(A forradalmi hevületnek köszönhetően kicsit késtünk Noirp cikkének publikálásával, de szerencsére olyat soha nem ír, ami ne lenne örökérvényű. A csorba ezennel kiköszörültetett.)

Az „ékszerdoboz” jellegű kisvárosban, ahol élek, igen jól berendezkedett a NER. Mást nem is vártam, lévén a rendszer maga is eléggé provinciális, önelégült és színpadias. 2014-ben lezajlott az önkormányzati választás, befutott az addig is regnáló polgármester; papírforma.

Pár hónappal később aztán a környékembeli két utcán szövegkiemelő filcekkel írt A4-es plakátok jelentek meg. „H…s! (a polgármester neve) Padokat ígértél!” „H…s! Hol vannak a padjaink!?” Aláírójuk a fájós lábú Durman, vagy pedig Durman és társai volt. (Lám, már nem emlékszem, egy vagy két n-nel. Elég ciki.) Én bizony elsőre kiröhögtem a plakátokat, nemkülönben a fájós lábú Durman(n)t. Mondván, naiv népek, cseszhetitek a padjaitokat; a szavazatotokkal kitüntetett zsentlmen és párttársai a meglevőket is hazaviszik szalonnasütéshez, ha úgy szottyan úri kedvük.

Aztán 2015 végén vagy 2016 elején azokban az utcákban, ahol a plakátok voltak (elég soká bírták különben) felállítottak legalább két vagy három padot. (Egyiken magam is eltohonyáskodtam ’16 nyár végefele, mert olyan rosszul voltam, hogy nem bírtam egy svunggal megtenni 400 lépést hazáig.)
Mit tagadjam, anno nagyon megdöbbentem, mikor először megláttam a – béna helyre, főút mellé, de mégiscsak felállított – padokat. S akkor magamban bocsánatot kértem a fájós lábú Durman(n)tól, illetve társaitól.

Tegnap pedig újra eszembe jutott a fájós lábú Durman(n), meg a magamban-bocsánatkérés – míg arra vártunk, hogy Káder János aláírja-e (persze aláírta), és körülöttünk bugyborgott a lex CEU által elszabadított közjogi-történelmi elmebaj. Miért is?

Azért, mert a fájós lábú Durman(n) nem volt rest, és választott – nagyon hangsúlyozom: választott – vezetőjén számon kérte a korábbi ígéreteket. A legelemibb állampolgári jogával élt mindazon jogokból, amit egy parlamenti demokráciában definiálni lehet. Morcos UV-sárga szövegeivel a választott tisztségviselők fölött gyakorolt civil kontrollt. Hogy ennek tudatában volt-e? Nem tudom. De csinálta.

Ezért, azt gondolom, minden tiszteletet megérdemel, mert olyasmit művel, amit a blogban már régóta hiányoltunk.

Mélyen meghajolok tehát a fájós lábú Durman(n) előtt és ajánlom őt ismeretlenül is mindenki figyelmébe.

Ajánlom például – az Ürge-Vorsatz featuring Lukácsi Katalin-poszt után – bármilyen, a NER-t váltani kívánó alternatívának, amely komolyan gondolja ezt a megerőltető sportot. Mármint ezt a parli-demo-izét mindenféle jogkörökkel, légfékekkel meg tárasúlyokkal, a kényelmes „car kazál” és „jaj, bárcsak Sztalin elvtárs tudná…” helyett. Megkockáztatom, hogy az ingerült, de energikus kispolgárral nyernek annyit, mint a Párt épp aktuális Mária Magdolnájával, már persze ha komoly aktivitásra utaznak és nem píár-értékre.  Ajánlom továbbá Durman(n) urat az akadémiai szféra mindazon nagyjainak figyelmébe, akik a mai napig nem szólaltak meg érdemben. Mert azt gondolom, aki fél megszólalni a padjaiért, annak egyszer elveszhet a katedrája. Elveszik, mert elveszik. (Elveszik, mert elvehetik. Tovább is van, mondjam még?)

Ennyit szerettem volna, aztán most már ballagok hazafele. Útközben majd leülök egy kicsit a fájóslábú egyik padjára, elgondolkodni egy kicsit. Van min.

Noirp

Hol vannak a vállalkozók? Hol van Landerer és Heckenast, aki kinyomtatja a nyomdájában a 12 pontot? Mai (péntekre előrehozott) szombati hosszúposztunkban ezt próbálom megmagyarázni. Ráadásul a blog megpróbál popkultúrét is csempészni az elemzésbe, hátha úgy könnyebben fogasztható…

 

Ahhoz hogy megértsük a dolgot, két alapfogalmat kell előszor megismerni

1. Abszolutizmus

Az abszolutizmusról az iskolában valami olyasmit tanultunk, hogy a XVII. század körül több európai országban olyan uralkodó volt, aki felismerte, hogy nem lehet az államot hatékonyan vezetni akkor, amikor van hetvenhét féle herceg, gróf, báró, márki, earl, vajda, bán és érsek, akinek minden alól van valami mentessége, előjoga, és olyan birtoka, ahova valami ezeréves hagyomány alapján a király emberei a lábukat se tehetik be.

