Macron, avagy a populizmus

A nemzetközi sajtóban Emmanuel Macron Marine Le Pen fölött aratott választási győzelmének egyik fő narratívája, hogy megtörni látszik a nyugati világon 2016 óta végigsöprő populista politikai hullám. Bebizonyosodott, hogy a mainstream politizálásnak igenis vannak tartalékai, a Brexit és Trump győzeme inkább pillanatnyi kilengés, a körülmények szerencsétlen összjátéka volt, mint egy hosszabb távú trend kezdete. Lehet megnyugodni, innentől „business as usual” van.

 

Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A 2017-es francia elnökválasztás legfőbb tanulsága, hogy a populizmus egyértelműen a XXI-dik század elejének domináns politikai irányzatává vált, és az eddigi „mainstream politizálás” az, amely marginalizálódik. És nem, elsősorban nem azért, mert Marine Le Pen veresége ellenére a Front National minden eddiginél több szavazatott szerzett, és potenciálisan a legjelentősebb francia ellenzéki erővé válhat. Hanem azért, mert Emmanuel Macron – populista. Sőt, ha jobban megnézzük, a választásokon eredetileg induló 11 jelöltből a két hagyományosan vezető politikai erő (a szocialisták és a republikánusok) képviselőinek kivételével az ÖSSZES valamiféle populista politikai programmal állt ki. És a két mainstream jelölt közül – az 5-dik Köztársaság történetében először – egyik sem jutott a második fordulóba.

 

Na de hogy lenne Emmanuel Macron populista?! – kérdezhetnénk. Hiszen ő éppen hogy mindennel szembenáll, amit a jobboldali populisták (Le Pen, Trump, Farage) képviselnek, sőt, a baloldali populizmusnak (Mélenchon, Corbyn, Ciprasz) is esküdt ellenfele! Macron egy liberális centrista technokrata, nem? De. Viszont ez egyáltalán nem zárja ki, hogy populista legyen. Ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldhatjuk fel, hogy rendesen definiáljuk a populizmus lényegét. Az ugyanis tévedés, ha a populizmust a szélsőséges jobb- vagy baloldali politikai irányzatokkal azonosítjuk. Már csak azért is, mert a hagyományos szélsőjobb (fasizmus/nácizmus) és szélsőbal (marxizmus/kommunizmus) egyáltalán nem populista, hanem épp ellenkezőleg: elméleti ideológiákon alapuló politikai irányzatok, amelyek akár a „nép” akarata ELLENÉRE, erőszakkal is meg akarják valósítani utopisztikus elképzeléseiket.

 

Ezzel szemben a populizmus lényege az, hogy politikáját nem egy kidolgozott társadalomelméletre és gazdasági modellre, hanem a népet az adott pillanatban leginkább foglalkoztató problémákra, és az azokra ajánlott konkrét, gyakran túlzottan leegyszerűsítő megoldásokra építi. Ezek a problémák sokfélék lehetnek, manapság az identitásválság, a globalizáció problémái, a migráció és a kultúrharc (ideértve az olyan kérdéseket, mint például az LGBT-jogok vs vallási hagyományok) a legnépszerűbb témák. A hagyományos ideológiákkal ellentétben, ahol a különböző gyakorlati kormányzati problémákra adott válaszokat egy többé-kevésbé koherens elméleti rendszerből vezetik le, a populisták mindenféle politikai irányzattól kölcsönöznek megoldásokat, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ezek egymással nem kompatibilisek, sőt akár ellentmondóak. A populista mozgalmak ideológiailag igen változatosak lehetnek, gyakorlatilag leképezik a „hagyományos” politikai palettát: jobb, bal, zöldek. Viszont esetükben ezek a cimkék inkább önmeghatározáson, mint valódi tartalmon alapulnak, hiszen például az elvileg jobboldali populista Nemzeti Front gazdasági programja alig különbözik a szélsőbalos Mélenchonétól, míg az elvileg elitellenes és az „egyszerű munkásemberek” pártján álló Trump eddigi intézkedései még a legmegveszekedettebb neoliberális közgazdászok szerint is túlságosan a társadalmi egyenlőtlenségek erősítése irányába hatnak.

 

A különféle populista mozgalmakban leginkább az a közös, hogy az arculatukat és összetartó erejüket nem egy kidolgozott ideológia, hanem egy karizmatikus vezető adja. Elsősorban a vezető személye az, akiben a mozgalom követői „hisznek”, ezért nem probléma számukra az, ha az ideológia és a program inkoherens, és akár folyamatosan változik is. A lényeg az, hogy a vezető el tudja hitetni magáról, hogy egyedül ő az, aki a választókat foglalkoztató problémákat meg tudja oldani. Az, hogy pontosan hogyan, másodlagos kérdés, egyszerűen ekkora nagy májer és kész. Ezt az alapállást láthatjuk Trumpnál, Putyinnál, Orbánnál vagy Hugo Cháveznél, és a Brexit-szavazást sem lehetett volna megnyerni, ha nincs Nigel Farage és Boris Johnson a maguk szórakoztatóan excentrikus személyiségével.

 

És itt térjünk vissza Emmanuel Macronra. A volt szocialista gazdasági miniszter, Hollande elnök tanácsadója, volt befektetési bankár képes volt „kívülállóként”, a stagnáló és diszfunkcionális rendszer éles kritikusaként választást nyerni. Ez kábé ugyanaz a trükk, amit Donald Trump mutatott be az USA-ban (és persze a milliomos politikusdinasztia sarja, Marine Le Pen is pont annyira a „nép embere”, mint Trump). Macron alig egy éves politikai mozgalma, az En Marche! teljes egészében az elnök személye körül alakult meg (a mozgalom nevének rövidítése ugyebár EM!, és hát eléggé nehéz elhinni azt az állításukat, hogy csak véletlen az egybeesés…), és meglehetősen eklektikus hátterű és politikai meggyőződésű tagság alkotja. Macron programja úgy „centrista”, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal javaslataiból is átvesz elemeket, és mindezt egy egyszerre hazafias hangvételű és EU-párti retorikával tálalja. A francia sajtó már a kampány elejétől fogva azon gúnyolódott, hogy Macron kedvenc szava az „ugyanakkor”, amit előszeretettel használ arra, hogy programjának látszólag összeegyeztethetetlen pontjait megmagyarázza (példa: Franciaországnak liberalizálnia kell a munkaerőpiacát, ugyanakkor erősítenie kell a szociális biztonságot). Amellett sem lehet elmenni, hogy Emmanuel Macron született médiasztár (ebben is hasonlít Trumpra): fiatal, szemtelenül jóképű, és a feleségével való szokatlan kapcsolata a bulvársajtó számára égi manna. Bár sokan Obamához hasonlítják, szerintem jobb párhuzam Justin Trudeau kanadai miniszterelnök: ő is sokkal inkább halivudisztár stílusával, mint politikusi kvalitásai alapján lett a liberális világ kedvence.

 

Na várjunk csak. Akkor most végül is Franciaország és a világ nem járt semmivel sem jobban, mint ha Marine Le Pen lett volna az új francia elnök? Macron nem a Nyugat megmentője, hanem egyszerű szemfényvesztő, egy liberális Trump? Ezt ebben a pillanatban természetesen még nem tudhatjuk. Hogy Macron elnöksége mennyire lesz sikeres, az rengeteg dologtól fog függeni: a hamarosan következő parlamenti választásoktól és a valószínű koalíciós kényszertől, a német és az olasz választásoktól, a világgazdaság alakulásától, a terrorellenes harc sikerességétől, stb, stb, stb. Nem lesz könnyű dolga, az biztos. A kihívások hatalmasak, az idő pedig kevés – Hollande katasztrófálisan népszerűtlen elnöksége után a franciáknak nem lesz türelmük éveket várni az első kézzelfogható eredményekre. Viszont egy dolog biztatónak látszik: minden hasonlóság ellenére, Macron nem Trump. Kettejük között alapvető különbség, hogy a francia elnök félelmetesen okos, művelt és felkészült gazdasági szakember, akinek hihetetlenül jó a politikai érzéke. Amennyiben az ember megvizsgálja Macron programját, a némileg homályos részletek ellenére összeáll egy egészen világos és plauzibilis stratégia, amely elméletileg még működhet is, amennyiben sikerül legalább nagy vonalakban megvalósítani. Ennek lényege röviden az eurozóna alapvető gazdasági egyensúlytalanságainak és az ezzel összefüggő német dominanciának a megváltoztatása – egyfelől a francia gazdaság liberalizációjával és versenyképesebbé tételével, másfelől az eurozóna eddiginél sokkal szorosabb integrációja a fiskális és gazdaságpolitikai unió irányába való elmozdulással. Politikailag Macron szintén az európai integráció minél gyorsabb előmozdítását akarja – közös védelmi politikával és határőrizettel, az európai demokratikus intézmények (Parlament, Bíróság) szerepének erősítésével. Mindezt „kétsebességes” formában, tehát kizárólag a „magországok” részvételével. Ugyan ezek nem új törekvések, évtizedek óta most először reális esély lehet a megvalósításukra. Ehhez a lehetőséget paradox módon a Brexit (a britek elvi föderalizmus-ellenességének kiiktatásával), valamint a jobboldali polpulizmus által jelentett fenyegetés (a német politikai állóvíz felkavarásával) teremtették meg. Amennyiben ez valóban sikerül, Macron történelmet írhat, és a nagy európai államférfiak között fogják emlegetni. Ellenkező esetben „kipukkad a lufi”, és a következő választásokon Le Pen szinte biztos befutóként indul.

 

Egy biztos: az elkövetkező években minden választáson és minden politikai irányzatban előtérbe fog kerülni a populista retorika a „régies” technokrata politizálással szemben. Julius Caesar legyőzte Cato-t.

A Franciaországi választásokra

Idén két sorsdöndő választás lesz a Brexit utáni Európa két legjelentősebb államában, aminek a jelentősége a tavaly év végi USA-elnökválasztáshoz mérhető. Magyaroknak talán meglepő módon, ezek közül ezúttal a franciaországinak nagyobb a tétje. Németországban – még ha Merkel esetleg veszítene is – van egy alapvető politikai konszenzus, ami biztosítja, hogy a német bel- és külpolitika egyelőre nem fog olyan radikálisan új irányt venni, mint ahogyan az Trump elnökké választásával Amerikában megtörtént.

Ez alapvetően még megnyugtató is lehetne, ha nem lenne szomorú tény, hogy az utóbbi évtized német hegemóniája mérhetetlen gazdasági és politikai károkat okozott Nyugat-Európa szegényebbik részén, különösen a a mediterrán országokban, de Franciaországban is. Mostanra már nehezen vitatható, hogy a 2008-as válság európai (német) kezelése alapvetően elhibázott volt. Pontosabban Németország és a fejlett északi államok jól jártak vele, de a mediterrán térséget az erős euró és az exportorientált, náluk sokkalta versenyképesebb Németország által az EU-ra kényszerített megszoritó pénzügypolitika teljesen a padlóra küldte. Ez a leglátványosabban a görög válságban csúcsosodott ki, de Spanyolország, Portugália, és különösen Olaszország is borzasztó nehéz helyzetben van, miközben a második legnagyobb európai gazdaság, a francia, évek óta küszködik és stagnál. Ez a helyzet (valamint a 2015-ös menekültválság ügyetlen kezelése) nagyban hozzájárult egyrészt a Brexit-tábor győzelméhez, másrészt az euroszkeptikus populista pártok megerősödéséhez, ami Trump EU-ellenességével megfejelve mostanra már az Unió életképességét kérdőjelezi meg.

Ebben a helyzetben Franciaország jelentősége az EU életben tartása és elkerülhetetlen reformja szempontjából rendkívül megnövekedett, ráadásul a gyenge és szervilis Hollande után szinte biztosan egy sokkal markánsabb, a francia érdekeket Németországgal szemben erőteljesebben képviselő elnök fog hatalomra jutni. Nagyon nem mindegy azonban, hogy kicsoda.

A múlt hétvégén megvolt a francia Szocialista Párt (a jelenlegi kormánypárt) előválasztásának első fordulója. Ugyan még hátra van a második forduló, ahol kiderül ki lesz a baloldal első számú jelöltje, néhány fontos kérdés már most eldőlt. Először is, a leköszönő elnök nem is indult, ami nem meglepő annak a fényében, hogy François Hollande az 5-dik Köztársaság történetének legnépszerűtlenebb elnökeként fejezi be politikai pályafutását. Másodszor, a papírforma szerint esélyes Manuel Valls (Hollande technokrata miniszterelnöke) nem nyerte meg az első fordulót, hanem a második helyre szorult az eddig viszonylag ismeretlen, alter-balos (öko-elkötelezett, alapjövedelem-párti) Benoit Hamon mögött. A második forduló köztük fog eldőlni, és Valls esélyei nem túl jók. A harmadik, és talán a legfontosabb szempont a meglepően alacsony részvétel: az idei szocialista előválasztásokon alig 1,5 millióan szavaztak (ami sokkal kevesebb, mint 5 évvel ezelőtt), ellentétben a jobbközép Republikánusok több, mint 4 milliós előválasztási részvételével. Ez megerősíti azokat a jóslatokat, miszerint akárki is lesz a szocialisták jelöltje, nagyon rosszak lesznek az esélyei az elnökválasztáson, még a második fordulóba való bejutásra is. A francia baloldal talán még soha nem volt ennyire megosztott, kibékíthetetlen ellentétekkel a Melenchon-féle kommunisták (akik akár a szavazatok 10%-át is elvihetik), az alter-balosok és zöldek, valamint a Valls-féle balliberális vonal képviselői között.

