A Franciaországi választásokra

Idén két sorsdöndő választás lesz a Brexit utáni Európa két legjelentősebb államában, aminek a jelentősége a tavaly év végi USA-elnökválasztáshoz mérhető. Magyaroknak talán meglepő módon, ezek közül ezúttal a franciaországinak nagyobb a tétje. Németországban – még ha Merkel esetleg veszítene is – van egy alapvető politikai konszenzus, ami biztosítja, hogy a német bel- és külpolitika egyelőre nem fog olyan radikálisan új irányt venni, mint ahogyan az Trump elnökké választásával Amerikában megtörtént.

Ez alapvetően még megnyugtató is lehetne, ha nem lenne szomorú tény, hogy az utóbbi évtized német hegemóniája mérhetetlen gazdasági és politikai károkat okozott Nyugat-Európa szegényebbik részén, különösen a a mediterrán országokban, de Franciaországban is. Mostanra már nehezen vitatható, hogy a 2008-as válság európai (német) kezelése alapvetően elhibázott volt. Pontosabban Németország és a fejlett északi államok jól jártak vele, de a mediterrán térséget az erős euró és az exportorientált, náluk sokkalta versenyképesebb Németország által az EU-ra kényszerített megszoritó pénzügypolitika teljesen a padlóra küldte. Ez a leglátványosabban a görög válságban csúcsosodott ki, de Spanyolország, Portugália, és különösen Olaszország is borzasztó nehéz helyzetben van, miközben a második legnagyobb európai gazdaság, a francia, évek óta küszködik és stagnál. Ez a helyzet (valamint a 2015-ös menekültválság ügyetlen kezelése) nagyban hozzájárult egyrészt a Brexit-tábor győzelméhez, másrészt az euroszkeptikus populista pártok megerősödéséhez, ami Trump EU-ellenességével megfejelve mostanra már az Unió életképességét kérdőjelezi meg.

Ebben a helyzetben Franciaország jelentősége az EU életben tartása és elkerülhetetlen reformja szempontjából rendkívül megnövekedett, ráadásul a gyenge és szervilis Hollande után szinte biztosan egy sokkal markánsabb, a francia érdekeket Németországgal szemben erőteljesebben képviselő elnök fog hatalomra jutni. Nagyon nem mindegy azonban, hogy kicsoda.

A múlt hétvégén megvolt a francia Szocialista Párt (a jelenlegi kormánypárt) előválasztásának első fordulója. Ugyan még hátra van a második forduló, ahol kiderül ki lesz a baloldal első számú jelöltje, néhány fontos kérdés már most eldőlt. Először is, a leköszönő elnök nem is indult, ami nem meglepő annak a fényében, hogy François Hollande az 5-dik Köztársaság történetének legnépszerűtlenebb elnökeként fejezi be politikai pályafutását. Másodszor, a papírforma szerint esélyes Manuel Valls (Hollande technokrata miniszterelnöke) nem nyerte meg az első fordulót, hanem a második helyre szorult az eddig viszonylag ismeretlen, alter-balos (öko-elkötelezett, alapjövedelem-párti) Benoit Hamon mögött. A második forduló köztük fog eldőlni, és Valls esélyei nem túl jók. A harmadik, és talán a legfontosabb szempont a meglepően alacsony részvétel: az idei szocialista előválasztásokon alig 1,5 millióan szavaztak (ami sokkal kevesebb, mint 5 évvel ezelőtt), ellentétben a jobbközép Republikánusok több, mint 4 milliós előválasztási részvételével. Ez megerősíti azokat a jóslatokat, miszerint akárki is lesz a szocialisták jelöltje, nagyon rosszak lesznek az esélyei az elnökválasztáson, még a második fordulóba való bejutásra is. A francia baloldal talán még soha nem volt ennyire megosztott, kibékíthetetlen ellentétekkel a Melenchon-féle kommunisták (akik akár a szavazatok 10%-át is elvihetik), az alter-balosok és zöldek, valamint a Valls-féle balliberális vonal képviselői között.

