Nagyon-nagyon nem kéne

A menekültkérdés egészen ma délutánig a Habony-Finkelstein gépezet menetrendszerű kis balhéinak egyike volt. Utáljuk a bankokat, a devizát, a pirézeket, a kenyér áfáját, a holdat, Gyurcsányt, azokat, akik nem szeretik az olimpiát… Abból a szempontból be is vált a dolog, hogy nem nagyon esik szó arról, hogy lassacskán Európa legkorruptabb országát sikerül itt összehozni, intézményes korrupcióval. Csak van itt egy kis baj.

Ellentétben a bankokkal, a pirézekkel vagy a devizával, a menekültek nem elvont dolog. Azok emberek. Lehet őket nem szeretni, de dühösek lesznek, ha a róluk szóló kormányzati kommunikáció gyepmesteri kérdésnek tekinti a menekültkérdést.

Az a legkevesebb, hogy az egy helyre zsúfolt, kétségbeesett és kiszolgáltatott, reménytelenségbe süllyedt emberek előbb-utóbb dühöngeni kezdenek. Ez történt ma délután Debrecenben.

A következő lépés egy jó kis pogrom lesz, úgyis már rég volt ilyen Közép-Európában, a Zsil-völgyi bányászok és a délszláv háborúk óta, semmilyen hasonló balhéra nem emlékszem.

De még ez is mind semmi. Ott az ISIS. Az az ISIS, amelyet a közepesen felszerelt pesmergák és az amerikai repülők szép lassan beszorítottak egy területre és hagyományos háborúban addig van esélyük, míg rájuk nem dobnak egy amerikai légimozgékony hadosztályt.

Ezt az ISIS nagyon jól tudja, ezért Európában balhézik, és mindig ott, ahol beilleszkedési problémával küzdő bevándorlók vagy menekültek vannak. Magyarországot eddig teljesen jól megvédte az, hogy aki itt ragadt arab vagy afrikai, az vagy tanult, vagy megpróbált megélni, kereskedésből, vendéglátásból, melyik miből, és nagyon örült, hogy nem kell az életét féltenie. Igyekezett megtanulni magyarul és megbecsülni az aranyéletet.

Ha a bevándorlást hőtérképen akarjuk ábrázolni, akkor az eddigi kellemes sötétkékből, elkezdtünk pirosodni. Ráadásul a TEK (bocs fiúk) azért távolról sincs azon a szinten kiképezve, mint a párizsi, marseille-i és lyoni banlieue-kben naponta éles bevetésen járó francia kommandósok, szóval itt még a következményektől sem kell annyira tartani.

Remélem, hogy amikor majd Budapesten felrobban a csőbomba, vagy két-három import német vagy francia terrorista bemegy egy iskolába gyereket lefejezni, akkor majd legalább magába száll hazaáruló kormányunk és végiggondolja, hogy érdemes volt-e a piti lopások elkendőzéséért feltenni minket a terrorizmus világképére.

Adja Jóisten hogy feleslegesen aggódjak. Biszmilláh ir-Rahman ir-Rahim.

Apró bizonytalanságok

A csaták egyik legnagyobb baja az, hogy nem jókor kezdődnek. Vagy minket támadnak meg idő előtt, vagy valamilyen oknál fogva mi támadunk túl hamar vagy túl későn. A hadtörténet tele van ilyen elemzésekkel.

 

Szegény erópunió (copyright Horn Gyula) is kicsit hamar kapta a gyomrába a gazdasági világválságot. Még azelőtt, hogy megválaszolta volna valaki azt a kérdést, hogy mi az az Európai Unió? Erre ugyanis a tananyagban nincs válasz (tudom, államvizsgáztam az erópunió jogából). Ez a Negyedik Birodalom, ahogy egy professzorom hívta? Föderáció? Szövetségbe forrt szabad köztársaságok?

Amikor a Grexitről meg a következményeiről gondolkodnak, akkor a fenti kérdések feszülnek a mélyben (mekkora képzavar ez, szerelmes vagyok magamba)

Szép történelmi párhuzamot szokás vonni a Magna Charta és az Aranybulla közé, hogy a jogokat rögzítő és kimondó jogszabály ugyan hasonlónak tűnik, de valójában különböző, mert az egyiket a gyengülő királyra már, míg a másikat az erősödő királyra még rá tudták erőltetni.

Olaszország, Franciaország és Németország (most hagyjuk a Benelux államokat) kb ugyanott tartott, amikor szövetségbe forrtak, a fene se gondolt arra, hogy Németország ötven éven belül sokkal erősebb lesz, mint a De Gaulle által megalapozott új Franciaország, az olaszok meg…hagyjuk.

Felmerül rögtön az első kérdés: Az Unió az német befolyási övezet, ahol a németek szabadon diktálhatnak szabályokat? Ennek több hibája is van. Az első kettőt angoloknak és franciáknak hívják. A többi hibához is országneveket lehetne társítani, meg persze rengeteg Hamvas Bélát, aki jó sokat írt arról, hogy például az Őrségben és Zala megyében is faluról-falura mennyire másféle gondolkodással lehet találkozni.

Ha például a német állam- és pénzügyi felfogást vesszük alapul, Olaszország nincsen. Egyszerűen nem létezik. Hiszen a hivatal, ha Hans Piefke, német belügyminisztériumi osztályvezetőt kérdezzük, olyasvalami, ami hivatali időben nyitva tart és dolgozik. És akkor most látogassunk el, július 3-án, pénteken, 12:30-kor Rómában, tetszőleges hivatalba. Na ugye.

Ehhez képest Olaszország működik, hol jobban, hol rosszabbul, de végülis egész jó országként, amelynek kiváló indikátora, hogy fél fekete-Afrika ott akar lakni, olyannyira, hogy az utóbbi tíz év leghisztisebb olasz csatára egy ghánai, ami kb akkora teljesítmény, mintha a Jobbik választana fekete elnököt.

A németekkel és az olaszokkal ráadásul két, egymáshoz viszonylag közel álló népet választottunk ki. Mit csináljunk azokkal az országokkal, amelyek például soha, egy percig sem működtek tőkés országként? Amelyek a hellén kultúra hanyatlása után hatodrangú vidéki vilajtjei lettek az Oszmán Birodalomnak, és csak akkor törtek újra vezető szerepre, amikor az, hasonlóan Bizánchoz, teljesen elkurvult?

Ez teljesen ugyanaz a jelenség, amikor a törzsi társadalomban élő népek közé, száz évvel ezelőtti gyarmattartói megállapodások alapján határokat húzunk és számon kérjük rajtuk a demokratikus nemzetállami működést, annak is lehetőleg az Észak-Európai típusát.

Ezzel el is érkeztünk egy másik nagy problémához, a határokhoz.

Szép dolog az olasz egység, de azért nem véletlen az, hogy az utóbbi pár száz év nagy részében Olaszország északi és déli része nem ugyanahhoz az államhoz tartozott, mint ahogy az sem csak a gonosz elnyomó magyarok miatt van, hogy az erdélyi románok nem siettek a tatároknak és kozákoknak kitett transz-kárpáti rokonsággal egyesülni. Röviden: a nemzetállami, kemény politikai határok Európa jelentős részében nem esnek egybe a természtesen és gazdasági határokkal.

Ez óhatatlanul azt eredményezni, hogy nem lehet normális támogatási politikát csinálni. Tetszettek volna többet tenni a határok feloldásáért.

Ha azonban az Unió intézményrendeszere nemzeti kvótákon alapszik, akkor a dominanciára törő játékosok érdeke a nemzetállamok fenntartása, újabb helybenjárást eredményezve.

Ciprasz jó pókeres (akárcsak Orbán Viktor) és látja a másik oldalon ezt a káoszt. Erre játszik, nem másra.

