Válságok és közgazdászok – első rész

Posted on 2013-05-09 by professzorpizka

Mottó: “A közgazdaság nem tudomány, hanem kuruzslás, a közgazdász nem szakember, hanem kuruzsló. Ez a tanulsága az elmúlt évtizedek történéseinek, gazdasági válságainak” – ismeretlen Mandiner-kommentelő.

Na most ezt az egész posztot le lehetne tudni annyival, hogy a fenti idézetben a „közgazdász” szót „onkológus”-ra, „az elmúlt évtizedek történéseinek, gazdasági válságainak” részt pedig „az elmúlt évtizedekben elhunyt rákbetegeknek”-re cseréljük, de az túl egyszerű lenne. Meg a scientológusok már amúgy is megtették. Viszont tagadhatatlan tény, hogy gazdasági világválság van, és ez nagyon sok embernek kézzelfogható kárt okoz. Jogos az igény, hogy azok az emberek, akiknek ez a szakmájuk (és általában az átlagnál jobban vannak megfizetve), legalábbis megmagyarázzák, hogy miért történik ez, plusz lehetőleg javasoljanak megoldást is. A megmagyarázás viszonylag egyszerű (még ha nem is olyan szép és tisztán közérthető mint Szaniszló nemzettestvér bölcselkedései), a megoldáskeresés egyáltalán nem, de nem is lehetetlen. Én az alábbiakban megpróbálom egy szigorúan nemtudományos, laikusoknak szánt, nagyon rövid esszében leírni a véleményemet mindkét kérdésről, amit aztán lehet szétcincálni pontról pontra. Előre figyelmeztetek minden kedves idézetnácit, hogy kizárólag a magam gondolatait fogalmazom meg, NEM fogok ilyen-olyan szaktekintélyek mögé bújni. Ha ettől nem vagyok számotokra legitim, na zágson.

Először is, mi az, hogy válság? Erre persze van rengeteg definíció, az enyém a következő: a válság egy olyan helyzet, amikor egy akut problémára nem tudunk standard válaszokkal megfelelő megoldást találni. Ilyen értelemben például válság az, amikor elkapunk egy olyan betegséget, amire nem elég az aszpirin-antibiotikum kombó, vagy ha leesünk a bicikliről és kitörjük a lábunkat lakott területen kívül miközben lemerült a mobilunk. A válság tehát egy olyan dolog, amit életünk folyamán igyekszünk elkerülni, de ez nem fog mindig sikerülni. A jó hír az, hogy az a válság, ami nem öl meg, az általában megerősít, legalább értékes tapasztalatokkal. A gazdasági válságok is ilyenek. Már Marx is megmondta, hogy a kapitalizmus egyik válságból a másikba bukdácsol – azt viszont elfelejtette hozzátenni, hogy eddig minden válságból erősebben és okosabban került ki, és minden válság után nagyobb lett a jólét (ha nem is azonnal), mint amilyen élőtte volt.

Itt jön be a közgazdaságtudomány szerepe és korlátai. Egyfelől a közgazdaságtan igyekszik olyan eszközöket adni a magánszemélyek, cégek és a kormányok kezébe, aminek okos alkalmazásával hatékonyan és zavartalanul tudnak gazdasági tevékenységet folytatni. Másrészt viszont tessék nem elfelejteni, hogy a „gazdaság” szabad akarattal rendelkező szereplők a maga teljességében átláthatatlan interakcióinak eredője, aminek egyetlen fix pontja az állandó változás. Ennek egyik érdekes következménye, hogy abban a pillanatban, amint egy zseniálisan felismert közgazdasági hatásmechanizmus a szélesebb értelemben vett köztudat részévé válik, már érvényét is veszti – ugyanúgy, ahogy egy fantasztikusan jövedelmező befektetés is csak addig marad az, amíg erről viszonylag kevesen tudnak. Csábító tehát azt mondani, hogy a közgazdaságtudomány mint olyan szart sem ér, hiszen nem tud olyan stabil „fizikai” törvényszerűségeket felmutatni, amit aztán a „gazdaságmérnökök” tévedhetetlenül tudnának alkalmazni. Csakhogy ez az egész nem erről szól. A közgazdaságtudomány modelleket gyárt – olyan modelleket, amik lehetővé teszik, hogy a „miért van neki több jószága, mint nekem?” kérdésre ne az legyen az egyetlen válaszunk, hogy „csak” (vagy ahogy évezredekig mondták: „Isten akaratából”). Sőt, az előbbiekből logikusan következő „hogyan lehetne nekem is több jószágom?” kérdésre is tudunk jobb válasz annál, mint: „öld meg a másikat és vedd el az övét!”. A közgazdaságtan tehát a többi társadalomtudománnyal együtt a civilizált együttélés tudománya.

A közgazdászok egyébként valóban képesek rá, hogy útmutatást adjanak arra, hogyan kell az aktuális válságból kievickélni – előbb-utóbb. A legismertebb példák Keynes érdemei a 30-as, és Friedman-é a 70-es évek válságainak leküzdésében. Az pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezek a sikeres megoldások kivétel nélkül megágyaztak a következő válságnak.

A kapitalista gazdálkodás lényege ugyanis az alkalmazkodás. A gazdaságpolitikai intézkedések azért tudnak működni szabad piacgazdaságban (ahol nem tartanak pisztolyt a gazdasági szereplők fejéhez, hogy így vagy úgy cselekedjenek), mert az emberek és cégek a saját önérdeküket követve (az önérdek-követés minden gazdasági modell axiómája a marxizmust kivéve – az is ki lett próbálva) alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, megváltoztatva ezáltal éppen azokat a viszonyokat, amikre válaszul az adott intézkedést hozták.

A legutóbbi három válságban ez így nézett ki:

A 30-as évek gazdasági világválságának okaként Keynes az ipari forradalom által felfuttatott termeléshez képest elégtelen fizetőképes keresletet határozta meg, és megoldásként radikális bér- és fogyasztásnövelést, a jóléti rendszerek széleskörű kiépítését és az állam nagyobb gazdasági szerepvállalását javasolta. Ezen kívül felismerte, hogy a válság terjedését megakadályozandó bevezetett protekcionista-merkantilista politika egyedül egymás megfojtására jó, és háborúhoz vezet (ez ugye be is következett). A keynesi gazdaságelmélet remekül működött egészen a 70-es évek elejéig, hatalmasat nőtt a jólét, és sokan úgy gondolták, hogy megvan a végső orvosság a gazdasági ciklusok ellen – a bölcs és jóságos állam lenyesegeti a kapitalizmus vadhajtásait, és biztosítja, hogy mindenkinek jusson a bőség kosarából.

Az olajárrobbanás (gyakran legalább részben gazdaságon kívüli események okoznak gazdasági válságot, ez esetben éppen a soros közel-keleti háború) viszont felszínre hozta az addigra túlterjeszkedett és túlszabályozott jóléti államok problémáit: hatékonytalan termelés, ami nem tudja felvenni a versenyt a feltörekvő konkurrenciával (akkor éppen Japán), rugalmatlan és militáns szakszervezetek, akik egyre magasabb béreket követelnek egyre kevesebb munkáért, pazarló erőforrás-felhasználás és elavult technológiák. Ennek eredménye az úgynevezett stagfláció lett, amikor az addig jól bevált állami költekezés a remélt gazdasági növekedés helyett csak az inflációt pörgeti fel, krónikusan magas munkanélküliség és növekvő államadósság mellett. Ekkor Milton Friedman széleskörű liberalizációt javasolt, azzal a céllal, hogy az erőforrások (nyersanyag, munka és tőke) a hatékonytalan, állami lélegeztetőgéppel fenntartott iparágakból az új és innovatív technológiák felé áramoljanak. Ugyanakkor ehhez kellett az addig szigorúan ellenőrzött pénzpiacok felszabadítása is, a zavartalan tőkeellátás és a kockázatvállalás serkentése érdekében. Az alkalmazkodás sok fájdalommal és áldozattal járt (lásd a 80-as évek Nagy-Britanniáját), de végső soron teljes sikert hozott – a Nyugat nem hogy megállt a „hanyatlásban”, de egyenesen megnyerte a hidegháborút, amire a 70-es években nem sok „progresszív” értelmiségi fogadott volna.

A 90-es évek a 60-as évekhez hasonló „aranykort” hozott, és ugyanúgy mint akkor, néhányan már olyan kijelentéseket tettek, mint az elhíresült „történelem vége”, vagyis hogy itt van már a Kánaán, innentől kezdve nem lesz több gazdasági válság (büszként állíthatom, hogy én ezt már akkor, egyetemistaként is hülyeségnek tartottam). Természetesen nem így lett, a látványos és folyamatos növekedés motorjai, nevezetesen a globalizáció (ezen belül az EU létrejötte), az informatikai forradalom és az ázsiai gazdaságok felemelkedése ugyanis már önmagukban elvetették az újabb válság csíráit. Ehhez jött még egy gazdaságon kívüli esemény, a 9/11 terrortámadás, és az ezt követő afganisztáni, majd iraki háborúk. Egészen addig az USA világdominanciája mind politikailag, mind gazdaságilag megingathatatlannak tűnt. A „terror elleni háború” viszont megmutatta a Pax Americana korlátait, és az addig szufficites szövetségi költségvetést is nagyon hamar felborította, különösen, hogy a Bush-kormányzat közben erősen expanziós fiskális és monetáris politikát folytatott (vagyis adót csökkentett és alacsony kamatokkal serkentette a hitelezést) a recesszió elkerülése érdekében.

Közben a kínai gazdaság hihetetlen módon beindult, és a világ olcsó tömegtermelését szinte teljesen átvette a fejlett országoktól. Míg a 90-es évek növekedésének elsődleges motorja a technológiai forradalom és az új piacok meghódítása volt, a 2000-es évek elején a termelés Kínába telepítésével elérhető költségcsökkentés (ezt amúgy pont az előző évtized technológiai forradalma tette lehetővé). A gazdag Nyugat fogyasztása viszont továbbra is pörgött, mégpedig a globalizálódott pénzpiacok biztosította, szinte korlátlannak tűnő hitellehetőségeknek köszönhetően. Ez Kínának nagyon is jó volt, hiszen a nyugati felvevőpiacokra termelt, viszont magával hozta a fejlett országok gazdaságának „kiüresedését” – ez azt jelenti, hogy a drága helyi munkaerővel már csak a legmagasabb hozzáadott értékű munkákat érdemes elvégeztetni, minden egyebet Kínában csinálnak. Csakhogy ennek megvannak a korlátai, nevezetesen az, hogy még a magas szintű oktatással rendelkező országokban sem lehet mindenki fejlesztőmérnök és programozó – az alacsonyabban kvalifikált munkaerőnek pedig egyre kevesebb munka jut. Közben a hitelbőség elérte azt a szintet, amikor normális esetben már inflálódik a pénz, azaz értékét veszti (mert már nincs elég áru vagy jövedelmező befektetés, amire költeni lehetne), csakhogy a globalizált és teljesen kontrollt vesztett pénzpiacok kínáltak egy lehetőséget: az amerikai ingatlanpiacot, mégpedig a „kreatív pénzügyi derivatíváknak” köszönhetően különféle olyan eszközökbe csomagolva, hogy szinte lehetetlen volt felismerni a kockázatokat. Így ment át a „normális” növekedés „buborékba”, és jött a törvényszerű összeomlás.

50 hozzászólás

1. panamajack — 2013-05-09 08:43

Na, szóval hakapeszi kommentelőtárs ihletésére (amit ezúton köszönök) itt a posztom első része. A második részben ígérem eljutok odáig, hogy mi van most, és merre kéne továbbmenni!

50 hozzászólás

Szólj hozzá