A balliberálisok pedig minden bizonnyal amúgy sem Valls-ra szavaznának, hanem Emmanuel Macron-ra, aki bár jó ideig Hollande gazdasági minisztere volt, már több, mint egy éve szakított az elnökkel és a szocialistákkal, és most független jelöltként indul az elnökválasztásokon. Jelenleg Fillon és Le Pen után a harmadik legesélyesebb jelöltnek tartják. Viszont hatalmas kérdőjel, hogy a baloldali szavazók nagyobbik része – esélyes szocialista jelölt híján – ki mellé áll majd az elnökválasztás második fordulójában, ahol a legvalószínűbb forgatókönyv egy jobboldali konzervatív – jobboldali populista (Fillon – Le Pen) párbaj lesz. A balliberálisok minden bizonnyal kibékülnének Fillonnal, ha az FN az alternatíva, de a munkásosztály egy része jó eséllyel a populizmus mellett teszi majd le a voksát Fillon thatcherista gazdasági elképzeléseivel szemben. Kivéve persze a munkásosztály azon (jelentős) részét, akik muszlimok illetve bevándorlók. Ők dönthetnek úgy is, hogy Le Pennél még Fillon is jobb, de távol is maradhatnak a szavazástól, ami inkább Le Pennek kedvez. Ami a jobboldali szavazókat illeti, ők már nagyrészt eldöntötték, melyiküket támogatják, attól függően, hogy inkább a nacionalizmus, vagy a liberális konzervativizmus áll közelebb hozzájuk. Nem lehet teljesen kizárni azonban azt sem, hogy Macron mégis megveri Le Pent és bejut a második fordulóba (Fillon kiesése valószínűtlen, bár semmi sem lehetetlen). Ebben az esetben egy klasszikus jobbliberális és egy balliberális jelölt áll majd szemben egymással, ami inkább Fillon győzelmét hozná, hiszen az FN-szavazók egy részének ő még viszonylag elfogadható alternatíva, míg a szélsőbalnak „egyik kutya, másik eb”. De persze elméletben akár Macron is győzhet (és ha valamit megtanultunk tavaly az az, hogy a legvalószínűtlenebb forgatókönyveket sem szabad figyelmen kívül hagyni).

Miután megvizsgáltuk a fontosabb jelölteket, nézzük meg, mit jelentene a megválasztásuk Európára, és ezáltal Magyarországra nézve. Vegyük sorra őket:

  • Marine Le Pen: a Nemzeti Front (FN) vezére és jelöltje, kőkemény jobboldali populista, aki ideológiailag a legközelebb áll Trumphoz, Faragehoz vagy Orbánhoz, természetesen a francia helyi sajátosságoknak megfelelően. Az EU-val kapcsolatos álláspontja világos és egyértelmű: le vele! Megválasztása esetén ki akarja léptetni Franciaországot az eurozónából, Schengenből, és (bár ezt még nem jelentette ki egyértelműen, de logikus következmény) végső soron az Unióból is. Az EU a Brexitet még túlélte, de a Frexitet már nem fogja. Hogy ez milyen következményekkel fog járni, azt még elképzelni is nehéz. Ami biztos: teljes káosz, jó eséllyel újabb világgazdasági válság (hiszen az euró az egyik fő tartalékvaluta), utána pedig… ki tudja. Magyarország pedig végre megszabadul a brüsszeli diktátumoktól, visszakapott szuverenitásával azt csinálhat, amit (Putyin és az új német kancellár) akar. Gyakorlatilag a harmincas évek végének politikai helyzete áll vissza, az meg nem végződött túl jól…
  • François Fillon: a mérsékelt jobboldal jelöltje nem újonc a kormányzásban, Sarkozy elnöksége alatt végig ő volt a miniszterelnök (ami elég ritka, általában a francia elnökök több miniszterelnököt is elfogyasztanak). EU-párti, azonban a föderalizmust nem támogatja (annak idején képviselőként a Maastricht-i egyezmény ratifikálása ellen szavazott). Franciaország uniós szerepét a német hegemóniával szembeni ellensúlyként képzeli el, a latin-mediterrán térség érdekeinek védelmezőjeként. Megválasztása esetén valószínűleg alkut ajánl Németországnak: hajlandó lesz végigverni Franciaországban egy átfogó gazdasági liberalizációs és modernizációs folyamatot (ahogyan azt Thatcher tette anno Nagy-Britanniában), és nyomást gyakorol Olasz- és Spanyolországra, hogy kövessék a példáját. Cserébe Németország felhagy a fiskális konzervativizmus (számára sikeres, azonban az eurozóna gyengébb gazdaságai számára katasztrófális) politikájával, ellenben felpörgeti a belső fogyasztást és az inflációt (az ECB erős monetáris lazítása és az euró gyengítése mellett). Az EU-t továbbra is erős nemzetállamok szövetségeként képzeli el, összehangoltabb gazdaságpolitikával, de politikailag szuverén tagállamokkal. A bevándorlást erősen korlátozná (bár nem annyira radikálisan, mint Le Pen), és javítaná a kapcsolatokat Oroszországgal. Ami még nagyon fontos, hogy Fillon valószínűleg sokkal engedékenyebb lenne a Brexit-tárgyalásokon, mint azt Merkel vagy a Bizottság szeretné. Jó eséllyel hajlandó lenne korlátozni a munkaerő szabad áramlását a további szabadkereskedelem fenntartása mellett. Ami nem valami jó hír a külföldön dolgozó magyaroknak, hiszen egy ilyen korlátozás lehetősége értelemszerűen valamennyi uniós tagországra vonatkozna, így a jövőben pl Ausztria is simán bevezethetne kvótákat EU-munkavállalókkal szemben
  • Emmanuel Macron: a volt szocialista gazdasági miniszter a legliberálisabb az esélyes jelöltek közül. Ideológiailag az Obama-Clinton-Merkel vonalat képviseli, ami ugye manapság éppen nem divatos, viszont ne felejtsük el, hogy a franciák mindig is hajlamosak voltak szembe menni a világ többi részével. Nagyon erősen német- és EU-barát, de. És itt jön a nagy de. Fillonhoz hasonlóan ő is ellenzi, hogy a német gazdaság ereje teljesen elnyomja a latin- és mediterrán térséget. Többször figyelmeztetett arra, hogy az eurozóna jelenlegi egyoldalúan német orientációjú gazdaságpolitikája fenntarthatatlan, és előbb-utóbb széteséshez fog vezetni. Fillonnal ellentétben azonban ő a megoldást nem egy francia vezetésű „ellenpólus” létrehozásában, hanem az eurozóna föderalizmushoz közelítő átalakításában látja, közös adó- szociális és fiskális politikával, Brüsszelnek az eddiginél jóval erősebb jogosítványt adva, az Európai Parlament szerepének megerősítésével. Azonban ezt az új Európát „kétsebességesnek” képzeli el, vagyis a nem eurozóna-tag országok (köztük Magyarország) kimaradnának belőle, és a mostaninál lazább szálakkal kötődnének csak hozzá. Ez nem biztos, hogy Németországban osztatlan tetszést aratna, hiába szimpatizál különben vele Merkel. Természetesen nem tenne engedményeket a Brexit-tárgyalásokon sem, a Bizottság „mindent vagy semmit” álláspontját támogatná. Oroszországgal kapcsolatban valószínűleg Merkel politikáját követné.Hát egyelőre itt tart a dolog.