Közben pedik ott a Felvilágosodás, az emberiség feltalál egy csomó jó dolgot, ezeket be kéne vezetni, az államot fejleszteni kéne, de nem lehet, mert van egy réteg (az arisztokrácia) akinek nem ez az érdeke, hanem az, hogy a szokásos bevételeit továbbra is beszedhesse.

2. Polgárság

Az uralkodó tehát olyan rétegre akar támaszkodni, akinek hasonló érdekei vannak, mint neki. Ez a polgárság, amely az akkor még kevés és nem túl népes város lakosságát alkotja. Nincsenek olyan előjogaik, amelyek alapján autmatikusan, járadékszerű jövedelemhez jutnának, mint a főurak, és érdekükben áll mindenféle modern dolog bevezetése, mert ők azzal keresnének pénzt.

A polgárság tehát hallgatólagosan alkut köt az abszolút uralkodóval: elviseli a túlkapásait, hajlandó akár sok pénzt is befizetni a kasszába, ha cserébe hagyják dolgozni, és lebontják az előtte álló olyan akadályokat, amelyet csak a király hatalma tud lebontani. Ha királynak ehhez pénz, paripa és fegyver kell, akkor kifizetik neki. Jó befektetés.

A felvilágosult abszolút uralkodók fiai és unokái egyre kevésbé figyelnek oda, hogy ezt az alkut betartsák. Sokára, nagyon sokára jut el oda a polgárság, hogy azt mondja, hogy mostmár a bizniszt veszélyezteti az a mennyiségű pénz amit elszed a király, ráadásul még dolgozni sem lehet. És akkor jönnek a történelemkönyv következő leckéjében olvasható polgári forradalmak.

De ennyit a marxista osztályharcos történelemszemléletről, nézzük a magyarországi helyzetet.

Az MSZP-SZDSZ konglomerátum bukása előtt olyasmi lehetett, mint a Trónok Harca című film cselekménye* vagyis különböző, nem túl erős várurak uraltak mindent. A korrupciónak millió kis bázisa volt, kész tudomány volt kitalálni, hogy egy nagyon egyszerű dolog is hogy tud „átmenni”. Melyik államtitkár kinek az embere, de közben a helyi képviselő az a másik banda, akihez egy másik államtitkáron keresztül vezet az út…és így tovább.

Ráadásul ezek a főurak nem is csináltak semmit a pénzért, vagyis a vállalkozó számtalanszor találta magát abban a helyzetben, hogy már mindenkit megkent, akit meg lehetett kenni, de mégsem intéződik a dolog.

Ezért aztán nagyon sok cégnél, ha tartottak is Orbán Viktortól és Simicska Lajostól, 2010 májusában reménnyel néztek a jövőbe, hiszen világos viszonyokra lehetett számítani, ahol van egy vezetés, egy, de maximum két-három ember, akinek le kell adni a jattot és lehet dolgozni, lehet pénzt keresni.

A számítás részben be is jött. Az alacsonyra vitt jövedelemadó, a mértékletes áfacsalás eltűrése, az új munka törvénykönyve sok akadályt elhárított a vállalkozók előtt. Cserébe az állam persze kért dolgokat, például drágult a banki szolgáltatások díja a különadó miatt, drágább az energia, mint a környező országokban, de ezt egy rutinos vállalkozó az engedett kreatív könyveléssel és az alacsonyabb adókkal kompenzálni tudta.

A mérleg másik serpenyőjében két dolog van, és ez a kettő egyre inkább lehúzza a mérleget.

Az első a versenyképtelenség. A magyar állam szétvert több olyan dolgot, amely minden vállalkozás sikeres működéséhez kell. Ilyen például az oktatás, az egészségügy és az igazságszolgáltatás. Ezek hiánya nem azonnal rossz a vállalkozónak, hanem néhány éves távlatban, amikor nem jön értelmes tanuló az iskolából betanulni esztergályosnak, amikor a legjobb, tíz éve dolgozó esztergályosa hirtelen meghal, amikor nem tudják meggyógyítani a kórházban, amikor az üzemből lopkodó szarkát nem képes elfogni a rendőrség.

Ezek eredménye az, hogy hátrányba kerül olyan vállalkozásokkal szemben, akik olyan országokban működnek, ahol ezek a dolgok rendben vannak. Visszatérve a trónok harcára, a magyar állam is látványos lefejezésekkel küzd ezek ellen, pedig az abszolút uralkodótól (amilyen Orbán Viktor is) az az elvárás, hogy vezessen be törvénykönyvet, és építsen olyan államot, amely segíti a vállalkozót.