A balliberálisok pedig minden bizonnyal amúgy sem Valls-ra szavaznának, hanem Emmanuel Macron-ra, aki bár jó ideig Hollande gazdasági minisztere volt, már több, mint egy éve szakított az elnökkel és a szocialistákkal, és most független jelöltként indul az elnökválasztásokon. Jelenleg Fillon és Le Pen után a harmadik legesélyesebb jelöltnek tartják. Viszont hatalmas kérdőjel, hogy a baloldali szavazók nagyobbik része – esélyes szocialista jelölt híján – ki mellé áll majd az elnökválasztás második fordulójában, ahol a legvalószínűbb forgatókönyv egy jobboldali konzervatív – jobboldali populista (Fillon – Le Pen) párbaj lesz. A balliberálisok minden bizonnyal kibékülnének Fillonnal, ha az FN az alternatíva, de a munkásosztály egy része jó eséllyel a populizmus mellett teszi majd le a voksát Fillon thatcherista gazdasági elképzeléseivel szemben. Kivéve persze a munkásosztály azon (jelentős) részét, akik muszlimok illetve bevándorlók. Ők dönthetnek úgy is, hogy Le Pennél még Fillon is jobb, de távol is maradhatnak a szavazástól, ami inkább Le Pennek kedvez. Ami a jobboldali szavazókat illeti, ők már nagyrészt eldöntötték, melyiküket támogatják, attól függően, hogy inkább a nacionalizmus, vagy a liberális konzervativizmus áll közelebb hozzájuk. Nem lehet teljesen kizárni azonban azt sem, hogy Macron mégis megveri Le Pent és bejut a második fordulóba (Fillon kiesése valószínűtlen, bár semmi sem lehetetlen). Ebben az esetben egy klasszikus jobbliberális és egy balliberális jelölt áll majd szemben egymással, ami inkább Fillon győzelmét hozná, hiszen az FN-szavazók egy részének ő még viszonylag elfogadható alternatíva, míg a szélsőbalnak „egyik kutya, másik eb”. De persze elméletben akár Macron is győzhet (és ha valamit megtanultunk tavaly az az, hogy a legvalószínűtlenebb forgatókönyveket sem szabad figyelmen kívül hagyni).

Miután megvizsgáltuk a fontosabb jelölteket, nézzük meg, mit jelentene a megválasztásuk Európára, és ezáltal Magyarországra nézve. Vegyük sorra őket:

  • Marine Le Pen: a Nemzeti Front (FN) vezére és jelöltje, kőkemény jobboldali populista, aki ideológiailag a legközelebb áll Trumphoz, Faragehoz vagy Orbánhoz, természetesen a francia helyi sajátosságoknak megfelelően. Az EU-val kapcsolatos álláspontja világos és egyértelmű: le vele! Megválasztása esetén ki akarja léptetni Franciaországot az eurozónából, Schengenből, és (bár ezt még nem jelentette ki egyértelműen, de logikus következmény) végső soron az Unióból is. Az EU a Brexitet még túlélte, de a Frexitet már nem fogja. Hogy ez milyen következményekkel fog járni, azt még elképzelni is nehéz. Ami biztos: teljes káosz, jó eséllyel újabb világgazdasági válság (hiszen az euró az egyik fő tartalékvaluta), utána pedig… ki tudja. Magyarország pedig végre megszabadul a brüsszeli diktátumoktól, visszakapott szuverenitásával azt csinálhat, amit (Putyin és az új német kancellár) akar. Gyakorlatilag a harmincas évek végének politikai helyzete áll vissza, az meg nem végződött túl jól…
  • François Fillon: a mérsékelt jobboldal jelöltje nem újonc a kormányzásban, Sarkozy elnöksége alatt végig ő volt a miniszterelnök (ami elég ritka, általában a francia elnökök több miniszterelnököt is elfogyasztanak). EU-párti, azonban a föderalizmust nem támogatja (annak idején képviselőként a Maastricht-i egyezmény ratifikálása ellen szavazott). Franciaország uniós szerepét a német hegemóniával szembeni ellensúlyként képzeli el, a latin-mediterrán térség érdekeinek védelmezőjeként. Megválasztása esetén valószínűleg alkut ajánl Németországnak: hajlandó lesz végigverni Franciaországban egy átfogó gazdasági liberalizációs és modernizációs folyamatot (ahogyan azt Thatcher tette anno Nagy-Britanniában), és nyomást gyakorol Olasz- és Spanyolországra, hogy kövessék a példáját. Cserébe Németország felhagy a fiskális konzervativizmus (számára sikeres, azonban az eurozóna gyengébb gazdaságai számára katasztrófális) politikájával, ellenben felpörgeti a belső fogyasztást és az inflációt (az ECB erős monetáris lazítása és az euró gyengítése mellett). Az EU-t továbbra is erős nemzetállamok szövetségeként képzeli el, összehangoltabb gazdaságpolitikával, de politikailag szuverén tagállamokkal. A bevándorlást erősen korlátozná (bár nem annyira radikálisan, mint Le Pen), és javítaná a kapcsolatokat Oroszországgal. Ami még nagyon fontos, hogy Fillon valószínűleg sokkal engedékenyebb lenne a Brexit-tárgyalásokon, mint azt Merkel vagy a Bizottság szeretné. Jó eséllyel hajlandó lenne korlátozni a munkaerő szabad áramlását a további szabadkereskedelem fenntartása mellett. Ami nem valami jó hír a külföldön dolgozó magyaroknak, hiszen egy ilyen korlátozás lehetősége értelemszerűen valamennyi uniós tagországra vonatkozna, így a jövőben pl Ausztria is simán bevezethetne kvótákat EU-munkavállalókkal szemben
  • Emmanuel Macron: a volt szocialista gazdasági miniszter a legliberálisabb az esélyes jelöltek közül. Ideológiailag az Obama-Clinton-Merkel vonalat képviseli, ami ugye manapság éppen nem divatos, viszont ne felejtsük el, hogy a franciák mindig is hajlamosak voltak szembe menni a világ többi részével. Nagyon erősen német- és EU-barát, de. És itt jön a nagy de. Fillonhoz hasonlóan ő is ellenzi, hogy a német gazdaság ereje teljesen elnyomja a latin- és mediterrán térséget. Többször figyelmeztetett arra, hogy az eurozóna jelenlegi egyoldalúan német orientációjú gazdaságpolitikája fenntarthatatlan, és előbb-utóbb széteséshez fog vezetni. Fillonnal ellentétben azonban ő a megoldást nem egy francia vezetésű „ellenpólus” létrehozásában, hanem az eurozóna föderalizmushoz közelítő átalakításában látja, közös adó- szociális és fiskális politikával, Brüsszelnek az eddiginél jóval erősebb jogosítványt adva, az Európai Parlament szerepének megerősítésével. Azonban ezt az új Európát „kétsebességesnek” képzeli el, vagyis a nem eurozóna-tag országok (köztük Magyarország) kimaradnának belőle, és a mostaninál lazább szálakkal kötődnének csak hozzá. Ez nem biztos, hogy Németországban osztatlan tetszést aratna, hiába szimpatizál különben vele Merkel. Természetesen nem tenne engedményeket a Brexit-tárgyalásokon sem, a Bizottság „mindent vagy semmit” álláspontját támogatná. Oroszországgal kapcsolatban valószínűleg Merkel politikáját követné.Hát egyelőre itt tart a dolog.

Az elnökválasztás két fordulója áprilisban és májusban lesz, addig még sok minden történhet. Bekavarhat Oroszország, az ISIS, Trump, és még rengeteg belpolitikai esemény is, na meg persze maga a választási kampány. Egyet tudok ajánlani azoknak, akiket még érdekel Európa sorsa: vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Dolgok, amelyek 1938-ban történtek

  • Az évek óta tartó lassú javulás ellenére az amerikai gazdaság újra recesszióban. A munkanélküliség ismét eléri a 19%-ot.
  • Pearl S. Buck az első amerikai nő, aki elnyeri az irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-békedíjat a “Nansen-féle Nemzetközi Iroda a Menekültekért” szervezet kapja.
  • A Fortune magazin júliusi számában közölt felmérés szerint az amerikaiak 67,5%-a elutasítja, hogy az Egyesült Államok Európából (Németország, Ausztria, Csehszlovákia) menekülő zsidókat fogadjon be. A válaszadóknak csak 5%-a pártolta a bevándorlási kvóták emelését és a menekültek befogadását nagyobb számban.
  • A 23 éves Frank Sinatrát letartóztatják csábítás és házasságszédelgés vádjával. A vádakat később ejtették.
  • Chester Carlson feltalálja a xerográfiát (fénymásolást).
  • A Német Birodalom annektálja Ausztriát.
  • A Los Angelesben történt súlyos áradások miatt egy héttel késik a 10-dik Oscar-díj átadása. A fődíjat az „Emile Zola élete” című film nyeri el.
  • A California Arabian Standard Oil Company (CASOC) elsőként talál olajat Szaúd-Arábiában.
  • Az 1937 óta tartó második japán-kínai háború tovább eszkalálódik.
  • Április 29-én megszületik Queens-ben Bernard Madoff.
  • John és Joe Kennedy Londonba utaznak, hogy az ott amerikai nagykövetként dolgozó apjuknál gyakornokoskodjanak. Apjuk, Joseph Kennedy a hitleri Németország nagy csodálója és támogatója, a nácik szerint „Németország legjobb barátja Londonban”.
  • A franciaországi futball-világbajnokságon Magyarország második helyezett, miután veszít Olaszország ellen a döntőben. A következő VB-t csak 1950-ben tartják.
  • Meghalt Karinthy Frigyes.
  • Hatalmas hurrikán pusztít az USA észak-keleti részén, az első ilyen 1869 óta. Több, mint 800 halott, 57000 megrongálódott ház, példátlan anyagi károk. A pusztítás nyomai még az 1950-es évek elején is láthatóak.
  • A Müncheni Egyezmény feldarabolja Csehszlovákiát. Neville Chamberlain brit miniszterelnök szerint az egyezmény garantálja a békét Európában.
  • Orson Welles „Világok harca” című rádiójátéka kisebb pánikot okoz az USA-ban, miután sok hallgató valódi híreknek hitte az űrlények inváziójáról szóló fiktív tudósítást.
  • Frida Kahlo első egyéni tárlata a new yorki Julian Levy galériában.
  • Súlyos repülőgép-szerencsétlenség Jersey szigetén, a pilóta és 12 utasa meghalt.
  • Párizsban egy lengyel származású zsidó fiatalember lelövi a német követség egyik titkárát, tiltakozásul Németországban élő családja deportálása ellen. Másnap a német kormány súlyos megtorló intézkedéseket vezet be a zsidó közösség ellen, gyakorlatilag megfosztva a zsidókat állampolgári jogaiktól. Két nappal később egész Németországban véres, szervezett pogrom zajlik, „Kristályéjszaka” néven. Megkezdődik a zsidók tömeges letartóztatása és internálása koncentrációs táborokba.
  • Albert Hofmann először szintetizálja az LSD-t.
  • A Szovjetunióban bemutatják Eizenstein legújabb filmjét, az „Alexandr Nyevszkij”-t, Prokofjev zenéjével. A monumentális alkotás a Német Lovagrend 1242-es támadását hősiesen visszaverő orosz herceg történetét dolgozza fel.
  • Nyikolaj Jezsov leváltásával majd kivégzésével véget ért a Nagy Tisztogatás legnagyobb hulláma. Az új NKVD-főnök a mérsékeltnek tekintett Lavrentyij Berija.

 

források:

https://worldhistoryproject.org/1938/page/1

http://www.independent.co.uk/news/world/world-history/a-berliner-in-1963-but-did-former-us-president-john-f-kennedy-once-admire-adolf-hitler-8629991.html

https://www.washingtonpost.com/news/worldviews/wp/2015/11/17/what-americans-thought-of-jewish-refugees-on-the-eve-of-world-war-ii/

http://www.thepeoplehistory.com/1938.html

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_oil_industry_in_Saudi_Arabia

https://en.wikipedia.org/wiki/Great_Purge

A konzervativizmus dicsérete

Mint tudjátok, a Ráérünk Blog szerzői magukat konzervatív anarchista punkokként definiálják. Ennek ellenére az itt megjelent posztok jelentős része egy magát szintén konzervatívnak nevező kormány intézkedéseinek szapulásáról szól. Hogy is van ez? Mégsem lennénk konzervatívok? Vagy a magyar kormányt nem tartjuk annak? Nyilván az utóbbi. Oké, mondhatjátok, de akkor szerintünk mégis mi a konzervativizmus? És ha a magyar kormány nem konzervatív, akkor micsoda? És egyáltalán, miért jó dolog konzervatívnak lenni? Erről szól ez a poszt.