A bili

…amibe belelóg a kéz. Nem fogjuk hosszasan elemezgetni Budapest 2024-es pályázatának esélyeit. Csak megemlítjük:

– hogy például Budapest az a város, amelynek a kellős közepén még mindig átmegy az ország kelet-nyugati tengelyét képező főútvonal, egy hatsávos hídon.

– hogy Budapesten 2024-ben az egyik fő metróvonalon egy gyanús mutyi keretében felújított, 50-60 éves szovjet szerelvények fognak közlekedni.

– hogy a nagy FIFA botrány után a Schmitt Pál-féle alakokat igyekeznek mellőzni világszerte.

– hogy ha a német ipari kapacitást kivonjuk, a magyar gazdaság áll, és esélye sincs érdemben beindulni, és nincs olajunk, hogy ennek ellenére legyen bevételünk.

– hogy Párizs is pályázik.

– hogy az egész nem más, mint a fideszes másodvonalnak kiadott matinéműsor nyárra.

Lapozzunk, mindenki olvassa és ossza meg az előző bejegyzést, (by Panamajack) az aktuális.

Gyáva nép hazája

Szóval a bevándorlás. Meg kell vallani, a Habonyék a rezsicsöki óta nem találtak ennyire hatékony gumicsontot a „közbeszéd tematizálására”, az egyre-másra kipattanó korrupciós botrányok, a teljesen dilettáns és eredménytelen kormányzás kudarcainak elfedésére. Ráadásul ez megint csak olyan dolog, amire az ellenzéknek (a Jobbik kivételével, akik egyszerűen csak még radikálisabban követelik ugyanazt) nincsen értékelhető válasza. Azokat, akik az emberi jogokra, együttérzésre, szolidarításra hivatkoznak, egyszerűen kiröhögik, esetleg még az arcába vágják, hogy „akkor fogadd be őket a saját lakásodba, bazdmeg!”. Ráadásul itt a nemzetközi és az európai helyzet is látszólag Orbánékat igazolja (különösen a kormányközeli média tudatosan torzító szemüvegén keresztül). Közben úgy tűnik, hogy a liberálisok, szocialisták is csak erőtlenül, ímmel-ámmal érvelnek a bezárkózás, kirekesztés ellen, mintha valójában maguk sem a szögesdrót ellen lennének, hanem csak az ellen, hogy Orbán építse fel (míg ugye Gyurcsány románozásával annak idején semmi gondjuk nem volt).

Szóval azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki elmondja, hogy nekünk, magyaroknak, miért is lenne jó menekülteket, bevándorlókat és egyéb jöttmenteket befogadnunk? Ismétlem, szigorúan az önérdek alapján, mert a keresztény magyar nemzettől szolidarítást, emberséget, netán önzetlenséget elvárni bűnös naivitás. De ehhez először meg kell értenünk, mik a mozgatórugói a xenofóbiának? Ebben nincsen túl nehéz dolgunk, hiszen a válasz magában a szóban is benne van: a félelem. Az ember alapvetően fél mindentől, ami ismeretlen, ami nem megszokott. Ennek nagyon is nyilvánvaló evolúciós okai vannak, minthogy annak is, hogy az összes magasabb rendű élőlényben, de különösen az emberben van egy tulajdonság, ami a félelem ellenében hat: a kíváncsiság. A megváltozott körülményekhez való alkalmazkodókészség. Az új kihívásokból előny kovácsolása. Ennek köszönheti az ember, hogy túlélte a jégkorszakot, a Fekete Halált, a hidegháborút, és ennek köszönhetően fogja túlélni (ha túléli) az elkövetkező évszázad talán minden eddiginél veszedelmesebb fenyegetéseit: a globális felmelegedést, a fajok tömeges kihalását, a túlnépesedést. Az igazi problémák ugyanis ezek. Globális problémák, olyanok, amiket sem politikai, sem fizikai határok nem állíthatnak meg. Minden, amitől az átlagember fél, végső soron ide vezethető vissza. Az utolsó fél évszázadban a fejlett világban elért életszínvonal és létbiztonság fenntartása már középtávon is lehetetlen, amennyiben a Föld korlátos erőforrásait a jelenlegi ütemben éljük fel. A mostani népvándorlás nem kis részben már erről is szól: először az eleve fejletlen, vízben és termőföldben szegény, politikailag instabil területek válnak élhetetlenné, és onnan indul el a menekültek áradata a szerencsésebb területek felé. Egyre több helyről, egyre nagyobb számban. Nagyon valószínű, hogy a jövőben egyre több helyi háború fog a fogyatkozó erőforrásokról szólni, ami újabb menekültáradattal fog járni. Tényleg van mitől félnünk. Winter is coming.

No de az eléggé egyértelmű, hogy az Egyszeri Xenofób Kisember (a továbbiakban EXK) nem ettől fél. Hiszen akkor nem drótkerítést követelne, hanem fenntartható fejlődést. Tiszta energiaforrásokat olcsó benzin és Paks 2 helyett. Több beruházást az alapkutatásba. Stadionok helyett biogazdaságokat (hányan és kik is emeltek szót Kishantos ügyében?). Rezsicsökkentés helyett CO2 adót. Azt, hogy valójában mitől fél az EXK, meglehetősen világosan megfogalmazták az utóbbi hetek kormánypárti kommunikátorai. Vegyük sorra a főbb pontokat:

1, A menekültek között beszivárgó terroristák vannak.

  • Tény, hogy ezzel maga az ISIS is fenyegette Európát. A titkosszolgálatok nyilvánvalóan komolyan is veszik a fenyegetést. Azonban kicsit utánagondolva erősen árnyalható, honnan jön a valódi veszély. Először is, ha megnézzük az Európában az utóbbi években szélsőséges iszlámisták által jegyzett terrortámadásokat, szinte mindegyiket nyugat-európai állampolgárok követték el. Olyanok, akiknek ugyan a szüleik-nagyszüleik bevándorlók voltak, de ők maguk már nem azok. Tehát szabadon utazhatnak az EU-n belül, Magyarországra is, ha épp nálunk támadna kedvük terrorkodni. A legtöbben egyébként piti bűnözők, akiket a börtönben, vagy az interneten szerveztek be az iszlámisták. Szóval ellenük a déli határon felhúzott fal pont hogy semmit sem ér. A mostani menekültek meg éppen az ISIS és elvbarátaik ELŐL menekülnek. Nagy valószínűséggel nem azért, mert annyira egyetértenének velük. Ami a beszivárgó ügynökökkel való fenyegetőzést illeti: annak bizony leginkább az a célja, hogy az európaiak bizalmatlanok legyenek az ISIS elől menekülőkkel (tehát az ő szemszögükből árulókkal) szemben, és ne fogadják be őket. A menekültügyi eljárás során amúgy is le szokták ellenőrizni, ki fia-borja az illető. A menekültek mozgásszabadsága korlátozott, a rendőrség figyeli őket. Egy terrorszervezetnek sokkal egyszerűbb és hatékonyabb Európában született, elégedetlen muszlim fiatalokat beszervezni. Ha Magyarországon valaha is terrortámadás lesz, az elkövetők szinte biztos, hogy teljesen legálisan, valamelyik fapados járattal fognak érkezni Párizsból, Berlinből vagy Londonból.

2, A menekültek félelmetes egzotikus betegségeket hurcolnak be.