A másik, mérleget lehúzó súly a megőrülés. Gyurcsány Ferenctől is akkor pártoltak el, amikor havonta megjelent egy vezércikk a Népszabadságban, hogy akkor most merre is megy az ország és mi lesz belőlünk. Orbán Viktor egyre nagyobb céljai, Brüsszel megállítása, a világ illiberális demokráciáinak összekovácsolása már olyan dolog, amely  nemhogy előnyt okozna az országnak, de egyenesen hátrányos.

Leálltak a német befektetések, egyre nagyobb a bizalmatlanság a magyar vállalkozásokkal szemben.

Miért nem csinálnak a vállalkozók akkor forradalmat?

Mert nem ők szoktak.

A vállalkozó polgári réteg minden normálisan működő államban mérsékelt, konzervatív réteg. Nem megy ki hajnalig tüntetni, mert másnap reggel ki kell nyitni a boltot. Én is hazamentem a tüntetésről éjfélkor, mert reggel kilencre ügyfelet vártam az irodába, aki joggal lett volna felháborodva, ha azért nem intézem el az ügyét, mert én másnapos vagyok a tüntetés miatt. Én meg abból élek, hogy az a hírem, hogy el tudom intézni az emberek ügyeit, nagyon nagy dolognak kell ahhoz történni, hogy egy napra is bezárjam az irodát, hiszen én az irodából élek, és nem a forradalmárkodásból vagy elemzések írásából. Ezért írok ilyen hosszú posztokat hétvégén, a szabadidőmben.

A vállalkozók egészen nagy terheket is elviselnek, mielőtt zúgolódni kezdenének. Ott az iroda, a műhely, az üzem, a hűtőház, amelyekre fizetni kell a költséget, a hitelt, a lízinget. Az emberek, akiknek adni kell a fizetést. Ezt holmi kiabálásért és dobálásért senki nem adja fel. Aki feladja, az hülye.

Főleg, hogy ha erkölcsileg meg is bukott, ez a kormány nagyon erős. Még hatalmában áll bárkit kinyírni, bíróság elé hurcolni, ellehetetleníteni. Nem látszik az az erő, aki ebben megakadályozná. Landerer és Heckenast tudta, hogy ha a Helytartótanácstól kijön valaki őt elllenőrizni és cseszegetni, netán elviszik, akkor a márciusi ifjak lebontják azt az épületet, ahova be van zárva, és kiszabadítják.

A mai magyar vállalkozói réteg még nem érzi ezt. Annak aki Orbánék alternatívája akar lenni, el kell kezdeni az ő nyelvükön, nekik szóló műsort sugározni, de akkor is, az államhatalomtól függő, vagy attól tartó rétegek lesznek az utolsók, akik beszállnak. Akkor viszont XVI. Lajos következik.

* A blog azt a kritkát szokta kapni, hogy elvont és nehezen emészthető cikkeink vannak. A Trónok Harca c. sorozatról úgy tudjuk, hogy népszerű, Panamajack szokta is nézni, én nem, és tudtommal noirpova és Tromb sem. De, ha már népszerű, akkor megemlítjük, és beillesztek pár fotót lenge öltözetű nőkről, első a népszerűség.

A vasárnapi és a szerdai tüntetések fogadtatása vegyes. Hagyjuk is most a csendben alkoholizáló kiérdemesült munkásőröket, akik immár a Fidesz pártélet rovatában, hőbörögnek, hogy ennyi ember kizárólag Soros szponzorálásával hajlandó utcára menni.

Nem is Magyarország lennénk, ha nem lenne mindenki amellett, hogy nagyszerű futballedző, vízilabda-kapitány, autóversenyző, gazdaságpolitikus és lepedőakrobata, egyben kitűnő tüntetés-szervező is. (a szerző önkritikusan bevallja, hogy a fenti kérdések mindegyikében szakértett már)

A baráti, segítő kritika pedig a cizelláltság különöböző fokain elmondva annyi: ez szar és kevés. A Ráérünk blog értékelése, mint szinte mindig, most is jóval árnyaltabb.

A tüntetéseken sokan voltak. Sokan olyanok, akik nem, vagy nagyon régen voltak bármilyen tüntetésen. Egy csomó 18-20 éves ember első nagy tüntetésén járt. Ez nagyon jó hír, hiszen kiderült, hogy egy elég réteg-intellektuális téma is már képes tízezreket utcára vinni.

A véleményvezér réteg tüntetése volt ez, hiszen a magyar internetes tartalom 80%-át író-fényképező emberek voltak kint.

Kultúrtüntetések voltak ezek, hiszen pár marginális rendbontáson kívül, komoly balhé nem volt. Nem kellett könnygázzal oszlatni, vízágyúzni, gumibotozni. A nagy balhét a tömeg maga akadályozta meg. Ami balhé volt, az ellen a rendőrök szakszerű és erélyes fellépése elegendő volt.

Nagyon pozitív dolog, hogy bár a tömegben feltűntek mindenféle politikus arcok (Juhász Péter próbált valamit akciózni is) de a már ismert ellenzéki tüntetési koreográfia elmaradt. Ez sokaknak jó hír, sokaknak meg nem az. Jó volt nem azt hallgatni, hogy akkor most kinek és kivel kellene összefogni, azért, hogy Gyurcsány/Botka legyen a frontember, vagy épp legyen előválasztás. A baloldal helyében nagyon elgondolkoznék azon, hogy gyakorlatilag a komplett fővárosi szavazóbázisuk kint volt a tüntetésen (értelmiség, egyetemisták stb.) és senki, egy szóban sem emlékezett meg róluk.

A tüntetésből azonban, legalábbis első hallásra, nagyon hiányzott a politika, politikamentesség is elhangzott.

Ez rossz hír. Ez a tüntetés politikai tüntetés volt, akkor is, ha a szervezők annak szánták, meg akkor is ha nem. Jó dolog, hogy nem kellett valamelyik fáradt balos arcot hallgatni, de politikai állásfoglalás kellett volna.

Kérdés, hogy lehetett volna-e olyan beszédeket mondani, amelyek jobbak és tüzesebbek?

A válasz igen. Ne ragadtassuk el magunkat, olyat nem lehetett volna, amelytől ez a tömeg megy és rendszert vált. A tömeg nagy részének a legnagyobb élménye az volt, hogy nagy nyilvánosság előtt, hangosan azt kiabálhatta, hogy „a kurva anyád”. Mert nemhogy ilyet, hanem egyáltalán semmit sem szokott kiabálni. Ennek a tömegnek a feltüzelése, „nagy dolgokra” biztatása csak oda tudott volna vezetni, hogy a végén a rendőröknek nemcsak csúnyán nézni kellett volna, hanem oszlatni. Ami kiváló vágókép a holnapi BBC híradóba, csak épp értelmes eredménye nem lett volna.

De ettől még az elhangzott beszédek az úri közönség számára is terjengősek, fáradtak, irrelevánsak voltak. Nem lehet így csinálni. Az Eötvös Csoport rendezvényén, fűtött teremben lehet, kint a placcon viszont kiabálható szlogenekkel, két-három poénnal, valami házi feladattal kell készülni, hiszen ez az az ÖT perc (tehát nem 8 és nem 19) amikor a szónok maga mellé állíthat embereket.

Ezen mindenképpen jó lenne változtatni, és rájönni, hogy ha a standard célközönségünkön kívül is sok ember kijött, akkor őket meg kell tisztelni nekik szóló mondanivalóval és zenével, különben legközelebb nem jönnek.

Viszont felesleges ezt túlaggódni. Majd lesz több ember, majd lesz jobb szónok, majd lesz konkrétabb cél, majd lesz rock&roll a dobozgitáros nyünnyögés helyett.

Ez a tüntetés arra volt elegendő, hogy megmutatta Viktor nagyon szűk mozgásterét, vagyis azt, hogy a teljesen gúzsba kötött külpolitikai lehetőségei mellett belpolitikában sem tehet már akármit, mert van tüntetés, mert van nagy tüntetés. Ha minimálisan tágul a tüntetés társadalmi bázisa, akkor pedig óriás tüntetés van, és az majd másmilyen lesz.

A bébi totyog, és önállóan belekakil a bilibe. Ne kérjük rajta számon a százméteres gyorsúszás világrekordját. Jön az majd magától. A demokráciát nem lehet kiszónokolni, abba bele kell nőni.

Hát nem mondom, hogy túl ritka alkalom volt az általános iskolában, amikor sikerült megakasztani az óra menetét valamelyik cimborám közreműködésével. Azt sem állítom, hogy ez sokszor nem volt teljesen felesleges és haszontalan. Most egy olyan pillanat jutott eszembe, ami mindössze csak azért nem sorolható a hasznos rendbontások közé, mert a poénon rajtam kívül mindösszesen a padtársam nyerített fel vigasztalhatatlanul.

1987-ben (vagy 86-ban?) történt egy földrajz órán, hogy a tanár nagy átéléssel magyarázta a saját zsírjába éppen a közeli jövőben belefulladó imperializmus kizsákmányoló jellegének sajátosságait, mire a padtársam – akinek az édesapja azon kevés szerencsések közé tartozott, akiknek a szocializmus közepette is volt lehetősége külföldön, ebben az esetben Kuvaitban dolgozni – annyit mondott: ÉN AZT AKAROM, HOGY KIZSÁKMÁNYOLJANAK. Halkan mondta ezt, csak én hallottam. Sajnos.

Azért ugrott be ez a sztori, mert pár napja volt szerencsém a Berlini Magyar Nagykövetségen részt venni egy szakmai-tanácsadói előadássorozaton. A téma a német-magyar gazdasági kapcsolatok, azon belül is a vállalkozói szerződések (Werkvertrag) volt. Hát ez ugye egy eléggé száraz, politika mentes nyüglődés kellett volna legyen. Nem volt az.
Több megközelítésből, több cikket is lehetne erről írni, de most én egyetlen dolgot szeretnék ebből kiemelni (aztán majd meglátjuk). A szocializmus szelleme még mindig kísért.

…és nem csak nálunk, Németországban is, de ez elsősorban az ő dolguk, megbirkóznak vele. Annyit azért elárulok, hogy a baloldalt (ez alatt elsősorban a volt NDK területein ügyködő politikusokat kell érteni) azért jellemzi valamiféle romantikus vonzalom az elmúlt rendszert illetően, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit Magyarországon, a magyar fejekben lehet tapasztalni.

Mert hogy… A magyar fejekben az elmúlt rendszer (ami sajnos nem múlt el, sőt hamvaiból támad fel éppen) nem csak egy rossz emlék, hanem egy pavlovi reflex is egyben. Nem kell nagy hiányosságra gondolni, de azért bizony ez óriási gátja annak, hogy az unióban rejlő lehetőségeket maradéktalanul kiaknázzuk. Gát annak, aki egyáltalán megpróbálja, tragédia annak, aki még idáig sem jut el. Turáni átok, amit a saját magunk fejére szórtunk és azt gondoljuk, jól áll nekünk. Senkit nem érdekel.

Mert hogy… Az előadásokon felszólaló előadók, illetve a jelenlévő magyar és német vállalkozók esetében érzékelhető volt egy olyan mintázatbeli különbség, ami nemzeti hovatartozás alapján rendeződött két különböző, de szerencsére azért egymást valamennyire átfedő halmazba. Na most ugye olyan résztvevő nem volt, aki ne lenne valami módon haszonélvezője a német-magyar gazdasági kapcsolatoknak. Nem volt ott Klára, Tibor és a Editkenéni sem. Pedig ők is fontosak ám, szavazati joguk is van. Ezt se fogják elolvasni, de azért le kell írnom. Sőt, mindenkinek azt ajánlom, ne foglalkozzon (ne túlzottan) a hallgatóközönséggel, csak beszéljen.

Mert hogy… Egy egyébként teljesen objektív problémára jellemzően más a német, más a magyar problémamegoldási stratégia (a magyar nem az). A német előtt a cél lebeg, keresi a helyzet pozitív oldalait, kutatja a lehetőségeket. Neki is elgurul a gyógyszere időnként, de egészen más okból kifolyólag, mint ahogy azt hazai pályán megszokhattuk. Ami ennél is fontosabb, nem veszíti szem elől a célt. Ezzel szemben a magyar sokszor a probléma észlelésétől két lépesben jut el annak megoldhatatlanságáig. Példa…

„EZT A TÖRVÉNYT NEM AZ ÉN KÖZVETLEN HASZNOMRA HOZTÁK!!! KÁR IS EZZEL FOGLALKOZNI, SEMMI ESÉLYEM.”

Abba most nem akarok belemenni, hogy dehogynem, ezt a törvényt pont ezért hozták. Abba viszont igen, hogy miért várja el bárki, akit nem Mészárosnak hívnak, hogy az ő személyére paraméterezzenek törvényeket? Pláne miért pont egy másik országban? Addig, amíg nem a Mészárosokkal van baj, hanem azzal, hogy minket pont nem így hívnak, ne pofázzunk már itt se unióról, se demokráciáról, se piacgazdaságról. Sőt tovább megyek, a Putyin, Abramovics vezetéknevek még ritkábbak mifelénk*, tehát kicsit visszább a romantikával is.

Az okítás annyi lenne, hogy essen már le a tantusz, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, amely egy közösség. Nemzeteké. Ennek szellemében születnek nem csak az uniós, de a tagállami törvények is. Jó esetben. Addig kéne ezt megemészteni, ameddig ki nem zárnak minket (nem fognak), vagy ki nem kormányozzák a gyorsnaszádot olyanok, akiknek ez közvetlen érdeke (van rá esély, reális).
Tudomásul kell venni, hogy európainak lenni kihívás, ahogy embernek is. Birkának lenni meg egyáltalán nem az.

(Azért nem mentem bele részletekbe, nem említettem személyeket, mert alapvetően mindenkire, aki jelen volt a rendezvényen igaz, hogy európai polgár a szó legnemesebb értelmében. Az egyetlen baj velük, hogy összesen harmincan voltak jelen, amin azért rendesen meglepődtem.)

Kürti T.

*ez a kifejezés kizárólag vidéki iskolaigazgató-helyettesek kedvéért került ide.

1990-ben, hosszú idő után az első szabad választásokon az ország magára szabadított egy nagyrészt alkalmatlan kreténekből álló kormányt. A körkörös védelemről ábrándozó honvédelmi minisztertől kezdve a kásás hangon az ablakon kikiabáló belügyminiszterig, kiderült, hogy a „rendszerváltó ellenzék” valójában nem képez olyan elitet, amely képes lenne az ország kormányzására.

A büntetés nem is maradt el, dobszóval tértek vissza a régiek és a velük szoros érdekszövetségben álló, magát liberálisnak nevező, valójában azonban begyepesedett, mondhatni reakciós értelmiségi rétegpárttal, a szadesszel.

Onnantól kezdve a magyar politika folytatta megszokott rendjét. Ők és mi, átjárás, netán együttműködés csak a pénztárnál van, mert a lopás közös érdek. De Gyurcsány óta már ez sincs. Csak ők és mi.

Hogy ez miről jutott eszembe? Ürge-Vorsatz Dianáról.

Nem vitás, hogy a hölgy naiv rácsodálkozása a Fidesz rablógyilkos módszereire hiteltelen, és gyávasága, amivel még mindig „nem politizál” visszatetszést kelt. Nem is ő az érdekes. Hanem a reakció.

Mielőtt a reakcióra térnénk, nézzünk rá a most rákosizós „elfogott leveleket” (eleve ez kb. 18 éve volt utoljára vicces, és már akkor is Kern András színészi tehetsége kellett a poénhoz) írogató, libertálib (copyright: Szily 444) értelmiségre.

Szánalmas. Semmire sem jó banda, akikből egy normális kerületi önkormányzatot se lehetne összerakni. Mindenki nagyon európéer, igazi jobb ember. Kulturált. Színházba jár, sőt bérlete is van, és Narancsot vagy ÉS-t olvas. Nagyra tartja Konrád Györgyöt, igaz, néhány sör után bevallja, hogy a Városalapítót három oldal után feladta.

Hogy mit kell mondani egy klímakonferencián, arról perspeciel dunsztja nincsen, dehát kérlek el kell mondani, hogy ez a sok autó, meg a buszok, szóval ez a szmog, ez elviselhetetlen, be kell szüntetni, járjon mindenki villanyautóval. A konferenciára pedig majd kimegy a Frici unokaöccse, ha nyerünk, rendes gyerek, középfokú nyelvvizsgája van, és fél évet volt kint Brüsszelben.

Ürge-Vorsatz Diána kaliberű szakemberről csak álmodhatnak, még a legjobb esetben valakinek talán van annyi esze, hogy odavesz valakit maga mellé valamelyik magyar egyetemről, de ez se biztos.

Vagyis, ha ma lenne 1989, megkapnánk megint egy magáról nagyon sokat gondoló, ám valójában semmit sem érő brigádot.

Mi lehetne ennek az akadálya?

A tudatos táborépítés.

Ürge-Vorsatz Diána kortünet. Igen, nagyon nehéz jó szívvel fogadni a gondolatait. De nem is ez a feladat. Azt kell észrevenni, hogy számos, eddig önbecsapásban vagy opportunista lapításban, esetleg a kettő ötvözetében leledző, jó szakembernek kezd ez az egész nagyon kellemetlenné válni.

Rendszerváltásban gondolkodó értelmes ember részéről erre nem lehet az a reakció, hogy te szarember, hát évekig ennek a haszonélvezője voltál, és most takarodj.

Mert ha ez lesz a reakció, akkor megint Orwell nyer, négy láb jó, két láb rossz, rászabadítunk az országra egy csomó kapzsi, kisszerű hülyét.

Az országot tapasztalt emberekkel lehet működtetni. Orbánt leginkább azzal lehet kinyírni, ha a használható embereinek azt mondjuk, hogy létezik módja annak, hogy a szakterületén dolgozhasson tovább, nem kell meghurcolástól tartania. Mert ha ez nincs, akkor az Ürge-Vorsatz Diánák, még annyira se lesznek bátrak, mint most, és a rendszerváltás után maradnak Orbán szárnyai alatt, mert félni fognak a lincshangulattól.

Mi pedig tapsolva örülhetünk majd annak, hogy a következő klímaegyezmény megtárgyalásakor majd Szanyi kapitány unokatestvérének a katonacimborájának az első házasságából származó fiának a barátnőjének a műkörmösének öccse fog minket képviselni, leginkább azzal, hogy két, mindössze orosz altiszti rangot és csíkba borotvált fanszőrzetet viselő huszonéves hölgy társaságában enyeleg a szállodában.

Mert Ürge-Vorsatz Diána helyett ezt lehet választani. Nem kell Ürge-Vorsatz Diánát szeretni, nem kell neki tapsolva örülni. De aki nem őt választja, azt én nem választom meg. Csak attól tartok, hogy más meg majd megválasztja, és majd nagyon fog csodálkozni, hogy honnan sikerült ennyi hülyét megint összeszedni. Hát úgy, hogy elzavartuk az okosakat.

Megjelenet az EUROSTAT legfrissebb, az Európai Unió egyes régióinak fejlettségét mérő statisztikája. Ennek böngészése nélkül lehet politikát csinálni vagy elemezni, csak nem érdemes. Ahogy az amerikaiak mondják, a Fidesznek a DNS-ében van ennek a statisztikának az ismerete és használata, nézzük hát meg, hogy mire való, és akkor megértjük azt is, hogy mi a CEU körüli botrány egyik mozgatórugója.

Az európai történelmet nagyjából ismerve tudunk mindenféle törésvonalakról, amelyek szétszakítottak országokat, és a vonal egyik oldalán jobban fejlődött az ország, mint a másik oldalán. Aztán hallhattunk uralkodókról, akik birodalmuk egyes részeit fejlesztették, másokat kiraboltak. Tudunk iparágakról, amelyek egykor dúsgazdaggá tettek vidékeket, máskor lerombolták azokat.

Az EU egyik legnagyobb feladata lenne az, hogy ezeket a nagy különsbégeket valamennyire csökkentse, és a legnagyobb kudarca az, hogy ez nem sikerül neki. Az egységes gazdasági-politikai működés egyik fő feltétele lenne a mostaninál kiegyenlítettebb fejlettségi megoszlás. A sokak (többek között vezető politikusok) által is pedzegetett „kétsebességes Európa” sem lenne sikeres, ugyanis, a statisztikát böngészve jól látszik, hogy ezek a nagy különbségek korántsem egyszerűsíthetők a szegény szocialista országok és a gazdag Nyugat-Európa problémájára.

Ezek a különbségek helyben is óriásiak, és a „fejlett Nyugat” legfontosabb baját jelentik. Ezek a különbségek vezettek a Brexithez és Donald Trump elnökké választásához. Mostanra erősödtek akkorára, hogy problémát okozhatnak a nyugati, fejlett demokratkus intézményrendszerrel bíró országokban is, miközben Európa keleti felén már rég meghatározzák a politikát.

Ezért van az is, hogy számos dolog, ami most Franciaországban, Amerikában vagy épp Angliában folyik, a Kelet-Európai szemnek ismerősebb, mint az eddigi, finom úriemberek uralta ottani politika. Mielőtt azonban Magyarországgal foglalkoznánk, nézegessük kicsit a táblázatot, nézzünk szét Európa konfliktusövezteiben! (a közlemény 3. oldalán levő táblázat)

Belgiumban látjuk a gazdag (120% körüli) Flandriát és a szegény (70-80%) vallon tartományokat. Nem véletlen, hogy ezek nehezen vannak meg egy országban, miközben még a nyelvük sem ugyanaz.

Csehországban látjuk az Arany Prágát és a néha jó kis cigánylázadásokat produkáló, koldusszegény (a magyar szegény vidékeknél azért gazdagabb) régiókat. Prága évszázadok óta gazdag, polgárosodott, német, vgy Habsburg birodalmi város, ez hat ma is, másutt meg nézik a szegény emberek az uraság kastélyát, mint tették azt régen is.

Németországban ordít a BRD-DDR határ, érdekes módon az ehemalige DDR a Pegida és az AfD fő kiindulópontja. Németország politikai stabilitását az adja, hogy a szovjet megszállási zóna méretben és gazdasági jelentőségben is sokkal kisebb mint az egykori Nyugat-Németország, ráadásul a gazdasági fejlődés motorja az egykor a keleti porosz és szász iparvidékeken is működő gazdasági elit, amely visszaszerezte pozícióit.

Spanyolországban a baszk és katalán függetlenségi törekvések rögtön érdekes új színt kapnak, ha megnézzük, hogy ezek a régiók szignifikánsan gazdagabbak, mint a többi, tehát a kulturális lenézés mellé még úgy is érezhetik, hogy mindezt még finanszírozni is kell.

Franciaországban a nyolcassal kezdődő régiók szépen kirajzolják LePen hátországát, Franciaország meg drukkolhat, hogy kiengyesúlyozott választási rendszere ne engedje ezeket a régiókat elnököt választani.

Aki járt már Olaszországban, azt nem fogja meglepni az a vonal, amelyet valahol Róma felett lehet meghúzni, és amely alatt hirtelen mintha egy másik ország kezdődne.

Ausztria viszonylag egységes, és jelen írás szempontjából azért érdekes, mert látszik, hogy tőle keletre az első régió (Nyugat-Dunántúl) már ugyanolyan különbséget mutat, mint az északolasz-délolasz vonal két oldala.

Szlovákián látszik, hogy valójában két ország, egy osztrák tartomány Pozsony körül és a Kisalföld hozzájuk tartozó részén, meg egy levegőért kapkodó keleti rész, közötte a német, magyar, zsidó polgárságuktól megfosztott, egykori gazdag, most szegény városi régiókkal.

Ha Angliából ki is vesszük a Cityt, akkor is azt kapjuk, hogy arrafelé komplett országrészek vannak, ahol nagyon nagy baj van. Miután életem egy bizonyos szakaszát egy ilyenben töltöttem (Shropshire&Staffordshire) megerősíthetem: tényleg baj van. Ezek jelenleg Kazincbarcika szintjén álló helyek, ahol a birodalmi múltban megépült egy csomó dolog, ami még évtizedekig jó lesz. Az EU segített volna karbantartani, de nem kértek belőle. Miért nem? Mert véletlenül pont akkor léptek be az EU-ba, amikor az iparuk összeomlott és a fél ország koldusbotra jutott. Ott van a Brexit ebben a statisztikában, feketén-fehéren.

Nade, térjünk rá Magyarországra:

Amint már írtam fentebb, Magyarország eleve egy törésvonal keleti oldalán van, az egykori Vasfüggöny nyomai most is látszanak.

A következő törésvonal a Dunánál van, és onnan van még egy, ahogy közeledünk a szlovák-ukrán-magyar és a román-ukrán-magyar hármashatárhoz. Az egykori Jugoszlávia felé haladva pedig megint azt látjuk, hogy megyünk le a térképről, ezt az érzést a kihalt M6 autópályán bárki átélheti.

Milyen hatással van ez a magyar politikára?

Megmagyarázza Simicska Lajost, Mészáros Lőrincet és szocialista elődeiket. Iszonyatos mennyiségű lenyúlható fejlesztési pénz áramlott erre, annyi, hogy arra érdemes volt a teljes eddigi XXI. századi magyar politikát felépíteni. Ez a pénz az oka annak, hogy a Gyurcsány-éra előtti neked is jut, nekem is jut, szépen elrisztelünk politikáját felváltotta a teljes letámadás. Előbb a szoci-szadeszes elit szédült bele ebbe a hihetetlen pénztömegbe, majd aztán jött Orbán és tökélyre fejlesztette azt, amit Gyurcsány elkezdett.

A magyar politika következő nagy cezúrája az lesz, amikor beáramló pénz hiányában majd kormányozni kell, nemcsak a lenyúlást szervezni, kormányzóképessége ugyanis egyik jelenlegi parlamenti pártnak sincsen.

A nagy különbségek megerősítették azt a régi magyar politikai regulát, hogy a kormányt a vidék választja, és Budapest buktatja. A szegény régiók gazdasági-polgári elitje annyira elszegényedett, hogy kiszolgáltatott lett a központi költségvetésből érkező kegydíjnak, ezért reszketve követ minden kormányutasítást, egyszerűen az éhenhalástól tartva. Ez a kulcsa annak, hogy a vidéki polgármesterek, járási hivatalok informális választási csalásokkal biztosítják azt, hogy Orbán EU-pénz lenyúló gépezete a formális demokratikus keretek között is működőképes maradjon.

Ezért lehet ezt az egészet csak Pestről megbuktatni: el kell hitetni azzal a kb 10% vidéki értelmiséggel, hogy érdemes átállni. Ehhez viszont a Fidesznek durva összeomláson kellene átmennie, amely összeomlás a jelenlegi állapotokból nem vezethető le, „black swan” kellene hozzá, amely azért annyira nem lesz váratlan, ha Viktor olyan módon feszegeti a pofonosládát, ahogy teszi a CEU-üggyel.

Miért feszegeti mégis a pofonosládát? Azért, mert a választási kampány közeledtével két feladata van: a vidéki-urbánus ellentét (amely kiválóan látszik az EUSTAT-ból) lángolóra hevítése, és üzenni a vidéki értelmiségnek: semmiféle értelmiségi státusz nem véd meg attól, hogy bántsalak téged, ne merj átállni. Nincs senki rajtam kívül, aki a költségvetésből kifizeti a közmunkásaidat, vesz krétát az iskoládba, injekciós tűt a rendelődbe. Soros György zsidó pénzből kitömött amerikai egyetemét is le tudjuk nyomni, téged meg még ennél is jobban.

Orbán imádja a szimbolikus politikai lépéseket, a CEU megtámadása ilyen, a választási kampány előtti erődemonstráció. Dupla vagy semmi, ahogy az egész választási rendszerünk is az. Nagyon nagy a tétje, ezért nem gondolom, hogy olyan könnyen ki fog hátrálni belőle, ahogy általában dolgokból ki szokott hátrálni. Az biztos, hogy bizonytalan, lápos területre tévedt, de csinált már ilyet, eddig még nem süllyedt el. Hogy most el fog-e? Nem tudom. Meglátjuk. Mindenesetre arra épít, hogy a Trump-adminisztráció külpolitikai eszköztára megyezik az Obama-kormányéval. Ez, mondhatnánk, nagyon merész feltételezés, ugyanakkor nem hiszem, hogy van Európában olyan politikus, aki jobban értené Donald Trumpot, mint Orbán Viktor. Legalábbis most úgy tűnik. A jóisten irgalmazzon nekünk, ha téved. Meg akkor is, ha nem.