Az elnökválasztás két fordulója áprilisban és májusban lesz, addig még sok minden történhet. Bekavarhat Oroszország, az ISIS, Trump, és még rengeteg belpolitikai esemény is, na meg persze maga a választási kampány. Egyet tudok ajánlani azoknak, akiket még érdekel Európa sorsa: vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Laci bácsi és a holokauszt

Benke László, ólomsúlyú szakácsvilágbajnok séf személye gasztronómiailag művelt körökben már régóta egyenlő a Gonosszal. Újabban az internet szélesebb közönsége is megismerte milyen az, amikor rákot és tintahalat pacsmagol bele krumplis lecsóba, vagy amikor az olasz konyhaművészet csúcsa a kecsapos pulyka-darálthússal készített tészta, krumplival, gépsonkával és tojással összesütve.

A reakciók érdekesek, és ami a fő, kiváló nyersanyagot jelentenek szociológiai megfigyelésekhez. Egyfelől feltűnnek a lelkes gasztrosznobok, akik a paprikás krumpli kifejezés hallatán keresztet vetnek és szegény paraszt lelki üdvéért vitatkoznak. Másrészt pedig feltűnnek a Laci bácsit, és az ő magyaros konyháját védők. Róluk szól ez a poszt.

Na de hogy jön ide a holokauszt? A holokauszt az egy feldolgozás alatt álló történelmi trauma, filmeket forgatnak róla. Felnagyítják, kicsinyítik, tagadják, kiforgatják, visszaforgatják, újraértelmezik, megélik, újraélik, megzenésítik, lecsendesítik, felfedezik, elfelejtik és újra felfedezik.

A holokauszt viszont, noha tagadhatatlanul a legsúlyosabb a XX. század közepének traumái között, korántsem az egyetlen. Ha csak 1940-1950 közötti időszakot nézzük át felületes szemmel, és teljesen kizárjuk a zsidókat ért megpróbáltatásokat, akkor is látni fogunk kétszázezer vágóhídra hajtott embert (2. magyar hadsereg), kényszermunkára hurcolt százezret (málenkij robot), lakosságcserével földönfutóvá tett tízezreket, egy szál batyuval elzavart svábokat, a prérire kitelepített kulákokat és hasonlókat.