  • Tény, hogy a globalizáció egyik nagy veszélye az új világjárványok megjelenése. A folyamat nem most kezdődött, de egyre gyorsulni látszik, és valószínűleg csak idő kérdése, mikor jelenik meg egy olyan vírus, ami az 1918-as spanyolnátha-járványhoz hasonló tarolást végez. Viszont itt is ugyanúgy igaz, ami az előző pontnál: éppen hogy nem a menekültek jelentik az igazi veszélyt, hanem a legális, európai állampolgár utazók. A legfélelmetesebb fertőző betegségek (SARS, MERS, ebola, madárinfluenza) ugyanis általában rövid inkubációs idejűek és gyors lefolyásúak. Az az afrikai menekült, aki otthon vagy útközben megkapja valamelyiket, nem fogja tudni végigcsinálni a hetekig-hónapokig tartó utat Európába, és behurcolni a kórt. Ellentétben azzal az európai üzletemberrel, turistával vagy önkéntessel, aki néhány napig-hétig a fertőzött zónákban tartózkodik, majd hazarepül. És persze az érkező menekülteket azonnal orvosi vizsgálatnak vetik alá, plusz eleve karanténban vannak egy ideig, a hazatérők meg ugye nem. Az egyetlen kivétel talán az AIDS, amit valóban hordozhatnak látszólag egészséges emberek, de egyrészt ez Európában nem újdonság, másrészt kezelhető, és nem okoz közegészségügyi katasztrófát (és persze szintén könnyen kiszűrhető).

3, A menekültek elveszik a munkánkat.

  • Tény, hogy aki elől egy magyarul nem beszélő, helyismerettel és kapcsolatokkal nem rendelkező, előítéletek által sújtott menekült elveszi a munkáját, az annyit is ér. De most komolyan, van olyan aki ezt a baromságot tényleg elhiszi? Arról nem is beszélve, hogy olyan nincs, hogy egy adott országban fixen X darab munkahely van, és ezen kell megosztoznia az ott élőknek, bármi is történjék. A rendelkezésre álló munkahelyek száma rengeteg tényezőtől függ, elsősorban a gazdaság szerkezetétől és teljesítőképességétől, a népesség képzettségétől, a mobilitástól, a nők társadalmi helyzetétől (igen!), a beruházási rátától, az innovációtól, az állami szerepvállalás minőségétől és mértékétől, a korrupciótól, stb. Csupa olyan dologtól, amiben a jelenlegi kormány, hát, khm… nem teljesít kimagaslóan. Valamennyire függ a bevándorlástól is, de az ok-okozati irány egyáltalán nem egyértelmű. Egyrészt a bevándorlók (itt nem csak menekültekre gondolok) eleve olyan országokat céloznak meg elsősorban, ahol munkaerőHIÁNY van, hiszen ott találhatnak maguknak könnyen megélhetést. Másrészt a bevándorlás maga is gazdasági növekedést generál, tehát hozzájárulhat a munkahelyek számának növekedéséhez is. Rövid távon persze előfordulhat, hogy ha hirtelen megnő a képzetlen munkaerő mennyisége egy országban, akkor a helyi képzetlenek ideiglenesen hátrányba kerülhetnek. De általában még így is előnyben vannak a „jöttmentekkel” szemben. Kivéve persze, ha ez utóbbiakat feketén foglalkoztatják a törvényes minimálbér alatt gyakorlatilag rabszolgaként, de az ugye nem az ő saruk, hanem a helyi vállalkozóké (valamint a szemet húnyó hatóságoké), és nyilván senki sem szívesen cserélne velük. Másrészt meg Európában jellemzően nem tülekednek a benszülött jelentkezők a bevándorlók által végzett „aljamunkára”.

4, A menekültek nem dolgoznak, hanem a szociális ellátórendszeren élősködnek.

  • Tény, hogy ez egy létező probléma Nyugat-Európában, még ha el is viccelődhetnénk arról, hogy akkor hogy veszik el a munkánkat? De maradjunk a konkrét kérdésnél. Szóval a hiba elsősorban magukban a szociális ellátórendszerekben van. Ugyanis (Nyugat-Európáról beszélünk) túlságosan bőkezűek, és sok esetben a tétlenséget jobban jutalmazzák, mint azt, ha valaki alacsony fizetésért dolgozik. Különösen sokgyerekes családok esetén valóban előállhat az a helyzet, hogy nem éri meg dolgozniuk (legalábbis legálisan bejelentve), mert nem vagy alig lenne több a jövedelmük, mint segélyesként. Nem is beszélve arról, hogy akinek a menedékkérelmét még nem bírálták el pozitívan, az legálisan eleve nem is vállalhat munkát. De ne higyjük azt, hogy a segélyből élés a menekültek kiváltsága. Nagy-Britanniában például az ilyen „potyautasok” nagy része nem csak hogy brit állampolgár, de jellemzően fehér és tősgyökeres angol/skót/walesi. Ez az úgynevezett „chav” réteg jellemzően azokból a képzetlen munkásrétegekből alakult ki, akik a brit nehézipar 80-as évekbeli leépülése után nem tudtak (és gyakran nem is akartak) beilleszkedni az új, tudás- és szolgáltatás-alapú gazdaságba. Ennek tükörképeként, a bőkezű szociális segélyezési rendszerrel nem rendelkező, viszont az európainál rugalmasabb munkaerő-piacú USÁ-ban gyakorlatilag ismeretlen a „lusta, megélhetési szaporodó bevándorló” problémája. És csodák-csodája, az Egyesült Államokban nem magasabb, hanem alacsonyabb a munkanélküliség az európainál! Szóval a helyzet az, hogy az európai ellátórendszerek reformja így is úgy is elengedhetetlen, elsősorban a saját érdekünkben, a bevándorlók csak egy újabb jó érv emellett. És ugye azt sem szabad elfelejteni, hogy a dolgozó és adót fizető bevándorlók adójukkal és járulékaikkal maguk is rendkívül fontos fenntartói ezeknek a rendszereknek, amiből például az elöregedő európai népesség nyugdíját és egészségügyi ellátását is fizetik.

5, A menekültek nem tisztelik a kultúránkat.

  • Tény, hogy a „multikulti” halott, illetve ezt mondta néhány nyugat-európai politikus (akiknek tudvalevőleg mindent elhiszünk – feltéve, ha azt mondják, amit hallani akarunk). De amikor ezt idézik unos-untalan hazai megmondóemberek, tudják egyáltalán, miről beszélnek? Biztos, hogy tisztában vannak azzal, mennyire mást jelent ez a fogalom Nyugaton? Mert míg mondjuk Magyarországon már az is gyanús pösti úri huncutságnak számít, ha valaki már evett arab kebabosnál, Nyugaton az etnikai és kulturális sokszínűséget már régóta természetes adottságként kezelik. A „multikulti” ennél azért valamivel többet jelent, konkrétan azt, hogy elfogadjuk, hogy a különböző etnikai csoportok a saját kulturális normáik szerint, akár az Európában elfogadott mintáktól teljesen eltérően éljenek. Ez olyasmi kérdéseket vet fel, hogy például lehet-e a szigorúan szekuláris francia állami iskolákban vallási jelképeket viselni, figyelmen kívül hagyhatják-e az államilag garantált női egyenjogúságot a muszlim közösségek, vagy hogy önkormányzatok megtilthatják-e egy többségben arabok (vagy éppenséggel ortodox zsidók) által lakott negyedben disznóhús árusítását? Valóban, ebben az utóbbi évtizedek rendkívül megengedő politikája nem bizonyult sikeresnek, és Európa-szerte megerősödött az igény, hogy az itt élő bevándorlók alkalmazkodjanak az alapvető kulturális szokásainkhoz (különösen, ha azokat törvény írja elő, lásd pl. többnejűség tilalma) és fogadják el a Felvilágosodás eszméin alapuló európai értékrendet. Ezek fontos és helyes követelmények, nélkülük pont hogy a nyugati berendezkedést annyira vonzóvá tévő liberális alapelvek kerülnek veszélybe. Teljesen világos, hogy nem engedhetjük, hogy egy európai országban bizonyos helyeken ne az állam törvényei, hanem a sharia legyen érvényben. De azt senki sem mondja (csak a nagyon-nagyon szélsőségesek), hogy az araboknak, afrikaiaknak, ázsiaiaknak NINCS HELYÜK Európában. Különben is, már rég itt vannak. Az Európai Unióban több muszlim él, mint ahány magyar. És a nagy többségükkel az ég világon semmi baj nincsen. Sőt, a legtöbb befogadó ország kultúrája sokat profitált belőlük és a többi bevándorlóból. Az angol konyha például évszázadokig a fantáziátlanságáról és ízetlenségéről volt híres, manapság London a világ egyik gasztro-központja, ahol jobb indiai éttermek vannak, mint Bombay-ben. A francia futballt algériai és szenegáli bevándorlók hozták vissza a világ élvonalába a 90-es években, a francia fiatalok meg haiti és elefántcsontparti származású rapsztárokért rajonganak. Berlin sehol nem lenne a világ művészeti-kulturális palettáján sokszínűsége nélkül (összehasonlításul elég a NDK-korszakig visszamenni). Szóval kérdem én: mitől rettegünk ennyire?

Ami pedig a valódi, az életszínvonalunkat igazán veszélyeztető globális problémákat illeti: az egyetlen kiút a tudományos és technikai fejlődés. Űrkutatás, genetika, biogazdálkodás, alternatív energiaforrások, részecskefizika. Ezekhez a pénzen kívül elsősorban agy kell. Sok-sok emberi agy. Ki tudja például, hogy a következő Albert Einstein nem egy szíriai menekült gyerekből lesz-e (és mielőtt elfelejtenénk, maga Albert Einstein is menekült volt)? Gyakori szöveg az is, hogy inkább azt segítsük elő, hogy a harmadik világbeliek a saját hazájukban boldoguljanak. Remek alapelv, de mégis hogyan képzeljük ezt megtenni, ha közben hermetikusan elzárjuk magunkat tőlük? Újra gyarmatosítunk, vagy mi (nem mintha meglenne hozzá az erőnk és az akaratunk)?

És végezetül egy pszichológiai tény: a fóbiák természete az, hogy a fóbia tárgya elleni védekezés nem csökkenti, hanem gyakran még növeli is a félelmünket. Ha valaki teszem azt irracionálisan retteg a pókoktól, az mindenhol pókokat fog látni, nem mer nyitott ablaknál aludni, nem mer kirándulni a természetben, naponta háromszor fog kényszeresen takarítani, és végül az életminőségét nem a pókok, hanem a pókok ellen való védekezés teszi tönkre. Ugyanez vonatkozik a Nagy Magyar Drótkerítésre is: nem lesz elég a megnyugtatásunkra. Előbb-utóbb kell majd hozzá fegyveres őrség is, azután körbe kell vezetni az összes határon (hiszen Szerbia kikerülhető), majd betonfalra kell cserélni (hiszen a drót átvágható), majd fokozott rendőri ellenőrzést kell bevezetni az illegális bevándorlók ellen az országon belül, később azok ellen is, akiket azzal gyanusítanak, hogy illegális bevándorlókat bújtatnak/segítenek, míg végül eljutunk odáig, hogy a SAJÁT szabadságunkat áldozzuk be egy olyan, nagyrészt képzelt ellenséggel való reménytelen küzdelem oltárán, akitől pont a szabadságunkat szerettük volna megvédeni.

Azt mondják, gyáva népnek nincs hazája. Hát legyünk szívesek ehhez tartani magunkat!

A menedzsmentről 3/B: Illusztráció

Amikor a Hatalom és az ő gyakorlása c. posztot írtam, nem tudtam, hogy mennyire hamar fogja Lázár tökéletesen maga elmondani, hogy mi a probléma.

Aztán jött a “Lázár öszödi beszéde” nevű politikai marketingtermék Berkecz Balázstól, az együtt egyik politikusától.

Egy szakmai – nem politikai, bár ez mutatja meg a legjobban, hogy egy politikusnak minden megszólalása politika – fórumon, Jánosunk, aki igyekszik magát a kormány erős embereként feltüntetni, az egyetlenkén, aki tudja, hogy mi történik és hatással is van a dolgok menetére, látszólag gondatlanul elszólta magát.

El lehet vitatkozni azon, hogy Lázár elszólásai véletlenek vagy éppen most készít elő valamit. Ez kétségkívül érdekes téma. Ugyanakkor Lázár Jánossal kapcsolatban emlékeztetnék egy másik nagyon erős Jánosra, Bereczre, aki nagyon sokáig tűnt nagyon erősnek, de az ereje csak a rendszeren belül volt értelmezhető. Lázár ereje is nagyrészt a kétharmaddal megnyert választások alapján kiépített totális kontrollra törő rendszerben teljesedik ki, korántsem biztos, hogy hasonlóan erős lenne akkor ha a Fidesz összeroppanna és úgy kellene kezdeni, hogy akkor most előbb választásokat nyerünk. Majd ha Lázár esetleg megnyitja a támadását és nem csak hümmög a bábuk mögött, írok erről is.

Érdekesebb, hogy mit mondott arról, ami egyébként a munkája lenne, vagyis a magyar közigazgatáson keresztül a Fidesz (vagy Viktor, vagy az ő) akaratának keresztülvitele a hétköznapokban. Projektek levezénylése, jogszabályok meghozatala és gyakorlatba átültetése, ügyek elintézése az ebtartási engedélytől az atomerőmű-alkatrészek importjáig.

“Azért állok itt, mert kínomban nem tudtam mást kitalálni. (…) Az államapparátusból egy értelmes gondolat nem jött ki, hogy mit kellene csinálni. Nem erről a három fiatalemberről beszélek, aki segíti a munkámat, hanem az állami bürokráciáról, aminek rengeteg olyan pontja lett volna, kijöhetett volna rengeteg dolog, ami segíthette volna a munkámat. De nem jött ki semmi sem. Én tulajdonképpen egy puccs szervezésében vagyok, amiben az építész kamarával, a mérnök kamarával, a nagyvárosi polgármesterekkel, még ráadásul egy külső- a big fourból egy nagy – tanácsadó céget is megbíztunk a bürokrácia áttekintése, az iparkereskedelmi kamara naprendszerének áttekintése kapcsán, mert enélkül ez nem születik meg. Mert azt kell, hogy lássák, hogy a közegellenállás nem akármi. (…) Nem csak az a kérdés, hogy van-e jó szöveg, – mert egyelőre abban még álljuk a versenyképességet úgy gondolom, vagy legalábbis igyekszünk -, hanem az a kérdés, hogy ebből mi lesz? Lesz-e ebből megvalósulás? Én azt tudom mondani, hogy igen, lesz.”

Nos, valóban. Egy értelmes mondat nem jön ki, főminiszter úr. Félnek és hárítják a felelősséget, mert nem akarnak felmenni a Kossuth téri miniszeri dolgozószobába a rettegett elbeszélések valamelyikére. Most kell rájönnie, hogy nem lehet mindig csak korbácsolni.

“De még egyelőre senki nem tudja, hogy a most összecsapott beruházásoknak mi lesz majd a következménye a következő 2-3 évben, mennyit kell majd javítani, mennyi helytállási kötelezettség lesz, stb., stb. Ezt most nagyon elkapkodtuk. Most az volt a legfontosabb feladat, hogy a pénz ki legyen tolva, de a következő 7 évben nem ezt szeretnénk.”

Tervezés, feedback, kontroll, folyamatmenedzsment…na ezek helyett meg az egymásnak ellentmondó parancsok napi teljesítése…vagy elszabotálása.

“”Az Európai Unió elveinek helyi implementációja, valamint az idő szűke, és a beruházónak a fölkészületlensége meg időnként fantáziátlansága, hogy mit kezdjen a saját településével, vagy saját államával – most a közösségi beruházásokról beszélek – ez óriási problémákat okozott. És van egy másik kérdés, ami Magyarországon a köztudatba nem épül be – és ez valószínű, hogy alapvetően kulturális probléma – az pedig a fönntarthatóságnak a kérdése.”

Well said, minister, csak ne érezném, hogy Ön szerint ebben kizárólag Simicska a hibás…

“Meghatározta az állam, hogy 15%-ot lehet terület kisajátításra, vagy terület megszerzésére fordítani az EU-s forrásból. Most kérdezzék meg, hogy az autópálya építésnél vajon, hogy ha ez volt benn a kiírásban, hogy 15%-ot lehet erre fordítani, akkor vajon hány helyen vettek 8%-ért földet? Hát, sehol se. Mindenütt a 15%-ra mentek az ügyvédek, meg annak a megmanipulálására. És ez mindenütt az autópálya minőségéből vett el adott esetben, vagy az építésből, de ugyanabból a kasszából ment. Mindenre van pénz, csak arra nem, amit meg akarunk csinálni, nem az előkészítésére, nem a kivitelezésére, hanem a pénznek a beszerzésére, vagy a pénznek a lenyúlására, beszéljünk világosan. Szerintem ezen a rendszeren érdemben és nagyságrendjében jelentősen kell korrigálni.”

Ha tud rajta korrigálni, akkor Önt nyilvánosan valami magas rangú EU-vezető, le fogja szopni. De nem tud, mert a 8-15% közötti különbségből finanszírozzák a pártot, amely Önből minisztert csinált.

“Nincs meg Magyarországon az a fajta együttműködési kultúra az állam és a kormány oldaláról, amely arról szólna, hogy a különböző szakmáknak a szempontjait hogyan lehet horizontális együttműködésben, nem alá-fölé rendeltségben, nem kiszolgáltatottságban megvalósítani. Ez egy nagyon nagy hiányosság.”

És ez nem kis részben azért van, nagyságos úr, mert egy országot nem lehet úgy vezetni, ahogy Rapcsák vezette Hódmezővásárhelyt…

“Nehogy azt gondolják, hogy ez a jogszabály tömeg, amiben élünk az véletlenül jött létre. Én azt tanultam meg egy év alatt, amióta miniszter vagyok, hogy ezeken a jogszabályokon keresztül érdekcsoportok érvényesítik a saját maguk szempontjait. Most nem a törvényekről beszélek csak, hanem ott is kézzel fogható, és a törvények talán a legtranszparensebbek ebből a szempontból, hanem egy kormányrendelet vagy végrehajtási rendelet az, amikor föláll egy építész Kecskemétről, és megkérdezi tőlem, hogy – és a pofámról égett le a bőr és kinyílt alattam a talaj – mondjam már meg azt, hogy kistéglából miért nem lehet kéményt építeni, három éve miért hozott a Fidesz-kormány olyan szabályt, hogy csak két meghatározott típusból lehet kéményt építeni ebben az országban? Hogy ez miért van? És két napi nyomozás után megtudtam, hogy ki volt az a két külföldi cég, akik ezt a jogalkotásban elérte. A pofámról égett le a bőr, a föld kinyílt a lábam alatt, hogy ilyen pofátlanságra képesek vagyunk. Ez valamikor 2011-12-ben történt. Pontosan ezen a jogszabályi szinten történnek izgalmas dolgok adott esetben, amire már mindenki legyint, mert a miniszter sohasem olvassa el, amikor aláírja, félreértés ne essék, mert ez nem az ő szintje.”

1) De, a törvények szintjén is.

2) Nem az a hibás aki bepróbálkozik, hanem a rendszer, amelyikben sikeres tud lenni. A Demokrácia pont arról szól, hogy érdekcsoportok, a háromgyerekes, szabadban szoptatni akaró anyukáktól kezdve a mérgező anyagok lerakásával foglalkozó vállalkozókig, próbálnak az érdekeiknek megfelelő jogszabályokat kilobbizni, nem kell a politikusnak kitalálni, hogy mi a jó. A baj akkor van, ha a politikusnak nem egyensúlyozni kell az érdekcsoportok között, hanem hagyja magát kilóra megvenni.

“Katalogizálni kell a fogalmakat, egyértelmű fogalomrendszer legyen, egyszerűsíteni kell a fogalmakat, borzasztó nyelvezete van a jogszabályoknak: érthetetlen mondatstruktúrák, érthetetlen szövegek, amelyek emberi fogyasztásra teljességgel alkalmatlanok. Ez részben az európai unió nyelve, azért van így, hogy minél kevesebben értsék, részben a magyar jogalkotóknak, a magyar törvényhozóknak is megvan az a trükkje, hogy a nyelvbonyolultság az önmagában szakmákat hoz létre. A törvény értelmezésére főosztályokat kell alkalmazni a minisztériumban, hogy mit ír a törvény a törvényhozóknak, ez önmagában katasztrófa. Valami egészen megdöbbentő vadhajtások születnek ebből. Ennek a nyelvi egyszerűsítés és a nyelvi törődés volna az értelmes eszköze, ami az életben zajlik, de a jogszabályok világában ez lehetetlen. Ez is részben az említett kapkodásnak az eredménye, de van szándékoltság is: tehát a szavak mögött nagyon komoly szándékok rejlenek.”

Ki tetszettek rúgni a jogalkotásban járatos szakembereket, ennyi az egész.

Ezekből a mondatokból – ha tényleg így hangzottak el – a tehetetlen vezető képe rajzolódik ki, aki nem tudja átlátni és motiválni a rábízott szervezetet. Milyen érdekes, hogy sok elemző szerint ő az erős, és vezetni képes új ember…

Legalább lopjunk már ésszel!

Olvasom, hogy van 150 milliárdocska a városliget átalakítására olyanra, hogy az úgy nézzen ki, mint Kazincbarcika egy esős novemberi délutánon. Vonatkoztassunk most el attól, hogy 150 milliárd forintra égetően nagy szükség lenne máshol az országban, fogadjuk most el, hogy ez egy megalomán projektre el van különítve és punktum. Ne foglalkozzunk azzal, hogy hány helikoptert lehetne ebből venni tiszai árvizek mentési munkáit segítendő, vagy épp hány ócska Ikarusz helyett járhatna csilivili MAN szerte az országban. A lélegeztetőgépeket végképp felejtsük el. Ezt a pénzt most eltapsoljuk.

Hova építkezünk? Naná, hogy nem a zsebkendőnyi Városligetet rondítjuk össze. Akartak már Budapesten egyszer világkiállítást csinálni, és nem is volt az hülyén gondolva (más kérdés, hogy pénz, az nem volt rá, de ezt most hagyjuk). Ott kínálkozik a Soroksári út, a Ferencváros Rendező és a Határ út által határolt rész, amelyen gerincútként megy végig a villamos a Gubacsi úton, és tele van gyönyörű, régi, téglából épült, bármikor műemlékké nyilvánítható ipari épületekkel.

Mást sem kell tenni, mint kitakarítani a bérlőket, ahol lehet, megegyezni egy-két ingatlanfejlesztő céggel, és a régi ipari épületeket felújítani, illetve a nagy zöld területekre, amelyeket lakóingatlan-fejlesztésre amúgyis alkalmatlanok (a rendezőpályaudvar miatt) felhúzni három múzeumot. Ezekből egyet a hagyományos Makovecz-szittyaturul stílusban, egyet a pályázat legjobb magyar-, egyet pedig a pályázat legjobb nemzetközi résztvevőjének tervei alapján kell felépíteni.

Némi tereprendezési feladatként a 2-es villamost összekötni a Soroksári mellett futó HÉV sínjével és az Illatos útnál bekanyarítani a Gubacsi úton futó villamos sínjéig hogy az új kultúrnegyed egyetlen villamosjeggyel elérhető legyen a belvárosból.

A negyed szélén lakókat kell még elköltöztetni (és itt bizony szorosan együttműködni mindenféle emberi jogi és társadalmi integrációban járatos szervezetekkel, mert egész Budapest egyik legrosszabb cigánygettójáról beszélünk)

A végeredmény egy régi, de felújított ipari műemlékekből álló kultúrnegyed, amely egyszerre működő ipari környék és szórakoztatónegyed (pl. ott van a Zwack-gyár, szerintem a saját házuk táján ők is szívesen látnának ilyesmit). Vannak nagy zöld felületek, esetleg szabadtéri koncertekhez, ki lehet alakítani egy 2-3-5000 méteres futókört, az évi rendes Bp-maratont el lehet erre hozni.

