Vágó Gábor, a hülye

Vágó Gábor kemény versenyben van Gyurcsány Ferenccel és Botka Lászlóval a “leginkább Orbán Viktor kezére játszó ellenzéki politikus” kitüntető címért. A tét nélküli baloldali ellenzékieskedés díjnyertes sampionjaként beadott vagy tucatnyi népszavazási kérdést, amelyekből – minő meglepetés – a független, és egyáltalán nem szervilis csinovnyikokból álló Kúria átengedte az alábbit:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?”

Ezt fogja most a Ráérünk blog, indulatoktól egyáltalán nem mentesen kivesézni.

Az ok, amiért ez a dicső baloldali gondolkodó ezt felvetette, nem más, minthogy Matolcsy szeretője illetve mindenféle egyéb seggevégei disznó sok pénzért vakargatják ami viszket, különböző állami kamucéges beosztásokban.

Egy normálisan működő országban ezen cégek nagy részét egyszerűen megszüntetik. De nem úgy Vágó “hasta siempre” Gábor világában, ahol Matolcsy és még néhány, kapuzárási pánikban szenvedő idióta szeretői és haveri köre kedvéért örök időkre (muhaha) bebetonozzák az állami vállalati vezetői fizetéseket a köztársasági elnök béréhez.

Vágó “Hámán Kató élmunkás brigád” Gábor szerint az állami vállalati vezetők ellen védekezni kell, mint a szarvasmarhák kéknyelvűsége ellen, és ez már örök időkre (ezúttal nem muhaha) így is marad, amíg itt állami cégek lesznek, addig mindig tartani kell attól, hogy egy-egy jógatanár vagy hülye unokaöcs sürgős Audi-beszerzéseit kell itt majd kifizetni.

Vágó “Munkáshatalom” Gábor, úgy tűnik, nem bízik abban, hogy itt egyszer majd egy nála értelmesebb emberekből álló kormány kerül hatalomra (lássuk be, ebben azért van igaza, nem nagyon látszik most erre esély) amelyik mondjuk az mondaná egy multicégnél középvezetői szintre jutott magyar embernek (havi 7-10000 euró) hogy öreg, gyere el CEO-nak mondjuk valamelyik közműcéghez, netán a MÁV-hoz és segíts nekünk gatyába rázni. Miért? Mert nem akarjuk, hogy az legyen, mint a magyar fociban, ahol negyven éve ugyanazok a Jóska és Pista bácsik az edzők.

De, persze, kedves tehetséges, képzett, kapcsolatokkal bíró fiatal, elégedj meg 1.537.xxx.-Ft. havi illetménnyel, mindenféle kiegészítés, cafeteria vagy cégautó nélkül, mert Vágó “Bakunyin” Gábor prolihergelő népszavazást tartott a “gazdagok” ellen, olyan nagy elődök nyomába lépve mint Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor. Ők is mennyit lendítettek az országon, ugye.

Nade, Vágó “Terézvárosszkij Komszomolec” Gábornak erre is van frappáns válasza. Kapaszkodjanak, mert most olyan érvelés jön, amely még Kósa Lajost is a padlóra küldené: A köztársasági elnöki illetmény a mindenkori köztiszvtiselői illetményalap harminckilencszerese, tehát, ha Matolcsy seggevégeinek fizetését emelni akarnák, akkor emelni kell a köztársasági elnök illetményét, tehát emelni kell a köztisztviselői illetményalapot, és voilá, mindenki kurva sok pénzt fog keresni.

Kemény, ugye?

De a szomorú része a dolognak az, hogy úgy tűnik, Vágó “Madrid határán” Gábornak fogalma sincs arról, hogy mi megy ebben az országban. Hogy a Matolcsy-seggevégek egyáltalán nem a bérükkel okozzák a legnagyobb kárt. Hanem azzal, hogy egy tolvonással több közpénzt költhetnek el, mint az éves fizetésük. Mindezt abban az országban, ahol mai hír, hogy 237 millió forintért auditálták a BKK viccnek is rossz webshopját. az évi közel húszmillió forintjával számolva (ennyire jön ki a vágóista bérplafon) 12 állami felsővezető bére…

És nem tudja Vágó “a rablánc a lábon nehéz volt” Gábor azt sem, hogy milyen az, amikor a könyvtáros, az iskolatitkár, az önkormányzati hivatal előadója szépen ki van rúgva, majd közmunkásként visszavéve, és legyen hálás, hogy a neki egyébként jogosan járó kb 120.000-150.000.-Ft. bruttó helyett kap nettó 47.000.- Ft-ot…ha befogja a pofáját.

Ez utóbbit javasoljuk egyébként Vágó “nagy munka vár ma reátok” Gábornak is. Mert ez egy idióta. De ezt csak azért feltételezzük róla, mert jóindulatúak vagyunk.

A telekom és a bukásra érett rendszer

Rögtön az elején a legfontosabb dolog: a cikk nem szól arról, hogy a rendszer megbukott, vagy a közeljövőben meg fog bukni. Arról szól, hogy valamennyi olyan ok, amely a bukásához fog egyszer vezetni, már most fennáll, de ettől még simán lehet, hogy évekig fennmarad.

Az esemény tehát az, hogy száz év totojázás után a Telekom megfelelő alcége sok pénzért megcsinálja a BKK online jegyrendszerét, amelyet az első – szerencsére etikus – hacker simán feltör, majd amikor ezt jelenti a fejlesztőnek, még az éjjel elviszi a rendőrség.

Ez az esemény olyan, mint amikor az Izlandról szóló természetfilmekben mutatják a lávát. Általában ezek a dolgok valahol a tenger mélyén zajlanak, de most megnézhetjük ultra HD felbontásban, Kautzky Armand bársonyos, ám kissé fontoskodó narrációjával az egészet. Nosza.

Hétköznapok tévedhetetlensége 

Kezdjük azzal, hogy ami történt, az semmilyen szempontból sem rendkívüli, minden tünet megtörténik naponta sokszor az egész országban.

A német gyökerű felvilágosodás, amely – a franciával ellentétben – nem nyakazta le a felvilágosult abszolutizmus szinte teljes elitjét, megőrizte az államrezon tévedhetetlenségébe vetett hitet. Akinek az Úr hivatalt ad, annak eszet is ad hozzá, tartja a mondás. Vagyis, akit nálunk kineveznek helyettes államtitkárnak, az azonnal mindentudó szakértővé válik.

Ennek kiváló példája Tarlós Pipi, aki várost vezet, pedig ha csak kicsit butább lenne, akkor már nemhogy várost, hanem áramot se tudna vezetni és tökéletes szigetelőként viselkedne. De, a folyamszabályozástól kezdve a kerékpárutakon át a parkokig, mindenhez jobban ért, mint az ezekből a témákból doktorált kritikusai, akiket hol burkoltan, hol nyíltan lehülyéz.

Nem kell ezt a mostani Fidesz-kormánynak tulajdonítani, ha az ember fellapozza Ady Endre újságírói működését, akkor látja, hogy száz éve pontosan ugyanez volt a helyzet, és tényleg vissza kell menni Nagy Frigyesig és Mária Teréziáig, hogy a gyökerekig elérjünk.

Amikor tehát a T-Systems feljelenti szegény hekkelő Józsit, akkor dolgozik a sértett tévedhetetlenség. Nem biztos, hogy a cégnél, hanem a megrendelőnél.

Nem biztathatok senkit azzal, hogy ez nem fog fokozódni. Naponta jönnek hírek ehhez hasonló baromságokról, pár napja olvastam, hogy a Prága felé közlekedő EuroCity vonatokat részint megszüntetik, részint befogják a váci elővárosi zónázó forgalomba. Nyilván nagyon népszerű lesz majd a nemzetközi expressz, ahogy Dömösi átkelés megállóhely kivételével minden állomáson és megállóhelyen megáll…

Reakció

A zavaró tényező tehát nem a hülyeség, hanem az hogy valaki szólni mer. Lehetnénk konzervatívok és mondhatnánk, hogy miért törte fel, miért nem írt egy levelet a hiba részletes bemutatásával? Hiszen a Btk. alapján bizony bűncselekmény történt.

Ha valaki bármilyen jószándékú levelet írt már magyar hivatalnak, vagy nagyvállalatnak, tudja, hogy onnan épeszű reakció nem várható. Saját praxisomban leveleztem már hónapokat az egyik hazai gázszolgáltatóval, hogy egy megsemmisült épületre lehetőleg ne számoljon már el gázfogyasztást, végül bíróságra kellett menni.

Ráadásul hekkeréknél világszerte az a szokás, hogy így lesz valakiből kiberbiztonsági igazgató, hogy bebizonyítja, hogy be tud törni.

Nade nem ott, ahol a korlátolt buta alattvalók packáznak az okos és tévedhetetlen hivatallal.

Kummantás és nyalás

De a legérdekesebb rész a rendőrség reagálása. A diktatórikus vezetésre ugyanis kétféle szervezeti reakció létezik: az egyik a kummantás, a másik a nyalás.

A kummantó hivatal, amikor megkapja este tizenegykor, hogy Pattanásos Patrik, potenciális kiberbűnöző ügyében nyomozni kell, mert képes volt rámutatni arra, hogy Tarlós emberei már megint hülyék voltak, mint a sötét éjszaka, akkor elkezd nagyon szabályosan dolgozni.