Ezek a traumák nem kibeszélve lettek, hanem az általuk okozott feszültség ötvenhatban erőszakba torkollott, és aztán Kádár új kiegyezése fedte el őket, de mint egy rosszul kezelt seb, ezek a fedőkötés alatt tovább gennyedtek.

Fekete János idézi fel azt a beszélgetést Kádárral, amikor javasolta neki, hogy tegyék konvertibilissé a forintot (mindezt valamikor a hetvenes években) amely okozna rövid távon inflációt és életszínvonal-csökkenést, ám már középtávon (öt-tíz éves távlatban) is a béketábor vezető országává tenné Magyarországot.

Fekete elképzelése teljesen racionális volt, hiszen az olajválság után volt lendület az iparban mindenütt (cserélték a nem takarékos dolgokat takarékosakra) az olajdollárok elindultak világgá, jól fizető befektetési lehetőséget keresve, az expandáló német, olasz és francia ipar kereste a terjeszkedési lehetőséget. (ha jobban belegondolunk, Orbán mostani gazdaságpolitikája pontosan erre a negyven évvel ezelőtti elképzelésre mutat vissza: konvertibilis és gyenge magyar fizetőeszköz az erős némettel szemben, és keletre terjeszkedni akaró német ipar. De Fekete Jánost továbbra is illik gyűlölni. Én bármikor adok pénzt, ha valaki egyszer emléktáblát vagy mellszobrot akarna neki csinálni…)

Kádár válasza a maga helyzetében szintén teljesen racionális volt: Fekete elvtárs, a magyar mindent elveszített 1921-ben, mindent elveszített 1946-ban, még egyszer nem fogja mindenét elveszíteni!

Kádár pontosan tudta, hogy uralma többek között azon alapul, hogy a magyarság már a század derekára belefáradt a XX. századba. A polgárság kiirtása és elűzése, a vérveszteség, a kommunista és fasiszta diktatúrák, a trianoni tragédia az egyén sorsát is a folyamatos újrakezdések folyamatává tették.

Ráadásul a világháború előtti boldog és kevésbé boldog békeidők magyar társadalmát is kirívó egyenlőtlenség jellemezte. A világháború után pedig a gazdag és művelt, polgárosult társadalmi rétegek nagyon nagy része pusztult vagy menekült el.

Kádár a kis magyar megváltóként hozta el a szegény embernek azt az ígéretet, hogy nem kell többször újrakezdeni. Mostmár minden rendben lesz. Lesz hús, zsír, liszt, tej. Az ötvenes években feltalált magyar konyhához el kell olvasni Örkényt és Móriczot.

A sok paprikás rántás, a bőséges, zsíros-tejfölös szósz a szegény ember álma. A szegény embert ezért bántani nem szabad.

A Kádár-korszak konyhájában azt rajongjuk körbe, szinte vallásos tisztelettel, hogy vége a hét szűk esztendőnek. Van hús, van zsír, van liszt, van tej. Rakott krumpli, tucatnyi tojásból. Kolbásszal.

Az ennél finomabb konyha az az egyéni kezdeményezés művészete, amely a diktatúrákban a fő-fő eretnekség. Ezért volt kőbe vésve a Venesz-könyv és a benne foglalt bőséges és laktató ételek.

A Kádár-korszak gasztronómiája nem gasztronómia, hanem népélelmezés.

Laci bácsira persze kell haragudni, mert amit a hozzávalókkal művel, azt rossz nézni. De meg kell értenünk: ahol ő főzni tanult, ott mindenből sokat, és laktatót kellett főzni, és a kánontól eltérést büntették.

Otthagyni a sajtos-krumplis-tojásos spagettitorta világát annyi, mint példát venni a zsidókról, és nekünk is feldolgozni a XX. századi traumáinkat. Botorság azt hinni, hogy megúszhatjuk. Csak közöttünk nem a depresszió fog addig pusztítani, mint a zsidóknál, hanem a szívinfarktus meg a gyomorrák…

Nemzetálom

Eredetileg ez egy komment lett volna prof. Pizka pénteki posztja alatt, csak kicsit hosszúra sikeredett, ráadásul megszakadt az internetkapcsolat is még mielőtt elküldtem volna. Szerencsére még sikerült a szövegszerkesztőbe átmásolni, így kissé átdolgozva, kibővítve cikké fejlődött.