Az többé-kevésbé közismert, hogy a konzervativizmus a nyugati típusú demokratikus berendezkedés három meghatározó politikai ideológiájának egyike. Az szintén nem újdonság, hogy a másik kettő a liberalizmus és a szocializmus (szigorúan szociáldemokrata értelemben). Hagyományosan e három ideológiát képviselő pártok alkotják Nyugaton az úgynevezett mainstream-et: Amik ezen kívül vannak, azt általában szélsőségnek tekintik (kivéve a zöldpártokat, akik az utóbbi évtizedekben a mainstream részei lettek, illetve egyes mérsékelt etnikai-nacionalista pártokat). Viszont arra a kérdésre már kevesebben tudnának helyes választ adni, hogy pontosan miben különböznek ezek egymástól, és a konkrét politikai programjaik mögött milyen alapvető világnézeti alapokra épülnek? Először érdemes azt megnézni, miben egyeznek. Ez rendkívül fontos, ugyanis az egész parlamentáris demokrácia működőképessége és stabilitása múlik azon, hogy a különböző politikai irányzatok ne elpusztítandó, halálos ellenségként tekintsenek egymásra, hanem olyan riválisokként, akik különböző módszerekkel és hangsúlyokkal ugyan, de a közjóért munkálkodnak, és akikkel fontos kérdésekben kompromisszumot lehet kötni, illetve együtt kell működni (bizony!).

Szóval amiben az összes mainstream politikai irányzat egyetért, az a felvilágosodás eszméin alapuló, reprezentatív liberális demokrácia, mint politikai rendszer felsőbbrendűsége minden más kormányzati formához képest. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy párt elveszíti a választásokat, önként lemond a hatalomról, akkor is, ha úgy érzi, még lenne elvégezni való feladata. Hiába gondolják azt, hogy a nyertes párt ötletei rosszabbak az övékénél, a legfontosabb alapértéknek a demokratikus legitimációt tartják, így inkább felkészülnek az ellenzéki szerepre. Ezt abban a megnyugtató tudatban tehetik, hogy az új kormány szintén be fogja tartani a demokrácia játékszabályait, így nem kell attól tartaniuk, hogy a hatalom elvesztésével az egszisztenciájuk, szabadságuk, vagy akár az életük veszélybe kerül. A szélsőséges politikai irányzatok pontosan attól szélsőségesek, hogy ezeket az alapértékeket NEM fogadják el. Az a párt, amely bármilyen megfontolásból a „cél szentesíti az eszközt” álláspontjára helyezkedik, nem tekinthető demokratikusnak. És itt jelenik meg a konzervativizmus egyik legfontosabb alapvetése, nevezetesen hogy NINCS olyan cél, amely szentesítené az eszközt. A konzervatív ember szemében ugyanis a cél és az eszköz EGY és UGYANAZ. Vizsgáljuk ezt meg közelebbről.

Mint mondtam, mindhárom fő mainstream politikai irányzat a francia felvilágosodástól eredezteti magát. Nagyon-nagyon leegyszerűsítve azt szokták mondani, hogy a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség hármas jelszóból a liberalizmus a Szabadságot, a szocializmus az Egyenlőséget, a konzervativizmus pedig a Testvériséget képviseli. Ebben van sok igazság, de mi itt a Ráérünkön szeretünk egy kicsit mélyebbre ásni. A felvilágosodás domináns eszméje ugyebár a humanizmus, vagyis az emberközpontúság, az individuum piedesztálra emelése a transzcendens (vallásos) vagy kollektivista alapelvekkel szemben. És itt válik alapvetően fontossá a különböző politikai irányzatok EMBERKÉPE. Hiszen a cél az, hogy a humanista társadalmi berendezkedés minél több ember igényeinek megfeleljen, tehát megkerülhetetlen kérdés, hogy mégis milyenek az emberek?

A liberalizmus emberképe szerint az Ember alapvetően JÓ. Rousseau nyomán a liberálisok úgy tartják, hogy az emberek természetes állapotukban olyan lények, akik boldogságra és harmóniára törekszenek, és ha konfliktusba kerülnek, akkor az azért van, mert objektív okok miatt képtelenek megvalósítani ezeket az ideákat. Tehát egy ember nem azért lop/öl/hazudik, mert gonosz, hanem mert éhes, fél, fenyegetve érzi magát, esetleg el van nyomva. Az ideális társadalom tehát az, amely a lehető legtöbb szabadságot biztosítja az egyes embereknek (ahol ugye a te szabadságod egyetlen korlátja a másik ember szabadsága), hogy ezáltal mindenki megteremthesse a saját boldogságát anélkül, hogy ebbe mások beleszólnának. Egy ilyen társadalomban kevés az agresszió, az emberek maguktól is az együttműködést és a kompromisszumot fogják választani a konfliktusok kezelésére. Az állam szerepe arra korlátozódik, hogy a kereteket biztosítsa, amin belül az emberek szabadon alakíthatják gazdasági és egyéb viszonyaikat. Adam Smith „láthatatlan kéz” elmélete alapján az „individuális jók” összességéből automatikusan megvalósul a közjó.

Ezzel szöges ellentétben, a szocializmus emberképe szerint az Ember alapvetően ROSSZ. Ha nem is feltétlenül gonosz, de önző, kapzsi és telhetetlen. Ahogy Marx leírta, a történelem abból áll, hogy az emberek egy csoportja a saját jóléte érdekében elnyomja és kizsákmányolja a többséget. Abból, hogy a dologtalan osztályok hatalmuk által elveszik a dolgozók által megtermelt javak egy részét. Mindegy, hogy rabszolgaságról, feudalizmusról vagy kapitalizmusról beszélünk, a lényeg ugyanaz: a szabadjára engedett emberek között szükségszerűen kialakul egy hierarchia, ahol egyáltalán nem garantált, hogy az arra legérdemesebbek kerülnek vezető pozícióba, és ahol az idővel a hierarchikus különbségek osztálykülönbségekké szilárdulnak, meg nem érdemelt előjogokkal és igazságtalan hátrányokkal. Az egyetlen módja az egyenlőség és igazságosság biztosításának az államhatalom kontrollja; a szociáldemokrata hagyományban (ellentétben a szélsőséges kommunizmussal) ennek eszközei a progresszív adózás, a mindenki számára ingyen elérhető közszolgáltatások (egészségügy, oktatás, segélyek), a munkavállalói jogok törvényi előírása, a monopoltőke korlátozása. A közjó elérésének eszköze a „láthatatlan kéz” helyett a bölcs és gondoskodó államapparátus nagyon is látható keze.

Végül a konzervativizmus emberképe szerint az Ember… nem létezik. EmberEK vannak – jók, rosszak, okosak, buták, de legfőképpen olyanok, akikből van egy kicsi ebből is, meg abból is. A konzervatív világnézet szerint a világ túlságosan bonyolult, és az emberi kapcsolatok túlságosan sokrétűek ahhoz, hogy azokat általános érvénnyel megérteni, pláne tudatosan szabályozni lehessen. Ez nem azt jelenti, hogy a konzervatívok szerint nem kellenének törvények (de arra magyarázatot ad, miért nem feltétlen önellentmondás a „konzervatív anarchista” 🙂 ), hanem azt, hogy a HAGYOMÁNYOK legalább olyan fontosak. Miért? Hát azért, mert a hagyományok évszázadok alatt, organikusan alakultak ki, és mint ilyenek, jó eséllyel megfelelnek a többség igényeinek. Emögött a látszólagos maradiság mögött egy nagyon fontos felismerés rejtőzik: a KÖVETKEZMÉNYEK tisztelete. A konzervatív ember nem azért ragaszkodik a jól bevált dolgokhoz, mert túl gyáva vagy szűklátókörű az újhoz, hanem mert nem hisz benne, hogy mindennek a következményeit előre lehetne látni. Túl gyakran vannak olyan elsőre jó ötletnek tűnő újítások, amikről később kiderül, hogy nem várt, de igen súlyos mellékhatásokkal járnak (elég csak a belső égésű motort említeni). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a konzervativizmus ellenez minden változást. Az okos konzervatív tudja, hogy a környezet változásaihoz alkalmazkodni kell, hiszen maguk a hagyományok is így alakultak ki. A feltétel az, hogy a változás organikus, az objektív körülménykhez mérten arányos legyen, pont annyi, amennyi kell. Node mennyi az „arányos”? Erről a konzervatív meggyőzhető, de a lényeg pontosan az, hogy MEG KELL GYŐZNI. Észérvekkel és bizonyítékokkal. Nem fogadja el azt, hogy „hidd el, jobb lesz így”, meg hogy „ez a jövő, ez a haladás”. Miért? Mert te azt mondod?

A konzervativizmus egyik legfőbb erénye, hogy ellensúlyozza a liberalizmus és szocializmus hajlamát arra a hübriszre, amit „társadalommérnökösködésnek” hívunk. Ennek az alapja a következő: ahhoz, hogy az emberi társadalom működését megértsék, a közgazdászok, szociológusok, politológusok és filozófusok MODELLEKET alkalmaznak. Ez teljesen helyénvaló, hiszen egyértelmű, hogy a valós emberi viszonyok komplexitása akkora, hogy gyakorlatilag reménytelen lenne bármilyen összefüggést találni néminemű leegyszerűsítés nélkül. A társadalmi modellek nagyban hozzásegítenek minket a megértéshez. A baj akkor történik, amikor a társadalomtudósok és politikusok összetévesztik a modellt a valósággal – ahelyett, hogy a modellek alapján levont következtetéseket a valós folyamatok átláthatóságára és rendszerezésére használnák, megpróbálják visszájára fordítani a dolgot – a modellben lefektetett szabályokat próbálják ráerőszakolni a valóságra.

Ennek klasszikus példája a marxista közgazdaságtan. Eszerint a modell szerint a termelőeszközök tulajdonosai (a tőkések) eltulajdonítják a dolgozók által létrehozott „értéktöbblet” (vagyis a munkával késztermékké alakított dolog értékkülönbsége a nyersanyaghoz képest) egy részét, ebből meggazdagszanak, és a munkásosztály pedig szegény marad annak ellenére, hogy ő az, aki a gazdagságot létrehozza. Ebben a modellben van igazság, és nagyon fontos problémájára világít rá a laissez-faire kapitalizmusnak. Ám amikor a kommunisták megpróbálták megfordítani a modellt, és a valóságban is kiiktatni a „kizsákmányoló kapitalistát” a rendszerből, katasztrófális kudarcot vallottak. Kiderült, hogy egyrészt az állam nem tud olyan „jó gazdája” lenni a termelőeszközöknek, mint az önérdekét követő tőkés, másrészt az anyagi javak teljesen egyenlő elosztása esetén elvész a motiváció a minimálisan szükségesnél több és jobb munkára. Ezt csak erőszakkal és megfélemlítéssel lehet kompenzálni, ami egyfelől sokkal boldogtalanabb társadalmat eredményez, másrészt még inkább elfojtja az innovációt. Végül a szociáldemokrata jellegű újraelosztás révén a kapitalista országok gazdagabb, szabadabb és egyenlőbb társadalmakat hoztak létre, mint Marx követői. Tanulság: ami a papíron jó ötletnek tűnik, nem biztos, hogy a valóságban is az, ellentétben a hagyományos megoldással, ami már bizonyított.

A másik fontos felismerése a konzervativizmusnak is ehhez kapcsolódik: attól, hogy valami mértékletesen alkalmazva jó, nem biztos, hogy a végletekig fokozva is az. A politikusok hajlamosak arra, hogy ha valami működik, azt higyjék, megtalálták a „nyerő formulát”: azt a csodaszert, amivel a társadalmi problémák egytől egyik megoldhatóak. Ez a csodaszer lehet a jóléti állam, vagy épp ellenkezőleg a liberalizáció. Az erősen központosított nemzeti iparfejlesztési stratégia, vagy a szabadkereskedelem. A tömegoktatás vagy a személyre szabott, liberális iskola. Ezekben közös az, hogy bár egymás szöges ellentétei, valahol, valamikor mind nagyon jól működtek. És kivétel nélkül mind, valahol, valamikor túl lett tolva, hogy aztán több kárt okozzon, mint hasznot. A gazdaságban és a politikában jellemzőek az úgynevezett ciklusok, ahol fellendülés, túlfűtöttség, majd visszaesés váltakozik, és mindig azt hisszük, hogy EZÚTTAL végleges lesz a siker. A konzevatívok új dolgok iránti szkepticizmusa pont ezeknek a ciklusoknak a mérsékléséhez járul hozzá, anélkül, hogy a valóban kívánatos változást teljesen blokkolná.

Arra, hogy a konzervatív szemszögből hogyan is néz ki a változás, nézzük meg a szexuális kisebbségek jogainak kérdését. Fél évszázada a homoszexualitás még a legtöbb helyen büntetendő cselekmény volt, ehez képest manapság a melegek házassága is elfogadott sok nyugati országban. Ami némelyek számára meglepő lehet, hogy például Nagy-Britanniában egy konzervatív kormány engedélyezte ezt, és általában is a nyugati mainstream konzervatív körökben az alternatív szexuális beállítottság legalábbis elfogadott dolog, ami miatt még egy politikusnak sem kell szégyenkeznie. Ez teljesen összhangban van a konzervatív elvekkel, ugyanis mára már egyértelműen bebizonyosodott, hogy a homoszexuális kapcsolatok se nem „természetellenesek”, sem pedig nem járnak semmiféle káros egészségügyi vagy társadalmi-morális mellékhatással. Így az egyéni szabadság és az egyenlő jogok európai HAGYOMÁNYA alapján imperatív, hogy a szexuális kisebbégeket ne érje hátrányos megkülönböztetés. Némileg más a helyzet a melegek örökbefogadásának kérdésénél. Itt a konzervatív már óvatosabb, hiszen még nem áll rendelkezésre elegendő tudományosan feldolgozott információ arról, hogy az ilyen családban felnőtt gyerekek szenvednek-e bármiféle hátrányt. Az idő majd eldönti ezt a kérdést. Ellenben létezik a társadalmi liberalizmus egy túltolt változata is, amit leginkább a „politikai korrektség” jelzőjével szokás leírni. Ebbe a körbe tartoznak olyan vadhajtások, mint a női/férfi névmások kiiktatása olyan nyelvekből, ahol ez természetesen megvan (pl svéd), a feminizmus elborultabb válfajai, a gender-semleges óvoda, vagy az egyes angolszász egyetemeken tapasztalható „safe space” hisztéria. Itt a konzervatívok fejében (nagyon helyesen) azonnal megszólal a vészcsengő, és „ácsi!”-t kiáltanak.

