Macron, avagy a populizmus

A nemzetközi sajtóban Emmanuel Macron Marine Le Pen fölött aratott választási győzelmének egyik fő narratívája, hogy megtörni látszik a nyugati világon 2016 óta végigsöprő populista politikai hullám. Bebizonyosodott, hogy a mainstream politizálásnak igenis vannak tartalékai, a Brexit és Trump győzeme inkább pillanatnyi kilengés, a körülmények szerencsétlen összjátéka volt, mint egy hosszabb távú trend kezdete. Lehet megnyugodni, innentől „business as usual” van.

 

Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A 2017-es francia elnökválasztás legfőbb tanulsága, hogy a populizmus egyértelműen a XXI-dik század elejének domináns politikai irányzatává vált, és az eddigi „mainstream politizálás” az, amely marginalizálódik. És nem, elsősorban nem azért, mert Marine Le Pen veresége ellenére a Front National minden eddiginél több szavazatott szerzett, és potenciálisan a legjelentősebb francia ellenzéki erővé válhat. Hanem azért, mert Emmanuel Macron – populista. Sőt, ha jobban megnézzük, a választásokon eredetileg induló 11 jelöltből a két hagyományosan vezető politikai erő (a szocialisták és a republikánusok) képviselőinek kivételével az ÖSSZES valamiféle populista politikai programmal állt ki. És a két mainstream jelölt közül – az 5-dik Köztársaság történetében először – egyik sem jutott a második fordulóba.

 

Na de hogy lenne Emmanuel Macron populista?! – kérdezhetnénk. Hiszen ő éppen hogy mindennel szembenáll, amit a jobboldali populisták (Le Pen, Trump, Farage) képviselnek, sőt, a baloldali populizmusnak (Mélenchon, Corbyn, Ciprasz) is esküdt ellenfele! Macron egy liberális centrista technokrata, nem? De. Viszont ez egyáltalán nem zárja ki, hogy populista legyen. Ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldhatjuk fel, hogy rendesen definiáljuk a populizmus lényegét. Az ugyanis tévedés, ha a populizmust a szélsőséges jobb- vagy baloldali politikai irányzatokkal azonosítjuk. Már csak azért is, mert a hagyományos szélsőjobb (fasizmus/nácizmus) és szélsőbal (marxizmus/kommunizmus) egyáltalán nem populista, hanem épp ellenkezőleg: elméleti ideológiákon alapuló politikai irányzatok, amelyek akár a „nép” akarata ELLENÉRE, erőszakkal is meg akarják valósítani utopisztikus elképzeléseiket.

 

Ezzel szemben a populizmus lényege az, hogy politikáját nem egy kidolgozott társadalomelméletre és gazdasági modellre, hanem a népet az adott pillanatban leginkább foglalkoztató problémákra, és az azokra ajánlott konkrét, gyakran túlzottan leegyszerűsítő megoldásokra építi. Ezek a problémák sokfélék lehetnek, manapság az identitásválság, a globalizáció problémái, a migráció és a kultúrharc (ideértve az olyan kérdéseket, mint például az LGBT-jogok vs vallási hagyományok) a legnépszerűbb témák. A hagyományos ideológiákkal ellentétben, ahol a különböző gyakorlati kormányzati problémákra adott válaszokat egy többé-kevésbé koherens elméleti rendszerből vezetik le, a populisták mindenféle politikai irányzattól kölcsönöznek megoldásokat, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ezek egymással nem kompatibilisek, sőt akár ellentmondóak. A populista mozgalmak ideológiailag igen változatosak lehetnek, gyakorlatilag leképezik a „hagyományos” politikai palettát: jobb, bal, zöldek. Viszont esetükben ezek a cimkék inkább önmeghatározáson, mint valódi tartalmon alapulnak, hiszen például az elvileg jobboldali populista Nemzeti Front gazdasági programja alig különbözik a szélsőbalos Mélenchonétól, míg az elvileg elitellenes és az „egyszerű munkásemberek” pártján álló Trump eddigi intézkedései még a legmegveszekedettebb neoliberális közgazdászok szerint is túlságosan a társadalmi egyenlőtlenségek erősítése irányába hatnak.