Az előző posztban kifejtődött, úgy tűnik Orbánék nem akarnak hosszú kampányba belemenni a következő választások előtt.
Orbán idei első beszédében (most hallgattam meg) én némi tanácstalanságot, bizonytalanságot éreztem.
Trump pár nap múlva lép hivatalba, az Európában lezajló, számunkra is rendkívül fontos választásokig van még idő.  Korai lenne még bármiféle kampánystratégia mellett elköteleződni. Na de egy miniszterelnök olyat nem mondhat, hogy fingja nincs, mit is fognak csinálni az elkövetkezendő évben, ezért hát mondott valamit.
Az előző választás sikerét a rezsiharc hozta meg. A szinte törvényszerű népszerűség vesztéstől pedig a menekültek elleni harc mentette meg a kormányt. Mindkettő kifulladni látszik, de ami lendület van bennük, azt még ki lehet használni. Az egésznek ad egy barokkos cirádákkal ékített keretet a euroszkepticizmus és a nagy Magyar Öntudat.
Feltehetőleg a Finkelstein und Habony Werkstatt ott tart a stratégia hegesztésben, hogy bármi is lesz az, de a szlogenben a harc kifejezés mindenképpen szerepelni fog. Jól bevált.

Tehát Orbán a Kossuth rádióban három frontot nyitott az Unió (nevezhetjük nyugodtan Európának is) ellen.

– rezsicsökkentés megvédése

– migráncs válság kezelése

– civil szervezetek cseszegetése

Zseniális ötlet. Ennél csak egy lehet zseniálisabb, ha az egész ordas nagy kamu. Lássuk akkor tételesen!

A rezsidémon

A rezsicsökkentés esetében sokkal jobban kommunikálható, ha az EU kaszálja el, mint ha a piac. Viszont kormányunk nagyon szeret belepiszkálni a piaci viszonyokba. Pláne akkor, ha valamilyen módon ezzel a polgárok elismerését is kivívhatja. Ez persze a gyakorlatban nem nagyon működik. Hosszú ideig biztosan nem. Harcolni érte azért nemes, népszerű cselekedet.

Példa. A szemétszállítás szolgáltatásának megszervezése és fenntartása az önkormányzatok feladata. Ezt általában egy erre a célra létrehozott cég, egy Kft. végzi, sokszor részben, egészben önkormányzati tulajdonban. Ámde áprilistól ez a cég nem számlázhat a szolgáltatásért. Ezt csak az államilag létrehozott  Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő (NHKV) Zrt. teheti meg. Övé a bevétel, amit szépen továbbit szolgáltatást ténylegesen végző Kft.-nek.
Gyakorlatban annyira működik ez a konstrukció, hogy pl. Budaörsön a szolgáltatást végző cég a kezdeteknél kapott egy valamekkora előleget, de április óta egyetlen helyi lakos sem kapott csekket az NHKV Zrt.-től. A hulladékszállítónak tehát nem utaltak semmit. Mondanom sem kell, miután az önkormányzat felel a szemétszállításért, kénytelen saját zsebből, tagi kölcsön formájában berakni a pénzt, reménykedve abban, hogy talán majd egyszer valami módon le tudja azt verni az NHKV Zrt.-én.

Harc a migráncsokkal

Nem igazán vagyunk célpontja a terrorizmusnak. A terroristák itt legfeljebb bevásárolnak anonim SIM kártyákat, esetleg némi fegyvert. No, ez nem kifejezetten idegenrendészeti probléma. A több százezer anonim kártya többsége a magyar alvilág igényeit elégíti ki. A közelmúltban pedig egy mélymagyar nyugdíjas gyilkolt meg egy rendőrtisztet illegálisan tartott munkásőr karabéllyal.
Az idegenrendészet rebootolása, illetve a menekültek uniós jogban rögzített szabad mozgásának korlátozása árnyékboksz, hiszen nálunk nem nagyon vannak menekültek. Akármi fog történni, Orbán nem veszíthet semmit ezzel az egyébként tök értelmetlen húzással. Ha az Unió bevezet valami hasonlót, verheti a mellét. …de ha nem, akkor tépheti a száját, hogy már megint a magyar embereket bánccccsák.  A cél mindössze annyi, hogy napirenden tartsa a migráns témát, de csak azért, hogy lendületből lehessen nekirontani (VERBÁLISAN) az új ideiglenes ellenségnek. Bakondi a napokban gyönyörűen át is irányította a gyűlölet energiáit az új szörnyre, Rezsi Szilárd pedig fejjel nekik rontott.