Végezetül térjünk vissza a kérdésre, hogy ha a fentebb leírtak adják a konzervativizmus lényegét, akkor minek nevezzük a Fidesz-KDNP, a republikánus Tea Party, vagy a francia Front National politikusait és ideológusait, akik bár magukat szintén konzervatívnak mondják, mégis valami teljesen mást képviselnek. Nos, ők a reakciósok. A reakciós ideológia látszólag csak túltolt konzervativizmus, de hát a konzervativizmus lényege épp a mérséklet, nem? De. A konzervatív, mint a neve is mutatja, MEGŐRIZNI (konzerválni) akarja a társadalom hagyományos értékeit, míg a reakciós VISSZATÉRNI akar a hagyományos értékekhez. Amiket szerinte itt és most nem követnek, vagy nem eléggé. Tehát míg a konzervatív alapvetően elégedett a status quo-val, a reakciós VÁLTOZÁST akar, ugyanúgy, mint egy radikális progresszív, csak épp az ellenkező irányba. Hasonlóan a radikális progresszívhez, a reakciós is hajlamos sosemvolt, utopisztikus társadalmakat elképzelni, csak míg az előbbi a jövőről, az utóbbi a múltról fantáziál. És ezeket a fantáziákat szeretné a mai társadalomra ráerőszakolni társadalommérnökösködő, voluntarista kormányzással, ami szükségszerűen magát a demokráciát veszélyezteti. Egy igazi tökös konzervatív számára a reakciós ugyanúgy ellenség, mint a kommunista.

És most, jó konzervatívokhoz méltóan, tessék kétségbe vonni mindent, amit leírtam, és indulhat a vita! 🙂

Dönci, a ló – avagy az európai értelemben vett iszlám, 2. rész

Az előző részben ott hagytuk abba, hogy a Európa és az muszlim világ viszonya hosszú közös történelmünk folyamán korántsem merült ki az ellenségeskedésben, és nincs arra sem bizonyíték, hogy az iszlám ab ovo primitívebb, erőszakosabb vagy intoleránsabb vallás lenne a kereszténységnél. De mint az a kommentekben is felmerült, az akkor volt, most meg most van. A Bataclan-ban rekedt koncertlátogatókat nem vígasztalja az, hogy a XIII-dik században mennyire virágzott a kulturális élet Granadában. Ezért most azt fogjuk megvizsgálni, hogy mik a jelenlegi iszlám fundamentalizmus okai, eredete, miből jön szinte példátlan erőszakossága, miért fertőz meg annyi fiatal európai muszlimot és főleg: mit lehet tenni ellene? Gondolom senkit nem lep meg, hogy ezekre a kérdésekre is csak hosszú és bonyolult válaszok léteznek…

Középkori eszmék?

Először is szögezzük le, hogy a radikális politikai iszlámizmus egy teljesen modern jelenség. Az első ilyen mozgalom, a Muzulmán Testvériség Egyiptomban a múlt század 20-as éveiben jött létre, és elsősorban a gyarmatosítók elleni kulturális ellenállás volt a lényege. Egészen addig a gyarmati arab elitek szinte teljesen a nyugati kulturális mintákat tekintették iránytűnek, és a régi iszlám hagyományokat pedig elavultnak és az alacsonyabb, műveletlen osztályokhoz valónak tartották. Olyannyira, hogy a gyarmati státuszból való felszabadulást követően szinte kizárólag szekuláris arab államok jöttek létre, hogy az atatürki Törökországot ne is említsük (kivétel voltak az Öböl-országok, azon belül is különösen Szaúd-Arábia, ami eleve egy szélsőségesen konzervatív teokratikus monarchiának indult, de ennek különleges történelmi okai vannak). Az arab országok (mint általában a gyarmatok) függetlenné válása a hidegháború idejére esett, így az új államok is besoroltak vagy a Szovjetunió, vagy az USA (és európai szövetségesei, a volt gyarmattartók) mögé. A dolgokat persze alaposan megkavarta Izrael létrejötte és azt azt követő háborúk, valamint a palesztín kérdés. Ettől fügetlenül a 80-es évekig a politikai iszlám csak marginális ellenzéki szerepben létezett. Viszont volt egy hatalmas gond: a “nyugatos” elit mindenhol alaposan leszerepelt. Korrupt, diktatórikus, a nép érdekeit és az emberi jogokat figyelmen kívül hagyó, a nagyhatalmi gazdasági érdekeket elvtelenül kiszolgáló politikát folytattak, mind a amerikai, mind a szovjet orientációjú országokban. Irán volt az első közel-keleti állam, ahol 1979-be a nyugat-barát despotát megbuktató forradalom egy radikális iszlámista rendszert juttatott hatalomra. Az iszlám forradalmat azonban 10 éves, véres háború követte a szekuláris Irak ellen (ahol nem mellesleg Irak volt az agresszor, a Nyugat által erősen támogatott Szaddam Husszein vezetésével), ami Iránt nagyon legyengítette, és megakadályozta, hogy exportálja a forradalmat (meg persze az siita irániak eleve nem voltak soha jó viszonyban a nagyrészt szunnita arabokkal). Ezután még ugye jött Afganisztán szovjet megszállása, és ellenükben az iszlámista mudzsahedinek (köztük Oszama Bin Laden) szaudi és amerikai támogatása, és a 90-es évekre kialakult egy erős militáns iszlám mozgalom, ideológiai és valódi munícióval is jól felfegyverezve.

Láthatjuk tehát, hogy a szélsőséges iszlám nem teljesen spontánul, a felvilágosult Nyugat hatalmi politikájától függetlenül jött létre és erősödött meg. A Varsói Szerződés és a KGST volt tagországaként még Magyarország sem mondhatja 100%-os meggyőződéssel, hogy “nekünk ehhez semmi közünk nem volt”…

“Nem akarnak beilleszkedni”

A következő pont, amit érdemes kicsit megvizsgálnunk, az a muszlim bevándorlók kérdése. Először is tisztázzunk valamit: az Európában élő muszlimok többségének (leginkább török és észak-afrikai arab) ősei NEM menekültekként, hanem vendégmunkésként érkeztek Európába. Vagyis hívták őket, a 60-as évekbeli nagy gazdasági fellendülés munkaerőhiányának enyhítésére. Ez akkor jó ötletnek tűnt, hiszen például a volt gyarmatokról érkezettek a fogadó ország nyelvét is beszélték. Azonban már az akkori politikusoknak sem a hosszú távú gondolkodás volt az fő erényük, hiszen komolyan azzal számoltak, hogy a vendégmunkások csak ideiglenesen maradnak, és majd ha már nem lesz szükség rájuk, szépen hazamennek maguktól (Helmuth Kohl például még a 80-as években is így gondolta). Azután persze mindenhol kiderült, hogy ezek a dolgok nem egészen így működnek, és a 70-es évektől Franciaország, majd a 90-es évektől Németország is lehetővé tette a családegyesítést, valamint az állampolgárság megszerzését a régóta ott élő vendégmunkásoknak. Igen ám, de a 70-es évektől az angol és a francia gazdaság kifulladt, és a főként bevándorlók által elvégzett alacsony képzettséget igénylő munkahelyek száma alaposan lecsökkent, miközben pedig részben a tudatos elkülönítés (pl a hires-hírhedt gettókat direkt azért építették annak idején a vendégmunkások elszállásolására, hogy azok NE TUDJANAK beilleszkedni a többségi társadalomba, és ne akarjanak végleg letelepedni), részben a társadalomban továbbra is erős rasszizmus miatt a bevándorlóknak és már helyben született gyerekeiknek sokkal nehezebb volt tanulás és munka által kiemelkedni az underclass-ból, mint a tősgyökeres franciáknak és más, európai származású bevándorlóknak. Így a muszlim vallású, sötét bőrű tömegek komoly hányada ragadt bele egy többgenerációs munkanélküli, perspektívátlan, segélyeken vegetáló lumpen-életmódba, eredetileg nem feltétlenül a saját akaratából, de később már nem is próbálva változtatni a dolgokon (ha valakiben ezzel kapcsolatban felmerül a magyarországi cigányság sorsával kapcsolatos párhuzam, az nem véletlen). A Franciaországnál hagyományosan erősebb gazdasággal és kisebb munkanélküliséggel büszkélkedő Németországban ez az underclass-probléma sokkal kevésbé jelentkezett, ellenben a bevándorlókkal szembeni kulturális elzárkózás még erősebben jelen volt.

Érdekes még, hogy ami a valódi menekülteket illeti, hatalmas a szórás az illetők származási országa, de főként képzettsége alapján. Az egyik nagy közel-keleti menekülthullám például az 1979-es iráni forradalom után, valamint a 80-as évekbeli libanoni polgárháború idején érkezett Nyugat-Európába (és Amerikába). Ezek a menekültek nagy többségben a művelt középosztály tagjai közül kerültek ki, és a beilleszkedésükkel (zömmel muszlim vallásuk ellenére) olyannyira nem volt soha semmi gond, hogy a legtöbben nem is hallottak róluk, ellentétben a sokkal problémásabb afgánokkal vagy szomálikkal. Mondhatjuk tehát, hogy a muszlim bevándorlók beilleszkedésének sikere vagy kudarca sokkal inkább függ ez utóbbiak képzettségétől és munkaerőpiaci lehetőségeitől, mint bármi “eleve elrendeltetett” kulturális vagy plane “faji” különbségektől.

Hipszter terroristák

A fentiekből már nem is olyan nehéz levezetni azt, honnan jön az DAESH-féle terrorszervezetek kétségbeejtő sikere a részben már Európában született és nevelkedett, nagyrészt fiatal muszlimok körében (bár ez a “sikeresség” is erősen relatív, tekintve, hogy azért a radikalizálódott európai muszlimok aránya inkább ezrelékekben, mint százalékokban mérhető. Nyílván a veszélyességük miatt itt a relative kis számokra is nagyon oda kell figyelni). Ha megnézzük az Európában terrorcselekményeket elkövető, vagy Szíriába harcolni elszökő fiatalok hátterét, ritkán találunk közöttük hagyománytisztelő, konzervatív muszlim nevelésben részesülteket, annál inkább szekularizált családokból származókat. Szíriába rendszerint problémás kamaszgyerekek szöknek, akiket online hálózatokon szippantanak be a profi pedofil-hálózatokhoz hasonlóan megszervezett toborzók. A valódi terroristák pedig lecsúszott, piti bűnözők közül kerülnek ki, akik rendszerint kábítószer-kereskedelemért, betörésért, striciként járták meg a börtönt, ahol “megtértek” – büntetésüket szintén ott töltő profi terroristák jóvoltából. Fontos tudni, hogy a terrorista toborzók a pszichológiai manipuláció és az agymosás ugyanazon formáit használják (tudományos alapossággal), mint bármilyen más totalitárius ideológia, szekta, vagy éppen szekuláris titkosszolgálat. A beszervezettek pedig Szíriába vagy Afganisztánba érve nagyon hamar rádöbbennek, hogy átverték őket. Az iszlám világban a nyugatinál sokkal fontosabbak a családi és törzsi kötődések, így az európai “testvéreket” a helyi DAESH-tagok valójában jöttment senkiháziaknak, páriáknak tekintik. A fiúkból öngyilkos merényletekben feláldozható ágyútöltelékek, a lányokból pedig szexrabszolgák lesznek. Egyedül a legkeményebb, pszichopata bűnözőket értékelik, akiket arra képeznek ki, hogy Európába visszatérve terrorcselekményeket kövessenek el. Azonban arra semmi esélyük, hogy bekerüljenek a szervezet akár középszintű vezetésébe is, mindig lenézett senkik maradnak. Csakhogy ugye kiszállni a buliból nem lehet, legalábbis élve nem, lásd a hirhedt “Dzsihád John” példáját.