Emellett van három emblematikus épület, amelyet lehet mutogatni, mint a bilbaói Guggenheim-múzeumot. Az egész negyed kapuja a MüPa-Nemzeti kettős, megközelíthető több irányból villamossal (hiszen a Határ út felől is bejöhet a villamos) vonattal két vonalon is.

Ha a Vegyiműveket és a Közvágóhidat is hozzácsapják a dologhoz, akkor az eredmény egy, a városliget méretét többszörösen meghaladó, világhírű, pezsgő kultúr-bulinegyed lesz, amely a Külső-Ferencváros és Pesterzsébet ingatlanfejlesztését is beindítja.

Minderre lehet, hogy már kevés a 150 milliárd forint, bár azért a nagy részére elég. A baj ott van, hogy az előző posztokban tárgyalt kormányképtelenség és megbízhatatlanság fékezi a gazdaságot, és annak itt is megmutatkozik minden hátránya.

Normális (fujfuj, elhatárolódom!) kapitalista viszonyok között ugyanis az állam egy ilyen projektre fellő egy állami tulajdonú részvénytársaságot, 100 milliárdnyi tőkével. Leszerződtet egy csomó nemzetközi hírű művészeti-építészeti embert (a saját elmebeteg kurzusművészeit kárpótolja egy külső-mucsajröcsögei szívcsakra-emlékparkkal).

A projektcég ezek után bemutatja a projektet egy csomó olyan helyen, ahol ez érdekes lehet. Nyilván ezt a komplexumot el kell majd látni kereskedelmi egységekkel, mobilhálózattal, miegymással. Az üzleti célú helyiségek hasznosítása is érdeke lesz egy csomó ezzel foglalkozó cégnek. Röviden és magyarul: érdekükben áll, hogy a komplexum elkészüljön, a tervek jók. A cégek vagy saját maguk, vagy a cégek mögött álló befektetői csoportok szívesen tennének a dologba pénzt.

A projektcég tehát másik százmilliárdért kötvényeket fog kibocsátani különböző osztályokban és lejáratokban. A kötvények kibocsátására felkért bankok azzal fogják kibocsátani a kötvényeket, hogy azokra garancia van, amely garanciát egyébként a félretett ötven milliárdból (illetve annak töredékéből) a magyar állam szépen finanszíroz. Ha baj lenne a megtérüléssel, akkor a projektcég szépen eladja az egyik múzeum üzemeltetését és egy másik projektcégnek és meg is van a rejtett állami intervenció gyönyörű példája.

Mindez persze azzal jár, hogy a 150 milliárdból nem lehet harmincat azonnal ellopni. Körülbelül 7-10 milliárdot lehet körülbelül három év leforgása alatt ellopni, aztán viszont a következő húsz évben, még minden évben kétmilliárdot, ami jelenértékben kb. ugyanott van. (A húsz év alatt befolyó negyven milliárd kb annyit ér, mint a ma ideadott harmincmilliárd, ezt itt és most nem fejteném ki, a “jelenérték” kifejezés megguglizása sokat segít.)

Ezzel röviden igazolja a tételt, hogy a kapitalista országokban is lopnak (hogyne lopnának, nem mennyország az, csak kapitalista) viszont sajnos azt is, hogy igazán menő fejlesztéseket csak megbízható üzletemberekkel lehet csinálni. Az meg nálunk, legalábbis ebben a léptékben nincsen. Ebben a példában ez 100 milliárd forintjába került az országnak. Mindenki legyen nyugodt, a mód és a mérték is sajnos mindennapos.

Rajnalibabőr

Kipróbáltam. És azt hiszem függő leszek.

Wagnerből eddig kivonatokat hallgattam, a híres Leitmotívokat és jelentetket mindenféle feldolgozásban, nagy néha belefutva valami tévés közvetítésbe, ahol egy minden bizonnyal teszkós szatyorból parkettalakkot szipuzó rendező csinált olyan rendezést, hogy egy Gulácsy Lajos-festmény hozzá képest jelesre értékelt műszaki rajz egy kardánhajtásról. Vagy ha nem beszipuzott a rendező, akkor pedig a zongorába szaró Szergej kreativitásával nyúl a dolgokhoz, kávézó Wotannal, és bikinis-leszbikus walkűrökkel.

Tudtam, hogy nem akarom végigülni a Ring egyetlen darabját sem. Az olasz operák bárgyú együgyűsége, bőven megöntözve wagneri pátosszal, és ezt még a zseniális zene se menti. Hagyjanak békén.

De csak elcsábultam. A legrövidebbre, az alig két és fél órás előjátékra. Jelentem, Fischer Ádám varázsló. Két és fél órán át beszippantotta a teljes teltházat a Rajna mélyére, felvitte a Walhallába, megjárta velük a Niebelheim-ot.

Nincs rá szó. Semmihez nem hasonlítható, amit eddig Magyarországon operaként akartak nekem eladni.

A féligszcenírozott előadás a képernyős háttérrel nem új dolog, a youtube-on már láttam, egy minden egyéb tekintetben borzasztó előadásban. Itt pont jó.

Az énekesek. Az énekesek nagy része német import volt. Mindenki uralta a szerepét, jó dikcióval, jó intonációval adta elő az előadnivalót (a magyarok is). Wotan kétdimenziós szerepét Egils Silins kissé esetlen színészi játékkal és nagyszerű énekléssel azért szépen kidomborította. A show-t persze a két igazán háromdimenziós karakter vitte, Martin Winkler Alberich-je zseniális volt, Christian Franz Loge-ja szintén. Utóbbi lazán lépkedett a történetben részt vevő cselszövő, és a hallgatónak magyarázó rezonőr között, minden tévesztés nélkül. Előbbi pedig nem akarta túlénekelni a szerepét, szépen feloldódott a gonosz törpében, talán a legdramatikusabb szerepformálás volt az övé.

A többi szereplő tette a dolgát, közel hibátlanul. Az óriások dörmögtek, Donner megidézte a Donnerwettert (ebből azért a youtube-on van, aki több lóerővel énekli, de van rosszabb is, bőven). A sellők szépek voltak és szépen énekeltek, satöbbi.

A zenekar jó volt. Szerencsémre olyan helyen ültem, ahonnan jól láttam Fischert. Őt még nem láttam vezényelni, csak a testvérét, hát van bennük közös. A fene se gondolná, hogy ilyen visszafogott mozdulatokkal, ennyire opera-karmesteri tempókkal (nagyon pontos tempóadás, a kottában levő minden légypiszok beintése) ekkora gázt lehet adni egy zenekarnak. Lehet.

Órákkal később is a hatása alatt voltam.

Megfigyelés, a nem zenei fajtából: Jó helyen ültem (nanábasszus,több mint húszezeré’) és közel s távol német szót hallottam. Aztán elgondolkoztam. A négy előadás az 80.000.- Ft. körül van, de a négyre együtt jár 15% kedvezmény, tehát szűk hetven. az nincs 250 Euró. Ennyiért Bayreuthban a büféig sem lehet eljutni.

Nem jártam Bayreuthban, hogy az ottani előadásokat az ittenihez hasonlíthassam, de alighanem sok német gondolkodik úgy, hogy egy hét seggáztatás valami gyógyfürdőben az mondjuk 1000-2000 EUR, a 250 eurós Wagner-felár az pimfli semmiség. Összehasonlításul: a dunai rablók háromszázat kérnek a hülye turistától egy Március 15. tér-Szentendre hajókirándulásért.

Ráadásul nem is az Operában van (naná, azoknak nem kellett a produkció) hanem a világszínvonalú Müpában. Üzletileg nagyon jó dolog ez, csak kicsit külföldinek érzem magam tőle, amely érzés sajnos egyre többször fog el…

Jövőre mind a négyet végigülöm.