Civil takarítás

A civil szervezetek esetében a legtöbb, ami történhet az, amiről Pizka is beszélt. Kiderül, hogy némelyikük jobban él, mint az átlag, ez pedig baszni fogja a csőrét a melósnak, az irodai biorobotnak stb. Ez sokkal hosszabb távra biztosít üzemanyagot a gyűlöletkampány gépezetéhez annál, mint ha egyszerűen “kitakarítanák” őket az országból. Na de nem másfél évig.
Kérdés persze, hogy Soros ill. általában véve a Nyugat mennyire kapja be a horgot. Amennyiben nem nagyon, akkor lesz némi tisztogatás (neoprimitív verziója), de hát a kitalált ellenséget kinyírni hülyeség. Orbán pedig, ahogyan ezt már nagyon sokszor elmondtuk, NEM HÜLYE. Sőt.
Ha a horgot bekapják, a kelleténél jobban elkezdenek kapálózni, akkor Orbán jobban jár, mint az előző esetben. Győzelméhez kétség sem férhet. A vagyonnyilatkozósdit át tudják vinni, a sepregetést nem. A sorosozást elég sokáig lehet még sikerrel űzni. A karakter gyilkosságokban is vannak még lehetőségek.

Hogy mi a trükk lényege? Jó öreg csel, már lóháton portyázgató őseink is alkalmazták (állítólag). Egy kisebb csoport támadást színlelve nekiront az ellenségnek. Élükön egy hústorony átkot szór mindenki fejére. Fenyegetőzik, még kakit is dobál. Kilőnek pár nyílvesszőt is, csak úgy céltalanul.
Persze erre a megtámadott ellen nekiront a barbár hordának, teljes (verbális) fegyverzetét bevetve. Kisvártatva szembe találják magukat a fősereggel. Hát csata az nem lesz.
A hadvezér leszáll a lórul, a krónikás téntába mártja a Mont Blanc márkájú pennáját. Amint a vezír belekezd mondandójába, a deák már körmöli is az elhangzottakat. „Há’ mindösszesen annyit kéne tenni, hogy mindenki megmondja mennyi nemesfém érme csörög a tarsolyában, oszt mehettek Isten hírével. Ezért kár volt ilyen buzis nyivákolást rendezni.” Ez lesz közhírré tétetve.

Zsebükben a média. Csak meg kell írni, ki, milyen körülmények között él, mennyit keres stb. Ha egy-két pontatlanság van a cikkben, esetleg valami kimaradt, legfeljebb utólag helyesbítenek. A többit majd megoldja a nép. Persze ennek a vagyon összehasonlítgatásnak azért vannak ám veszélyei a kormányra nézvést (lesz még itt röhögés reményeink szerint).

Összegzés

Orbán Viktor a Kossuthon még az előre megírt kérdések segítségével sem tudta elmakogni, mi a fészkes fenéről fog szólni a 2017-es év, azt meg még annyira sem, miről fog szólni a Fidesz választási programja. A kormány oszlopos tagjainak eddigi nyilatkozataiból sem derült ki semmi érdemleges.
Azért az látszik, hogy megpróbálnak felkészülni a csatára. Mindenképpen olyan témákat dobtak be a közbeszédbe, ami fenntartja a harci kedvet a kormánypárti szavazók körében, de ellenzéki, vagy kormánykritikus oldalról nehéz sikeresen még csak foglalkozni is velük.

Habony és Finkelstein még dolgoznak a pincében.

Tromb

Csak higgadtan

A Beszélő Löncshúskonzerv bejelentette, hogy akkor most a civileknek annyi, és akkor most ezen pörög az pesti internet.

Mivel jelen blog szerzői magukat kissé szervezetlen, de öntudatos civileknek tartják (pl sokat dolgoztunk azon, hogy a Miniszterelnök Úrnak ne legyen sikerélmény a migráncs-népszavazás) felmerül a kérdés, hogy kell-e félnünk?

Nem kell.

Egyrészt mert a demokrataság meg a civilség főlényege az, hogy nem félünk, másrészt mert jól láthatóan a szokásos orbáni tereléssel állunk szemben.