Előveszik a megfelelő nyomtatványt és kitöltik. Erről a törzsőrmester úr jelentést terjeszt fel a százados úrnak, aki felterjeszti láttamozásra a kapitány úrnak, aki másnap délelőtt láttamozza, majd felterjeszti az ügyész úrnak, kérve állásfoglalását, hogy kíván-e szoros ügyészi felügyeletet ellátni a nyomozás során. Kapcsolatban, sőt vonatkozásában.

Az ügyész úr benne van a játékban, visszaír, hogy természetesen, úgyhogy lesznek szívesek felterjeszteni egy jelentést az eddig elvégzett nyomozati cselekményekről. Felterjesztik. Közben kiderül, hogy Pattanásos Patrikról van szó, egy délelőttöt eltöltenek azzal, hogy megnézik a priuszát, ami nincs.

Így eltelik három nap, mire mindenkinek megjön az esze, lehiggad és meg lehet szüntetni a nyomozást, és a hivatal megint kimozogta, hogy baromságokra használják. Tévedhetetlen élcsapatunk viszont annyi ideje rombolja már az államigazgatást, hogy ez a fék megszűnt, jön a nyaló hivatal.

A nyaló hivatalhoz megjön a bejelentés, és az első gondolat az, hogy ki és hogyan fog ebből az ügyből következtetéseket levonni arra, hogy én elég lelkes vagyok-e? Vajon Tarlós Pipi felhívta Polt Petit? A Tékom vezére kiugrasztotta az ágyából Orbán Viktort? Vajon az országos kapitány káromkodva száguld éjjel a Teve utcába, mert Pintér bezavarta?

A legjobb lesz, ha engem a feletteseim lelkes, parancs nélkül is pattogósan intézkedő, a helyes dolgot cselekvő parancsnoknak látnak. Behozatom a gyereket, majd lesz egy kis pampogás, veszünk fel jegyzőkönyvet, úgyhogy mire reggel jön az inspekció, addigra minden a legnagyobb rendben lesz, még tán elő is léptetnek, de nem az én nyakamon lesz hurok, az kurvahétszentség.

Konklúzió:

Az Orbán-rendszer, ellentétben Kádáréval, elvesztette a hivatali kontrollt. A hülyeségek bármikor, bármilyen mennyiségben átmennek, és a reakció a hivatalos szervek részéről nem a bölcs lapítás, hanem az agresszív odacsapás.

Távolról sem biztos hogy most vagy a közeljövőben, de egy hasonló esemény fogja kiváltani azt a népharagot, amely után, akárcsak Gyurcsány öszödi beszéde után, nem lehet majd támogatottságról és hasonlókról beszélni, csak hivatalban levő, de valójában bukott miniszterelnökről.

A dologhoz minden együtt van, kérdés, hogy mikor fog megtörténni. Ehhez viszont már kristálygömb kell, ami nekünk továbbra sincs.

 

 

Fuck you, Mr. Zuckerberg

The advent of Big Data made this planet a better place to live in but there are also downsides.

Recently (currently…) I have to suffer my second suspension of my Facebook account for an alleged breach of their Community standards. As a lawyer I know that these Community Standards are not as their name suggest: norms made by the community but simply contractual terms and Facebook has every discretional power to decide what is against these standards. No problem, when I signed up I also signed up for this.

However, this temporary block is a good example to observe every possible downside of Facebook’s BigData-driven approach to keep the Facebook a safe place.

The post I was blocked for contained the Hungarian term “büdös zsidó” (stinkin’ Jew). The context was that The Worldwide Jewish Plot, a common subliminal hallucination in the Hungarian political community is always a refferred to as a flock of filthy, stinky, evil bastards whenever they give money to causes like liberty in equality. In striking contrast, they are a cool gang of wise guys when they build a fence on the Israeli border like the Hungarian government does our Southern border. The Fence is the symbol of the Hungarian politics. Even the opposition admires it and anyone speaking against is bound to face destruction and oblivion. Except a few people. Including me.

Now, what has this do with Facebook’s Community Standards?

First, I am Hungarian. Like many Central and Eastern European languages, Hungarian builds a lot on secondary, terciary, quaternary …zillionnary meanings. If you run into an expression like “filthy Jew” you are either on nazi extremist page or someone might just use the word to illustrate something. For a native speaker the distinction is easy but for a computer it is close to impossible.

My language is spoken by around 10 million people. Maybe half of them have a Facebook account. Compared to the billions who use Facebook in English this is nothing. This might be the reason why Facebook never cares to build a proper analytical software and/or use actual living people to check what the system is doing.

Why is this a problem?

Hungarian media was taken over by the government in the recent years. The rules and the scope of political debate are set by the ruling Fidesz party.

Anyone who wants to operate outside these lines and also find some audience must go on Facebook and set up a page. This is great news, many Facebook pages gained big audiences.

This is why we showed up on the radar screens.

Couple of days ago András Jámbor, editor of Kettős Mérce (double standard) a leftist-liberal FB page was banned for a week and in the same time it is my second suspension for the same reasons.

And here we get to the downsides of Big Data. If a system is not overly sophisticated (like the Hungarian language analytical system of Facebook) it is quite easy to spot where it jumps to an automatic suspension.

One only has to find the nipples and cameltoes in Hungarian and then report them enough times to set off an automatic block. Someone just did it. And this someone is the same one who gradually restricted free Hungarian media to a couple of Budapest-based webpages.

Now, because of some lousy coding work they have a weapon against the rest. They have a weapon against the biggest achievement of the Internet: freedom of speech.

Ok, one might use substitutes for certain words. We, Hungarians are masters of code speech, centuries of suppression taught us how to do it.

The thing is that we want to forget it. This way, we never will.

As I am unable to share this on Facebook, I ask our readers and fellow editors to do it. 

Jobbik: Ha megcsinálják, megérdemlik

A budapesti értelmiségi diszkurzusban (értsd: sörözés közbeni világmegváltó politizálás) feltűnt a Jobbik, mint távoli mumus, ami már nem annyira távoli, és akár valami is lehet belőle. Ezzel együtt beindult a mítoszképződés, a Lendvai Ildikó irodájából kiosonó Vona Gáborról, orosz komisszárokról, a Jobbikhoz tömegesen beálló nagyon okos, külföldet járt emberekről, Simicskáról, miegymásról.

Ha ez már hozzám is eljut, aki a popkultúrától igyekszem az egészséges ötven parszeknyi távolságot megtartani, akkor érdemes vele pár szóban foglalkozni. Íme tehát a Ráérünk blog elemzése a Jobbik esélyeiről, 2017 kora nyarán.

Az aranyvécé-fázis

A magyar belpolitikai elemzéseket, immár 7 éve azzal kell kezdeni, hogy a Fidesz magabiztosan tartja kezében a hatalmat. Ha most vasárnap lennének a választások, csupán az lenne a kérdés, hogy lesz újra kétharmad, vagy nem lesz. Az intézményes keretek úgy vannak átalakítva,hogy a legfőbb ügyésztől a sintérig mindenki, akinek bebetonozva kell lenni, be van betonozva, akinek becsicskáztatva, az be van csicskáztatva. A külföldi partnerek immáron látványosan nem szeretik Orbánt, de stabilitását elismerik.

A mostani keretek között a Fidesz tehát megdönthetetlen. Ugyanakkor viszont a botrányok egyre pofátlanabbak, és a kormányzás hiánya egyre látványosabban jelentkezik. A levegő lassan telítődik feszültséggel. Ez a feszültség viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor és milyen formában pattan ki. Nem lehet tudni, hogy a sok egyforma, és most teljes érdektelenséggel övezett lopásos hírek egyike fog dühöt kiváltani, valamilyen katasztrófa, amely a kormánynak lesz felróható (pl. emberek égnek benn a metróban) vagy mi lehet az ok. Az is lehet, hogy dühöngés lesz, rózsadombi villákban fellelt aranyvécékkel, de az is, hogy sima választási bukta jön. De, az is lehet, hogy nem lesz ilyen, és majd Orbán Viktor 2021 körül esedékes agyvérzése indítja be a folyamatot egy Lázár János vezette átmeneti kormánnyal és ugyanolyan átmenettel, mint amilyen 1989 volt.

A változás szele

A Jobbikkal foglalkozás tehát annak az érzésnek a kivetülése, hogy nagyon sok, a politikáról felületesen gondolkodó, inkább csak a maga szakterületén tájékozott értelmiségi a vidéki magyartanártól a minisztériumi alkalmazottig érzi, hogy valami történhet, mert a dolgok állása olyan. Igen, ez egy nagyon nehezen megfogható, pontatlan érzés, és ez ölt testet a Jobbik iránti növekvő érdeklődésben. Nyilván szerepe van ebben a hagyományos baloldal szánalmas haláltáncának, de a Jobbiknak akkoris óriási hír, hogy repedeznek az őket fogva tartó karantén falai.

Ezzel együtt, a Jobbiknak esélye akkor van, ha az Orbán-rendszer láthatóan, érezhetően meginog. De lássuk, hogy mi határozza meg ezeket az esélyeket.

Erősségek

Néppárt

Előszöris a Jobbik néppárti jellegű párt, és nincs közvetlen előzménye. Nem olyan, mint a százhetvenhetedik neo-szadesz. Van neki rendes tömegbázisa. Meg lehet mérni, hogy akkor amikor az emberek több mint fele nem válaszol a pártpreferenciáját firtató kérdésre, akkor is kétszámjegyű százalékaik vannak. Ezek a tömegek jellemzően a lecsúszástól félő, alsó-középosztálybeli kisegzisztenciákból állnak. Azokból az emberekből, akiknek – ha mást nem hát illúzióként – önálló egzisztenciájuk van, de ismerik Gizikét a körjegyzőségen, akit megaláztak azzal, hogy a 114 nettós közalkalmazotti állásából kitették, és visszafoglalkoztatták közmunkásként, kevesebb, mint fele pénzért.

Ez a tömeg nagy.(szerintem nagyobb, jóval nagyobb a mérhetőnél). A lecsúszástól való félelme egységes, és úgy érzi, hogy ettől Orbán nem védi meg, és természetesen keresi azt a pártot, amelyik viszont igen. A magyar vidék története a honfoglalás óta leírható úgy, hogy az állandó változások (tatár, török, osztrák, orosz stb.) miatt folyamatos a társadalom újrarendeződése, nyertesek és vesztesek vannak. Kisnemesség és zsíros parasztok kontra cselédek és zsellérek. Mindenki kapaszkodni akar, fel akar szállni a “középosztály, mi vagyunk valakik” vonatra és nem maradni a “Senkik” megállóhelyen, valahol Tiszalök és Ohat-Pusztakócs között félúton.

Az orbáni oligarchia gazdasági térfoglalása és a járásrendszeren uralkodó, a levegőt mindenki elől elszívó országgyűlési képviselők szűkítik a gazdasági érvényesülés terét a középosztály számára. (helló, Dózsa György…) Ezt jelenleg két dolog ellensúlyozza: a gazdasági növekedéssel együtt nagyobb mennyiségű pénz bepumpálása a lakossági zsebekbe (növekedési hitelből vett kocsik, CSOK) és az iszonyatosan agresszív kampány, amely próbálja azt a képzetet kelteni, hogy a középosztálynak nem az oligarcháktól és a kormány teljes inkompetenciájától (kórházak, oktatás…) kell félnie, hanem absztrakt külső ellenségektől, mint Brüsszel, Soros, vagy az országunkat egyébként messze elkerülni igyekvő bevándorlók.

A középosztály azonban többek között attól középosztály, hogy akármilyen szinten is, de gondolkozik saját státuszáról meg az országról, és a Jobbik sikeresen gyűjti maga köré az Orbánban vakó hívő kb másfélmillió ember mellett a másik, szemmel látható és mérhető tömeget, és közeledik a megszaladáshoz, amikor majd a tömegvonzás hoz embereket, akár a Fidesz táborából.

Az felemelt ellenfél

Erős a gyanúm, hogy a Fidesz politikacsinálói nem olvasták a Harry Pottert. Ha olvasták volna, akkor tudnák, hogy a totális elpusztítást kitűző nagy erő megütheti a bokáját. Voldemort nagyúr maga csinál egy kisfiúból hőst és ellenfelet, azáltal, hogy ellenségének nevezi.

A Jobbikkal is valami hasonló történik. Azáltal, hogy a Fidesz az összes ellenzéki erő közül csak vele foglalkozik komolyan. Ez dupla vagy semmi játék. Ha valaki bemegy a ringbe, akárhogy is meg van véve a bíró és minden pontozó, elfogadja, hogy adott esetben végig kell bokszolni 12 menetet és jöhet akkora pofon, amitől rászámolnak, sőt olyan is, amitől elveszti a meccset. Az ellenfél, legyen akármilyen kutyaütő, egy címmérkőzés részese és az már rangot ad. Ilyen rangot ad a Jobbiknak a Fidesz, bízva abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megnyerje a meccset. De a Jobbik akkor is kihívó státuszt kapott.

Az egyszerűség

A stagnálásból lassú emelkedésbe forduló életszínvonal (már ahol…) ellenére Magyarország nagyon komoly gondokkal küzd. A Jobbiknak pedig – ahogy amerikai marketingesek mondanák – a DNS-ében van az, hogy a gondoknak rövid nevet adjon és egyszerű megoldásokat harsogjon bele a médiába, már amelyikhez persze hozzáfér.

Az egyszerű megoldások persze ritkán teljes megoldások, és az is lehet, hogy mondjuk a Momentum, tele okos, külföldet járt fiatallal, sokkal komplexebb, jobb programmal fog előállni. De a problémák olyanok, hogy azokra tényleg lehet már egyszavas, faék-egyszerűségű üzenetekkel válaszolni, főleg, hogy ezekről a területekről (oktatás, rendőrség, egészségügy, mezőgazdaság)a Fidesz kivonult, és kizárólag a külső “ellenségre” koncentrál. Persze ettől még nagyon komoly kommunikációs feladat ezekre a célterületekre lőni, értelmiségi, de mégis “jobbikos” arcokat felépíteni, de nem lehetetlen. Szakember és pénzkérdés. De, a Jobbik környékén bőven tűnhetnek fel szakemberek, tele a piac volt Fidesz-katonákkal, ahogy arról korábban már írtunk.

Összefoglalva: a Jobbiknak van esélye arra, hogy egyedüli nagypártként maradjon 2018 elejére, és arra, hogy sok választó befogja az orrát, és rájuk szavazzon. De miért kell orrot befogva rájuk szavazni?

A gyengék

A náci múlt

Vona Gábor, ha találkozna a jótündérrel, valószínű azt kérné, hogy maradjon meg a nemzeti-népi arculata, de valahogy vakarják le a Novák Elődöket és Toroczkai Lászlókat, hogy ne kelljen a Budaházys kérdésekre válaszolnia. Nyilván, magyar jobboldali pártnak egy csipetnyi rasszizmust, sovinizmust, irredentizmust szokás elnézni, de felvonuló Jugendet, solymosieszterezést, “Idősebb vagyok, mint Szlovákia” pólókat nem.

De legalább ilyen nehéz bánni az ilyen közegben rendszeresen feltűnő ezoterikus közgazdászokkal, mindenféle áltudományos ámokfutóval, zsákvászonba öltözött, mosódió-használó földanyákkal és társaikkal.

Önmagában az arculatváltás nem volna nehéz dolog, kitaposott útja van a dolognak. Tanítják a megfelelő iskolában, hogy a nőknek szóló Marlborough cigiből hogy lett az arizonai naplementében bagózó cowboy cigije.

A nehézséget az okozza, hogy itt nagyon sok embertől megszabadulni, vagy épp megállapodni velük. Nagyon kemény politikai munka, amely már egy ideje jól láthatóan folyik, de sürgős, határidős a feladat. Érdekes módon itt is a Fidesz játszhat Vonáék kezére. Azzal, hogy az idióta szélső-szélsőjobbos ámokfutók bátorításával igyekeznek gyengíteni a Jobbikot, lehetőséget teremtenek a kontraszt megtalálására, és ezzel a Jobbik középre tolására. Olyan feladat ez, amelynek sikeres elvégzése akár választási győzelmet érhet.

Az orosz befolyás

Az oroszokkal kokettálásnak az a kellemetlen mellékhatása, hogy ma Magyarországon a bármire gyakorolt orosz befolyásról – érdemi elhárítási információ hiányában – nehéz pontos képet kapni. A Kágébéla-ügy jó indikátornak tűnik, és tudjuk azt is, hogy a széljobbról indult pártok Európa-szerte rengeteg orosz támogatást kaptak. Ha az ember követ pár zsibbasztó propaganda-oldalt, könnyen felfedezi ott a népszerű (szélső) jobbos panelek eredetét.

Ezzel Vonáéknak valamit kezdenie kell, mert bármilyen EU-s vagy más nemzetközi együttműködésnek nehéz úgy nekivágni, hogy az embereiknek kartonja van az összes jobb nyugati elhárításnál. Takarítómunka, de – miután a Fidesz módszeresen rugdosta ki az összes olyan elhárítót aki ki merte nyitni a száját – nem reménytelen, mert szakembert lehet találni.

A nemzetközi környezet

A jobbik karanténban van, és onnan nem is akarják – jelenleg – kiengedni. A Nyugat számára Orbán büdös, de használható partner, a rövid távú parancsokat teljesíti. Amíg nem indulnak be gyökeres átalakítások az Unióban, ez így is fog maradni. Más kérdés, hogy ha Macron kezdeti lendülete kitart, akkor az Unióban hamra jelentős átalakítások lesznek.

De – ahogy azt már korábban írtuk – a német ipari lobbi Orbánt tudja kezelni, és inkább nyugtalan lenne, ha eltávolításán gondolkodna bárki.

A Jobbik egyébként is egy sok szempontból kellemetlen párt, korai még velük a nyilvános kapcsolatfelvétel.

Eljöhet viszont az a pillanat, (a fentebb írt megingás) amikor viszont muszáj lesz. Mi fog ekkor történni? A megoldást megint nem kell feltalálni.

Nyugat-Európa nagy birodalmai a kelet-európai országok vezetéséről mindig pragmatikusan gondolkodtak. Ha Szent István vagy Vitéz Boleszláv felvette a keresztény hitet és tudott viselkedni, maradhatott.

Közelebbi példa Horthy Miklós, aki hihetően meg tudta ígérni, hogy lezárja a vörös- és fehérterrort, tárgyalóképes kormányt meneszt a béketárgyalásokra, megakadályoz egy pesti pogromot, nem fogja üldözni a mérsékelt balosokat (Bethlen-Peyer paktum) ezért elismerték és támogatták. De hasonló döntéseket hoztak Horvátország és fognak várhatóan hozni Szerbia esetében. Szimbolikus lépések után, ha gyakorlati szempontoknak megfelel egy párt, kormány vagy rendszer, a nemzetközi politikában szemet szoktak hunyni.

A Jobbik legfontosabb külpolitikai feladata ennek a szempontrendszernek a feltérképezése, aktív helyezkedés olyan környezetben, amikor hivatalos kapcsolatot alig tartanak velük. Eközben kell a nyilvános, szimpatizánsoknak szóló programot összehozni ezekkel a szempontokkal, hogy amikor Berlinben, Párizsban, Washingtonban vesznek egy nagy levegőt, és azt mondják, hogy “oké akkor nézzük meg ezeket” akkor megfelelő tárgyalási pozícióik legyenek.

Összefoglaló

A Jobbik elmozdulni látszik a szélsőjobbos holtpontról, és számos olyan folyamat zajlik, amely fordulhat úgy, hogy a Jobbikot segítse.

A Jobbik sikeréhez azonban az Orbán-rendszernek meg kell inognia, de még ez sem elegendő. Olyan belső és külső politikai munkát kell elvégezniük, amely rendkívül nehéz, számtalan hibalehetőséget hordoz magában. Ha viszont sikerül, akkor minden további nélkül megérdemlik a választási győzelmet, mert bizonyítják, hogy értenek a politizáláshoz.

Ez most még nem történt meg. Hogy 2018-ig meg fog-e történni? Nem tudom. Továbbra sem vagyunk jósok. Elég unalmas konklúzió egy ilyen hosszú cikkhez, borzasztó.

 

A Nyugat alkonya?

Elöljáróban: ez a cikk két dolgot nem akar állítani:

  1. nem akarom azt állítani, hogy a Nyugaton tapasztalható válságjelenségnek vége lenne
  2. nem akarom azt állítani, hogy a londoni és párizsi eredményekből bármilyen direkt következtetés vonható le a közelgő magyar választások kimenetelére nézve

Nade mit állítok?

Azt állítom, hogy a nyugati liberális demokráciák hagyományai és intézményrendszere sokkal fontosabb szerepet játszik a jelen és a közeljövő történéseiben, mint azt sokan gondolják

“Nem értem a németeket”

Hangzott el egy barátom szájából, amikor a “migránsválság” kezdetén senki nem állt ki hősködni és kerítésezni, mint ahogy azt sok keletibb politikus tette. Ellenben az azóta eltelt időben jogszabályváltozások, szervezőmunka és a jó menedzsment oda vezetett, hogy a német közigazgatás elkezdett működő válaszokat adni a problémára. Hogy ezek a válaszok hosszú távon jók lesznek-e, nem tudom.

Jelen elemzés szempontjából a tanulság az, hogy senki sem tehette meg Németországban azt, hogy nem tartja be egyrészt a szolgálati utat, másrészt nem veti alá demokratikus vitának az elképzeléseit, mielőtt a szolgálati úton parancsokat kezdene osztogatni.

Egész egyszerűen, a nyugati demokráciákban nagyon szűk tere van az akcionizmusnak, a pódiumról hősködésnek, a kapkodásnak.

Checks and balances

Egész rendszerek vannak arra kitalálva, hogy a joguralom eszközeivel elébe menjenek annak, hogy valaki csak úgy elkezdje megvalósítani az elképzeléseit. A demokratikus kontroll (a választások, a parlamenti vita) mellett komoly intézményes, professzionális kontroll épült ki. Ezt a kontrollt látjuk működni akkor, amikor a német alkotmánybíróság elkaszál egy jogilag kérdéses új szabályt, vagy amikor az esküjét betartó New York-i rendőrfőnök közli az elnökkel, hogy ő elnöki parancsokat nem hajthat végre, neki ugyanis a felettese a New York-i polgármester.

Nyilván ezek a tényezők béklyóként hatnak akkor, ha az ellenség tankjai lassan lőtávolba érnek, de a nyugati demokrácia egyik alap felismerése az, hogy az ilyen szituációk elég ritkák, és az esetek 99%-ban jobb a szűrőkön átment megoldás.

Noha a Nyugat számtalan dologban meggyengült, ezek a demokratikus alapértékek és alapintézmények még mindig nagyon erősek, ezt tanulta meg Theresa May, aki a választás előtt két nappal arról beszélt, hogy ő emberi jogi garanciális szabályokat is hajlandó korlátozni azért, hogy hatékonyabban léphessen fel a terroristák ellen. Persze van ahol átmegy a Patriot Act, mint ahogy az az USA esetében megtörtént, de ott se azonnal és ott se véglegesen.

A populisták, és a szélvédő

A közelmúlt populistának nevezett irányzatai és vezetői ezt a leckét tanulták, illetve tanulják meg most. Sokan – főleg itt Magyarországon sokan – gondolták úgy, hogy bizonyos, populista szólamokat pengető politikai erők fellépése az ellustult nyugatiakat rá fogja venni arra, hogy egy csomó lassú formaságot eltörölve a határozottság útjára lépjenek, ehhez képest az újonnan fellépett populisták sorra buknak el. Miért van ez? Nem tudom, ez a blog továbbra is gondolkodással, nem pedig madárjóslással foglalkozik.

Azt be kell látnunk, hogy a fenti gondolat hangoztatóinak igaza van abban, hogy az utóbbi kb. másfél évtizedben hiánycikk volt nyugaton a határozott, karakteres politikus. Voltak persze Sárközyk és Obamák. De a gazdasági világválságra adott reakció főleg gazdasági természetű volt, és a legtöbb akut válságtünetet sikerült is kielégítő eredménnyel kezelni. Igenám, csak közben a társadalmi válságtünetek kisebb figyelmet kaptak.

Angliában ott maradt a magyar OEP-pel vetekedő problémahalmaz, az NHS. Ott voltak az évtizedek óta döglődő iparvidékek. Németország és Franciaország is küzd a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a muszlim bevándorlóik integrációjával.

Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának

…tartotta a mondás fél évszázaddal ezelőtt, és valami hasonló jellemezte az európai politikát is, hiszen a válság kezelése elsősorban a gazdasági szereplők helyzetbe hozatalára irányult. Alighanem azzal az önáltató mögöttes felételezéssel, hogy a társadalmi problémák elegendő pénz jelenlétében megoldják magukat.

Ennek talán az az oka, hogy a jelenlegi politikusgeneráció gyerekkora, kevés kivétellel a hetvenes-nyolcvanas évekre esik, amikor a Nyugat épp felért a csúcsra, a világháborút követő “gazdasági csodák” után nyugodt, bizakodó jóléti társadalmak épültek ki. Teljesen természetes, ha valaki ebbe az Édenkertbe vágyik vissza. Csak éppen azt a léptékű gazdasági növekedést nem lehet most elvárni.

Nyilván a gazdaság előbb-utóbb (Németországban előbb, Franciaországban, Angliában meg majd valamikor) majd összekapja magát. Csakhogy nem lesznek újra gyárak, és bőségesen megfizetett, középfokú képzettséggel bíró tömegek, a társadalom szerkezete átalakul, és ez csak “rosszabb” lesz, ahogy egyre kevésbé a termelés, hanem a fejlesztés húzza az európai top gazdaságokat.

Előállt tehát az a helyzet, hogy a politikusnak kétfelé kell figyelni.

A keskeny út és a széles út

A bibliai példabeszédből tudjuk, hogy az üdvösséghez a keskeny, kanyargós, rögös út vezet. A széles utat, egy nemrég elém került elemzés (megosztottuk a Diétás Magyar Múzsa facebook oldalon, hogy lássa a nagyérdemű, miket olvasunk össze az ilyen posztok előtt) “phony populism” vagyis hamis populizmus néven nevezi.

Vagyis olyan erők fellépésének, ahol az elitellenes szólamokat az elit tagjai, az oxfordi diplomás politikus urak és hölgyek szólaltatják meg, olyan mondatokat megengedve, mint Theresa May fentebb idézett gondolatai. Látva az elit népszerűségének visszaesését, alkalmazzák a régi politikai alapszabályt: ha nem tudod megakadályozni, akkor állj az élére!

Kard által vész, ki kardot ragad

Igenám, csak ezek az urak és hölgyek megfeledkeznek az alapszabályáról, amelyet a Monty Python “Három farpofájú ember” jelenete dolgoz fel: ha valaki azt állítja, hogy neki három farpofája van, akkor eljön a pillanat, amikor le kell tolni a nadrágot, és meg kell mutani, hogy valóban, nekem három farpofám van. Különben mindenki szélhámosnak fog tartani. Nigel Farage és Theresa May, úgy tűnik nem idézték fel az angol kultúrának ezt a gyöngyszemét, mielőtt ámokfutásba kezdtek.

Vagyis egy jól hangzó szlogennel egy darabig lehet eredményeket elérni, de a fentebb kitárgyalt intézményrendszer arra kényszeríti a pozícióba került politikust, hogy terítse a lapjait, és mutassa be, hogy megoldási javaslata az összes kontrollmechanizmuson át fog menni. Ha nem megy át, annak bukás, de legalábbis jelentős meggyengülés a vége.

Egy fecske?

Tehát azt várhatjuk a Nyugattól, hogy még eltart egy ideig, amíg mindenütt színrelép a helyi Emmanuel Macron, aki a nép megszólítását és a karizmatikus fellépést – most úgy tűnik, hogy – alaposan megírt, és a társadalmi konszenzusra esélyes programmal tudja ötvözni.

Úgy tűnik, hogy az ellenkező vélekedéssek ellenére a nyugati demokráciák egészségesek, vagyis a ténylegesen kormányzási felhatalmazást kapó politikusoknak konszenzusokon, kompromisszumokon kell átverekedni magukat, illetve ezeket karizmatikus fellépéssel, okos időzítéssel kell elkerülniük.

Ez nagyon jó hír, mivel talán így elkerüljük, hogy “trigger happy” őrültek kezébe kerüljön a mi életünket is meghatározó nagyhatalmak irányítása.

A gond viszont az, hogy a folyamatnak valamelyest azért gyorsulnia kéne. Mert gyönyörű dolog a fontolva haladás, és innen, a NER-ből nézve szinte letaglózó nézni a polgári demokrácia nevű csodálatos gépezetet, de nagyon sok erő, autoriter államok, terrorcsoportok, és a közben változatlan meglévő társadalmi válságjelenségek jelentenek sürgető teendőt.

Persze lehet, hogy az aggodalom túlzó, és a szeptemberi német választásokat követően Európában gyökeres, és a megoldás irányába mutató reformok indulnak be. Csak közben a Fehér Ház Pepita Oféliája a kormánynál áll és gitározik, legutóbb például – valószínűleg egy brilliáns orosz provokációnak felülve – egymásnak ugrasztotta az Öböl-államokat.

Én azonban (kiváló szerzőtársammal, panamajack-kel szemben) optimista vagyok, mert innen Magyarországról nézve egy csoda már történt, ahogy a nyugati demokráciák felvették az ütést, és nem fogtak padlót.

Mit jelent ez nekünk?

Továbbra sem foglalkozunk jóslással. Most úgy tűnik, hogy az EU alapító államai nem fognak változtatni hagyományaikon. Egy határozott vezetői garnitúra megjelenése nem jelent elrugaszkodást ettől a hagyománytól, elég Mitterandra, Kohl-ra vagy épp Helmut Schmidtre visszagondolni, de említhetnénk Margaret Thatchert is akár.

Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországot és az EU magállamait jelentősen eltérő szemléletű garnitúra vezetheti a közeljövőben, és ez a két szemlélet egymással inkompatibilis. Megjósolhatatlan, hogy együttműködésre leszünk kényszerítve, ki leszünk rúgva, vagy mi lesz ebből. De az, hogy a magyar és a Nyugat-Európai politika külön utakon jár, 1989 óta még soha nem látszott ennyire látványosan. És ez baj, mert én szeretnék Európában maradni.

 

Kormánysajtó feat. Tereskova: a faszomnak kell a dióskalács

Az Origó sportrovatától három ember ment el a héten, korábban még több. A mandiner kontroll alá vonásakor rögtön kettő, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy valószínű két hónapon belül csak az aristo-szerű debilek maradnak majd ott.

A Fidesz mindent megtesz azért, hogy az iszonyatos pénzért vásárolt médiafölényt kidobja az ablakon.

A kismama esete a patkánnyal

Újságírókörökben ismert legenda (apám még azt is tudja, hogy melyik szerkesztőségben és ki volt az), hogy a jugoszlávok kegyetlenkedéseiről kellett minél durvább dolgokat írni, és ahogy az fáradt értelmiségieknél lenni szokott, egyre hülyébb dolgokat találtak ki, míg valaki be nem dobta: Tito emberei patkányt raknak a földre kötözött terhes nők hasára, arra egy bádogvödröt, elkezdik disznóperzselővel melegíteni, majd a patkány a nőn és a magzaton keresztül kirágja magát.

A legenda szerint az ötletet másnap simán lehozta a pártsajtó. Az tanulság az, hogy még a legsötétebb rákosista propagandának is szüksége van kreatív szakemberekre.

Kirúgási forgatókönyv

A G-nap után a magyar sajtótörténet egyik legcsúfosabb bukását Liszkay Gábor produkálta, a hörrtévétől elhozott intellektuális verőemberekkel. A Magyar Idők sehogy sem bírta átugrani a 10.000 példány/napot. Sehogy, semmilyen cikkel. Egyszerűen nem tudott minőségi embereket felvenni, mert a minőségi ember csömört kap az utasításoktól.

Azóta újabb és újabb médiumok bekebelezése zajlik nagyjából állandó forgatókönyvvel. Valaki bevásárolja magát, a normális újságírók előbb vagy utóbb felmondanak, a maradékot kirúgják, és hatodvonalbeli senkik írják-szerkesztik-mondják a pártmédiát, közvetlen utasítások alapján.

Persze, nem az utasítással van itt a gond, tudjuk, hogy a propaganda az propaganda. Csak épp az étteremben se a nyers mócsingot küldik ki, hanem előbb panírozzák és megsütik. A szöveget fésülni kell, kommunikációs stratégiába illeszteni, dramatizálni, ha kell, ez szakma, amihez művészi véna is kell. Minden jó újságíró egyben rossz író is, akik lelki üdvüket adnák egy kiadott regényért vagy novelláskötetért. Ha belepofáznak, ha meghúzzák a szöveget, kiveszik a fotót, azt nem tűri sokáig.

Parasztba jó lesz ez is?

Eleinte. Eleinte mennek ez a kőegyszerű üzenetek, csak hosszú távon ez a koszt csömört okoz a legprimitívebb fogyasztónál is. Főleg akkor, ha ráadásul kellő humánerőforrás híján nincs feldolgozva rendesen a híranyag. Egy két belsőssel küzdő sportrovat egy idő után lemarad. A piac pedig tele van szabadúszó újságíróval, csak idő kérdése, hogy valaki gründoljon valamit, mert ezek az emberek az újságíráson kívül máshoz nem értenek.

A helyzet jelenleg az, hogy a habonyista fehérzaj mindent elnyom. De a szakemberbázis ilyen ütemű égetése mellett, lavinaszerűen következhet be, hogy a “paraszt” vagyis a célközönség nem eszi meg a dióskalácsot.

A propaganda ugyanis szakma. Nagyon pontosan el kell találni azt a szintet, ahol a közönség még úgy érzi, hogy ő újságot olvas, tévét néz, érdekes amit lát, nem pedig közvetlenül van kötve az agymosó készülékre. Ezt lehet mérni, és a témák szintjén lehet is szabályozni. De ha megvan a téma, azt hírré, cikké, valóságsóvá kell alakítani. Droidokkal az nem fog menni.

 

Másfélmillió magyar miniszterelnöke

Az előző poszt arra reagált, hogy a Miniszterelnök Úr most éppen 2030-ra mittudoménhány gügyögő magyar csecsemőt vízionált. Mi meg jól ráugrottunk, hogy itt kérem szexizmus dúl. Hiba volt.

A Miniszterelnök Urat nem érdekli,hogy mi lesz itt 2030-ban. Arról az emberről beszélünk, aki kevesebb, mint tíz éve még bőszen szidta Putyint és minden erejével a legnyugatibb kelet-európai akart lenni. Most meg…hagyjuk is.

Orbán Viktor a pillanat miniszterelnöke. A 444 tldr rovatában nemrég megjelent cikk nagyon jól írja le, mi zajlik. Ez a sokat szülős elmebetegség egyszerűen feljött a felmérésekben, hogy jól rezonálna, tehát bedobták.

Na jó, de mit mérnek ezek a felmérések, hogy lassan már kizárólag csak bornírt baromságokkal dobálózik a média?

Ne legyünk igazságtalanok Orbánnal, volt már ilyen előtte is, emlékezzünk csak Horn Gyula legendás ingyen repülőjegyére! Ötlettelen, kifáradt pártok a világon mindenütt – ha még megvan a nagy vezetőjük – akkor arra koncentrálnak, hogy a megfelelő tábort tartsák össze.

Ráadásul Orbán 2014-ben olyan módon rajzolta át a választási térképeket és írta át a szabályokat, hogy semmi mással nem kell foglalkoznia, minthogy annak a bő másfélmillió magyarnak beszéljen, aki majd elmegy szavazni, és rá fog szavazni. Ez az egész propaganda arra van kitalálva, hogy a választásokon megjelenik kb 5-5,5 millió ember, akik közül kb 1,8 millió leszavaz a Fideszre, 1,3-1,3 valami alternatívára (balos, illetve a Jobbik) illetve Budapesten, meg egy-két vidéki városban valami újhullámos banda (régen az LMP, most meg majd a Momentum) elvisz még pár százezret. A Jobbikot biztos, ami biztos támadják Jobbról is, hogy essen szét a szavazóbázisa. Az eredmény kb 110 mandátum, és lehet még 4 évig kormányozni.

Ez a távlat, eddig lát előre. A Habony-művek kizárólag azt a vidéki szavazóbázist lövi az összes csőből, ahol a választásokat meg kell nyerni. Teljesen mindegy az Európai Unió, meg Putyin, meg a szaporulat vagy bármi más. A cél, hogy másfélmillió szavazót bevigyenek szavazni.

Imádnék írni egy hosszas elemzést írni arról, hogy mi van ezek mögött az üzenetek mögött (nem kizárt, hogy fogok, reszkessetek). Azok a kádári reflexek az okos államról, és a kormány szakértőiről…de ezt most hagyjuk. Legközelebb megírom.

 

A kérdés sokkal inkább az, hogy ezt meddig lehet csinálni? Pontosabban: kitart ez 2018-ig, vagy előbb megkavarják a dolgot? Ennek a politikának az alapja ugyanis a következmények nélküliség. Már többször írtam, hogy Orbánt nem érdeklik az olyan “szankciók”, hogy akkor most egy sorral hátrébb kell ülni valami konferencián, vagy 30 év után nem lesz magyar elnökségi tagja a Gyöngytyúk-tenyésztők Világszövetségének.

Ezek a hírek semmilyen formában nem jutnak el a másfélmilliós törzsgárdához, sehogy sem befolyásolják a döntéseket. A gond akkor van, ha olyan következményekkel kell számolni, amelyek fájnak.

A CEU-ügy már határeset volt, egész magas helyeken tárgyaltak nagyon keményen Orbánnal. Nem segít, hogy erre már a közmédia is csak dühödt zsidózással tudott reagálni.

Nem tudjuk, hol jön el a fordulópont. De olyasvalami lesz, mint Merkel tegnapi beszéde. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az európai politika szereplői is csak politikusok, akiknek meg kell nyerni a választásokat. Emmanuel Macron egy jobb EU ígéretével nyerte meg a választásokat, ahol a németekkel szorosan együttműködve, de Franciaországnak döntő szava van.

Merkel pedig Trump botrányos viselkedése után kiváló magas labdát kapott, hogy elmondja azt a beszédet, amely már nagyon régen érett: Németország az EU ügyeibe sokkal direktebben kíván beleszólni. Vagyis nagyon könnyen vége lehet annak, hogy Orbánnak legfeljebb egy parlamenti vitanappal kell számolnia, ha valami ordas baromságot csinál.

Persze Orbán volt már lelkes européer és a pillanat miniszterelnökeként most is válhat azzá. A gond ott lesz, hogy a magyar állam szétverése a nem-kormányzással (amelyet persze nem ő kezdett, lassan 15 éve nem-kormányzás van) óriási versenyhátrányt fog okozni az EU-n belül, az eddiginél is nagyobbat. Ráadásul az olyan döntések, mint az ezerkétszázvalahány menekült befogadása egyszerűen parancsként fognak jelentkezni.

Orbán eddig kapott türelmi időt, és elnézték neki, hogy hangos csűrdöngölő és csikós-ostorpattogatás közepette, nagyon kurucosan…hajtotta végre a német óhajokat. Abban az Európában, ahol Merkel keményen beszól az angolszászoknak és az oroszoknak, könnyen lehet, hogy erre nem lesz türelem, azonnal be kell állni a sorba, és sokkal több parancs fog érkezni.

Magyarország, a Miniszterelnök Úrral együtt jó ideje a vihar szemében hajózik. Most ennek vége lesz, de tudjuk kedves vezetőnkről, hogy viharban bárkit és bármit kidob a hajóból. Meglátjuk.

A pina mint a politikai küzdelem terepe

Pár évvel ezelőtt meglátogattam egy kedves barátomat Nyugat-Európában. Felesége épp gyermeket várt, a lakás tele volt füzetekkel, brosúrákal és hasonlókkal az anyaságról. Ezeket az állam és a helyik önkormányzat adta ki. Szép, színes, sok pénzből tervezett és nyomott kiadványok voltak. Helyes kis táblázatok arról, hogy milyen tünet mitől van, válaszok olyan kérdésekre, amelyekről férfiember fel sem tételezi, hogy felmerülnek, de felmerülnek.

Az önkormányzat kiadványában mindez lebontva odáig, hogy melyik rendelőben milyen tanácsadás van, milyen tornára, felkészítésre miegymásra hol lehet jelentkezni, milyen papírokat kell vinni, mi az amit helyben is kiállítanak. Ha már megszületett a gyerek, hogy van a bölcsi, a lakásóvoda, a védőnő, mi az ügyelet telefonszáma, mikor normális, ha kicsit lilul-zöldül a gyerek, mikor nem.

Az állam örül az állampolgára döntésének, hogy gyereket vállal. Szabadon megteheti azt is, hogy nem vállal, akkor sem szól rá senki egy rossz szót sem. Ha akar, összebútorozik a gyerek apjával, ha nem, akkor nem. Akárhogy is dönt, az állam támogatja, a brosúrákon felül bőségesen háttérintézményekkel, hogy ne váljon száz évre mamarabszolgává azért, mert gyereket szült.

Ehhez képest nálunk az van, hogy a pinára nemzeti erőforrásként tekintenek, ami ma Magyarországon azt jelenti, hogy jó lenne, ha kizárólag Mészáros Lőrinc kezelné az összes pinát.

A nő ekkor és ekkor tartsa oda, kilenc hónappal a levemhesítést követően pedig elletünk, akkor is, ha az agronómus elvtárs kicsit másnapos.

Utána a gyereket…hát, izé, Nemzetileg kell nevelni! Óvoda? Az nincs. Orvosi rendelő? Ali Musztafa al-Moszuli doktor két éve unta meg az iszlámozást és most Norvégiában körorvos. Iskola? Hogyne volna, napi három torna és erkölcstan órával várjuk a lurkókat!

Aztán persze megy a csodálkozás, hogy azok a riherongy kurvák, akik Magyarországon nem akarják a pinájukat a Nemzet szolgálatába állítani, Németországba, Franciaországba, Angliába (ahol pedig a terhesgondozás állítólag egy rossz vicc) kivándorolva szülnek kettőt vagy hármat. Pedig ezekben az országokban – ellentétben például Lengyelországgal, ahol mától csak receptre van – mindenki úgy hajtatja el a magzatát, ahogy akarja, minden fogamzásgátló nagy mennyiségben és olcsón hozzáférhető.

Mégis, ott szaporodik a magyar. Nem furcsa?

Nem. Nemrégiben a húgomnak gyereke született, aki mellett hősiesen ellátom a Trágár Nagybácsi minden feladatát (hülyeségekre tanítom). Igen rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a sógorral úgy döntsenek, hogy köszönik szépen, az állami terhesgondozásból és szülészetből nem kérnek. Nem mennek oda, ahol megköszönik, ha páciens behoz budipapírt, kötszert, fájdalomcsillapítót, ennivalót, ágyneműt a kórházba, hanem inkább összerakják a pénzt egy középkategóriás magánkórházra. Nem is volt drága. Mármint ahhoz képest nem, hogy majdnem ugyanezt a pénzt be kellett volna hordani az állami kórházba is.

A hugi közben naponta 5-6 órát kutatott a neten olyan információk után, amelyeket nem ezoterikus papnők, szponzorált orvosok, mindenmentes élelmiszerrel házaló sarlatánok, elcsapott BKV-ellenőrökből átképzett kuruzslók nyomnak a netre.

Közben, mi megtudhattuk a Miniszterelnök Úrtól, hogy itt kétszer annyi szülés lesz két éven belül. Hisz az olyan könnyű. Ha nem megy, azért csak és kizárólag a nők lehetnek hibásak, megtagadják a nemzettől a pinát.

Talán fölösleges is figyelmeztetnem arra, hogy a bugyiban turkálni próbáló kormányok sorsa elég rosszul szokott alakulni olyan országokban, ahol a nőknek van választójoga.

*a pina és a fasz szavak azért vannak ennyiszer, mert egyes olvasóink az előző posztot száraznak találták.

Horst Fuchs bemutatja: Politikai szuperprogram!

Helló, tudatos választópolgár!

Egy facebook csoportban (amely a Felcsúti Űrkikötő megnyitójára szervez közönséget, vagyis egy vicc-csoport) kommentelte egy kedves ismerősöm, hogy a viccezés az megy, de a mélyszegénységről bezzeg egyik pártnak sincs programja. Lezárhattam volna magamban annyival a dolgot, hogy a kolléga humorérzéke körülbelül az Észak-Koreai internetpenetráció szintjén van, de csak nem hagy nyugodni a dolog.

Mert igaz ugyan, hogy a srác keveri a viccoldalakat a politikai vitával, sőt programmal, de amúgy a maga módján (nagy focidrukker) igyekszik gondolkodni a politikáról, értelmes, és a legcsekélyebb kétely sem férhet ahhoz, hogy hazáját nagyon szerető ember.

Érdemes erre az attitűdre odafigyelni, mert ő tipikusan az a választópolgár, akit meg lehet célozni valamilyen értelmes üzenettel, nem veszi be a sima brüsszel-rezsi-migráncs propagandát, de a legyünk európaibbak és máris minden jobb lesz-típusú ötlettelen baloldali alibizést sem. Naná, ő is az én Véber Gyurikon és Illés Bélákon felnőtt generációmhoz tartozik.

Ugyanakkor fontos üzenet minden pártnak, hogy ő “politikai programot” vár, konkrét példák megoldására. Ő a mélyszegénységet emlegeti, olyan régióból származik, ahol ez égető probléma. Mások a cigánybűnözést vagy a rossz oktatást, egészségügyet, miegymást emlegetik.

Az értelmes választó ezekre a kérdésekre vár választ. Persze most el lehetne kezdeni, a finnyáskodást, hogy ez nem is értelmes választó, ám mindenkinek, aki ebbe az irányba tart, felhívom becses figyelmét: az út végén Tamás Gáspár Miklóssal fog találkozni. Értelmes választó egyszerűen az a választó, aki a pártot nem személyes rajongás, hanem valamilyen kérdésre adott válaszok alapján keres. Egyébként meg, az a politikus, aki a szavazóit nem gondolja értelmesnek, az vagy a szemétdombon, vagy hosszabb-rövidebb regnum után lámpavason/száműzetésben végzi.

Fontos azonban, hogy amit ezek az emberek várnak, azt ők úgy nevezik, hogy politikai program, pedig valójában választási programot akarnak hallani.

Vízió, stratégia, taktika

Mert mi a politikai program válasza arra, hogy “mélyszegénység”? Semmi. A mélyszegénység egy tünet, mélyre hatoló gyökerekkel és messze hatoló következményekkel. Nem lehet önmagában megoldani.

Egy politikai programnak nem is ez a feladata. A politikai program sokkal mélyebb és bővebb dolog, amelyet nem szabad összekeverni a választási programmal.

Vállalati stratégia-tervezésből tanítják, hogy kell egy “vision” (Mi akarjuk gyártani a világ legjobb mosóporát!) utána következik a stratégia (Mosóporaink jobb minőségűek és környezetkímélőbbek a többi mosópornál) és ebből lehet levezetni stratégiai és taktikai célokat (a holland piacon a Persil a fő versenytársunk, és szebb csomagolással verjük meg).

Értékek és hitelesség

A politikai program hasonlóan helyezkedik el a politikai stratégiacsinálás tetején. Fontos, hogy kell hozzá valamilyen értékválasztás. Igen, ezek hangzanak nagyon unalmas lózungoknak (keresztény, európai, igazságos, szociális, stb.) azonban a magyar politika egyik legfontosabb hiánybetegsége, hogy a pártjainkból ezek hiányoznak.

Persze, lehet mondani, hogy a politikacsinálásban sokkal fontosabb, hogy legyen ott az asztalon a legfrissebb 5-6 közvéleménykutatás, hogy abból Habony Árpi ki tudja találni a következő gyűlöletkampány szlogenjeit. Aki viszont minőségi változást akar, annak kötelező onnan kezdenie, hogy megalkotja a “Mi vagyunk a…” kezdetű mondatokat. A régebbi pártoknál (MSZP, KDNP) tudják ezt a leckét, hitelességi válságuk oka pont az, hogy ki a fene hiszi el a szocpártról a szociális bármit, vagy éppen Harrach Péterről a kereszténységet?

Az LMP példája kiválóan mutatta meg, hogy ez a fajta alapeszmei integritás egészen messzire juttathat egy pártot, elvesztése pedig azonnal kivégzi.

Valaki zárja be Bokros Lajost a dolgozószobába!

Az értékválasztás után következik a szakmai munka. Itt már ejthetünk szót a példázat elején szereplő mélyszegénységről. A mélyszegénység egyszerre gazdasági, szociológiai, etnikai, kulturális, területfejlesztési, oktatási, népélelmezési progbléma. Nincs neki egy, kizárólagos oka, tehát a “mélyszegénység oka a borsodi iparvidék elsorvasztása” típusú mondatok leegyszerűsítő és nem a megoldást szolgáló lózungok.

Stratégiai tervezési szinten viszont már figyelni kell a jelenségre és azokon a területeken, amelyek okozzák, olyan ágazati stratégiát kell alkotni, amely ellene hat. Az ágazati stratégia szakmai anyag, amely őszintén számol olyan apróságokkal, hogy az 1920-as évek mélyszegénységének hatásai majd mondjuk akkor fognak eltűnni, ha az én generációm meghalt, mivel nagyszüleim révén még bőven találkoztam olyan emberrel aki B-pengőben kapta fizetését és állt sorban a bolt előtt, kezében kenyérjeggyel. Az ágazati stratégia tehát évtizedes programokkal foglalkozik.

Ahhoz, hogy egy párt a stratégiája megvalósításába kezdhessen, azonban meg kell nyerni a választásokat, a választónak tetsző és kedves, egyszerű üzeneteket kell megfogalmazni. Ezen a ponton kell érintkeznie a párt füleinek és szemeinek, a választókerületi munkatársaknak és a közvéleménykutatóknak a politikacsinálókkal.

Elrettentő példa Bokros Lajos és mozgalma, aki egyetemi előadásra való stratégiai vázlatot próbál eladni a választóknak, és aztán csodálkozik, hogy titokban a felesége is másra fog szavazni.

Azt muzsikáld, amit a vendég szeret?

Persze, lehet ezt úgy csinálni, hogy hallgassuk meg, hogy mit akar a választó, aztán nyomjuk neki megafonból, amit hallani akar. Hiszen ugye Habony is ezt csinálja. Nos, nem.

Habony ugyanis manipulál, vagyis mémek bedobásával (migráncsok, rezsi, soros) irányítja az emberek zsigeri reflexeit, abban bízva, hogy a választók egy jelentős része majd ezekből a zsigeri reflexekből adja le szavazatát a választásokon.

Ehhez képest a Jobbik és az MSZP a mészároslőncezéssel és a fizessenekagazdagok kampánnyal próbál találni egy zsigeri reflexet, gondolván, hogy van egy kellően nagy bázis, akinek már túl zsíros a körömpörkölt, és arra fog szavazni, aki egy feles pálinkát vagy egy laza fröccsöt ajánl a csömör ellen.

Vért és könnyeket?

Egy tudatosan politikát tervező pártnál ebből konfliktusok vannak. Hiszen a választók nem feltétlenül azt akarják hallani, hogy ha ma elkezdjük Borsodban felszámolni a mélyszegénységet, és hagynak minket négy évig keményen dolgozni rajta, és az utódunk se rontja el, akkor kb 10 év múlva tud érettségizni az a “leader” generáció, aki kellő támogatással 30 év múlve kihúzza a kátyúból a szülőföldjét.

Ellenkezőleg, a választó akar egy arcot, és egy jó mondatot, ami arról szól, hogy… na itt a konfliktus. A habonyi vénával bíró kampányfőnök azt fogja mondani, hogy ígérjük meg, hogy holnaptól kolbászból lesz a kerítés. A stratégiai részleg ettől agylobot kap. Majd végül csinálnak egy olyan üzenetet, amelyet

  1. a választó ért
  2. a választó csodálkozik, hogy olyan írta, aki tudja hogy néz ki a vegyesbolt egy borsodi faluban
  3. tudja mi itt a probléma
  4. és konkrétan azt akarja megoldani

És azután igen csodálkozának vala, mert erre az üzenetre iszonyúan harapnak majd a választók. De talán az eddigiekből kiderül, hogy nagyon sok munka vezet idáig. Ráadásul ezek az üzenetek egymással is konfliktusba tudnak kerülni, és akkor megint csak akkor csinálja jól a párt, ha a vezérlő elvekből tudja levezetni a választásait.

Horst Fuchs matinéműsora

Persze most is vannak olyan programok, amelyek mondanak valamit a mélyszegénységről (vezessük be az alapjövedelmet, támogassuk a falusi iskolákat, mittudomén, nem unom annyira az életem, hogy magyar parlamenti pártok programjait olvasgassam) ám ezek olyanok, mint a délelőtti műsorsávban sugárzott hasizom-reklámok.

Vedd meg ezt a görbe vasat, és ezzel elég napi öt felülés, és nyárra olyan hasad lesz, mint George-nak és Cindynek, a napbarnította, fürdőruhás műsorvezetőknek. Persze ezeknek a reklámoknak is van célközönsége, sőt Horst Fuchsnak még rajongói klubja is (benne velem) csakhát ezek a reklámok nem véletlenül mennek akkor, amikor a kutya se néz tévét. Horst (és Gaby!) nagyon jól elvan a délelőtti műsorsávban, és úgy tűnik, legtöbb ellenzéki pártunknak is bőven megfelel a dolog. Kitörni onnan? Ahhoz dolgozni kéne. Azt meg ezek nem nagyon szeretnek. Igaz, nem is nagyon tudnak.

 

Orbán-tükör 3: Az Orbán-kormány mozgástere

Egyre több fideszes nagyság kezdi óvatosan pengetni, hogy Magyarország szuverenitását megőrzendő ki kéne lépnünk az EU-ból. A Ráérünk Blog és a Diétás Magyar Múzsa szerkesztőiben szemernyi kétség nincs, hogy simán meglépnék ezt a hazaárulást, szóval bármelyik pillanatban elkezdődhet a Habony-gépezet koncertje a témában. Ezért aztán ismeretterjesztünk kicsit: Mi az a szuverenitás, és tényleg el akarják venni

Főhatalom

Az osztrák jogtudós Georg Jellinek szerint az állam: 1. terület 2. népesség 3. főhatalom. Vagyis akkor beszélünk államról, ha egy területen (pl. Magyarország) az itt élő emberek felett valaki főhatalmat gyakorol. A főhatalom gyakorlóját nevezzük szuverénnek és azt a képességét (és jogát) hogy gyakorolhatja a főhatalmat, szuverenitásnak.

De mi ez a főhatalom? Minden. A szuverén a maga országában mindennek az ura. (Rex est imperator in regno suo) Meghatározhatja, hogy például hány éves kortól lehet házasodni, az út melyik oldalán kell közlekedni, mennyi illetéket kell fizetni, hány gramm cukor lehet egy deci kólában, hadat üzen-e az ország valakinek, vagy épp békét köt.

Ki a szuverén? Régen jellemzően az isten kegyelméből uralkodó király volt a főhatalom gyakorlója, aztán jöttek a “King in Parliament” különböző megoldásai, amikor a társadalom bizonyos csoportjai is gyakorolták a hatalmat a királlyal együtt. Végül pedig jött a népfelség elve, amikor az ország népe közösen gyakorolja a főhatalmat. A főhatalom gyakorlására országgyűlést választ. Az országgyűlés legnagyobb számú frakciója pedig kormányt, aki végrehajtja az országgyűlés döntéseit. A szuverén szimbolikus tetteire (például nemzetközi szerződések aláírása, katonai parancsnokok, bírák kinevezése) amelyeket régen a király csinált, köztársasági elnököt választanak.

Mi a szuverenitás korlátja?

Ha a szuverén tényleg mindent megtehet, nem nehéz eljutni oda, ahova Berija eljutott, aki a legenda szerint iskoláslányokat raboltatott el a fogdmegjeivel, akiket aztán megerőszakolt. Ő a szuverén (Sztálin haldoklik) mindent megtehet, nem?

Nem. A közjogi jogágak (alkotmányjog, nemzetközi közjog) története arról szól, hogy meghatározzák, mi az, amit a szuverénnek sem szabad megtennie. Ezt levezették vallásból, természetből, társadalmi szerződésből és még sok mindenből, ma a kultúrnemzetek olyan nemzetközi egyezmények részesei, amelyek összeírják, hogy mit nem tehet meg a szuverén saját állampolgáraival és más államokkal. Aki ezekből az egyezményekből ki akar lépni, az azt kockáztatja, hogy a többi állam nem fog vele szóba állni.

A másik határa a szuverenitásnak a többi állam, vagyis hiába van jog a szuverén Szlovákiának atomerőművet építeni az osztrák határra, a szuverén Ausztriának meg joga van megvédeni egy szovjet atomerőmű okozta (vélt vagy valós) veszélyektől a polgárait. Két szuverenitás ütközik, pontosan úgy, ahogy mondjuk két szomszéd vitázik arról, hogy az átlógó almafa árnyéka miatt tényleg kipusztul-e a krumpli a kertben, vagy sem.

Itt is, mint minden más vitás esetben, két út van: az egyik az ököljog, az erősebb kutya baszik elve, a másik pedig valamilyen jogi vitarendezés. A diplomácia nem más, mint amikor a főhatalomtól duzzadó szuverének higgadt tárgyalókat küldenek ki, akik próbálják elkerülni a fegyveres konfliktus kialakulását. Sokszor úgy, hogy szövetségeket alakítanak, hogy akivel szembe kerültek, az túlerőt lásson. Máskor engedményeket tesznek, engedményekért cserébe. Olyan műfaj ez, amelyben Magyarország hagyományosan nagyon rosszul teljesít.

Ráadásul a konfliktus sokszor elkerülhetetlen. Két világháború kellett ahhoz, hogy a világ nagy része rájöjjön: a gyorsan kontrollálhatatlanná váló erőszak csak újabb és újabb világégésekhez fog vezetni.

Jogi megoldást kellett hát találni.

Igen ám, de ha valaminek jogi megoldást akarunk találni, akkor azt nem lehet úgy, hogy egy csomó ország nem szuverén, mert a gyarmattartó ország gyakorolja felette főhatalmat, és így vannak többféle kategóriába sorolható országok. Az egységes jogi szabályozáshoz úgy kellett tekinteni, hogy Uganda pont ugyanolyan szuverén hatalom, mint Argentína, Magyarország vagy épp az Amerikai Egyesült Államok. Eltérés méretekben lehet, de egyik ország sem szólhat bele a másik döntéseibe. Csak megfelelő jogi procedúra után.

Az a szervezet, amelyiknek ezt le kellett volna vezényelnie, az ENSZ, a demokrácia történetének legcsúfosabb kudarca. A nagyhatalmak nem tartják be a döntéseit, a kicsik, pedig a létszámuknál fogva a legnagyobb hülyeségeket is átnyomják rajta. Összességében: az ENSZ nem tűnik jó válasznak.

Intézményesen korlátozott szuverenitás?

A két világégés kirobbanásának helyén ezelőtt mostmár több mint 60 évvel, egy új megoldással próbálkoztak. Lassan és fokozatosan a szuverenitás egy részének “közösbe adásával” azért, hogy a részt vevő országoknak a polgárai jobban éljenek. Szakszóval ezt úgy mondjuk, hogy az addig internacionális próbálkozások helyett egy szupranacionális szervezet jött létre, amely bizonyos kérdésekben, mintha szuverenitást gyakorolna felettük, megmondja, hogy mit kell csinálni a tagországokban.

Tehát például Franciaország a szuverenitásából ad fel akkor, amikor a francia autókra szabott környezetvédelmi szabályozása helyett kénytelen alkalmazni a közös európai szabályozást, és beengedni a német autókat. Cserébe például a híres áfonyalikőrjüket sem lehet kitiltani Németországból azon az alapon, hogy a német jog az csak sört bort és pálinkát ismer, a likőr meg egyik sem (ez  volt a híres Cassis de Dijon ítélet).

Az EU története abból áll, hogy egyre többet és többet tesznek be a közös, szupranacionális szuverenitás alá a tagállamok, egyre inkább igyekeznek leépíteni a nemzetállami szuverenitást ott, ahol ez az állampolgároknak hátrányt okoz. Ezt mellesleg nagyon jól tudtuk, mikor beléptünk.

Nyertesek és vesztesek 

Nyilván az EU sem mentes az erősebb kutya elvétől. Jelenlegi bajait részben például az okozza, hogy a németek a saját (bivalyerős iparukból és az ahhoz képest gyenge euróból származó) gazdasági fölényüket arra használják, hogy teljesen elnyomják a többi ország gazdaságát. Azonban legalább ilyen fontos baj az, hogy az Unió keleti része a szuverenitás délibábját kergetve zsaroló akciókat vezet a gazdagabb tagállamokkal szemben (na ebben élen járunk).

Az EU elég régen válságban van ahhoz, hogy mostanra belátta minden nagy erő: valamerre lépni kell. Franciaországban Emmanuel Macron kifejezetten olyan programmal nyert, amiben ez benne van, és Németország is lassan belátja, hogy tárgyalnia kell a többi tagállammal a problémákkal.

Ezek várhatóan nagyhatalmi egyeztetések lesznek, Magyarországnak nem fognak lapot osztani. Így marad a szokásos módszer, a zsarolás, hogy ha ez meg az lesz, akkor kilépünk. Ha éhendöglünk is.

Amit viszont az éhendöglésért cserébe kapunk, az a “szuverenitás”. Ez azonban csak az a fajta lesz, amelyiket Szálasi élvezhette néhány hétig. Amikor Bogár főhadnagy elkezdte fordítani a fejét, ahogy feszült a kötél, már tudta: nem érte meg. Remélem, vele ellentétben most senki sem gondolja komolyan a “szuverén kis ország Európa szívében” mesét. Sajnos de…

Orbán felismerte már régen, hogy Magyarországnak vagy a nagyon ügyes diplomácia vagy a zsaroló akciók adnak némi mozgásteret. Előbbiről réges-régen lecsúszott, utóbbiak pedig lassan elveszítik a hatásukat, abban az ütemben, ahogy egyre jobban elege lesz belőle mindenkinek. Meg nem buktatják, mert nincs kire lecserélni, mivel az ellenzék állapota lehangoló.

De a póráz immár annyira rövid, hogy az a hatalmát veszélyezteti. Egyre többeknek válik világossá, hogy Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban olyan erők vannak, amelyek rövid úton le tudják állítani az akciókat. Ha majd a cserébe járó pénz is kevesebb lesz, Orbán előtt lesz egy alternatíva, hogy lehet, jobban járna a kilépéssel. Akkor majd eldöntheti a magyar, hogy marad az EU-ban, vagy büszként masíroz, ahogy azt tette már annyiszor, és a végén majd jönnek a szakemberek a kötéllel. Csak addig megint porig lesz rombolva az ország.

A plakátok, és a reklámhadjárat nem hagy kétséget afelől, hogy Orbán mozgástérre vágyik, akkor is, ha az csak pár hónapig tart. Bogár hadnagy rég meghalt, most nem lesz kötél a vége. Hát, majd meglátjuk. Én nagyon nem szeretném meglátni, de úgy tűnik, a Miniszterelnök Úr eltökélt.