 

A különféle populista mozgalmakban leginkább az a közös, hogy az arculatukat és összetartó erejüket nem egy kidolgozott ideológia, hanem egy karizmatikus vezető adja. Elsősorban a vezető személye az, akiben a mozgalom követői „hisznek”, ezért nem probléma számukra az, ha az ideológia és a program inkoherens, és akár folyamatosan változik is. A lényeg az, hogy a vezető el tudja hitetni magáról, hogy egyedül ő az, aki a választókat foglalkoztató problémákat meg tudja oldani. Az, hogy pontosan hogyan, másodlagos kérdés, egyszerűen ekkora nagy májer és kész. Ezt az alapállást láthatjuk Trumpnál, Putyinnál, Orbánnál vagy Hugo Cháveznél, és a Brexit-szavazást sem lehetett volna megnyerni, ha nincs Nigel Farage és Boris Johnson a maguk szórakoztatóan excentrikus személyiségével.

 

És itt térjünk vissza Emmanuel Macronra. A volt szocialista gazdasági miniszter, Hollande elnök tanácsadója, volt befektetési bankár képes volt „kívülállóként”, a stagnáló és diszfunkcionális rendszer éles kritikusaként választást nyerni. Ez kábé ugyanaz a trükk, amit Donald Trump mutatott be az USA-ban (és persze a milliomos politikusdinasztia sarja, Marine Le Pen is pont annyira a „nép embere”, mint Trump). Macron alig egy éves politikai mozgalma, az En Marche! teljes egészében az elnök személye körül alakult meg (a mozgalom nevének rövidítése ugyebár EM!, és hát eléggé nehéz elhinni azt az állításukat, hogy csak véletlen az egybeesés…), és meglehetősen eklektikus hátterű és politikai meggyőződésű tagság alkotja. Macron programja úgy „centrista”, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal javaslataiból is átvesz elemeket, és mindezt egy egyszerre hazafias hangvételű és EU-párti retorikával tálalja. A francia sajtó már a kampány elejétől fogva azon gúnyolódott, hogy Macron kedvenc szava az „ugyanakkor”, amit előszeretettel használ arra, hogy programjának látszólag összeegyeztethetetlen pontjait megmagyarázza (példa: Franciaországnak liberalizálnia kell a munkaerőpiacát, ugyanakkor erősítenie kell a szociális biztonságot). Amellett sem lehet elmenni, hogy Emmanuel Macron született médiasztár (ebben is hasonlít Trumpra): fiatal, szemtelenül jóképű, és a feleségével való szokatlan kapcsolata a bulvársajtó számára égi manna. Bár sokan Obamához hasonlítják, szerintem jobb párhuzam Justin Trudeau kanadai miniszterelnök: ő is sokkal inkább halivudisztár stílusával, mint politikusi kvalitásai alapján lett a liberális világ kedvence.

 