Sivatagi és bazári iszlám

Az iszlám a kereszténységnél sokkal fragmentáltabb, kevésbé egységes vallás, ahol nincsenek olyan egyértelmű tekintélyek és egyházi világszervezetek, mint mondjuk a katolikusoknál. Rengeteg szekta és irányzat létezik (köztük egészen liberálisak is, mint például a szúfik vagy az alaviták), és gyakorlatilag minden egyes imam a saját belátása szerint értelmezheti a Koránt. A különböző szekták szerinti bonyolult felosztás (a legismertebb ugye a szunnita-siita, de ezeken belül még van számtalan irányzat) mellett azonban hüvejkujjszabályként szokás “sivatagi” és “bazári” iszlámról is beszélni. Az első a sivatagban és a hegyekben, ősidők óta elzártan és kemény körülmények között élő törzsek iszlámja, ami összekeveredve az iszlám előtti atavisztikus hagyományokkal egy aszkétikus, szigorú, harcias és zárt vallást eredményez. Ennek képviselői a szaudi eredetű szalafisták és az afgán tálibok, és ebből nőttek ki az Al-Kaida és DAESH terrorszervezetek. Azonban az iszlám történelme során szinte mindig a “bazári” iszlám dominált. Ez a Közel-Kelet nagy múltú, gazdag és kulturált kereskedővárosainak iszlámja (ne feledjük, hogy maga Mohamed is kereskedő volt), és mint ilyen, mindig is a vallás nyitott, toleráns és pragmatikus értelmezéseit preferálta. Innen erednek a középkor nagy arab tudósai, vagy a modern kor kozmopolita muszlim világvárosainak kultúrája, mint Dubai, Isztambul, Kuala Lumpur, vagy akár nem is olyan régen még Kairo, Bejrút vagy Damaszkusz. A “sivatagi iszlám” mostani térhódítása elsősorban egy válságjelenség, az iszlám világ gazdasági, politikai és klimatikus válságának tünete. Ez a válság a gazdag és békés Európában élő muszlimokat alapvetően csak nagyon kevéssé és áttételesen érinti. Ez pedig meg is mutathatja az irányt afelé, hogyan lehet magunkat és az európai életmódot megvédeni tőle.

Döncit lóvá tesszük

Először is nagyon sürgősen el kell felejteni a “Dönci nem lehet ló” típusú érvelést, ugyanis ez önbeteljesítő jóslat. Minél inkább kirekesztve érzik magukat az európai muszlim fiatalok a többségi társadalomból, annál inkább fogékonyak lesznek a radikális eszmékre. Nyilván, ha valaki állandóan azt hallja a környezetéből, hogy “nem vagy közénk való”, az előbb utóbb keres egy olyan közösséget, amely befogadja őt (még ha ez hazugság is, mint a DAESH esetében). Viszont ennek a befogadásnak nem elég a diszkrimináció kiküszöbölésére szorítkoznia, hanem aktív szerepvállalást követel az európai államoktól és társadalomtól. Meg kell ismerni és érteni az iszlám kultúrát, a hasonlóságokkal és különbségekkel együtt. Tanítani kell az iskolákban az arab és török birodalmak aranykorát, hogy egyfelől a muszlim származású diákoknak is legyen pozitív megerősítésű önképük, másfelől a többiek se úgy gondoljanak muszlim honfitársaikra, mint érthetetlen idegenekre. Fontos az is, hogy az európai államok valamilyen szerepet vállaljanak az iszlám hitélet megszervezésében, és ne hagyják, hogy az Öböl-államok által finanszírozott szalafista imámok szállják meg az európai mecseteket. Nyilvánvaló, hogy a radikális uszítókat minden teketória nélkül ki kell utasítani, és az iszlám nevében elkövetett gyűlöletbeszédet ugyanúgy szankcionálni, mint a náculást. Részt kell venni egy európai iszlám kialakításában, olyan európai muszlim hittudósok által, akik össze tudják egyeztetni a Korán előírásait az európai jogállam elvárásaival. Ez egyáltalán nem lehetetlen, és a “bazári iszlám” révén igen komoly hagyományai is vannak. A törvénytisztelet az egyik legfőbb muszlim erény, és ez a világi törvényekre is vonatkozik.

A helyzet súlyos, de talán nem reménytelen

Végezetül, a bevándorlás. Hát igen, itt egyszerűen nem lehet kielégítő megoldást találni, mert a bolygónk egy olyan globális klímakatasztrófa küszöbén áll, ami a következő évtizedekben milliókat fog útnak indítani a mérsékelt égövi területek felé. Természetesen meg kell erősíteni az európai határvédelmet, nem lehet ellenőrizetlenül hagyni milliók beáramlását. Viszont fel kell állítani egy működő legális bevándorlási rendszert is, mert a migrációt ugyanúgy nem lehet teljesen leállítani, mint a drogkereskedelmet. A teljes tiltással csak azt érjük el, hogy az embercsempészet egy újabb állandó lukratív bevételforrást biztosít a szervezett bűnözésnek, beláthatatlan biztonsági kockázatokkal. Ezért is életbevágóan fontos, hogy ebben a bizonytalan korban ne kezdjék ki az európai egységet nacionalista lázálmok arról, hogy “egyedül jobb lesz”. Nem lesz jobb, épp ellenkezőleg. Nincs olyan európai állam, amely nagyságánál, gazdasági és katonai erejénél fogva egyedül szembe tudna nézni a globális kihívásokkal. Ha Európa elbukik, az nem az iszlám miatt lesz, hanem saját lustasága és rövidlátó politikája miatt. Ne hagyjuk ezt! És ne felejtsük el, hogy az európai muszlimok sokkal inkább logikus szövetségeseink Európa megmentésében, mint amennyire ellenségeink. Hiszen az ő és a gyerekeik élete is a tét.

Dönci, a ló – avagy az európai értelemben vett iszlám, I. rész.

 

A napokban az alábbi, rettentően humoros mémecske jött velem szembe több helyen is:

Donci

Nos, azt remélem, nem kell ezen a blogon részletesebben kifejteni, hogy miért tartom a fenti viccet gyengének és ízléstelennek. Egyrészt ugye rasszista és dehumanizáló, hiszen egy arab és és svéd között nyilván nincs olyan biológiai különbség, mint egy ló és egy aranyhörcsög között. Másrészt Ahmed itt egyszerűen imámnak van öltözve (előtte egy kinyitott Korán), vagyis nyugodtan kicserélhető lenne egy kalapos rabbira, de akár egy fityulás apácára is, hiszen a svédeknél lutheránus államvallás van, nem? (Persze jogos az ellenvetés, miszerint rabbik és apácák nem szoktak mostanában a hitetlenek kiirtásáról prédikálni, de erről még részletesebben szó lesz)

Viszont igazából most nem a fenti karikatúra hibáiról akarok beszélni, hanem arról a nagyon is releváns és jogos kérdésről, amit (a maga sutyerák módján) felvet: van-e helye az iszlámnak és a muszlimoknak Európában? Lesznek-e ők valaha valódi európaiak, be tudnak-e illeszkedni közénk olyan simán és zökkenőmentesen, mint ahogyan a zsidók tették? (Khm… Köhömmm… Köhhömmmöhörrrgh… bocsánat, kaparja a torkomat valami füst) Ez valóban nagyon fontos kérdés, és Európa-szerte szenvedélyekkel átitatott vita folyik róla, még az úgynevezett “píszí” liberális körökben is (minden ellenkező híresztelés ellenére).

Szent háború vagy szent elfogadás?

Itt alapvetően kétfajta álláspont ütközik meg: az egyik szerint (amelyet Nyugat-Európában leginkább a szélsőjobboldali pártok képviselnek, Közép-Kelet-Európa országaiban meg az elsöprő többség) a válasz egyértelmű NEM. Eszerint az iszlám kultúrája eredendően összeegyeztethetetlen az európai életmóddal és alapértékekkel: a kereszténységtől kezdve a női egyenjogúságon és a szekuláris államon át a különböző kisebbségekkel (pl zsidók, LMBT, stb) szembeni toleranciáig.

Az, hogy a fentebb felsorolt értékek között több is ellentmond egymásnak, szintén egy fontos szempont – az egyik legfontosabb “nyugati” érték ugyanis a politikai, világnézeti, és életmódbeli pluralizmus, és a másság toleranciája a lehető legszélesebb keretek között. Ezzel áll szemben az iszlám, a maga abszolutista, kérlelhetetlenül dogmatikus, a vallási előírásokat az élet minden területén érvényesítő (sharia, ugye…), a “hitetlenek” ellen akár a legdurvább erőszakkal is fellépni kész, világuralomra törő ideológiája.

Ebben a felfogásban az európai muszlim közösség csak és kizárólag “ötödik hadoszlopnak” tekintető, amely valódi és végső célja a nyugati civilizáció megdöntése, és Európa beolvasztása egy új kalifátusba.

Ez az értelmezés kétségkívül nem teljesen légből kapott. A szélsőséges szalafista (iszlám fundamentalista) mozgalmak, mint az Al-Kaida vagy a Daesh pontosan ez alapján az ideológia alapján működnek és hajtanak végre terrorcselekményeket Európa- és világszerte. Azt persze csak a legszélsőségesebb rasszisták állítják, hogy MINDEN európai muszlim a szalafisták szimpatizánsa, de meglehetősen széles körű az aggodalom, hogy még a “mérsékelt” iszlám is valahol hasonló célokat követ, még ha a módszerei eltérnek is. Hiába van valakinek svéd, francia vagy német útlevele, ő elsősorban a világ muszlim közösségének, az ummának a tagja, így a lojalitása az őt befogadó állam és társadalom felé legalábbis megkérdőjelezhető. A zsidó kutyából nem lesz szalonna…izé.

A másik, jobb(ik) körökben libsibolsinak nevezett álláspont szerint nincs mitől tartani. A muszlimok ugyanolyan emberek, mint mi, és nettó rasszizmus valakit a vallása és/vagy bőrszíne alapján diszkriminálni. Tessék szépen a bevándorlókat békén hagyni, ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket biztosítani nekik, mint az őslakosoknak, és egy-két generáción belül szépen maguktól be fognak illeszkedni a többségi társadalomba. Neuköllnben már amúgy is nehéz szemre megállapítani, hogy a nagyszakállú ürge, aki egész nap a kávézó teraszán ücsörög, az most munkanélküli arab, vagy szellemi szabadfoglalkozású hipszter…

Ez a felfogás, bár az előzőnél  szimpatikusabb, sajnos nem számol bizonyos fájdalmasan nyilvánvaló tényekkel, amelynek a párizsi és brüsszeli terrorcselekmények csak a leglátványosabb megnyilvánulásai; nevezetesen hogy az európai muszlimok egy nem elhanyagolható része évtizedek óta nem tud, de talán nem is akar az európai többségi társadalom integráns részévé válni.

A muszlim többségű városi gettók világa, az algériából és pakisztánból “importált” feleségek, vagy oda akaratuk ellenére kiházasított angliai születésű lányok, az európai mecsetekben szabadon uszító szalafista prédikátorok, a női egyenjogúság bajnokainak számító országokban lefátyolozva sétáló nők, mind-mind komoly kérdéseket vetnek fel a liberális narratíva fenntarthatóságával kapcsolatban. Nem lehet, hogy a probléma szőnyeg alá söprésével csak tovább rontunk a helyzeten, különösen most, hogy milliószámra érkeznek újabb muszlim bevándorlók?

Nos, erre igazán értelmes választ csak akkor adhatunk, ha több szempontból is megvizsgáljuk ezt a kérdést, amely – minő meglepetés – sokkal bonyolultabb annál, mint az akár a szalonrasszisták, akár a vulgárliberálisok képzelik. Megoldást találni sem lesz egyszerű, de megkockáztatom, hogy nem is lehetetlen. A lényeg az, hogy pontosan megértsük a probléma mibenlétét, és elkerüljük az általános pánikreakciót ugyanúgy, mint a struccpolitikát.

Mit kéne tenni?

Kivételesen kezdjük a végén: mit kéne tenni? A fentebb kifejtett két “szélsőséges” (illetve végletesen leegyszerűsített) állásponttal ugyanis pont az a legnagyobb gond, hogy egyik sem tud elfogadható megoldást kínálni. Ugye induljunk ki abból az ismert tényből, hogy a iszlám vallású európai uniós állampolgárok száma valahol 20 és 30 millió között van. Na most ez azt jelenti, hogy Európában több muszlim él, mint ahány magyar, portugál, vagy holland. Mondhatjuk-e ezek után, hogy ők nem európaiak? És ha azt mondjuk, akkor mi van? De most tényleg?

Az iszlamofóbok egyetlen konkrét javaslata az, hogy ne engedjünk be még több bevándorlót. Ez oké (bár, mint később még szó lesz róla, önmagában is problematikus), de mi legyen a már itt élő, állampolgársággal rendelkező, jelentős részben itt is született milliókkal? Ne felejtsük el, hogy a még a nácik is, akik aztán tényleg mindent feltettek Európa “zsidótlanítására”, kudarcot vallottak (hála Istennek).

Az iszlám nélküli Európa fantázia

Az iszlám nélküli Európa fantázia. Az a vonat már vagy 50 éve elment. A keleti tagországokban, mint Magyarországon, nyilván más a helyzet – itt eleve alig vannak bevándorlók, egyrészt a kommunista múlt, másrészt a gazdaságilag meglehetősen lehangoló jelen miatt. De amennyiben hiszünk a fejlettebb uniós országokhoz való felzárkózásban, és az EU tagjai maradunk, előbb-utóbb nekünk is szembe kell néznünk a bevándorlással, és az abból adódó problémákkal. (Amennyiben NEM maradunk az EU tagjai, akkor pedig azzal a kérdéssel, hogyan fogunk tökegyedül megállítani egy esetleges újabb menekültáradatot a Balkán felől).

Persze az emberek elsöprő többsége egyáltalán nem akar bevándorló-ellenes pogromokat, pláne népirtást, csak azt, hogy… izé… szóval ne legyenek annyira szem előtt. Legyenek csendben, húzzák meg magukat, alkalmazkodjanak szépen a befogadó ország szabályaihoz, értékrendjéhez. Amivel sajnos pont az a baj, hogy az úgynevezett “nyugati értékrend” szerint senkinek sem kell kussolnia és meghúznia magát, hanem éppen hogy joga van beleszólnia a lakóhelyének ügyeibe. Még akkor is, ha ezt esetleg az iszlám kultúra szemszögéből teszi. Ezen felül balgaság is azt várni, hogy a muszlim állampolgárok 100%-ig lojálissá válnak egy olyan államhoz és társadalomhoz, amely őket másodrendűként kezeli.

Semmit?

A másik, liberális szélsőség ad egy viszonylag egyértelmű választ a “mit tegyünk” kérdésre: semmit. Jó az úgy, ahogy van, a problémák idővel maguktól megoldódnak majd. Amúgy is vannak ennél sokkal fenyegetőbb gondjaink, mint például az európai társadalom elöregedése, amire a bevándorlás éppen, hogy kínál egyfajta megoldást. Ami igaz is, viszont az ma már mindenki számára egyértelmű, hogy az európán kívüli bevándorlók több évtizedes múltra visszatekintő integrációs kísérlete korántsem egyértelmű sikertörténet. Elég csak a társadalmilag marginalizálódott, sok helyütt gettókba szorult másod-harmadgenerációs muszlim fiatalok és a szélsőséges iszlám szervezetek rémisztő egymásra találását látni, hogy megállapítsuk: nem, nincs minden rendben.

Az integráció kérdésére adott laissez-faire válasz nem működött úgy, ahogyan szeretnénk. A másik nagy kérdés a bevándorlók száma: az egy dolog, hogy egy 500 milliós gazdag kontinens be kell, hogy tudjon fogadni még egy-két millió embert, de az előrejelzések szerint a potenciális menekültek száma középtávon inkább tízmilliókban mérhető, akiknek a kontrollálatlan beözönlése szinte biztosan az európai társadalmak összeroppanásához vezetne, különösen látva, hogy már az eddigiek is mennyire megrengették az EU-t. Mindenképpen kell valamilyen cselekvési terv, mert Európa geopolitikailag rendkívül sebezhető a szintén bevándorló-mágnes Észak-Amerikához vagy Ausztráliához képest. Nem lehetünk önhitten nyugodtak.

Hamis közhelyek

De most beszéljünk arról, hogy vajon a jelenleg már itt élő muszlimok vajon idegen test-e Európában, és fenyegetik-e a világszerte méltán csodált és irigyelt európai életmódot? Ehhez vegyük egy kicsit sorra azokat az állításokat, amelyekkel a muszlimokat elutasítók érvelni szoktak:

1, Az iszlám kultúra alapvetően inkompatibilis a kereszténységen alapuló Európával ; a történelem folyamán a kettő között állandó volt az ellenségeskedés, és semmi ok nincs rá, hogy ez most vagy a jövőben megváltozzon. Ebbe sokan kimondatlanul azt is beleértik, hogy az iszlám kultúra alacsonyabb rendű, vagy legalább is elmaradottabb a mienknél.

  • Aki már járt Andalúziában, és nem csak a tengerparton süttette a hasát, az tudja, hogy a középkori Európa talán leggazdagabb, legvirágzóbb, legtoleránsabb és legmultikulturálisabb birodalma kalifátusként működött. A keresztény Európa kulturálisan csak a reneszánsz idején érte be az arabokat, többek között úgy, hogy az évszázados kereskedelmi kapcsolatok, a keresztes háborúk és a spanyol reconquista során (ahol semmivel sem viselkedtünk civilizáltabban a DAESH-nél…) rengeteg mindent eltanultunk tőlük (a klasszikus görögök kulturális öröksége mellett többek között még a pálinkafőzés tudományát is!)
  • Az iszlám a zsidókat és a keresztényeket nem tekinti pogányoknak vagy hitetleneknek, hanem a “Könyv népeinek”, akik ugyanabban az Egy Igaz Istenben hisznek, mint a muszlimok. A történelmi iszlám birodalmakban ezek mindenhol szabadon gyakorolható vallásnak számítottak, a hívőiket soha nem próbálták erőszakkal áttéríteni.
  •  A XV. századtól aztán az Oszmán birodalom vette át az iszlám világ új vezető birodalmaként az Európát fenyegető rivális szerepét – csakhogy Konstantinápoly központtal sok szempontból a kelet-római/bizánci birodalom örökségét hordozva tovább!
  • A XVIII. századtól kezdve azután Európa kezdett gyarmati terjeszkedésbe az iszlám világban, és a XIX. század végére gyakorlatilag minden muszlim ország erős nyugati befolyás alatt állt. Különösen Észak-Afrikában és a levantei térségben a művelődés nyelve már nem elsősorban az arab, hanem a francia vagy az angol lett. A volt gyarmatosítók kulturális hatása máig rendkívül erős ezekben az országokban.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a kereszténység és az iszlám évezredes együttélése legalább annyi pozitív és kölcsönösen előnyös hatással volt mindkét civilizációra, mint ahányszor háborúhoz vezetett. Sőt, igazából nem nehéz belátni, hogy az egyes európai nemzetek SOKKAL többet öldököltek egymás között, mint amennyit muszlim országokban, és ez fordítva is igaz.

 

Vizsgálódásunkat a következő részben folytatjuk.

A félélem bére

Na tessék, itt egy újabb terrortámadás, Brüsszelben, Európa szívében, az új Moszkvában! Több tucat halott, borzalmas képek, videók, horror-reality show! Hát mi megmondtuk előre, hogy ez lesz, ha hagyják a buzikat vonulgatni! Orbánnak igaza volt, Putyinnak van a legnagyobb fasza, szavazz Trumpra, tedd újra naggyá Amerikát! Vesszenek a libsik, a jogvédők, a jogászkodók! Itt statárium kell, a nemzet érdekében titkosítani a közbeszerzéseket, börtönbe az újságírókkal, az engedetlen tanárok terroristák, aki Erdogan korrupciós ügyeit firtatja, hazaáruló! Fúj muszlimok, fúj zsidók, fúj buzik, fúj feministák! Az oltások autizmust okoznak, a Bilderberg csoport chemtrail-offenzívát indított, a globális felmelegedés meg egy hazugság, amit az abortusz-párti négerek találtak ki, hogy a fehér faj bukását idézzék elő! Sötét erők áskálódnak ellenünk, nemzettestvéreim! Csak én védhetlek meg benneteket tőlük, csakis én! Ugyan a kormányzati tapasztalatom nulla, a nevemet meg gyanús pénzügyi tranzakciókkal kapcsolatban ismertétek meg, de hát amikor a gyermekeitek élete és asszonyaitok erénye a tét, ki akad fel ilyeneken? Ki kell lépnünk az EU-ból, Darling, építsünk falat Mexikó határára, a kelet-európai migráncsok elveszik a keményen dolgozó osztrák kisemberek munkáját! Isten őrizz, hogy együttműködjünk a szövetségeseinkkel, inkább nyaljuk fényesre az ellenségeink valagát, hátha pont az segít! Együtt gyengék vagyunk, egyedül meg erősek! Az én vezetésemmel meg legyőzhetetlenek! Csak adjatok nekem hatalmat, sokat, minden hatalmat nekem! Izé, a népnek, aki én vagyok, a nép egyszerű, milliárdos fia! Mert ha nem kapok meg minden hatalmat, akkor a terroristák győznek! Csakis őellenük kell nekem a hatalom! Becsszóra! De tényleg becsszóra! Mi, hogy te ott, te libsiképű, te nem hiszel nekem? Kapjátok el a rohadt terroristát, halál rá! Allahu akbar!!!

P.S. Sajnálom, hogy ez a poszt ekkora indulatokat kavart. Nem volt szándékom senki jogos érzékenységét megsérteni. A célom és a mondanivalóm nagyjából az, ami az alábbi cikkben van (az enyémnél sokkal jobban) kifejtve:

https://decorrespondent.nl/4232/Brussels-teaches-us-everything-about-terrorism-has-been-said-except-what-almost-everyone-thinks/

Szabadság, gyűlölet

Mi a közös egy ateistában, egy homoszexuálisban, egy emancipált nőben, egy migránsban (ideértve a magyar emigránsokat), egy közterületen szoptató anyában, egy metálkoncerten örjöngő tinédzserben, egy önerejéből sikeres vállalkozóban és egy hipszterben? Mármint azon kívül, hogy bizonyos személyiségtípusú embertársaink megveszekedetten gyűlölik őket? Megmondom: a szabadság. Ami pontosan az, amit ez a bizonyos személyiségtípus (szaknyelven: autoriter személyiség) valójában gyűlöl.

Az autoriter személyiség (nekünk magyaroknak erre legalább annyi szavunk van, mint az eszkimóknak a hóra: házmester, zupás őrmester, akciónyugger, téeszelnök…) ugyanis nem ab ovo gonosz, csak a körülmények és a kissé túlfejlett önvédelmi reflex teszi azzá. Az autoriter személyiség gyakran amúgy rendes ember: kedélyesen elbeszélget veled a sarki zöldségesnél, tisztességesen és hatékonyan végzi a munkáját, és vannak zsidó/ateista/migráns barátai. Neki igazából semmi baja a buzikkal sem, amíg otthon a négy fal között csinálják… vagy ha nők, akkor kamerák előtt. És ő ezt nem csak azért mondja, hogy ne tűnjön akkora éjsötét seggfejnek, mint amekkora valójában, hanem tényleg így is gondolja. Az autoriter személyiség magát jó embernek tartja, és a saját értékrendje szerint az is. Ez az úgynevezett hagyományos értékrend: „Isten-Haza-Család”. E három magasztos fogalom nála valójában egy és ugyanazt a dolgot jelenti: a hierarchiát.

Isten: a Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, évezredekkel ezelőtti kétes forrásokból ránk hagyományozott parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Hétszünyű Kapanyányi Monyók (vagy ha nem személyesen ő, akkor a nevében a Szent Inkvizíció, esetleg az Iszlám Gárda). A vallások filozófiai és ontológiai mélységei az autoriter személyt nem igazán foglalkoztatják, az erkölcsiség kérdése pedig nagyjából kimerül az „engedelmeskedj!” parancsában. Számára az aktuális Szent Szöveg egyszerű használati utasítás, amit az Égi IKEA mellékelt a „Homo Sapiens” típusú multifunkcionális beszélőszerszám mellé.

Haza: az evilági Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, egy diszfunkcionális kleptokrácia által kitalált parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Gestapo, ÁVH, NAV. A Haza szolgálatának (a Hazát természetesen csak szolgálni lehet, esetleg szeretni, de azt például nem szabad Tőle elvárni, hogy viszontszeressen) legnemesebb formája férfiember számára a sorkatonai szolgálat. Persze ez háborúban az igazi, ahol jó eséllyel meg is lehet halni a Hazáért. Ezt az orvosi csodaszámba menő halálnemet rengeteg realista műalkotás örökítette meg: fájdalommentes, viszonylag gyors (azért egy érzelmes búcsúra általában még jut idő), mindenféle gusztustalan testnedvek és belső szervek napvilágra kerülése nélkül hősi pozícióba dermedésről van szó, arccal az Ég, esetleg a Vezér arcképe felé fordulva. Békeidőben sajnos nem ennyire költői a katonáskodás, de azért mégis csak a bakaélet farag férfit a taknyos kölkökből. Hogy mit is jelent a férfivé faragodás? Leginkább azt, hogy a delikvens megtanul szabadság nélkül (túl)élni: félni, sunnyogni, némán tűrni, felfelé hajbókolni-lefelé taposni, eltűnni az arctalan tömegben. Tény, hogy autoriter viszonyok között ezek valóban hasznos leckék. És jaj annak, aki dezertál (emigrál), cserben hagyva azokat, akik továbbra is csendben-rendben szopnak!

Család: a legintimebb, legszemélyesebb Autoritás, ahol már kisgyermekkortól megtanuljuk, hol a helyünk. A sarokban, az asztal végén, kussban, hátratett kezekkel. Az idealizált hagyományos családmodell a hierarchia legtökéletesebb leképeződése: Apa – Anya – Idősebb gyerek – Fiatalabb gyerek – Kutya – Postás. A családi hierarchiában mindenki köteles a felette állónak feltétel nélkül engedelmeskedni, cserébe bármit megtehet az alatta levővel. Ezt hívják kölcsönös tiszteletnek és szeretetnek. A tisztelet egyébként az autoriter személy egyik kedvenc szava. Értelmezése annyiban tér el az általánosan elfogadottól, hogy nem valamiért jár, hanem csak úgy. Pontosabban a tisztelet nem a személynek, pláne nem a teljesítménynek jár, hanem a hierarchiában elfoglalt pozíciónak. Az erősebb kutyát tisztelni kell, mert különben… (na jó, amúgy is, de ha nem tiszteled, még vazelin sem lesz)

Az autoriter személyiség számára a fentebb leírtak jelentik a világ normális működését. A szabályok egyszerűek, világosak és megváltoztathatatlanok. Számára ez egyrészt biztonságot, másrészt önbecsülést ad. A biztonság nagyjából világos, hiszen bármennyivel is kiszolgáltatottabb az ember egy autoriter rendszerben, lekerül a válláról a legfélelmetesebb teher: a saját sorsáért vállalt felelősség. Amennyiben a sikerünk nem rajtunk múlik, a kudarcunk sem a mi hibánk. A rabszolga erkölcsileg szükségszerűen makulátlan, hiszen bármi rosszat tesz, parancsra teszi, választási lehetőség nélkül. Ellenben az önbecsülést már nehezebb megérteni. A lényeg röviden az, hogy a rabszolga pont attól szerez önbecsülést, ha minél tökéletesebben aláveti magát, minél sikeresebben elnyomja saját személyiségét, csak hogy alkalmazkodjon az hierarchiához. Ha a rabszolga igazán igyekszik, autoriter személyiséggé válik, aki képes elfogadni, hogy bár az adott hierarchia neki személy szerint esetleg rossz, általánosságban mégis helyes és kívánatos.

Itt jön be a szabadság problematikája. A kényszerű rabszolga számára a szabadság értékes és kívánatos dolog, de az autoriter személy őszintén retteg tőle és gyűlöli azt. Egyrészt azért, mert a szabad embernek nincs mentsége. Semmire. Minden cselekedetéért felelős és számonkérhető, bárki, de elsősorban saját maga által. Szabadnak lenni olyan, mint védőháló nélkül kötéltáncolni – ha leesel, csak magadra vess! Aki ezt a kockázatot önként vállalja, az az autoriter személy értékrendje szerint veszélyes deviáns, olyan, aki a világ normális működését fenyegeti. A legrosszabb, ha mindezt büszkén és nyilvánosan teszi: ezért gyűlölik jobban az utcán kézenfogva sétáló melegeket a rettegő, titkolózó homoszexuálisoknál, a szexuálisan emancipált nőket a megalázott prostituáltaknál, az amúgy idealizált formában istenített anyákat szinte bárki másnál, ha mondjuk szoptatós babával kimerészkednek otthonról. A szabad emberek léte ugyanis valójában az autoriter személyiség pozitív önértékelését veszélyezteti: iszonyatosan kellemetlen dolog szembesülni azzal, hogy másként, horrible dictu jobban is lehet élni, mint ahogyan mi tesszük. Hogy a lelki öncsonkítás, a vágyainkról és személyiségünkről való lemondás nem szükségszerű velejárója az életnek. Hogy mi voltunk (vagyunk) a hülyék, hogy beszoptuk a mesét az Autoritásról.

Ilyenkor az autoriter személy általában dühös lesz. Nem magára (naná, hogy nem), nem azokra, akik őt átverték (hiszen akkor a saját átverhetőségével is szembe kéne néznie), hanem arra, aki szembesíti a hibájával. A szabad emberre. Jobb esetben csak verbális agressziót alkalmaz, trágár kommenteket ír, súlyosabb esetben szabadságot korlátozó törvényt hoz és feljelent, még súlyosabb esetben robbanóövet csatol magára és dzsihádot hirdet. Vitatkozni vele, pláne meggyőzni őt nagyon nehéz, mert a saját személyiségének az integritásáért küzd. Akárcsak a szabad ember. Csak van, akinek semmi sem fényesebb a láncnál…

A Reményhez

Mi vesz rá egy orvosilag nem elmebeteg embert arra, hogy magára csatoljon egy kiló robbanóanyagot, kezébe vegyen egy kalasnyikovot, és elinduljon azzal a céllal, hogy minél több ismeretlen, neki semmit sem ártó embert rántson magával a halálba? Felnőtteket, gyerekeket, válogatás nélkül? Miközben lehet, hogy neki magának is vannak (voltak) gyerekei, szülei, szerettei? Tényleg ennyire mások „ezek”? Tényleg genetikai és/vagy kulturális kérdés ez? Vannak a fehér, keresztény népek, akik eredendően jók, racionálisak és építők, míg a bokszosképű muzulmánok és niggerek megrekedtek egy alacsonyabb evolúciós színten, és csak az erőszakból értenek? Vagy az iszlám civilizáció eredendően destruktív és toleranciára képtelen, amely nem tűr semmiféle kompromisszumot, és csak „vagy te, vagy én” alapon tud más kultúrákhoz viszonyulni? Egyszerűen megrekedtek a középkorban és nem tudnak, de nem is akarnak továbbfejlődni? Nincsen remény?

Remény… Talán pont itt kellene keresni a választ a fenti kérdésekre. Szerintem az egyetlen dolog, ami egy öngyilkos merénylőt (vagy bármilyen öngyilkost) borzalmas tettének elkövetésére motivál, az a reménytelenség. Az emberbe genetikailag kódolva van a létfenntartás ösztöne, amit nagyon-nagyon nehéz felülírni. Képesek vagyunk önfeláldozásra a csoport érdekében, de csak akkor, ha minden más lehetőséget kimerítettünk. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a saját életünket már nem éri meg védeni. Hogy jobb lesz nekünk holtan. A különféle gyilkos és öngyilkos ideológiák is jól tudják ezt. Az általuk alkalmazott indoktrináció egyik fő eleme az, hogy kiöljék a reményt a tagjaik lelkéből. Hogy a kamaszsrác úgy érezze, soha egyetlen nő sem fogja őt annyira szeretni, hogy önszántából az övé legyen. Hogy a bajtársain kívül soha senki nem fogja őt tisztelni és becsülni. Hogy ezen a világon ő egy senki, és az életének csak az ügyért vállalt „mártírhalál” adhat értelmet. Olyan belső félelmeken, bizonytalanságokon játszanak jól kiérlelt pszichológiai módszerekkel, amelyek mindenkiben megvannak. Először csábítanak, majd kényszerítenek. Lépésről lépésre csinálnak az érző emberből gyilkológépet. Minden lépés önmagában kicsi, logikusan következik az előzőből, és nagyon nehéz nem megtenni. Minél messzebre jut az ember a „beavatottságban”, annál nehezebb kiszállni, egyrészt a kétségtelenül jelenlévő megfélemlítés és kényszer miatt, másrészt mert mire az ember odáig jut, hogy ölni utasítják, már elkövetett egy sor olyan kisebb bűnt, ami miatt nem csak hogy zsarolható, de szégyelli is magát érte, és már csak a kognitív disszonancia feloldása miatt is muszáj folytatnia a megkezdett utat. Nem csak az ISIS működik így, hanem a drogbandáktól kezdve az SS-en át a kollektív öngyilkosságot elkövető világvége-szektákig minden olyan szervezet, amelynek az indivíduum megszüntetése a célja a totális hatalom érdekében.

Ebben az értelemben (és történelmileg nézve is), az iszlám terrorizmus egyáltalán nem középkori csökevény, hanem egy modern totalitárius mozgalom, amelynek sokkal több köze van a náci és kommunista terrorállamokhoz, mint a középkori kalifátusokhoz. Az ISIS módszerei is teljesen XXI-dik századiak, az internet, a közösségi média felhasználása ideológiája terjesztésére, a horrorfilmeket idéző gyilkosságok feltöltése a youtube-ra, az aprólékosan megtervezett „cool” ellenkulturális márkaépítés (mert marketinges szemmel bizony pontosan ezt csinálják, nem kis részben ezért sikerül nyugat-európai fiatalok ezreit beszervezni), a multicégekre és drogkartellekre emlékeztetően kifinomult finanszírozási módszereik mind-mind azt mutatják, hogy „ezek” egyáltalán nem egy csapat kőkorszaki ork, hanem ugyanúgy korunk termékei, mint mi magunk. Mi, akik egyre egyenlőtlenebb társadalmakban élünk, akik egyre kevésbé tudunk felelősen gondolkodni, egyre inkább a fogyasztással helyettesítjük be a boldog és teljes életre való törekvést. Mi, akik nem vagyunk képesek ellenőrzés alatt tartani a környezetpusztítást, nem tudjuk megállítani a holnap felélését, akik hovatovább már a saját vezetőinket sem vagyunk képesek elszámoltatni. Akik el sem tudjuk képzelni, mit érezhet manapság egy szegény afrikai vagy közel-keleti országban háborúk és nélkülözés közepette felnövő fiatal, amikor a tévében vagy a neten látja, hogy micsoda esztelen pazarlás folyik a gazdag világban. Miben reménykedik ő? Milyen jövőt láthat maga előtt? Ki törődik vele? Ugyan miért mondana nemet az ISIS vagy az Al-Kaida toborzóinak, amikor hatalmat, dicsőséget, elismerést és 77 hurit ígérnek neki? Mit veszíthet? Ráadásul nem is kell ehhez feltétlenül Szíriában vagy Irakban felnőni, egy európai bevándorlógettó vagy egy borsodi cigánytelep sem feltétlenül kínál egetrengető perspektívákat… (persze nyilván nem ugyanaz, de az igények sem azok)

És itt elérkeztünk hozzánk, a keresztény/zsidó/fehér/európai középosztályhoz. Mi miben reménykedünk? Abban, hogy a kényelmes világunk csak nem omlik össze a mi életünkben? És a gyerekeinkkel mi lesz? (már akinek van – azért a remény nem egy utolsó szempont a döntésben, hogy valaki gyereket vállaljon-e) Abban reménykedünk, hogy megvédenek minket? Kik? Mitől? A terrorizmustól? Hogyan? Hermetikusan lezárt külső és belső határokkal, a személyi szabadságjogok szigorú korlátozásával? Háborús pszichózissal és mindenki iránt való bizalmatlansággal? Európa újra felélesztett szélsőséges ideológiáival, ahonnét maga az ISIS is rengeteget tanult, és amelyeknél jobban semmi sem alkalmas rá, hogy a több ezer Európában élő radikális iszlámistából több százezret csináljunk? A fasiszták védjenek meg minket az iszlámistáktól, mert ők a „mieink”? Nem érezzük úgy, hogy ezzel pont azon a lejtőn indulunk meg lefelé, ahová a terroristák akarnak lökni minket, és amelynek az alján már most felsejlik az Armageddon, aminek előidézése az ISIS deklarált célja? És ha a terrorveszélyt sikerül is kordában tartanunk, a globális felmelegedéssel mi lesz? Semmilyen ideológia nem tud annyi migránst és öngyilkos merénylőt termelni, mint az, ha elsivatagosodik a mediterrán térség.

Egy világkorszak határán élünk. Vége az időnek, amikor a „világ” valami nagy, tágas dolgot jelentett, ahol mindenki kialakíthatja a saját, biztonságos kis területét, miközben megfeledkezhet a többiről. A világ fojtogatóan szűk lett, ha Afganisztánban megvadul egy törzs vagy Jemenben túlságosan megerősödik egy fanatikus hadúr, annak Párizsban, Londonban és New Yorkban is megisszák a levét. Ezen sem kerítés, sem bombák, sem cyber-megfigyelés sem tud alapvetően segíteni (bár tüneti kezelésként szükség lehet rájuk). Egy dolog segíthet: a remény. Vissza kell venni, vissza kell adni a reményt – a jövőben, az emberiség fejlődésében, a képességünkben arra, hogy fel tudunk emelkedni a kihívásokhoz, hogy nem nézünk félre, nem ijedünk meg, nem adjuk fel, hanem igenis a jobbik énünk győz a félelmeink, a haragunk, a fásultságunk fölött. Itt az ideje megmutatnunk, hogy elsősorban nem keresztények, muszlimok, zsidók, hanem EMBEREK vagyunk, akiknek a remény legalább annyira létszükségletük az élethez, mint a kőolaj. Mutassuk meg! Legközelebb Párizsban, november végén, a klímakonferencián.

A jövő század regénye

Ezt a posztot a Professzor legutóbbi írása ihlette. Nagyon jó kérdéseket fogalmazott meg, és alaposan elgondolkodtatott. Végül úgy döntöttem, kommentek helyett egy külön posztban reagálok rá, és gondolom tovább az általa felvetett problémákat.

 

Szóval kezdjük ott, hogy így a XXI-dik század elején nem csak az európai vagy a nyugati, hanem az egész egyetemes emberi civilizáció van válságban. Ez egyfelől szinte normális velejárója minden századfordulónak, másrészt viszont az előttünk tornyosuló kihívások valószínűleg minden eddiginél magasabbra emelték a tétet. A világ politikai és gazdasági problémái ugyan látszólag teljes káoszt mutatnak, valójában azonban egyetlen alapvető probléma áll az irányvesztés hátterében. Ez az elefánt a szoba közepén, amivel senki sem mer komolyan foglalkozni, inkább félrenéz és másról kezd beszélni, az az egyszerű tény, hogy az emberi faj kinőtte a Földet. Mind az eddig messze legsikeresebb nyugati társadalmi-gazdasági berendezkedés, mind az összes modern alternatíva azon az implicit feltételezésen alapult, hogy az emberiség rendelkezésére álló hely és erőforrások kimeríthetetlenek ; a két alapprobléma egyfelől a minél hatékonyabb kiaknázásuk, másfelől az elosztásuk (individuumok, társadalmi osztályok, nemzetállamok, stb között).

 

A liberális kapitalizmus a XX-dik század végén győzelmi örömünnepet ült (lásd a Fukuyama-féle történelem végét), ugyanis úgy tűnt, megtalálta a nyerő formulát a fenti két dilemmára. A nyugati demokráciákban mind a termelés, mind az elosztás olyan magas színtre fejlődött, ami az emberek nagy többsége számára gyakorlatilag megoldotta az anyagi egszisztencia ősidők óta szorító problémáit. Mitöbb, olyan luxus-életszínvonalat teremtett nagy tömegek számára, amely korábbi időkben csak egy egészen szűk elit kiváltsága lehetett. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy a kapitalista termelési mód és a nyugati típusú gazdasági modernizáció azelőtt elmaradott, az európai kultúrkörön kívül eső országokban is sosem látott gazdasági fejlődést és jólétet hozhat (itt elsősorban persze Kelet-Ázsiára gondolok, de az utóbbi évtizedekben Latin-Amerika és a Közel-Kelet bizonyos részein is látványos volt a fejlődés).

 

Az ezredforduló után viszont a világ végleg szembesülni volt kénytelen azzal a problémával, hogy a Föld egyre kevésbé tud eltartani egy 7 és fél milliárdos, egyre növekvő népességet egyre magasabb életszínvonalon. Ráadásul úgy tűnik, a negatív változások hamarabb és gyorsabban fognak bekövetkezni, mint azt azelőtt gondoltuk – mindenképpen még ebben az évszázadban. Akárhogy is nézzük, egy globális környezeti és népesedési katasztrófa nem csak anyagi, de szellemi értelemben is kihúzná a nyugati civilizáció alól a szőnyeget, hiszen a Felvilágosodás óta azt hírdetjük, hogy az ember képes önnön sorsát kezébe véve függetlenedni az  „isteni gondviseléstől” és a természet kiszámíthatatlanságától, és saját szorgalma és találékonysága révén egyre jobb életkörülményeket teremteni magának. A liberalizmus, a szabadság ideológiája is pontosan azon az axiómán alapul, hogy ha az embert békén hagyják, magától is a lehető legjobb élet és a legnagyobb boldogság felé fog törekedni, és minél jobban hagyjuk kibontakozni kreativitását és potenciálját, annál jobb eredménnyel. A Smith-i láthatatlan kéz elméletétől kezdve a szociális államon át a különböző kisebbségek (etnikumok, melegek, nők) jogainak védelméig a modern nyugati civilizáció összes társadalmi vívmánya mögött az a feltételezés áll, hogy az individuális boldogságok összessége végső soron elvezet a közjóhoz. Ergo, a „boldogság keresése”, legyen az anyagi, szellemi, vagy akár szexuális, nem csak hogy legitim, de morálisan helyes életcél az egyén számára. Ebben a nyugati civilizáció élesen elválik más kultúráktól (például az iszlámtól), ahol az individuumnak morális kötelessége alárendelnie magát a közjónak, akár az egyéni boldogulása rovására is.

 

A XXI-dik század első évtizedeinek eddigi fejleményei ennek az axiómának látszanak ellentmondani: az individualizmus és liberalizmus nem csupán a tudományok és művészetek felvirágzását, valamint minden eddiginél nagyobb anyagi jólétet hozott el minden eddiginél több ember számára, hanem önzést, anyagiasságot, rövid távú gondolkodást és a szellemi eltunyulást is. A politikai demokrácia is elmozdult az erényes, a közjót és az egyéni jogokat óvatosan kiegyensúlyozó, egyszerre kooperatív és kompetitív modelltől a cinikus, erősen konfrontatív, demagóg ígérgetőversenyen alapuló „aki kapja, marja” hatalmi játszmák felé. És legfőképpen: elveszni látszik az örök, töretlen fejlődés reménye, ellenben komolyan felmerül annak a lehetősége, hogy az emberiség – önhibájából – a dinoszauruszok sorsára jut. Szerintem a nyugati társadalmi gondolkodás mai válságának alapvetően ez az egzisztenciális félelem és elbizonytalanodás az oka, ezt a gyengeséget használják ki azok az erők, amelyek manapság a Nyugatot támadják, egyrészt ideológiai-, másrészt érdekellentétből.

 

Ezen erők egyike a politikai iszlám, de ide sorolhatjuk a kereszténységnek az utóbbi időkben egyre inkább erősödő antiszekuláris, politikailag agresszív irányzatait is, amelyre talán a legjellemzőbb példa az amerikai evangélista mozgalom, amely mára gyakorlatilag túszul ejtette a Republikánus Pártot. Ezen revivalista vallási mozgalmak (és itt a keresztény, iszlám vagy akár zsidó verzió között több hasonlóságot fedezhetünk fel, mint az kényelmes volna) látszólag a túlzott liberalizmust és erkölcsi hanyatlást támadják, de valójában magát a modernizációt tagadják meg, és a Felvilágosodás előtti, az individuumot a közösségi, isteninek nyilvánított törvényeknek kívánják alávetni, szigorú tradicionalista keretek közé szorítva ez élet minden mozzanatát, a fogantatástól kezdve (abortusz-tilalom), az oktatáson át (kreacionizmus, a nők tanulásának akadályozása), a szexualitásig. Azt állítják, hogy a modern világ problémáit a modern társadalom okozta, tehát az nem is tudhat úrrá lenni rajtuk. Mivel vallási alapon támadják a jelenlegi, racionális alapokon nyugvó világrendet, sem érdemi vitára, sem kompromisszumokra nem hajlandóak. A megoldás, amit kínálnak, végtelenül egyszerű: amennyiben az emberek visszatérnek Istenhez, elvetve az embert középpontba állító modern humanista filozófia hübriszét, Isten megoldja azokat a problémákat, amelyeket eleve csak büntetésül terhelt rájuk. Klímaváltozás, kimerülő erőforrások, növekvő népesség – ez mind semmi, csak hinni kell benne, és Isten megoldja – feltéve, ha nix buzulás! Ha pedig valakit ezek az „érvek” nem győznek meg, az hitetlen, a Sátán szolgája, és csak magára vessen, ha élő youtube-adásban nyiszálják el a torkát…

 

A vallási fundamentalisták mellett a Nyugat másik komoly ideológiai ellenfele jelenleg Putyin. Illetve nem csak Putyin, hanem mindazok a szekuláris autokráciák (kisebb mértékben Kína, vagy a némileg határeset Törökország is), amelyek ugyan a kapitalizmust (vagy annak államilag kontrollált válfaját) elfogadják, és nincsenek ellenükre a modern technika és tudomány vívmányai sem, azonban a nyugati demokráciát és az emberi jogokat élesen elutasítják. Ezeknek az államoknak tulajdonképpen nincs is igazi, elvi alapokon nyugvó ideológiája – illetve ami van, az rendkívül képlékeny, és kizárólag a hatalmon lévő elit uralmát hivatott legitimizálni (ellentétben a nyugati liberális, vagy a vallási fundamentalista ideológiákkal, amelyek magának az uralkodó elitnek a mozgásterét is korlátozzák!). Putyin követői (köztük természetesen Orbán) a század kihívásait erőből kívánják megoldani. Illetve valójában egyáltalán nem kívánják megoldani őket, hanem a szociáldarwinista „hulljon a férgese!” alapra helyezkednek. Az ő felfogásuk szerint a kérdés nem az, hogyan lesz képes 8 vagy 9 milliárd ember megtalálni a számítását bolygónkon – sehogy sem. A lényeg az, hogy MI benne legyünk abban a kisebbségben, akik megtalálják (persze a MI definíciója meglehetősen ködös, és bármikor az ÉN pillanatnyi érdekeim szerint változtatható)! A Putyin-féle vezetőnél a cinizmus, a gátlástalanság és megbízhatatlanság nem jellemhiba, hanem érdem – ugyanis az általuk vizionált „ember embernek farkasa” világban a legnagyobb és legerősebb gazember szolgálatába érdemes szegődni, akárcsak egy gengszter-hierarchiában. Ehhez tartozik még az ellenfél erkölcsi felsőbbrendűségének tagadása, és általában mindenféle moralitás relativizálása is: „bármit is prédikálnak Nyugaton a korrupcióról meg az emberi jogokról, azt valójában csak a saját önös érdekeik előmozdítása céljából teszik!”.

 

Mind a vallási fundamentalizmusnak, mind a putyinizmusnak megvan a vonzereje az elbizonytalanodott liberalizmussal szemben. Mégpedig pontosan az, hogy mindkettő erőt és bizonyosságot hirdet, a kétkedést teljesen kiiktatva. Ez a jövőtől rettegő, céljaiban és önazonosságában meghasonlott kisember számára önmagában is érték lehet, még akkor is, ha ezen ideológiák magabiztossága igen ingatag alapokon nyugszik. Eléggé könnyen belátható, hogy sem a vallás, sem a „mindenki csak saját magáért felelős” cinizmusa nem tud használható megoldásokat találni a globális problémákra. A fundamentalizmus például kifejezetten ront a helyzeten, hiszen pl a születésszabályozás tiltásával hozzájárul a népességrobbanáshoz, a racionális gondolkodás háttérbe szorításával pedig lehetetlenné teszi a tudományos-technológiai fejlődést. A putyinizmus látszólag mentes az efféle szélsőségektől, de ott meg éppen a színtiszta erő és hatalom fetisizálása az, ami fékezi a fejlődést. Egy putyinista társadalomban ugyanis nagymértékben hiányzik a bizalom és az önkéntes, nem erővel kikényszerített együttműködés. A vezetők erejének és energiájának igen nagy része a külső és belső hatalmi harcokra megy el, értelmes munka helyett. Az érvényesülés útja nem a termelés és a kreativítás, hanem az újraelosztás kontrollja – magyarul nem az élvezi a munkája gyümölcsét, aki létrehoz valamit, hanem aki elveszi tőle.

 

Ezzel ellentétben a liberalizmus, minden hibája ellenére több olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami igencsak hatékonnyá teheti a XXI-dik század kihívásaival szemben. Először is, mint az elmúlt 200 év során bebizonyosodott, a liberális kapitalizmus minden más gazdasági berendezkedésnél hatékonyabban serkenti az innovációt, a tudományos és technológiai fejlődést. Márpedig világos, hogy az emberiség egyetlen esélye a túlélésre egy újabb, az ipari forradalomhoz mérhető technológiai ugrásban rejlik – az űrutazásban, a fúziós energiában, a biotechnológiában, az ökológiai tudományokban. Hiába imádkozunk napestig, Isten nem fogja helyettünk lecsökkenteni a széndioxid-kibocsátásunkat. Játszhatunk rablólovagosdit, de egy idő után már nem lesz mit elvenni. Az egyetlen út előre a tudásunk gyarapítása, egyre gyorsabban és egyre szélesebb körben.

 

A másik dolog, amiben a Nyugat mindenki előtt jár, az emberi jogok és az egyenlőség kérdése. Ez nem luxus, hanem elengedhetetlen feltétele az emberiség további fejlődésének. Vegyük például a nők helyzetét: azokban a társadalmakban, ahol megvalósult a nők egyenjogúsága, és széles körben elérhető a fogamzásgátlás, magától megállt a népességnövekedés, mégpedig a nemek egészséges arányának felborulása nélkül (ellentétben Kínával és Indiával, ahol a fogamzásgátlás nem járt együtt a nők emancipációjával). Kevéssé becsült, de valójában nagyon fontos vívmányunk a szexuális szabadság. Az egyértelmű, hogy a materiális fogyasztás jelenlegi üteme nem fenntartható. Az emberiségnek a jövőben kevesebbel kell majd beérnie, akár tetszik akár nem. Viszont az igazi kérdés nem az, hogy cserélhetünk-e háromévente autót és évente mobiltelefont, hanem hogy ettől függetlenül lehetünk-e boldogok? A vallás például az anyagi javaknál erősebb boldogságélményt adhat, de a helyzet az, hogy a szexnél és a szerelemnél szinte semmi nem járul hozzá jobban a személyes jóléthez. Pláne nem annyira környezetbarát, olcsó és negatív mellékhatásoktól mentes módon. És ami talán a legfontosabb, a szexuális kielégülésnél jobban semmi sem csökkenti az agresszivitást. Nem véletlen ám, hogy az összes elnyomó, agresszív ideológia, a fasizmustól az iszlámizmusig nagy hangsúlyt fektet az emberek szexuális frusztrációban tartására. Egy kamasz akkor lesz hajlandó felrobbantani magát Allahért, ha a 77 huri az egyetlen esélye arra, hogy valaha is pinát lásson. Egy olyan világban, ahol egyre több ember verseng egyre kevesebb erőforrásért, nagyon fontos, hogy az általános agressziós szintet alacsonyan tartsuk, hacsak nem akarjuk élőben újrajátszani a Mad Max sorozatot.

 

Végezetül, a nyugati világnak változnia kell. Nem ülhetünk tovább kényelmes Európa (Amerika, Ausztrália) erődünkben, mert ahogyan Orbán Viktor olyan szépen megfogalmazta, a világ ránk rúgja az ajtót. Végig kell gondolnunk, mi az amit a hagyományainkból mindenképp érdemes megőriznünk/megvédenünk, mi az amit adaptálnunk kell, és mi az amit el kell vetnünk. Globálisan kell gondolkodnunk, mert az államhatárok egyre kevéssé relevánsak, és a nemzeti szuverenitás is fenntarthatatlan hosszabb távon. De nem szabad elveszítenünk a hitet önmagunkban, és a civilizációnkban, mert még mindig érvényes Churchill mondása: jobbat még nem találtak ki.