Nézzük azt a forgatókönyvet, ahol Magyarországból teljesen Erdogan-Putyin-Lukasenka állam lesz, mindenkit összeírnak és elvisznek. Emellett az szólna, hogy az említett urak közül Erdogan és Lukasenka a lelke mélyén sose nyugodt. A diktátor azért diktátor, mert 100% biztonsággal 100% támogatottsága van, aztán mégis, a diktátorok előbb-utóbb meg szoktak bukni. Ezért aztán folyamatosan félnek, hogy ki lesz az, aki majd a 100%-ból egy nap alatt 0%-ot csinál, és miközben ő a lámpavason lóg, éhes proletárok dúlják majd aranyvécés palotáját.

Ezért aztán folyamatosak az autodafék, spiclik ezrei keresik az ellenzéki gondolatot és minden szezonra kell egy legyőzendő ellenség, hogy az ellene vívott harc elrejtse a diktatúra disznóságait. Lám, most megtalálták szegény civileket és jól el fogják őket lehetetleníteni, mert…ööö…vagyonbevallást tetetnek velük!

Ehhez a megközelítéshez abból kellene kiindulnunk, hogy Orbán Viktor hülye, és ez nyilvánvalóan nincs így. A tehetetlen ellenzéki szemszögéből nyilván csábító lenne a gondolat, hogy na, végre kijött rajta a legendás grazi szanatórium, meg a vörösborral fogyasztott rivotril, elkezdődött a Grand Finale, melynek végén a romantikus hőstenor (KI??? Juhász Péter? Gyurcsány Ferenc? Tóbiás József?  hagyjuk már…) leszúrja majd a Gonoszt, mindenki elénekli, hogy Meghalt a cselszövő, és eljön az Örök Boldogság korszaka.

Mi sem bizonyítaná ezt jobban, minthogy a fehér ruhás Vesta-szüzeket, a civilszervezeteket bántják…

Sokadjára kell e blog hasábjain (milyen szép archaizmus, lehet csak ezért kéthasábosra kéne állítani a blogot) kiábrándítanom a blog olvasóit: Orbán Viktor nem hülye.

Tény, hogy különösebben nem kedveli a civilszervezetek vezető rétegét, akik között sok a városi értelmiségi (igen, most nyugodtan ide lehet érteni a zsidót) akik megélnek abból, hogy jjól értenek mindenféle nemzetközi egyezményekhez és nyelveket beszélnek. De, azt is tudja, hogy mára ebből a körből kiszállt az alapítók generációja és mára a civilszervezeti jogvédő munka eléggé átalakult.

Ezek a fránya alapítványok ugyanis pályáztatják a pénzeket, ezért rendszeresen kutatásokat várnak, számokat, eredményeket. Az összefoglalóba lehet azt írni, hogy rossz Magyarországon putris cigánynak lenni, de a pénzt arra adják, ha igazolni tudják, hogy elmentek a cigánysorra, és napi kapcsolatban álltak ezekkel az emberekkel, pontos, módszeres felmérést végeztek. A migráncs-simogatásra is akkor van pénz, ha tudják igazolni a napi terepi munkát.

Nota bene, ezért fizetnek is, tehát a vagyonnyilatkozatok azt fogják kihozni – ha lesznek – hogy ezért a melóért a magyar átlagbér 2-4 szeresét meg lehet keresni, amelyet majd nyilván szembe lehet állítani a keveset keresőkkel, de ez azért kétélű fegyver, végig fogják még ezt gondolni.

Ráadásul, Orbánék azt is nagyon jól tudják, hogy Trump-győzelem ide vagy oda, Sorossal nem jó packázni, sőt, kifejezetten öngyilkos taktika.

Akkor meg mi van?

Egyszerűen az, hogy kifulladt a migráncs-balhé. A migráncsok ugyanis nem hülyék, megtanulták, hogy Magyarországra úgy tekintsenek, mint Montenegróra, vagyis gyorsan át akarnak jutni, vagy el akarják kerülni. Elmúlt a három nap, ameddig ez a csoda tartott, a migráncs-kérdés rendőri feladat lett, majd a kampányban lehet rá hivatkozni, de napi témának már kevés.

A rezsicsökkentés sem igazán jó ötlet, mert lassan a hülye is látja, hogy egyszerűen nem igaz.

Mint minden alkalommal, amikor Orbánék lendületes mozdulatokkal kavarni kezdik az állóvizet, arra kell gondolni, hogy a háttérben csinálnak valamit. Most is gondlohatunk ezer dologra, amely igényli a terelést.

A kedvező makroszámok tartása lehet, hogy újabb drasztikus megszorításokat, az állam újabb kisebbítését fogja hozni. Márpedig azokat tartani kell, mert az EU-s pénzek apadása mellett elengedhetetlen, hogy a nemzetközi hitelpiachoz hozzáférjünk.