Na várjunk csak. Akkor most végül is Franciaország és a világ nem járt semmivel sem jobban, mint ha Marine Le Pen lett volna az új francia elnök? Macron nem a Nyugat megmentője, hanem egyszerű szemfényvesztő, egy liberális Trump? Ezt ebben a pillanatban természetesen még nem tudhatjuk. Hogy Macron elnöksége mennyire lesz sikeres, az rengeteg dologtól fog függeni: a hamarosan következő parlamenti választásoktól és a valószínű koalíciós kényszertől, a német és az olasz választásoktól, a világgazdaság alakulásától, a terrorellenes harc sikerességétől, stb, stb, stb. Nem lesz könnyű dolga, az biztos. A kihívások hatalmasak, az idő pedig kevés – Hollande katasztrófálisan népszerűtlen elnöksége után a franciáknak nem lesz türelmük éveket várni az első kézzelfogható eredményekre. Viszont egy dolog biztatónak látszik: minden hasonlóság ellenére, Macron nem Trump. Kettejük között alapvető különbség, hogy a francia elnök félelmetesen okos, művelt és felkészült gazdasági szakember, akinek hihetetlenül jó a politikai érzéke. Amennyiben az ember megvizsgálja Macron programját, a némileg homályos részletek ellenére összeáll egy egészen világos és plauzibilis stratégia, amely elméletileg még működhet is, amennyiben sikerül legalább nagy vonalakban megvalósítani. Ennek lényege röviden az eurozóna alapvető gazdasági egyensúlytalanságainak és az ezzel összefüggő német dominanciának a megváltoztatása – egyfelől a francia gazdaság liberalizációjával és versenyképesebbé tételével, másfelől az eurozóna eddiginél sokkal szorosabb integrációja a fiskális és gazdaságpolitikai unió irányába való elmozdulással. Politikailag Macron szintén az európai integráció minél gyorsabb előmozdítását akarja – közös védelmi politikával és határőrizettel, az európai demokratikus intézmények (Parlament, Bíróság) szerepének erősítésével. Mindezt „kétsebességes” formában, tehát kizárólag a „magországok” részvételével. Ugyan ezek nem új törekvések, évtizedek óta most először reális esély lehet a megvalósításukra. Ehhez a lehetőséget paradox módon a Brexit (a britek elvi föderalizmus-ellenességének kiiktatásával), valamint a jobboldali polpulizmus által jelentett fenyegetés (a német politikai állóvíz felkavarásával) teremtették meg. Amennyiben ez valóban sikerül, Macron történelmet írhat, és a nagy európai államférfiak között fogják emlegetni. Ellenkező esetben „kipukkad a lufi”, és a következő választásokon Le Pen szinte biztos befutóként indul.

 

Egy biztos: az elkövetkező években minden választáson és minden politikai irányzatban előtérbe fog kerülni a populista retorika a „régies” technokrata politizálással szemben. Julius Caesar legyőzte Cato-t.

20 hozzászólás

 1. neoprimitiv — 2017-05-11 15:08 

“A hagyományos ideológiákkal ellentétben, ahol a különböző gyakorlati kormányzati problémákra adott válaszokat egy többé-kevésbé koherens elméleti rendszerből vezetik le, a populisták mindenféle politikai irányzattól kölcsönöznek megoldásokat, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ezek egymással nem kompatibilisek, sőt akár ellentmondóak.”

Ez egy érdekes kérdés, nálunk ugye a Momentum kapcsán került most előtérbe. Hogy nagyon marxista legyek, úgy gondolom, hogy ha a gyakorlati problémákra valóban megoldást jelentenek a javaslatok és intézkedések (nem csak kozmetikázást), akkor az, hogy ezek eredetileg különböző, akár egymással ellentétes irányzatokban jelentek meg, nem az új integrálót minősíti, hanem az objektív valósághoz alkalmazkodni képtelen irányzatokat.

Sokszor úgy érzem a mai politikai vitákat látva, hogy a “klasszikus” politikusok megpróbálják a saját ideológiai Prokrutész ágyukba gyömöszölni a valóságot – aztán meglepődnek, amikor a választók átlátják, hogy ez nem megy és hol itt, hol ott látványosan kilógnak a lónak a lábai.

 2. panamajack — 2017-05-11 15:23 

@neoprimitiv: Így van. Ez az egyik fő oka a populizmus előretörésének.

 3. escargot — 2017-05-11 15:44 

A Blogstar jóvoltából tudhatjuk, hogy a feleség köztörvényes liliomtipró (“közönséges sittes”), megtörte Macron lelkét, ezért szabadult rá Európára ez a migránssimogató, globalista, liberális rettenet…

 4. yenoee — 2017-05-11 16:29 

A nap, amikor rájöttem, hogy én is populista vagyok.
Nagyon jó írás!

 5. Tromb74 — 2017-05-11 16:35 

@escargot: 😀 😀 😀

 6. Tromb74 — 2017-05-11 18:49 

A populizmus mibenlétét még érdemes majd boncolgatni, mert ez is inkább egy spektrumon mozgó valami, mint a mainstream politikiai irányzatok, ráadásul ahogy írod, társul hozzá valamilyen ideológia vagy ideológiák kölcsönhatásából összeállt eszmerendszer szerűség..
Első fontos lépésként a libsi, náci stb.mintájára meg kell alkotni a pejoratív mellékízű verzióját. A popi, popsi, puli jut elsőre eszembe.Ráadásul hozzá kell fűzni a rá jellemző ideológiai irányzatot is. libsipopsi, nemzetipopsi, komcsipopsi.
Valóban úgy tűnik, hogy a popolizmus, mint politikai tényező, gyakorlat, irányzat vagy mi, meghatározó lesz a következő évtizedekben, tehát valamiféle viszonyulást kell hozzá kialakítanunk.

Az ugye nem működik, ha a korábbi eszmerendszerek következetességét a technokrata politizálással párosítjuk, mert nem lehet vele hatalomra jutni, az meg nem lehet egy politikai párt célja hosszútávon, hogy ellenzéki pártként képvisel valamit (kivétel persze nálunk).

Az egy teljesen emberi dolog, hogy a nép olyan vezetőt választ, ami saját eléggé összetett értékrendjéből következik. Világunk ebbe az irányba változik. Ma már egy politikus az nem egy időnként fekete-fehér képen megjelenő valaki, akinek napilapokban olvashatjuk a gondolatait, hanem részben celeb is. Az Usában ez már jó ideje így van, gondoljunk pl. Reagenra, de Obama is volt annyira valóságshow szereplő, mint Trump. Ha visszatekintünk a történelembe, akkor annak nagy alakjai ritkán emlékeztettek pl. Medgyessyre vagy Horn Gyulára. Többnyire karakterek voltak, kitalált vagy valóságos sztorik fűződtek személyükhöz, egyáltalán nem voltak érdektelenek. ez még akkor is számított, amikor nem a nép választotta őket, mert egy királyi udvarban is sokat számított, ha valaki meggyőző és érdekes személyiség.

Ez most akkor jó? Nem jó, és nem rossz. Ez egy tényező, amivel számolni kell, akkor, ha egy pártot és annak programját sikerre akarunk vinni. Nyilvánvalóan a világ problémáinak megoldásához a technokraták kezében van a kulcs, csak éppen baszhatják, ha a gondolataik nem jutnak érvényre.

Magyar viszonylatban erre nagyon jó példa Gyurcsány és Orbán párharca. Gyurcsány alapvetően egy technokrata háttérrel rendelkező karizmatikus személyiségként ért a csúcsra. Orbán pedig népmesei motívumokból és tisztán innen-onnan kölcsönzött eszmék egyvelegéből építkező, de szintén karizmatikus személyiségként csapott össze vele. Én emlékszem arra a vitára. Gyurcsány lényegében megette Orbánt reggelire. Miért? Mert sokkal felkészültebb és okosabb volt nála, karizmájuk pedig egyenértékű. Gyurcsány vállalkozó volt. Hátszéllel érkezett a piacra, de profitot termelt. Nem veri le a víz, ha egy üzleti tervet, vagy egy állam költségvetését tolják az orra alá. Érti. Ezzel szemben Orbán a mai napig nem tud piaci alapon profitot produkálni. Pénzt szerez (lop), majd elveri, ennyiből áll a tudománya. Ez a vitában úgy nézett ki, hogy Orbán bármit próbált hazudni, Gyurcsány csípőből rámutatott annak lehetetlenségére, és tényleg nagyon jól csinálta. Igazából végül hosszútávon nem Orbán nyert, hanem Gyurcsány veszített.

Sok helyen elrontotta, de az egyik ilyen az volt, hogy nem tudta a technokráciát meg a populizmust egyeztetni. Tényleg volt olyan próbálkozása, hogy közgazdasági megközelítésben elmagyarázza a jónépnek a költségvetést. Hát optimista volt. Amikor rájött, hogy ezt így nem lehet eladni, szépen át is tért a tisztán populista útra. Na, ebben mondjuk tényleg sokkal ügyesebb az, akit nem kötnek röghöz a tények meg a tudás, bármit kiejt a száján, sőt még maga is elhiszi.

Ebből annyi az érdekes, hogy a sikerhez vezető út valamilyen mértékben tartalmaz populista komponenseket is. Tényleg nem ördögtől való, hogy olyan témákkal is foglalkozni kell, aminek a jelentősége sokkal kisebb, mint amennyire a nép pörögni képes rajta. Sajnos valamilyen mértékben meg is kell ezeket valósítani, ha tartós sikerre, és más területeken is eredményekre vágyik valaki. A hangsúly a mértéken van, meg az egész program összetételén. Nekem nem azzal van bajom, hogy Orbán egy karizmatikus figura, aki tud a nép nyelvén beszélni, hanem azzal, hogy nincs mögötte semmi, de semmi más tudás.

Viszont hirtelen mégis kit tudnánk kiküldeni Brüsszelbe? Juncker(popsi), Macron (popsi), Schulz(nagyon popsi), nem jut eszembe a kócos fogú zilált libsi neve (full popsi). És igen, Merkel anyó is él a populizmus eszközeivel, ha a cél megkívánja. Mindegyikük karizmatikus, kőkemény figura. Hát hazai pályán vannak ugyan valamennyire karakteres figurák a parlamenti és azon kívüli ellenzék soraiban, de hát azért Orbánhoz képest eléggé nyeszlettek.

Márpedig nyerni ma Magyarországon ilyennel lehet. Még a profilja is összerakható valamennyire. 40-55 év közötti fehér, enyhén hímsoviniszta férfi. Kicsit nemzeti, kicsit tapló, maszkulin, van pocakja, nem túl magas, nem túl alacsony (na jó az lehet) és szereti a kolbászt meg a pörköltet. Alapvetően vidéken érzi jól magát, de ha a belvárosba kényszerül, akkor se ijed meg. Taplóságából eredő frusztrációját pökhendiséggel palástolja, majd rájátszva suttyóságára kézzel eszi a pörköltet, miközben megjegyzi, hogy nagyon finom, DE az igazit csak az ASSZONY vagy az ember ÉDESANYJA főzheti gőzölgő kis tűzhelyén a családi otthon melegében, miközben a FÉRFI,a HÁZ URA asztalra tett lábbal nézi a meccset, ahogy azt jó magyar ember szokja. Na most ehhez képest még Vona is nyálasszájú zsurpubi.

Innen szép nyerni.

 7. panamajack — 2017-05-12 11:43 

@Tromb74: “Ez most akkor jó? Nem jó, és nem rossz. Ez egy tényező, amivel számolni kell, akkor, ha egy pártot és annak programját sikerre akarunk vinni. Nyilvánvalóan a világ problémáinak megoldásához a technokraták kezében van a kulcs, csak éppen baszhatják, ha a gondolataik nem jutnak érvényre.” – igen, ez egy nagyon fontos meglátás.

 8. mate — 2017-05-12 14:32 

“A különféle populista mozgalmakban leginkább az a közös, hogy az arculatukat és összetartó erejüket nem egy kidolgozott ideológia, hanem egy karizmatikus vezető adja.” – ez igaz. De szerintem nem szamolsz a populista politika egy meginkabb iranyado jellemzojevel. A populizmus mindig az elit (hazai vagy globalis) ellen iranyul, aki a nemzet (az emberek) bajainak okozoja. Szelsobaloldali populistak szerint az elit kizsakmanyolja az embereket (Melenchon, Chavez, hosszu lista…). Szelsojobboldali populistak eseteben a hazai elit a bevandorlokat segiti az emberek helyett (Brexit, AfD, Trump, Wilders, Le Pen), vagy a globalis elit fenyeget minket (Oroszorszag, Magyarorszag, Kina, …).
Macron a populizmus ellentete.

 9. panamajack — 2017-05-12 15:18 

@mate: Tévedsz. Macron kampányában igen fontos szerepet játszott a bepunnyadt és korrumpálódott hagyományos francia politikai elit ostorozása.

 10. mate — 2017-05-12 16:52 

@panamajack: Ez szerintem kritika volt (valoszinuleg jogos is), nem pedig ellensegkep allitasa a tomegek ele. Nem tudom jol megfogalmazni hol huzodik a valasztovonal, de a minosegi kulonbseget erezni. Es ez szerintem szetfesziti az egy kategoriat, amibe Macron-t es Trumpot tuszkolnank. Ha ugy gondolod Macron gyozelme beleillik a “populista hullamba”, akkor hogyan jellemezted volna a Le Pen gyozelmet? A kerdes oszinte, nem cafolni akarom a cikket, szokas szerint jo volt, de ezt az (eleg sarkalatos) pontjat tulzott leegyszerusitesnek erzem.

 11. panamajack — 2017-05-12 17:10 

@mate: A különbség az, hogy Macron egy alapvetően technokrata programot próbál eladni populista marketinggel. Le Pen és Trump ellenben a populista retorikájukból vezetik le a programjukat, ami hát olyan is.

 12. Tromb74 — 2017-05-12 17:16 

@panamajack: s, itt van az a bizonyos választóvonal.

 13. Tromb74 — 2017-05-12 17:29 

@mate: Abban igazad van, hogy a populizmus, mint IDEOLÓGIA az elitizmus ellentéte, de a populizmus ideológiai irányzatának a módszereit inkább populistának hívjuk, ez viszont más ideológiai rendszerekkel is párosítható. Példul számomra a liberálpopulizmus inkább a populizmus megengedőbb változata, a populista liberalizmus meg a leegyszerűsített, vagy szájbarágós liberalizmus.
Vagy még ki tudok olyat találni, hogy kommunikációs populizmus, ami kb. a széleskörű néphülyítés megfelelője lehetne. Szóval, ez még kicsit ízlelgetős témának tűnik nekem.

 14. rammjaeger — 2017-05-12 19:35 

@Tromb74:

Most nem azért, de a populizmus nem ideológia, hanem politikai módszer, és nem is az elitizmus ellentéte.

 15. Tromb74 — 2017-05-13 05:06 

@rammjaeger: De. Is.

 16. ganjagym — 2017-05-13 08:39 

Europa szamara a kerdes csak annyi volt, ‘Macron, vagy halal”. A halalt is lehet valasztani persze, szivunk joga, a baj mindossze annyi, mint a klasszikus viccben, ‘OK, akkor halal, de elotte egy kis ungabunga’.

 17. professzorpizka — 2017-05-13 18:58 

@Tromb74: Ne foglalkozz jéger barátunk provokációival 🙂

 18. tudi — 2017-05-14 17:05 

Szvsz a populizmus eléggé sokféle lehet, meg szerintem valamilyen egészséges mértékben kell is alkalmazni, hiszen vannak problémák, amikre az egyszerű nép hangján is el kell magyarázni, aztán lehet később rá technokrata választ adni. Gond ott van, mikor mindent leegyszerűsítünk a faék szintjére és így próbáljuk eladni, főleg az emberek érzelmeire hatni, meg főleg úgy, hogy mi vagyunk az igazság egyedüli tudói. Az, hogy a “hagyományos pártok” megbuktak szerintem nem rossz, az már más kérdés, hogy mik lesznek helyettük. A történelemben is számos olyan került megvalósításra, amire ma rá lehetne sütni a populista jelzőt, de igazából reálpolitikai döntés volt az akkori korban.

 19. pandacsoki — 2017-05-16 21:26 

Fillon szvsz nem azért vesztett, mintha nem lett volna meggyőző a programja, hanem mert évekkel ezelőtt olyan kamu jogcímen foglalkoztatta a feleségét, hogy még csak kamu tanulmányokat se írt az asszony cserébe, amire most hivatkozni lehetett volna.

“nem egy kidolgozott társadalomelméletre és gazdasági modellre, hanem a népet az adott pillanatban leginkább foglalkoztató problémákra, és az azokra ajánlott konkrét, gyakran túlzottan leegyszerűsítő megoldásokra építi.”

ahány gazdasági modellt láttam, mind túlzottan leegyszerűsítő megoldásokkal operált, pl. “az ember önző”. Ez marhára leegyszerűsítő és nem is igaz, sem a “láthatatlan kéz”. Vagy ugye az elmélet, hogy káros az állami beavatkozás, ez mindaddig érvényes, míg nem a bankokat kell kimenteni, mert akkor hirtelen hasznos lesz stb.

 20. panamajack — 2017-05-16 22:50 

@pandacsoki: azt hiszem, a populizmust neked találták ki! 🙂

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.