fotókkal állt ki, hanem annyit mondott, hogy szerinte Kocsis Máté meleg. Ha azt mondta volna, hogy Prof. Pizka meleg, és utána tőlem megkérdezik, hogy én erről mit gondolok, annyit válaszoltam volna, hogy oké, Ungár Klára így gondolja, ehhez neki joga van, szerintem téved. Lapozzunk, beszéljünk a cigánybűnözésről vagy a rezsicsökkentésről vagy más fideszes vagy szoftjobbikos témákról.

Ehhez képest nemcsak felbüfögte médiaszerte a legszebb homofób szólamokat, hanem kínos magyarázkodást ad elő. Finkelstein helyében simán utasításba adnám neki, hogy fiam, mostmár produkálni kell egy titkárnőt annál a kurva önkormányzatnál, aki kiáll és megvádol azzal, hogy leszopattad egy ráérő péntek délután, és rendszeres csecsmarkolászó vagy.

Mert így – függetlenül attól, hogy Kocsis Máté a fiúkat vagy a lányokat szereti – a közönség azt gondolja, nézd már hogy tagadja az a nembuzeráns…

Szittya holokausztfilmeket!

A Saul fia kapcsán már megint elkövette azt a fricskát a nemzetközi kultúrközeg, hogy a magyar kultúrából pont egy zsidulós művet bírt díjazni. Gondolatok következnek erről.

A holokausztfilm és a holokausztkönyv nagyon jó eszköz arra, hogy a “vannak zsidó barátaim” embereket villámgyorsan szétossza kriptonácikra és azokra az egyébként rendes emberekre, akik nem antiszemiták, csak egyszerűen nem láttak elég zsidót még ahhoz, hogy a magyar kultúra kicsit hisztis, de természetes részének tekintsék őket, ezért esetlenül fogalmaznak. Persze kétségeink ne legyenek, az utóbbiak ritkábbak.

A holokausztfilm fogadtatása már csak azért is pompás szórakozás tehát, mert ennek kapcsán azonnal jön, hogy bezzeg hátrafelé nyilazós szittyafilmre meg nincsen támogatás, támogatás zsidóktól, zsidóknak, zsidó módra, zsidóul van, patakokban folyó szűzlány vérrel. Gá-gá-gá zsidó emtéká!

Ezzel már el is érkeztünk a holokausztfilm egyik fő hasznához. Indikátor. Amíg van három-öt százaléknál több ember, aki teli szájjal zsidózni kezd (noha természetesen vannak zsidó barátai) a holokausztfilm miatt, akkor kell holokausztfilmet csinálni, mert még nem csináltak eleget.

A másik fő gondolatkör, amelyhez már csak részben tapad a vegytiszta antiszemitizmus, az a miért így, miért ilyet típusú kritika.

Auschwitzról natúr filmet csinálni nehéz, és nem is biztos, hogy célszerű, ugyanis annak műfaja szükségszerűen a belezős-gyomorforgatós horror lenne. Az aranyfogak kitépkedése, a halálsikolyok, a csontvázra fogyott vagy épp gyerekholttestek égetése sokat megmutatna abból, hogy mi történt, ugyanakkor nem sokkal vinne közelebb az esemény feldolgozásához az azt elszenvedő zsidóság, sem pedig az abban tevékenyen résztvevő vagy passzívan végignéző nem zsidók köreiben, ugyanis tárgyiasít.

Pár évvel ezelőtt a Lemil blogban írtam hosszú ismeretterjesztő cikket a kivégzésekről. Ehhez megnéztem az internet bugyraiban megtalálható kivégzős videókból jó párat. Tapasztalatból tudom, hogy az első öt kavarja fel az embert, aztán ez egyre csökken, a tizedik felakasztott iráninál, lefejezett arabnál vagy kalasnyikovval két lépésről fejbe sorozott afrikainál már az ember felírja, hogy igen, ezt a teherautóval a delikvens alól kitolatós akasztást is fel kell írni, mert ilyet is csinálnak, nézzük meg most a daruval emelőset.

Amikor tehát a kritika (legutóbb például a mandiner hosszú és unalmas kritikája) számon kéri, hogy nem elég élethű a film, mert a Sonderkommando tagjai így meg úgy, akkor a szerzőt legszívesebben Föld körüli vitorlásútra küldeném, kettesben Réz Andrással, hogy tanulja má’ meg a kedves szerző, hogy az idealizálás meg az absztrakció az nem a hazugság, hanem a művészi kifejezés egyik formája, ugyanúgy, ahogy a gore film is, amelyet a gázkamrát takarító kommandóról szintén forgatni lehetne.

A holokausztfilm valóban műfaj lett, és előbb-utóbb el fog jutni a teljes kanonizálódásig, nagyjából akkor, amikor a holokauszt már nagyjából rendezett dolog lesz a fejekben. Addig azonban még sokfélét fognak csinálni. Én nem látom különösebben egysíkúnak a holokausztfilmeket. Van olyan, amelyik a holokausztból amúgy hasznot húzó gyáros (Schindler) meg olyan, amelyik a gyerekét menteni igyekvő apa (Az élet szép) és még csomó másik, amelyik más résztvevők szempontjából dolgozza fel a történteket.

Ez pedig természetes dolog. Kibeszélés. Minden trauma kezelésének kulcsa. Ez nagyon furcsán hat abban az országban, ahol egy tíz évvel ezelőtti, tanár által elkövetett gyerektapizásról és lelki terrorizálásról csak kenetteljes cikkekben nyilvánulnak meg. Ahol még a nyolcvanas években is nőttek fel zsidó gyerekek, akiknek nem mondták meg, hogy zsidók, mert egyszerűbb lesz nekik úgy. Ahol a magyar fociról nem merik állami szinten kimondani, hogy azért reménytelen, mert nagyrészt félanalfabéta tolvajok kezében van, de már évtizedek óta. Ahol semmiről sem beszélünk, mert minden rendben van.

A holokausztfilmek a huszadik század egyik legmocskosabb történetének feldolgozásához visznek közelebb. Nem azzal, hogy annyira valóságosak, hanem mert beszéltetnek. Hogy volt, mint volt? Vajon az én nagyapám-dédapám mit csinált akkor? Tényleg egy elhurcolt zsidó házában lakunk? Vajon ma velem meg lehetne csinálni, vagy ellenállnék? Elszöknék? Lapítanék? A cigányokkal ugyanazt csinálják/csináljuk, mint velünk/azokkal a zsidókkal, vagy ez más? Ami az örményekkel/ukránokkal/Ugandában történt az ugyanez, kicsit más, vagy nagyon más? Tényleg lila lett a teste a ciántól megfulladtaknak? A lágerparancsnokok “amúgy” tényleg olvasott, nyájas kultúremberek voltak?

Az egyre újabb filmek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, és évek óta lezárt vagy ellanyhult vitákat szítanak fel. A baj nem azzal van, ahogy egyes nácik látják, hogy a zsidók ezt csinálhatják és erre pénzt kapnak. Van itt ugyanis egy apróság: a zsidók ezt akarják csinálni. Mások meg, úgy tűnik, nem.

Kérdem én, mi az akadálya annak, hogy a kárpátszittya fajmagyarok (vagy a szlovákok) filmet forgassanak arról, hogy milyen érzés, az érvényesülés érdekében nevet magyarosítani és anyanyelvet cserélni, ahogy azt a boldog békeidők Magyarországában elvárták? Milyen érzés, m. kir. tisztségviselőből üldözött senkivé válni? Milyen az, amikor a szovjetek lezárják a határt és hat testvérből három Magyarországon ragad, három pedig Kárpátalján, majd ezután több, mint tíz évig nem látják egymást? Milyen az, amikor bosszúszomjas magyarok verik a románokat, vagy amikor románok verik a magyarokat?

Abban teljesen igaza van a tisztelt náciknak, hogy a holokausztfilmek mellett ilyen filmeknek is helye lenne. Anyag bőven volna hozzá, személyes történetek, az én családomban is, más családjában is. A holokausztfilmek kapcsán ugyanakkor a szereplők mai leszármazottjai (néhány elvetemült frakciót leszámítva) nem csinálnak boszorkányüldözést abból, ha valaki kicsit másképp nyúl hozzá a dologhoz, mint ahogy arra a kollektív vagy hivatalos emlékezet emlékszik. És tabut döntenek. A Saul fia lehet, hogy nem jól közelíti meg a láger poklát, de egy még kevésbé feltárt szeletét veszi elő és szól róla másképp, mint ahogy eddig beszéltek.

Ez kicsit olyan, mintha mondjuk a végvári harcokról forgatnának filmet és feldolgoznák a keresztüllőtt gyomorral haldokló portugál zsoldos gondolatait, aki tök idegen helyen, idegen emberekkel körülvéve, valami homályos eszméért és közepes fizetésért jött, és nem megy sehova, egy árokba fogják elkaparni, még azt se várják ki, hogy kihűljön, mert a legyek beköpik és akkor már büdös is lesz. Közben a zsoldosok korruptsága, a magyar földesurak kapzsisága és inkompetenciája, ahogy próbálják kicsinálni Hunyadi Jánost (vagy Zrínyit), a Habsburg pragmatizmus, hogy inkább itt haljanak meg az emberek, mint az örökös tartományokban, közben vér, pestis, tífusz, reménytelenség…

Egy ilyen filmet, ahol a hős nem egy sziklaszirtről néz le zordan és nem Gyűrűk Ura modorban győzi le az orkokat, hogy a végén megkoronázzák és megkapja a nőt, ugyanúgy gyűlölnék, mint a holokausztfilmeket.

Mert szembesít és beszéltet. Mert kiderül, hogy a holokausztfilm a legkevésbé a zsidókról szól. A történelem nem valaki mással történt, hanem velünk. Bennünk van, és a mi felelősségünk, hogy hogyan akarjuk folytatni.

Természetes cici

Annál, hogy kidobnak egy nőt a McDonald’s-ból, mert szoptat, csak egy szomorúbb dolog van: amikor száz ádáz arcot vágó nő szoptat ugyanott. Mindkettő természetellenes ugyanis.

Tele van a facebook azokkal, akik a vastagbél-tükrözéssel vagy valami pornójelenettel veszik egy kalap alá, hogy egy nő megszoptatja a gyerekét. Mert kilátszik egy negyed cici. Szégyentelen cafka. Nem elég, hogy széttette a lábát a büdös kurvája, hanem a kölykét ott eteti, ahol mások ennének.

Ennek bizony az az oka, hogy veszett prűdek vagyunk. Egyszerűen a legtöbb magyar ember a szexet valamilyen bűnös, tisztátalan dolognak tartja, ami néha, ha muszáj, megtörténik. De az emberek nem dugnak, hanem “csinálják”. Azt. Tudod. Na. Hogy is mondjam. Lehet be is kapta neki. Az izéjét. Na, hát tudod. A szerszámát.

A fentiek nem a marxi láncoktól béklyózott proletariátusban fordulnak csak elő. A felsőértelmiségben is össze lehet futni, a XXI. században olyannal, akit komplexusai megfosztanak attól, hogy élvezze a testi érintkezés örömeit. Így nem. És úgy sem. Ne csináld. Mit? Azt. Hol? Ott. Ne. Ahh. Jaj. De. Mégis. Mégse. Figyelj, inkább most ne. Nem szabad. Öltözzünk fel.

Ez a szemlélet aztán elér a szoptatáshoz. A szoptatás nem jó, nem rossz, nem üldözendő, nem támogatandó.

A szoptatás természetes. Mindenkinek az egyéni döntése és szabadsága eldönteni, hogy otthon, négy fal között, vagy nyilvános helyen. Vagy épp nagyon diszkréten, de ha úgy jön ki a lépés, akkor nyilvános helyen. A gyerekét szoptató nőnél természetesebb dolog nincsen.

És igen, tudom, a szarás is természetes, mégse csinálják nyilvánosan. (amúgy a fenét nem, én például öklendezem a Fifike után nejlonzacskóval rohangászó gazdiktól).

Ezzel önmagában nehéz lenne vitatkozni, egész addig, amíg el nem végezzük azt a gondolatkísérletet, hogy a szarás és a dugás közé egyenlőségjelet teszünk. Hiszen mindkettő természetes dolog, amelyet lehetőleg négy fal között illik csinálni. Mi több, mindkettőnek hangja és szaga van.

Mégis, ha egyenlőségjelet teszünk közéjük, akkor nagyon el vagyunk tévedve. Ha viszont nem tesszük, akkor beláthatjuk, hogy vannak természetes dolgok, amelyek nem undorítóak. Ha meg nem azok, akkor miért bélyegezzük meg azt, aki nyilvánosan teszi?

Ennyit a nyilvános szoptatás megbélyegzéséről.

Legalább ennyit lehet írni a hormonoktól meghülyült turbómami jelenségről, az “anyaságban kiteljesedő” nőkről, akik elfelejtik, hogy a gyerek apja egy szexuálisan vonzó nőt csinált fel, nem pedig nők lapja café mamarovatát, vagy az Éva magazin szerkesztőségét.

Végignézve a szoptatós flashmobról készült képeket, ott is néhány nővel le kellene ülni komolyan beszélgetni. A szoptatás természetes. A szoptatás közben vágott ádáz baltaarc nem az.

És mindig ez a vége. Beszélni kellene. Sokat és mindenről. Mert mi a frászt akar ez az ország, ha egy ilyen egyszerű és természetes dolgot, mint a szoptatás, se tud megbeszélni?

 

Panamajack: Az osztály hülyéje

Az osztály hülyéje alacsony, köpcös kamaszfiú volt, rendetlen, elhanyagolt külsővel és nem túl fejlett higiéniával. Gyakran folyt az orra, olyankor a taknyát vagy az ingujjába törölte, vagy hangos szörcsögéssel szívta vissza. A keze szinte mindig ragacsos és piszkos volt, és a testszaga miatt soha senki nem akart vele egy padba ülni. Igazából nem volt gyengeelméjű vagy különösebben ostoba, csak lusta, türelmetlen és végtelenül önző. Mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt (és ez a valami valahogy soha nem a tanulás volt), teljesen hiányzott belőle az önfegyelem képessége. Hogy kóros koncentráció-zavarban szenvedett-e, azt nem tudni, igazából senkit nem is érdekelt. Egyszerűen mindenki tisztában volt vele, hogy nála gügyébb szerencsétlent még nem hordott a hátán a föld.

Az érintett nem tartotta hülyének magát. Sőt, meg volt győződve róla, hogy okosabb ő, mint a güzü tanulógépek, a tanárnénik és –bácsik kedvencei. Ő öntörvényű egyéniség, aki sokkal többre hivatott annál, hogy egy iskolapadban vesztegesse az idejét. Különben is szar ez az iskola, Kínában sokkal jobbak vannak. Efelöli meggyőződésének többször hangot is adott, leginkább feleltetés után, mikor a tanár szégyenszemre a helyére küldte és bevéste a karót. Persze senki sem vette őt komolyan, hiába jelent meg az egyik nap punknak öltözve, vagy borotválta le a fejét és akasztott horogkeresztet a nyakába, vagy sminkelte hullasápadtra az arcát, senki sem hitte el, hogy ő most valójában a rendszer ellen lázad.

Az osztálytársai is csak akkor figyeltek oda rá, amikor rossz fát tett a tűzre. Minél nagyobb balhét csinált, annál több figyelmet kapott. Igaz, hogy ez a figyelem kevés tiszteletet, annál több borzongó kárörvendést tartalmazott, de legalább figyelem volt. Ilyenkor a tanárok is vele foglalkoztak, behívták az igazgatói irodába, elbeszélgetett vele az iskolapszichológus. Sztár volt. A baj csak az volt, mint a sztársággal általában: hamar hozzászokott a közönség a showhoz, és csak valami új, még vadabb mutatványtól jött ismét lázba. Folyamatosan emelni kellett a tétet. Először még nagyot szólt, amikor órán faszhelikopterezni kezdett, de harmadszorra már csak rezignált sóhajjal kiküldte a tanár a folyosóra, meztelenül. Borzasztóan érezte magát akkor, különösen amikor óra végeztével kitódultak az alsó tagozatosok és mutogatni meg röhögni kezdtek rajta, de úgy adta elő a dolgot, mintha pont ez lett volna a célja, és hatalmas győzelmet aratott volna a tanári karon.

Persze ezek után, részben bosszúból, terrorizálni kezdte a nála kisebbeket és gyengébbeket. Ilyenből amúgy nem volt sok, a saját korosztályában szinte senki. Az elsősöket nézte ki magának, elszedte a zsebpénzüket (ami még neki is kissé nevetségesnek tűnt, hiszen szabad szemmel alig látható összegekről volt szó), néha lekevert nekik egy-egy pofont, aztán elszaladt, mert a bőgésre hamar ott termett egy tanár vagy a pedellus. Egyszer megpróbált összehaverkodni az igazi, iskolaszerte rettegett bullyk-kal, de azok olyan méla undorral fordultak el tőle, hogy inkább odébbállt. Később fennen hangoztatta, hogy azok is megijedtek tőle.

Végül valami piszlicsáré ügy miatt tanácsolták el. Olyasmiért, amit már százszor megúszott intővel vagy büntetődolgozattal. Amiért bárki más csak figyelmeztetést kapott volna. Beleüvöltötte a világba az őt ért szörnyű igazságtalanságot, a keserű valóságot az álszent kettős mércéről. Fellebezett, elment az önkormányzatra, ahol meg sem hallgatták, hiszen a híre megelőzte. Senki sem akart neki segíteni, az emberek átnéztek rajta, még a volt osztálytársak is félrehúzódtak előle az utcán. Szerette volna tragikus hősnek, mártírnak látni magát, elbukott forradalmárnak, akit bedarált a rothadó, hanyatló Rendszer. De néhány hónapon belül azt is elfelejtették, hogy valaha az iskolába járt.

Finkelstein és a félelem

Sokat foglalkoznak mostanában ezzel a Finkelstein nevű pónemmel, így utánanéztünk, érdekes-e a blog szempontjából. Érdekes. Megállapítottuk, hogy az öreg Finkelstein fia, a szomszédja mellett lakott Brooklynban és nagyon fiatalon látta meg a napvilágot.

Óva intenék mindenkit attól, hogy Finkelsteint és társát Birnbaumot afféle egyszerű heccmajszternek tekintse. Ettől ők jóval több mindenre képesek, adatok elemzésére, gyűjtésére, rendszerezésére, és ez alapján rugalmas kampánystratégia alkotására.

Apró szépséghiba, hogy a kampányaik általában hecckampányok, egyének vagy csoportok elleni lejáratásra építenek, de legalábbis állandó harcra valami ellen. Persze ez sem újdonság, minden választási kampány arról szól, hogy valakit, vagy valamit le kell győzni.

Önvédelmi mechanizmusok

Az, hogy Magyarországon Finkelstein miért okoz iszonyatos károkat, két okra vezethető vissza:

1) Amerikában, ellentétben Magyarországgal, a politikai elit a ciklus nagy részében nem kampánytémákkal foglalkozik, hanem mindenféle problémák politikai rendezésével az aktuális oktatási reformtól kezdve a lebombázandó országok listáján át a génmódosított szójabab szabályozásáig.

Eközben alkukat kötnek egymással, zsarolják egymást, szexbotrányokba keverednek, vagy belekáromkodnak a kikapcsoltnak vélt mikrofonba, egyszóval hétköznapi politikacsinálással foglalkoznak.

Aztán, amikor kampány-üzemmódra kapcsolnak, akkor előveszik a naftalinból a Finkesteineket és indul a kemény mocskolódás.

Ezzel szemben nálunk ez a normál politizálós időszak nincsen, mert sajnos kb a negyedik-ötödik kormányunkat nyögjük, amelyik nem tud kormányozni. Orbán Viktorral és elődeivel az a legkomolyabb baj, amit egyébként a menedzsmentes posztokban is elemzünk, hogy nem tudják mit akarnak az országgal. Csak azt, hogy ki kell fosztani.

Ennek az eredménye a permanens kampány, és ezért dolgozik itt békeidőben is Finkelstein.

2) Amerikában, ellentétben Magyarországgal, vannak fékek és ellensúlyok.

Ha például Finkelstein valami bibliaövezeti államban homofób kampányt szervez, akkor azt elnézik neki, mert egyrészt szólásszabadság van, másrészt meg ezeken a helyeken ezzel lehet nyerni.

Ha viszont valakin rajtamarad a homofóbia bélyege, vagy túl hangosan buzizik, hamar az orrára koppintanak. Miért? A két partvidék nagyon jól kereső, vagyonos értelmiségi köreiben nem kell titkolni a szexuális orientációt, sőt, akinek ilyesmihez van kedve, mindenféle jogvédő mozgalmakba is járhat. Sőt, ezeken a környékeken a teljesen heteroszexuális értelmiség sem szereti a buzizást, mivel már rég túl van a rácsodálkozáson a homoszexualitásra, nem keringenek olyan gondolatok a fejében, hogy ha elengedi a fiát a leszbikus párnál nevelkedő barátnője házibulijába, akkor az majd mint tollboás drag queen fog visszajönni. És közben brutális vásárlóereje van, minden magára valamit is adó multi csinál külön kampányokat a kifinomult, gazdag, partvidéki homokosoknak.

A mindenféle szenátorokat ugyanezek a multik támogatják, arrafelé nyíltan és legálisan. Ha Buzizós Jack túl hangosan buzizik, akkor a pártját támogató, mondjuk Kraft Foods azt meg fogja érezni a százdolláros kávét vásárló réteg elpártolásán. Ezek után szólni fog a mérsékelt szenátoroknak, hogy fogják vissza Buzizós Jack-et, mert ez így nem lesz jó.

Fejlettebb európai államokban nem ennyire üzleti alapon, de működnek a társadalomban önvédelmi rendszerek. Jogvédő szervezetek, értelmiségi klubok, harcos norvég leszbikusok és hasonlók, akik azonnal ráugranak a gyűlöletbeszédre, akkor is, ha a politikus engedné egy picit, mert a zsigerekre hat és különösebb befektetés nélkül lehet vele szavazatot szerezni.

…és a mechanizmusok hiánya

A gond az, hogy Magyarországon mindkét elhárító mechanizmus nagyrészt hiányzik. Az ipari-gazdasági komplexum nem tud olyan közvetlen hatást gyakorolni a kormányra, mivel külföldi, és nincs meg a jogi háttere annak, hogy nyíltan támogasson, akár alapítványokon keresztül itteni pártokat, így aztán számon kérni se tud. De kezét megköti az is, hogy az itteni politikai elit feudális elven összegyűjtött vagyontömegen ül, és nagyon sokára érzi meg, ha a gazdaság behúzta a féket, és ha megérzi, az első reakciója, hogy ráküldi Finkelsteint.

A multinak, ellentétben szerencsétlen menekültekkel, viszont megvannak az eszközei arra, hogy lerázza magáról a Finkelsteineket, mint kutya a vizet. Elég egy udvarias üzenet arról, hogy Romániában is lehet ám autógyárat építeni, és már csend is van.

És itt jutunk el a Finkelstein-jelenség lényegéhez: Miután nincsen – bármilyen forrásból táplálkozó – társadalmi szolidaritás, büntetlenül mehet rá a kormány azokra a gyengékre, akik megvédése amúgy fő feladata lenne. Ezért meri a jogvédő szervezetek, mindenféle alapítványok irodáit felrazziázni, mert tudja, hogy a felháborodás mérsékelt lesz.

Persze aztán bekapcsol egy harmadik fajta mechanizmus, a nemzetközi nyomás. Eleinte persze itt is a küldjük rá Finkelsteint az első reakció. Két ok miatt hatástalan: az egyik, hogy mondjuk a norvég nagykövetséget Finkelstein csak a jelentésírás szintjén érdekli, a másik viszont az, hogy amint a bevezetőben is említettem, Finkelstein nem hülye, hanem profi, aki hecckampányokban utazik. És mint ilyen, szólni fog, hogy gyerekek, ebből nagyon vissza kéne venni. Visszavesznek.

Mivel azonban hecckampánynak a kormányképtelenség miatt lenni kell, megtalálták azt a csoportot, amely egyelőre nemzetközi felháborodás nélkül sarazható: a menekülteket.

Ezügyben a nemzetközi nyomás disztingvált lesz, hiszen más országok is küzdenek a problémával, és sok helyen a helyzet – az egyébként egyáltalán nem durva – magyarországinál sokkal rosszabb.

A jogvédő szervezetek erőn felül dolgoznak a gyűlöletkampány elleni fellépésen. Mostmár csak az ellenzéki pártoknak kellene felismerni, hogy noha ebben közvetlen orbánozási lehetőség nincs, a gyűlöletkampány elleni fellépés nagyon jó hosszú távú befektetés. Azért, mert bátorság kell hozzá. És a baloldalon van liberális, kapitalista, szabaddemokrata, szocdem meg még ki tudja hányféle párt és vezető. Bátorként számon tartott egy sincs.

Pedig, ahogy II. János Pál is mondta, a demokrata legfontosabb mondata: Ne féljetek. Ne féljetek, és akkor Finkelstein szépen csomagol, és hazamegy.

Nem vagyunk egyedül

Kiváló szerzőtársunk, a belső emigrációban élő csehszlovák baromessz, Noirpova elvtársnő vette észre ezt a cikket.

Itt

A cikk kötelező olvasmány. Jobb nem lesz tőle se az országnak, se nekünk, de legalább az a tudat megvan, hogy van más is aki látja, hogy merre mennek a dolgok.

Papp Réka Kingát csókoltatjuk.

Kirill Gerstein, Kirill Gerstein, Kirill Gerstein

A jó öreg Vlagyimir Horowitz szerint van zsidó zongorista, homokos zongorista, és van rossz zongorista. Ő már csak tudja, hisz nagyon, nagyon jó zongorista volt, a valaha élt egyik legjobb.

A fenti trichotómia alól nagyon kevés kivétel van, általában az arrogáns, kibírhatatlan zseni, hogy az est karmesteréről, Kocsis Zoltánról is szót ejtsünk.

Ilyen előzmények után talán érthető, hogy miért vártam annyira a festői Voronyezsben született, de mára Amerikában élő zongoraművész játékát, aki Csajkovszkij híres b-moll zongoraversenyének ritkábban játszott korai változatát adta elő.

A hosszú zongoraverseny az egyik kedvenc műfajom, amennyiben nem Brahms írta. Ezt pedig Csajkovszkij írta. Igazi orosz, az első két sorban megmutatja a főtémát, és az 27 perccel később is itt-ott, ha másik hangnemben vagy ritmikában is, de elő-elő bújik, jelezve, hogy a közben zajló technikai parádé, a szélsőséges dinamika az nem holmi öncélú flikk-flakk, a zeneszerző egységes remekművet alkotott.

Kirill Gerstein meg úgy ül a zongoránál, ahogy egy rendes orosz zsidó zongoristának ülni kell. Technikai perfekcióval, határtalan önbizalommal. Törzskörzések nincsenek, néha egy-egy fölényes arckifejezés van, és közben jön-jön a zene a szélesre tárt Steinway-ből.

Játéka mentes a visszafogottságtól és az akadémikus fékezett habzástól, amely egy ilyen művet, mint a Csajkovszij b-moll-t tönkre tudna tenni. Néhány manír azért van, de a fő jellemzője játékának az, hogy nem batiszt-zsebkendővel a tenyerén nyúl ehhez a vaskos műhöz, hanem határozott mozdulatokkal vezette a lélegzetét visszafojtó (szó szerint, ilyen csönd ritkán van a Bartól Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterén) közönséget a műélvezeti beteljesülés felé.

A zenekar pedig nem áll útjába. Naná, hogy nem, hiszen olyan zongorista vezényli, aki maga is hasonló produkcióra képes a Steinway mögött ülve, igaz, teljesen más felfogásban. Ugyanakkor tudja és érti, hogy mit akar a szólista, és parádésan játszik vele együtt. Volt egy-egy apró elcsúszás, de az összbenyomás az volt, hogy két nagyon-nagyon tudatos művész mutatta meg, hogy mit tud a hangszerén. És a hangszerük is tökéletes volt.

A zenekarra kár is több szót vesztegetni. Közel tökéletes, és a jövő évad műsora pedig… nyolc koncertjük van bekarikázva a jövő évi műsorból. Egy darab Európa Budapesten.

Ha pedig Gerstein legközelebb Pestre jön, elmegyek meghallgatni, még ha Brahms-estet ad, akkor is.

A menedzsmentről 2.: Öltönyös majmok indeed (Panamajack)

A Menedzser, Aki Nem Is Tud Esztergálni (De Ugráltatná Józsi Bácsit, Akinek A Kisujjában Van A Szakma)

Az előző rész kommentjeiben is többször felmerült a kérdés : végül is mire jó egy olyan menedzser, aki nem hogy nem hogy nem szakértője az általa menedzselt vállalat szakterületének, de igazából nem is érdekli az, legalábbis mélységében nem? Tegyük fel, hogy a rendszerváltás (bocsánat, gengszterváltás) után a nagymúltú LOVÁTI-MATESZ Kétszeres Kiváló Szocialista Nagyvállalatot megvásárolta egy nagy nyugati multi. A régi vezetés egy része nyugdíjba ment, mások kiváltak, hogy a GMK-jukkal (és az általuk spontán privatizált gépekkel) saját vállalkozásba kezdjenek. A munkások felét kirúgták, a mérnökök pedig idegesen, de kíváncsian várják az új központból ideküldött főnököt. Vajon mit tudhatnak ezek Nyugaton, hogy így lemosták ezt a százéves céget a piacról? Meg úgy egyáltalán, mit csinálnak ezek annyira jól, hogy megnyerték a hidegháborút?

Hamarosan megkaptuk a választ : semmit. Egy nagy lópikulát tudnak ezek, nem vállalatot vezetni. Hát az új főnöknek (az egy dolog, hogy nem tud magyarul se az ostoba labanc, erre mondjuk számítottunk) fogalma sincs róla, hogy kell rendesen összerakni egy alap vasnyikorgót. Amikor Pista, a kettes számú üzemegység főmérnöke kikérte a véleményét arról, hogyan adaptáljuk a hagyományos magyar nyikorgatási technológiát a német szabványhoz, csak hümmögött, és megbízta Pistát, hogy hozzon létre egy projekt tímet a probléma megoldására. Hábazdmeg, ennyit a portás is tud, akkor neki miért nem jár a céges Merci?! Megmondom miért: ezek csak gyarmatosítani vannak itt, kellenek nekik a piacaink, a céget meg le akarják rohasztani, mert félnek tőlünk. Félnek a tudásunktól, félnek attól, hogy mi még képesek vagyunk zsírpapíron megtervezni egy komplett nyikorgató berendezést, míg őnekik számítógéppel is öt ember kell rá, mert mindegyik csak egy részfeladathoz ért. A menedzserek meg még ahhoz sem. Ezek az öltönyös majmok, tulajdonképpen semmihez sem értenek, csak ahhoz, hogy tím mítingeken süketeljenek a proaktív szinergiákról, meg a hozzáadott érték marginális profitrátájáról. Mi ilyenkor udvariasan hallgatunk (nyilván, ki kockáztatná a kirúgást ilyen hülyeségért?), aztán csinálunk mindent úgy, ahogy eddig. Teljesen fölösleges az egész, tulajdonképpen egy beszélő papagájt is ültethetnének a nyakunkra, azt legalább ki lehetne fizetni földimogyoróban. Nem is megy az üzlet, amióta átvettek minket, most már arról pletykálnak, hogy két éven belül teljesen megszüntetik nálunk a vasnyikorgógyártást, a jövőben csak Kínában legyártott nyikorgóalkatrészeket fogunk összeszerelni. A nyereséget meg persze kitalicskázzák az országból, na ahhoz az egyhez speciel értenek. Sohasem gondoltam volna, hogy idáig süllyedünk…”

Ismerős? Van olyan a tisztelt olvasóközönség körében, aki ne értene egyet legalább részben a fiktív nyilatkozóval? A helyzet az, hogy az itt leírt jelenség gyakorlatilag általános élménye mindenkinek, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon dolgozott. A helyzet azóta csak nüanszokban változott: a külföldi vezetés mára általában csak a legmagasabb szinteken maradt meg, a középvezetőket a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején végzett, már elvileg a nyugati üzleti módszerekben képzett ifjú titánokkal (ti tán tudtok vele kezdeni valamit…) töltötték fel, akik leginkább két dologhoz értenek: a külföldi főnökségnek angol nyelven nyaláshoz, valamint a központ utasításainak könyörtelen, a helyi dolgozók érdekeit tökéletesen semmibe vevő végrehajtásához. A magyar tulajdonú cégeknél még ennél is rosszabb a helyzet: a legtöbbször “elprivatizált” volt állami vállalat tulajdonosai főképp politikai kapcsolataikból élnek, a (közbeszerzésen vagy zártkörű pályázaton) megszerzett munkát vagy alvállalkozókkal végeztetik el bagóért, vagy szürkén/feketén foglalkoztatott, a multiknál is sokkal jobban kizsákmányolt és teljesen jogfosztott munkaerővel. A “menedzser” ezeknél a cégeknél gyakorlatilag az “unokaöcs” szinonimája, az enyhén értelmi fogyatékos, ámde nárcisztikus pszichopata Ödönkéé, aki a Csajágaröcsögei Nemzetközi Üzleti Tudományok Főiskoláján még a nyakkendőjét sem tanulta meg rendesen megkötni, viszont már az összes titkárcsaj megvolt neki. Ezek után valahol nem túl meglepő, hogy a menedzsment, mint szakma presztízse Magyarországon a politikusokéval vetekszik, és igazából nagyon kevés embernek van fogalma arról, hogy mit is jelent valójában.

Nos, a menedzsment szakma a működő kapitalista gazdaságban alakult ki, és az ottani körülmények és követelmények azok, amik hasznossá és megbecsültté teszik (ezzel rögtön meg is magyaráztuk, hogy nálunk miért nem). Piaci körülmények között egy cég sikere rendkívül sok összetevőn áll vagy bukik: természetesen a megfelelő áron megfelelő minőséget szolgáltató termelésen, de ugyanúgy a piaci igények helyes felmérésén és a termék ennek megfelelő pozicionálásán is (tehát, hogy olcsó tömegtermelők legyünk, vagy drágán minőséget áruljunk, esetleg valami egészen speciális piaci rést megcélozva kis szériában, de nagy haszonkulccsal termeljünk), ami a marketing feladata. Kell emellett megfelelő pénzügyi tudás is, ami a könyvelési és adózási ismereteken túl olyan kevésbé ismert dolgokat is magában foglal, mint a finanszírozás (miből veszünk új gépet vagy újítjuk fel az üzemcsarnokot), cash-flow és likviditásmenedzsment (ami azt biztosítja, hogy a cég akkor se menjen csődbe, ha a vevő csak két hónap múlva fizet, miközben az ÁFÁ-t már most be kell fizetni, és a munkabérek sem késhetnek), a controlling (a költségek elemzése és optimalizálása) vagy éppen az anyacég által megkövetelt rendszeres üzleti jelentések. Kell jogi osztály, amely naprakészen tisztában van a vasnyikorgógyártást érintő szabályozással, az adójogszabályokkal, a környezetvédelmi előírásokkal, a munkaügyi törvényekkel, stbstb. Kell HR, akik a hagyományos bérszámfejtésen és személyzeti politikán túl ideálisan olyasmihez is értenek, mint a megfelelő dolgozók kiválasztása, képzése, motiválása és megtartása. Nem árt ha van némi kutatás és fejlesztés. Ha a cég a nemzetközi piacokon is helyt kíván állni, akkor szükség lesz olyan szakemberekre is, akik ismerik a megcélzott piacok nyelvi, jogszabályi és kulturális sajátosságait (aminek köszönhetően például úgy tud tárgyalni egy külföldi partnerrel, hogy azt nem sérti vérig, nem csinál hülyét magából, de nem is hagyja magát átverni).

Plusz, és ez NAGYON fontos: kell valaki, aki ezt az egészet átlátja és összefogja! Az egyes területek szakemberei ugyanis természetszerűen a saját szakmájuknak megfelelő látásmóddal és szempontrendszerrel rendelkeznek, valamint az egyes funkciók érdekei sem mindig esnek egybe. Az értékesítési igazgató például minél több vasnyikorgót szeretne eladni (hiszen ettől függ az év végi jutalma, sőt lehet, hogy eleve mozgóbért kap), ezért hajlandó a komolyabb vevőknek árengedményt is adni. Csakhogy ettől a pénzügyi igazgató szívrohamot kap, ugyanis nem veszi ki magát túl jól a féléves jelentésben, hogy hiába nőtt 20%-kal az értékesítés, ha közben a nyereség meg 5%-kal csökkent. Ennek ellensúlyozására azt javasolja, hogy a költségek csökkentése érdekében bocsássanak el nyolc nyikorgófényezőt a húszból. Ami a termelési igazgatóból csinál dühöngő Hulkot, hiszen már így is az ideálisnál 15%-kal kevesebb emberrel kell elvégeztetni ugyanazt a munkát, előírt minőségben. Ha legalább felvehetne egy pár segédmunkást részmunkaidőre, miközben a kulcsembereit továbbképzésre küldi, esetleg fizethetne túlórapénzt… Szó sem lehet róla, sikítja a HR-es, hiszen már így is kimerítettük a továbbképzésre és bérfejlesztésre költhető éves keret 90%-át! Esetleg, ha megemelhetnénk a HR-büdzsét? Még mit nem! – csap az asztalra a marketinges. A pénz az ománi piacra szánt új termékünk reklámjára és bevezetésére kell, különben minek költöttünk annyit a kifejlesztésére?! És így tovább, minden álló nap, minden egyes vezetői értekezleten. Ideális megoldás általában nincs. Szűkös erőforrásokkal kell gazdálkodni egy állandóan változó környezetben, miközben soha nem áll rendelkezésre elég információ. A cég vezetőjének STRATÉGIAI döntéseket kell hoznia, vagyis a cég EGÉSZE számára legelőnyösebb haladási irányt kell kijelölnie, és azon konzekvensen haladnia egészen addig, amíg a változó körülmények irányváltást nem tesznek szükségessé. Ehhez neki nem szükséges részletekbe menően ismernie a vasnyikorgó-előállítás gyártási mozzanatait, nem kell betéve ismernie a cég számlatükrét, nem kell fejből idéznie az ománi vasnyikorgópiac éves eladási statisztikáit, nem kell név szerint ismernie az összes régi szakit az üzemcsarnokban. Minderre megvannak az emberei. Az kell, hogy egyrészt mindenhez konyítson annyit, hogy értse, miről beszélnek a szakemberek, valamint értenie kell a VEZETÉSHEZ. Ami bizony legalább annyira művészet, mint tudomány.

A nyugati menedzsment-irodalomban egyre többet beszélnek a “soft skills” fontosságáról. Ez lefordítva tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jó menedzsernek értenie kell az emberekhez. Egyrészt képesnek kell lennie érvényesíteni az akaratát: inspirációval, példamutatással, de ha kell akár manipulációval vagy végső soron okos hatalomgyakorlással is. Ugyanakkor önmérsékletet és alázatot kell tanúsítania, meghallgatnia mások véleményét, értékelnie a teljesítményt, és kijavítania a hibákat. Olyan szervezetet és szervezeti kultúrát kell létrehoznia, ami nem gátolja, hanem előmozdítja a munkatársak közötti harmonikus és hatékony együttműködést (például nem játssza ki egymás ellen a rivális személyiségeket, hanem arra ösztönzi őket, hogy minél jobb teljesítmény nyújtásában versenyezzenek). A jó menedzser egyszerre sakkjátékos, diplomata, népvezér és pszichológus. Ha ez Superman munkaköri leírásának hangzik, az nem véletlen. A menedzseré az egyik legnehezebb, legstresszesebb és leginkább egész embert követelő szakma. Nem véletlen, hogy a kiégést “menedzserbetegségnek” is nevezik. A kiemelt fizetésért és a céges merciért bizony annak megfelelő teljesítményt is kell nyújtani. Mármint egy normálisan működő, piaci versenyen és a valós teljesítmény elismerésén alapuló kapitalista gazdaságban.

Mint már említettem ezen a blogon is, Magyarországon kevés az igazi menedzser. Annál többen vannak az Urak, akiknek “felvitte az Isten a dolgát”. Ők azok, akik ugyan megtanulták valami huszadrangú biznisz szkúlban a menedzseri zsargont, tudnak gyönyörű Power Pointokat és Gantt-diagramokat gyártani és prezentálni, tímbildingeket szervezni és ott az alkalmazottakat zsákbanfutással meg esti bebaszással hatékonyabb munkára motiválni, de igazából fogalmuk sincs arról, mi az, ami egy vállalatot valóban sikeressé tehet. Öltönyös majmok indeed…

A menedzsmentről 1.: Kik vogymuk?

“Tudja mérnökúr, az régen úgy volt, hogy nálunk a LÓVÁTI-MATESZ Nyikoripari Vállalatnál gyártották régen a legjobb égigérő vasnyikorgókat, jobb volt, mint a Siemens! De aztán valahogy nem vették és vették inkább a nyugati szemetet”

 

Ugye hányszor hallottuk már ezt?

 

És ugye, hogy hányszor hallottunk fejtegetéseket a hülye menedzserekről, akik ellopják a céget, rózsaszín ingben páváskodnak, és valójában semmihez sem értenek?

A menedzsment szakma, amely képzettséget, látásmódot igényel művelőjétől. A jó menedzsment ma, 2015-ben bármilyen szervezet sikeres működésének elengedhetetlen feltétele. Sorozatunkban, amely jelen állás szerint legalább három részből fog állni, kiváló szerzőtársammal, a hozzám hasonlóan MBA diplomás Panamajack-kel igyekszünk a menedzsmenttel kapcsolatos közkeletű félreértésekből minél többet eloszlatni.

Történelmi bevezetőnkben nem megyünk vissza a régi egyiptomiakig, sőt a nemzetközi kitekintés is majd később lesz. Csak a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországára látogatunk.

Már vége van az ötvenes-hatvanas évek analfabéta segédmunkásait elnöki-igazgatói székekbe repítő dühöngésének, lassan mindenhova jut a már a szocializmus idején felnőtt és tanult vezető munkaerő.

A mai, menedzsmenttel kapcsolatos félreértések nagy része abból származik, hogy a magyar közvélemény, ezt a hetvenes-nyolcvanas években fellépett réteget („technokraták” ha úgy tetszik) azonosítja a menedzserekkel. Holott ezek az emberek (hacsak maguktól nem volt ilyen tehetségük, vagy nem képezték tovább magukat) nem menedzserek, hanem magas szinten képzett üzemeltetők.

Az üzemeltetés a menedzsment egyik aprócska, igaz nagyon fontos ágazata. Azon a menedzseri szinten, ahol az elsődleges feladat valaminek a működtetése, valóban sokkal többet érünk egy kicsit kevésbé kocka mérnökkel, mint egy “tiszta” menedzserrel. Tény, hogy ezen a szinten érteni kell a géphez, annak az olajfogyasztásához, az olajbeszerzés időbeni megszervezéséhez. Ha tudjuk, hogy a kettes üzemegység várhatóan szerda délután kettőkor jelenti készre a sorban következő vasnyikorgót, akkor jó üzemeltetőként szólunk, már pénteken a fuvar-részlegnek, hogy diszponálják oda szerdára a vasnyikorgó-szállító trélert, hogy a csütörtök reggeli műszak már úgy vegye át a kettes üzemegységet, hogy a szerdai délutánosok a vasnyikorgót kiadták, szerszámok a helyükön, az üzem padlója pedig olajfolt-mentesen ragyog. Ha netán tönkrement volna valami, azt a szerda esti rovancsolás során megtudjuk és csütörtök délre megérkezik a pótalkatrész.

A szocializmus gazdasági modelljének egyik jellegzetessége (és hibája) hogy élesen szétválasztotta a tervezési és a végrehajtási területet.

A fenti üzemvezetőnek nem kell azzal foglalkozni, hogy kell-e a világon bárkinek a világszínvonalú magyar égigérő vasnyikorgó. Nem kell megnéznie szakmai fórumokon, hogy a jövőben inkább a fémötvözeten kell fejleszteni, vagy a hangosabb nyikorgás előidézése a piaci trend. Nem kell elemeznie, hogy elegendő, vagy épp sok, esetleg kevés munkaórát fordítanak az égigérő vasnyikorgó előállítására, vagy lehetne fele ennyi bérköltséggel csinálni? Nem kell végiggondolnia, hogy a cég esetleg jobban járna, ha a mostani egyféle modell helyett esetleg más néven gyártana egy olcsóbb, kicsit gagyibb fajtát. Nem kellene-e a kísérleti műhelyt kiszervezni és LÓVÁTI-MATESZ Speciális Vasnyikorgási Megoldások néven és egyedi megrendeléseket teljesíteni hatszoros áron?

Vajon nem kell-e esetleg a cégnek átnézni a beszállítókat, egyiket felvásárolni, vagy épp ellenkezőleg, versenyeztetni őket? Nem kell megfelelő cégektől elemzéseket rendelni a vas árának világpiaci alakulásáról, és most mikor olcsó a vas, lekötni a jövő évi és azutáni nyersanyagigényt, mert azzal költséget lehet majd csökkenteni, anélkül, hogy embereket kéne kirugdosni. Még számtalan dolgot nem kell csinálnia, de a legfontosabb:

Nem kell információhiányos helyzetben dönteni.

A menedzser ugyanis, ha jól képezték ki, két dologhoz ért nagyon. Az egyik az információhiányos döntési helyzetek leküzdése, a másik pedig az, hogy a vállalatot a helyesen felmért cél elérése érdekében vezeti.

A hagyományos magyar üzemtani képzés ezt a két dolgot nem tanítja, mert a LÓVÁTI-MATESZ (egyébként kiváló) egykori vezetőinek a feladata nem a vázolt komplex helyzetek és döntések meghozatala volt, hanem az, hogy a rájuk bízott üzemet magas szakmai színvonalon vezessék.

A szocializmus elválasztott tervezési-végrehajtási modelljében a stratégiai döntés és az elméleti tervezés elvált a végrehajtó szinttől. Az állami vállalatok statikus szervezetek voltak, amelyeknek a vezetői nem akarták a cégeket újrapozícionálni vagy radikálisan átalakítani. Érdekük elsősorban a működés fenntartása, a status quo óvása volt.

Nagyobb probléma, hogy másféle vezetési ismereteket nem is nagyon oktattak ezekben az évtizedekben. Aki tanult vezetést, az politikai vezetést tanult, de nem tanult elemezni, az elemző nem tanult tervezni, a tervező nem tanult végrehajtani, és így tovább.

A magyar gazdaság többek között azért is zuhant akkorát a rendszerváltás után, mert a vezetői garnitúra (igen, a szuperokos “technokraták”) nem volt arra kiképezve, hogy önállóan döntést hozzon. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nem a Tervhivatal dönti el jól-rosszul, hogy a LÓVÁTI-MATESZ koncentrál arra, hogy minél olcsóbban gyártson, vagy épp ellenkezőleg rámegy a ritka és drága termékekre. Nem foglalkoztak azzal, hogy mi lesz az értékesítéssel, hiszen az se volt sose az ő feladatuk.

A rendszerváltás utáni első évtized nagyjából arról szólt, hogy kik is legyenek a magyar vállalatvezetői réteg.

A külföldről küldött menedzserek, akik nagyon nehezen tudták a vezetői döntéseiket átnyomni a létező struktúrákon? (Nem véletlen, hogy annyi zöldmezős beruházás indult akkor, és indul azóta is. Egyszerűen olcsóbb felépíteni valamit, mint hetente megmagyarázni a negyven éve főmérnök uraknak, amit akarunk. Innen ered az „ezek mindent leromboltak” mítosza)

A magyar technokraták? Ők ugyan nem, mert ha kiválóan is tudott bánni a gyárával, a fentebb tárgyalt menedzseri döntéseket kevés kivételtől eltekintve nem tudta meghozni, így fel kellett adnia az önálló működést és csődbe menni, vagy betagozódni valami multiba.

Ahogy a Szovjetunió utódállamaiban is nagyon szép karriert futottak be az egykori politikai tisztek és csekisták, úgy nálunk is nagyon sok ügyesen helyezkedő, a politikai alkukban otthonosan mozgó ember kezébe került sok korábbi állami tulajdon.

A rendszerváltás utáni idők második fele pedig sajnos arról szólt, hogy már tisztességesen üzemeltetni se ment, maradt az ügyeskedés, és a maradék felélése.

Az, hogy az üzemeltetéshez képest mi is a menedzsment, hol és hogy tanítják, hogy megy ez külföldön, és milyen aktuális problémái vannak, majd leírjuk a következő részekben.

 

Noirpova: A nyolcadik főbűn 3.: Befejezés biztató szavakkal

Befejezés biztató szavakkal

Az előző részt azzal az ígérettel zártam, hogy egy kis biztatást, vigaszt nyújtok az előző két részben ledorongoltak számára. Nosza. Ne legyek én adósa senkinek…

Kedves Felebarátom! Ha élénk közéleti érdeklődéssel bírsz, töltsön el örömmel, hogy kb. 1996 óta nagyjából mindenki neked írja a dalt, neked énekel. A te boldogságodat szolgálta a millenniumi hepinesz és a rákövetkező jóléti rendszerváltás. Neked osztottak 13. havi nyugdíjat, tudván-tudva: sohasem fogsz rákérdezni, izé, ezt most hogyan, miből? Téged lelkesítettek a száz lépéssel, amit megtéve a rozzant gazdaság helyébe beköszönt a Kánaán. A te címerállatod volt rövid ideig a pannon puma; a te füledbe dübörgött a gazdaság, szépen elfedve, hogy helyben jár a férfiasan zajos masina. Imígyen teérted kúrták el nem kicsit: nagyon. S kisvártatva csakis a te üdvödért bomlottak ki a hugyos forradalom dicső lobogói. Te rohantál szavazni a vizitdíj ellen, majd fogadtad mosolyogva, fenntartás nélkül ugyanez év közepén — két hónappal egy gazdasági világválság kirobbanása előtt — hogy „Infláció fölötti nyugdíjemelés: megcsináltuk”. A 2010-et követő években pedig, benyomásom szerint, szintén a te igényeid szerint szabják (el) mindazt, amit lehet. Másra, akinek el lehet adni az oktatásra szánt összegek egyenletes csökkentését, a gimnáziumok megnyírását, végül komplett szakok rögtönzött szétverésének gondolatát, kire gondolhatnék? Másra, aki örül a vasárnapi boltbezárásnak, látatlanná téve hatástanulmányokat és hallatlanná téve az össznépi dühöngést: kire gondolhatnék?
A te jogérzékedet legyezgeti egyre ügyesebben a szélsőjobb, biztatva, hogy nyugodtan válasszad megfele az embereit. A képviselő úr csak azt akasztatja majd föl, aki bűnözik; s ebből te rendre azt a következtetést vonod le, hogy rád sosem, véletlenül sem sülhet semmilyen bélyeg. A te etikádat fejleszti a Tolvajkergetők c. épületes videósorozat, az önbíráskodás Barátok köztje. Neked dudorászik a hátsó, poros szkáj széksorból Thürmer Gyulus: meghalt Kádár király, oda az igazság!
Neked írták egy hete — egyenesen a legcukibb sztáros-celebes pletyimagazinba — a
hitelrontással felérő agyatlan píárcikk izgalmas intimitásokkal teli újdonságot az ország jelenlegi miniszterelnökéről. Kicsattanó testi egészségéről, érett gondolkodásáról, érdekes akusztikus hallucinációiról. http://444.hu/2015/04/23/a-felesege-neha-agyon-tudna-csapni-orban-viktort/)

Ha észreveszi, hogy 10-15 kiló felszaladt rá, kemény fizikai munkába kezd, hogy a felesleget ledolgozza. (…)Orbán túlságosan szereti a disznóhúst, és inkább fát vág 2-3 órán át, minthogy diétázzon. (…) Lévai Anikó szerint, ha a férjét valami nem érdekli, egyszerűen elengedi a füle mellett. (…) Amikor Párizsban jártak, Orbán „Itt a piros, hol a piros?”-on eljátszotta a vésztartalék 500 frankjukat. De ami Lévai szerint ezután történt, az még keményebb: Letörten baktattak, Lévai pedig csak őrlődött belül, hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen. Torkára fagyott a szó. Szótlanul mentek egymás mellett. Pár perc néma séta után Orbán hirtelen megállt, és azt mondta: „Most meg mit kiabálsz velem?” Nem is csoda, hogy úgy elkezdtek nevetni, alig bírták abbahagyni.”

Hiszen te nem fogsz felhorkanni újságolvasás közben: atyaisten, ennek az embernek hangok ordítoztak a fejében, kikezelték ezt vajon? Sem azt nem teszed szóvá, hogy holy shit, milyen arculatépítés ez, konkrétan a miniszterelnököt elhízott, instabil elméjű, lusta türhőként mutatják be…?!

Ha azonban apolitikus lélek vagy, akkor sincs okod rosszkedvre. Neked színeskedik a polcon a Hihetetlen!, az Elixír, a Leleplező Országkrónika Könyvújság, a Nők Lapja Ezotéria, az Arany Tarsoly, akkor is, amikor HVG-t vagy más, leszarom-csupabötű folyóiratot már nem kapni. Tudományos műveltségedet vállvetve szolgálják a „csemtrél”-ről, a gyíkemberekről, az intelligens tervezésről vagy a Holdon virágzó Negyedik Birodalomról szóló, paradigmaváltást és új világot jelentő művek. Naponta három, piros-fekete-sárga-fehér színvilágú, öklömnyi címek-dinnyényi cicik alapon szerkesztett, információgazdag lap közül választhatsz. Becsüld meg ezt a bőséget, másnak már egy napilap se jut, amire ráfanyalodna.
A te egészségedért aggódnak az oltásellenes újítók, finoman elhallgatva, hogy tört már ki miattuk kanyarójárvány. A te igényeidet szolgálja ki a lenmagpogácsából csúcsminőségű paleodiétás élelmiszert gyártó cég, üzemük higiéniájában is tökéletesen megvalósítva a bioökót: a biopókhálótól egészen a kedvező csí-áramlást kibocsátó aszalt patkányig. https://www.youtube.com/watch?v=TQVhxhdk1F4 A te italod az
oxigénnel dúsított, magas antioxidáns aktivitású víz.

Szóval, igazán nincs okod pesszimizmusra. Úgy látom, idehaza mindinkább tiéd az ország, magadnak építed. Építsd tovább, s ne törődj vele, mi lesz belőle húsz év múlva, hiszen már egy hetet előre felmérni, megtervezni, beosztani is milyen vesződséges dolog ebben a mai rohanó világban. Nem-e így van?