A Nyugat-Putyin szkander újabb állomásai közelednek, látványos helyezkedésekkel és leginkább látványos nyugatra behódolásokkal. Ezért tökéletes Orbánnak a Trump-elnökség. Na nem azért, mert Trump jobban “szeretné” Magyarországot, mint a demokraták, hanem mert aggálytalanul lehet majd Amerika-barátnak lenni, elmúlik az André Goodfriend-affér PR-hatása (a diplomáciai nem fog még jó darabig…)

Jönnek a francia és a német választások, amelyek a magyar előtt lesznek, és döntőek lesznek abban a kérdésben, hogy lesz-e Európai Unió, és abban Magyarország helye hol lesz. Közép-Európában mindenki veszettül helyezkedik.

Úgy tűnik, hogy Orbánék ebben a helyzetben nem akarnak belemenni egy hosszú és bizonytalan választási kampányba, ahol a politikai kommunikációnak a “Mi ellen küzdünk most?” kérdés helyett a “Mi lesz, ha ránk szavazol?” kérdésre kell válaszolnia.

A választási kampány a kommunikációs lehetőségeket egyrészt szűkíti (Maradjon vagy menjen a kormány? Ha menjen, akkor ki legyen helyette?) másrészt földrajzi értelemben (mi folyik Gyöngyösön?) és témák terén is nagyon tágítja a mozgásteret.

A fentebb elősorolt bizonytalansági tényezőkkel, és azzal, hogy a Fidesznek lassan az első vonala is tele van némethszilárdokkal (akik bármikor képesek elkövérlászlózni egy választást) a rövid kampány a Fidesz érdeke. Már csak azért is, mert a hosszú kampány lehetőséget ad “arcok felépítésére” akiknek “felépítésük” után még hónapjaik vannak erőgyűjtésre, bázisépítésre.

Az ideális fideszes forgatókönyv tehát az, hogy a 2018 májusi választások teljes fordulatszámú kampánya 2018-ban kezdődjön meg, 2017 őszén még ne kezdődjön hosszú hajrá. Ehhez pedig az kell, hogy a 2017-es  uborkaszezon kezdetéig hátralevő fél évben legyen olyan téma, amely nem választási téma, de mozgásban tartha a Habonyismo gépezetét.

Kedves civilszervezetek, gratulálok, ezt megnyertétek…

Legitimációs…

Év végén megjelent a 888-on egy gyíkemberezéstől, engéózástól, civilezéstől terhes self-rape interjú (médianyalonc segédletével végrehajtott verbális önkielégítés) Orbán miniszterelnök úrral, amiből sejthető volt, hogy a 2017-es év nem kis mértékben a civil szervezetek megfélemlítéséről, ellehetetlenítéséről fog szólni.
A napokban bevetették a kormány egyik nehézbombázóját, Németh Szilárdot, aki elsőlépcsős altestként neki is ment az ellenségnek. Fejjel (vagy mi az ott, a nyakán?).

(Itt kérek elnézést, de hát nekem azt mondták, a PC-nek vége vagyon.)

Németh Szilárd a pszichológiai hadviselés egyik bevált eszköze. Ijesztő, nagy, butasága pedig elszántsággal párosodik (baszik). Nem fogta vissza magát, azonnal megfenyegette a kormány számára nem kedves civil szervezetek közül a legismertebbeket. TASZ, Magyar Helsinki Bizottság, Transparency International. …és természetesen rajtuk keresztül mindenkit, aki kormánykritikus véleményt fogalmaz meg szervezett formában.
Elgondolkodjunk-e Ésik úrral, hogy akkor mi most szervezett formában vagyunk-e? Lehet, hogy ezt nem mi döntjük el?

Lényeg, hogy Németh Szilárd (a kormány bunkós botja) nem igazán tudja, miről is beszél, de ez azért nem teljesen független a kormány stratégáinak akaratáról. Biztos, ami biztos. Először fenyegetnek, majd megnézik, hogy mit lehet tenni, a jog biztosította keretek között, illetve hogyan, mennyire lehet átírni a játékszabályokat, hogy mégjobban lejtsen a pálya.

Érzésem szerint ebbe a harcba nekünk is bele kell állnunk. Lesznek még posztok. Egyelőre az ÉRVÉNYTELEN FB oldal illetve a blog képezi a hadszínteret, de idén még nem söröztünk a blog szerkesztőségével, szóval még bármi lehetséges.

Tromb

vidijó 6:40-től: