Már az is gyanús volt, hogy Sir Robert Wilcox, ez a finom angol arisztokrata, aki a Guernsey-,szigeti cornish hen sültjéhez szezonban kizárólag articsókát fogyasztott, miért a Királynő Íjászába hívott. A Királynő Íjásza egész Oxfordból gyűjtötte azokat a professzorokat, akik körében Sir Robert nagyon nem szívesen mutatkozott.

Sir Roberttel még a SAS kiképzésről ismertük egymást, természetesen ezt niylvánosan mindig letagadtuk. Ő egy angol lovaghoz méltóan viszonylag haszontalan tudománnyal (középkori fegyverek) foglalkozott és közben élte az angol arisztokraták életét. Sötétzöld sportautók, csinos lányok, drága italok, ez volt az a Sir Robert, aki most, tengerészkék zakójában, krémszín nadrágjában és a nevére gyártott hatszáz fontos ingében zavartan üldögélt a pultnál. Zavarát nem az okozta, hogy rajta kívül mindenki lomposan üldögélt ott, hanem az a láma, aki narancssárga szerzetesi ruhájában, hangosan kántálva őrült sebességgel pörgött a pub közepén. A hangzavar nagy volt, de annyit azért sikerült kihámoznom, hogy egy bódhiszatva bölcs mondásait tartalmazó, elég unalmas könyv hetvenharmadik oldalának ötödik bekezdését ismételgeti, páni félelemmel a szemében. Ez a bekezdés amúgy a salátaevés áldásos hatásaival foglalkozik.

Átkozott amatőrök persze nem tudják, hogy az ilyen könyveknek van másodlagos jelentése is.

A szerzetes Sir Robertre meredt, kezeit a feje felé emelte, majd hangos, tibeti nyelvű kiáltással (madársaláta!) eloszlott a levegőben. Minden tekintet rám szegeződött. Wirkender Singh, a nagyszakállú szikh, aki hőtant tanított az egyik kisebb college-ben, szó nélkül felhörpintett egy pohár whiskeyt, pedig a pubban miatta és Mutallah, a perzsa művészettörténész miatt tartottak ananászlevet.

Hello, Sir Robert – mondtam, és már pontosan tudtam, mit kell tennem…

(és akkor most interaktívan: folytassam?)