A menedzsmentről 3: A hatalom és az ő gyakorlása

Hatalmat gyakorolni nehéz dolog. Képzeljük el, hogy megkapjuk azt a varázspálcát, amellyel minden, körülöttünk levő dologba és folyamatba beleszólhatunk. Hatalmunk lesz a virágok virágzásába beleszólni ugyanúgy, mint abba, hogy legyen-e ma dugó az M7-esen. Eleinte, vérmérsékletünktől függően, játszanánk az istent, de aztán rájönnénk, hogy a legtöbb dolgot jó, ha valamilyen mechanizmus alapján csinálja az, akinek az a dolga.

Legfeljebb néha ellenőriznénk, hogy jól csinálják-e, kell esetleg valamit változtatni? Ha úgy látjuk, hogy érdemes belenyúlni, esetleg gyakran nyúlnánk bele, akkor rendszeresen felügyeljük az adott folyamatot. Végül, ha abszolút mi akarjuk csinálni, akkor irányítani fogjuk közvetlenül a folyamatot végzőket.

Ha mondjuk sztárséfek vagyunk, akkor csak néha nézünk rá a zöldségaprításra, de rendszeresen felügyeljük az alapmártásokat, a kilónként húszezer forintos szuper marhasteak sütését viszont magunk végezzük.

Az ellenőrzés-felügyelet-irányítás triásza a klasszikus közigazgatás-tudomány terméke, de valamilyen formában azóta jelen van, hogy nagyobb szervezeteket vezetni kell. Az éttermes példát el tudjuk mondani hadsereggel is, vagyis mondjuk Batu kán nem vett részt minden este a táborkerülő őrség tagjainak kiválasztásában (nem irányította az adott tevékenységet), megelégedett azzal, hogy valamelyik magasabb rangú beosztottja szerint, akinek ez a hatásköre volt, megfelelő emberek csinálták az őrség beosztását, erről ő hetente meggyőződik (ő felügyelt) ha mégis aggályaik voltak akkor egy este ellenőrizhették az őrszemeket.

A modern menedzsment tudománya is ismeri a problémakört, komplett rémtörténeteket tanítanak a túlzott delegálás (a nem eléggé szoros felügyelet, vagy az irányítás teljes hiánya) és a mikromenedzsment (amikor a vezérigazgató minden egyes folyamatot személyesen jobban akar érteni, és irányítani) tragikus következményeiről.

A kérdés mindig a bizalom. Mennyire bízunk magunkban, mennyire bízunk az embereinkben és ők mennyire bíznak bennünk?

És a gyakorlat…

Apró műhelytitok, hogy ez nem elméleti írásnak indult, igazából arról akartam írni, ami alább következik, csak ha már erre járunk, érdemes hozzá írni elméleti bevezetőt, illik a sorozatba. Végülis ráérünk.

Már írtam korábban, hogy a finkelsteinizálódás, három éve a választásoktól az az egyre mélyebb kormányválság eredménye. Ez mostmár rendszerszinten is megmutatkozik, innen az egyre súlyosabb válságtünetek és az egyre nagyobbra felvert botrányok sorozata.

A Fidesz már 1998-ban próbálkozott azzal, hogy a magyar közigazgatást, a saját szolgálatába állítsa. Kevés sikerrel, mivel nem tudták hogyan kell bánni a Monarchiában felállt és aztán a szovjet modell által se nagyon felbolygatott rendszerrel, amelynek mindig van egy bizonyos ellenállása. Az akkori Miniszterelnöki Hivatal tükör-referatúrái is már valamilyen felügyeletet próbáltak gyakorolni.

Két dologra kellett azonban rájönni. A bürokrácia felülről is csak lassan reformálható, amíg tagjait nem vonjuk teljes egzisztenciális függésbe. A másik pedig az, hogy a világnézeti vagy más okokból a Fidesszel szimpatizáló bürokraták is csak bürokraták (akik minden ellenkező tapasztalattal szemben általában rendes, becsületes, munkájukhoz értő emberek) , és nem lehet velük bármit csinálni. Ezért nincsen már a korai fideszes miniszterek nagy része a hatalom közelében.

A második nekifutásnál aztán próbálták nem elkövetni ugyanazokat a hibákat.

Jött a kormánytisztviselői státusz, az egyenruhások nyugdíjának megvonása, a bírák kényszernyugdíjazása, a pedagóguskar. Ezek mind-mind azt a célt szolgálták, hogy az államnak dolgozók személyükben legyenek megfélemlítve.

Az ellenálló bürokrácia iránti mélységes utálattól vezérelve, elkezdték az országot mikromenedzselni. Ennek legszebb példája a KLIK, amelyik az ipari iskolák csavaralátét-beszerzéseit is irányítani próbálja, mérsékelt sikerrel.

A mikromenedzselésbe több hiba is csúszott.

Lázár János nem tud a Kossuth térről mindent irányítani. Ellentétben Simicskával, aki csak a fontos lenyúlásokra koncentrált, Lázár politikai tényező, neki teljhatalmat kell mutatni, nem tudja hagyni  “szabadon futni” a kisebb részeket sem.

A helyi hatalomgyakorlási feladatokra azonban a Fidesznek nincs jó rendszere. Az MSZMP-nek volt, hiszen az államigazgatással párhuzamosan kiépített pártszervezet működött, világos függelmi viszonyokkal és eljárásrenddel.

A Fidesznél ez az egyéni képviselők rendszere lett, akik az új, 200 fős parlamenti játékszabályok alapján jelentős területeken komisszárkodnak. Azonban az egyéni képviselő néhány kivételtől eltekintve egész egyszerűen janicsár, aki meg akar tollasodni, mielőtt elhagyja a politikai szerencse őt, vagy az egész pártot.

A másik gond, hogy a kiszolgáltatott bürokráciát helyezkedési kényszerbe hozza, a helyi erőközpont és az országos elvárások között. A bürokrácia pedig, ha veszélyben érzi magát, szabotál. Minél dühösebben verik ostorra a Kossuth térről, annál jobban.

A bürokráciának alapvetően két dologra van szüksége: bizalomra és irányvonalra.

Az állami alkalmazottnak sokszor van szüksége a tudatra, hogy az állami hatalommal élve, annak megbízásából és teljes felhatalmazással. Nagyon cuki Mari néni tizenhét macskája, és Mari néni nagyon szereti őket, és majd megszakad a szíve, mikor el kell altatni belőlük tizenötöt, de megteszi, mert ő az állam megbecsült sintére.

Az állami alkalmazottnak nálunk hagyományosan a státusa ért a legtöbbet, a SZOLGÁLAT, így nagy betűvel. Esetleg a CÉG, a POSTA, a VASÚT, és így tovább. A nekik nyújtott kedvezményeknek sose csak az a célja, hogy a nehéz munkára odavonzza a szegényebb embereket. Valamilyen kivételesség-érzést adni kell, ha az ember sikeresen működő közigazgatást akar Magyarországon. Persze nagyon óvatosan kell adagolni, de enélkül nem működik-

De a státus mellett legalább ilyen fontos, hogy az alkalmazott érezzen valamiféle központi ideológiát, hogy mi kik vagyunk és mit csinálunk. Küzdünk a munkásosztályért, Trianon visszacsinálásáért, a császárért, a kormányzóért, mindegy, de kell valamiféle hit abban, hogy úgy általában a hajót ésszel és nagyjából jó irányba kormányozzák.

Mindez érzékeny hasba szúrást szenved, amikor egyik héten européerek vagyunk, aztán küzdünk Brüsszel ellen, aztán Moszkva ellen, a bevándorlók ellen, mindig valaki ellen.

A beosztottak érzik, hogy a vezetésnek fogalma sincs arról, hogy mit kellene csinálni, és tudják, hogy a hetvenhetedik reform, az valójában pótcselekvés, mint ahogy az is, hogy megint le kell jelenteni a radírgumik számát.

A kormány tehát eljutott odáig, hogy noha óriási hatalma van, nem tudja gyakorolni. Bevezethet dolgokat, ugyanakkor nincs, aki azt végrehajtsa, mert már hozzá sem kezdenek a végrehajtáshoz. A helyi erőcentrumok mennek, amerre mennek. A zenekar leszegte a fejét, és megy, amerre megy, nem figyel a karmesterre.

A finkelsteinizálódás legnagyobb veszélye minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem ránk, hanem a Fideszre leselkedik. Nagy kérdés, hogy a Jobbiknál felismerik-e időben, hogy az egyre abszurdabb hecckampányokba a Fideszt követni nem lehet, mert egyre közelebb mennek a tiszta náci szólamokhoz, amelyekre, szintén ellentétben minden ellenkező híreszteléssel, nincs igény Magyarországon. Nyugalomra, na arra van.

A hecckampányok viszont távolítják a kormányt és vezetőit a valóságtól. Egy-két józanabb fiatal meg próbálna vezetni. Irányítani, felügyelni, ellenőrizni, maguk sem tudják. Csak dühösen olvassák a gépházból visszajövő üzeneteket. Félünk. Elmentünk. Félünk.

 

Idegengyűlölő magyarok

(rövid lecke reb Finkelsteinnek arról, hogy valójában milyen a magyar néplélek)

 

– Csokolom Eeezsike neni!

– Hát szervusz fiacskám hogy is hívnak!

– Nem érteni. Eeezsike néni!

– Mi a neved, te vagy a Szabóék nagylányának a barátja várjál már, mi is a neved, Szabóné Marika mondta…Zsolti, kérdezd már meg!

– (Zsolti) She’s asking your name.

– My names is Thomas, Eezsike néni.

– Na. Thomas fiam, mondjad mit kérsz?

– (Thomas, cetlit tart maga elé, eddig a kezében szoronagatta) Kérek szepen ed kiló kenjeeret , meg ed liter tejet.

– (Erzsike néni, röhög) Hod mondod Thomas, mondjad csak: EGY kiló kenyeret.

– Eddj kiló kenyeret…

– na még egyszer, EGY kiló kenyeret.

– egy kiló kenyeret

– és EGY liter tejet

– Na, tessék, ötnegyven…nézzed itt van a gépen…na, csókoltatom Marikát!

– Csókolom Eeezsike néni!

– ERRRRzsike!

– Erhzsike…

– Na jó lesz, eriggyé.

 

(HÉT-NYOLC ÉVVEL KÉSŐBB)

– Szia Dominik!

– Csókolom Erzsike néni!

– Mit kérsz kisfiam?

– Apa küldött kenyérért-tejért, meg Borsodiért vagy Ászokért, kettő kellene, amelyik hidegebb.

– Jaaaj, tudom a meccs, Laci bátyád is már fent gubbaszt a tévé előtt, apád kinek drukkol.

– a Fradinak, Erzsike néni.

– mint minden rendes magyar ember. Rögtön láttam én, mikor először bejött, pedig még a nevemet se tudta kimondani, olyan aranyosan csücsörített…nézzedmá hogy csücsörít, tiszta Thomas! Na szaladjál hazafelé, mert megmelegszik a sör!

– Csókolom Erzsike néni!

– Szia Dominik, csókoltatom nagyanyád!

– Átadom! (elszalad)

 

Hozzanak húslevest

A kézműves sörökről már régóta akarok írni, mivel divatosak, sokfelé lehet velük találkozni és azt mondják, hogy megnyitják a magyar gasztronómia újabb fejlődési útját. Hurrá.

Mindazonáltal, ha az ember elmegy Prágába és végigsörözik egy hétvégét, nem lesz nagyon másnapos (persze ha nem iszik valami rövidet is hozzá. Ha igen, magára vessen.) Ellenben egy kellemes pesti sörözés két-három korsó sörrel másnap már fej- és gyomorpanaszokat okoz. Ezen sajnos az sem változtatott, hogy nem a savanyú Sopronit vagy Drehert vagy Borsodit kell már inni, hanem a Kettévágott Borz Sörfőzde négyszer komlózott, alsó-felső erjesztésű, szűretlen Véletlenül Lekaszált Fácáncsibe IPA készítményét. Hurrá.

Nekem az ezzel kapcsolatos elméletem a húsleves-teória. Ez abból áll, hogy ha tetszőleges magyar étteremről meg akarjuk tudni, hogy mire képes, rendeljünk egy tányér húslevest.

A húsleves mindent elmond a konyháról. Nem bonyolult elkészíteni, ellenben a legkisebb hibától is rossz lesz. Ahol jó húslevest csinálnak, ott be tudják tartani a technológiai fegyelmet. Normális húst főznek bele, ideértve a csontos részeket. Nem főzik túl gyorsan, ezért nem zavaros vagy kozmás ízű. A habbal együtt valamennyi zsírt is leszednek róla, ezért nem úszik a tetején fél centi zsírréteg, hanem csak annyi, amennyi a zsírban oldódó mindenféle ízanyagok miatt kell. A zöldség az nem fagyasztott, előre felkockázott valami, és a “gazdagon” nem azt jelenti, hogy ipari mennyiségű répa van benne.

Ha ezeket betartva készítik, abból egy tányér aranyló, illatos, finom húsleves lesz. Pont jó hőmérsékleten, amely nagyon meleg, de még pont nem égeti az ember száját.

A sörfőzdéknél (és kocsmáknál) a teszt az, hogy csapoljanak egy korsó sima világos sört. Pont elegendő szénsavval, habbal, pont jó hőfokon. Mentesen minden savanyú mellékíztől, az árpához hozzáadott kukoricaíz okozta mellékízektől, az állottságtól, a kelleténél hígabb állagtól. Erre pontosan ugyanaz igaz, mint a húslevesre.

Nem a csúcsgasztronómiai finomságokhoz kell hozzá érteni, hanem ahhoz, hogy egy meghatározott kémiai folyamatot a megfelelő alapanyagoktól a megfelelő technológiai lépésekkel a megfelelő végeredményig elvigyünk. Tisztában lenni azzal, hogy a húslevesben fehérjék kicsapódása zajlik, amely másodperceken belül tud rossz eredményt produkálni, és azzal, hogy az árpamaláta megerjesztése is pillanatok alatt tehető tönkre mindenféle nem kívánt cukrok és alkoholok keletkezésével. (és akkor még nem is beszéltünk a másik őrületről, a Tökéletes Magyar Pálinkákról, amelybe néha a Szent Magyar Pálinkamester uzsonnamaradéka is bele van főzve, mert “úgyis kiforrja magát, nem lesz semmi baja”)

Ha az étterem képes volt levezényelni egy fazék húsleves megfőzését, és jól tálalni, akkor elhiszem nekik, hogy a pontosan 2 perc 20 másodpercig bőrös oldalán pirítandó norvég csíkosúszójú fjordkeszeg filét is jól fogják megsütni. Nem azért, mert akkora zsenik, hanem mert elolvasták a használati utasítást. Persze tud játszani a csárdaszabály de azért legalább feltételezhető, hogy tudnak valamit. Ha nem tudnak, azt legjobban abból lehet lemérni, ha a húsleves helyett inkább a tárkonyos ragulevest kínálgatják.

A tárkony ugyanis a háromnapos, napon felejtett lódög szagát is elnyomja, a tejfölös-lisztes sűrítés a leves zavarosságát, a kötelező citromkarika meg az összes mellékízt.

Na ezért vagyok én szkeptikus az apátsági, pörkölt malátából készült, szűretlen, kétszer komlózott, ipa, apa meg mittudomén milyen sörrel. Van pár jó, de a nagy része raguleves. Nekem pedig akkoris hozzanak húslevest, minden mást majd csak azután.