Mint azt bizonyára sokan tudják, a Ráérünk blog nagyon szimpatizál azzal, hogy van végrevégre egy társadalmi csoport, amelyik nyíltan beszél a problémáiról, mert csinált tündérkertünkben, ha a propagandának hinnénk, azt kellene hinnünk, semmi probléma nincsen. Ezért írtam meg a tanároknak a Parainesist, amelyet jó sokan félreértettek, de amely úgy látszik, megint elég pontos előrejelzésnek bizonyult.

Nincs vége ugyanis a táncnak, sőt most kezdődik csak igazán. Továbbra is arra buzdítok mindenkit, hogy keresse fel a www.tanitanek.com oldalt és csatlakozzon a Herman gimnázium tanárainak nyílt leveléhez!

Több mint húszezer ember és közel négyszáz iskola az már valami, le is küldték gyorsan Balogh tiszteletes elvtársat, hogy oltson tüzet a saját kurva szemétdombján, ha a sok csóró, semmirekellő tanár között eddig nem bírt katonás rendet tartani.

Pedig megpróbálta a tanári kart valami gigantikus munkásőrséggé szenvedni, de, úgy tűnik, ebbe az eddigi két kápónak, Rózsának és Czunyinénak beletörik a bicskája. Pedig van szolgálati szabályzat, körletrend, viszik ami gurul, és gurítják, ami szögletes. De egyre több helyőrség lázad fel, pedig a helyi kiskápók (KLIK) alig burkoltan fenyegetőznek sötétzárkával és futkosóval.

Balogh miniszter elvtárs jó elvtárs, nem véletlenül fekszik olyan jól a központi bizottságban. Tudja hát mi a régi recept. A kápók említése nélkül a főelvátrs hunyorítva beismeri, hogy hát igen, egy picikét talán túltoltuk, de csak azért, mert én, a hivatalból legokosabb másutt voltam az állam dolgaival elfoglalva, de most itt vagyok, az irány jó, tessenek megnyugodni. Azért vagyok itt, hogy most nekem elmondhatják, ej-ej, butus tanárok, hát miért nem szóltak előbb.

Aztán jön a még undorítóbb rész, amikor felajánl kicsi egyéni kedvezményeket. Ezeknek a rinyáló tanárkurváknak baja van a jelentésírással meg az önminősítéssel, basszameg, ezt most akkor felfüggesztjük, majd jövőre bevezetjük megint, mikorra összeírtuk az izgágákat. Kicsi egyéni kedvezmény, az kell a bugrisoknak, és akkor leszállnak a többi dologról is.Csak nem képzelik, hogy kirúgjuk miattuk az alsókádereinket, akik a KLIK-ből tömik a zsebüket?

Nagy pillanat ez. Most derül ki, hogy a tanáraink jajongó, elnyomott jobbágyok, akik szeretnének egy héten csak két-három órával kevesebbet robotolni a nagyságos úr földjén, vagy értelmes, öntudatos hazafiak, akik a polgári kiállást komolyan gondolják és sem korbáccsal sem kaláccsal nem téríthetők el az útról, amelyre ráléptek.

Szurkoljunk nekik, beszéljünk róluk, csatlakozzunk hozzájuk. 

Megint van dal. Hagyjuk is a nyilvánvalót, miszerint pocsék. Az egésznek olyan hangzása van, mint egy húsz évvel ezelőtti Sebestyén Márta számnak, leszámítva, hogy Sebestyén Mártának akkor nagyon jó hangja volt és voltak jó számai. De hagyjuk is az esztétikai megfontolásokat, én ahhoz nem értek, ha valakinek tetszik, hát hallgassa. (azt azért nem hagyom ki, hogy a youtube a szám végén ajánlóban Israel Kamakawiwo-tól az Over the Rainbow-t dobja fel…)

De térjünk rá a tartalomra, ami még mindig nem a lényeg. Az is szokásos, igaz, hogy a gyerekkórus jól láthatóan turkálóból öltöztetett gyerekekből áll, igaz, hogy te pont azért mentél el, mert eleged lett abból, hogy itt honfiúi alapon mindent le kell nyelni, de azért érezd rosszul magad, mert itt hagytad ezeket a csillogó szemű gyerekeket, akik olyan szépen énekelnek a 97%-ban munkanélküli, ÖNHIKI-s falu templomában, és 80%-uk el fog költözni a faluból. (oké, tudom, Visk a határ másik oldala, de speciel az innenső se sokkal jobb, viszont a templomok ugyanilyen szépek) Ismerjük unásig ezeket a nótákat, felesleges elemezgetni.

Menjünk is tovább a lényegre: miért van ilyen dal már megint? Egyrészt, mert ez egydimenziós, értéktelen kurzusművészet. Van erről a problémáról árnyalt, többrétegű (mondhatni: egymásnak feszülő) mondanivalót hordozó, jó zene, például Hobótól. (mondjuk ezt a Hobó-számot hallgatva, khm, szóval ihletet meríthettek) De nem arra van itt igény. Erre a mostani dalra felvették a pénzt, meg kellett írni, leszóltak a melléküzemágnak, ott egy ügyeskezű drehás maradék anyagból kiesztergálta, hunyorítva pont jó.

A fő cél, hogy némi, gyorsan múló, néhány mély levegőtől hamar elmúló hányingernél többet ne idézzen elő az elmentekben és az elvágyódókban. Ők ugyanis a rendszer fő támaszai.

Amíg ugyanis a vasfüggöny mögötti Kádár-rendszernek az ópiuma a színlelt jólét és kiszámíthatóság volt, ennek a mostaninak a lelépés lehetősége. A lelépő polgár ideális szövetségese Orbán Viktornak. Egyrészt eltartja az itthon maradottakat, akik amúgy se fizetnének egy peták adót sem, ráadásul általában vagy gyerekek, vagy idősebb felnőttek, tehát pont az a két társadalmi csoport, amelyikre költeni kell. Nem szeretik hangoztatni, de a magyar GDP-nek jelentősebb szereplői a hazautaló kivándoroltak, mint a komplett mezőgazdaság, és az arány nem épp a mezőgazdaság javára változik.

A kivándorolt magyar másik fő jó tulajdonsága, hogy a Panamajack- meg jótündér-féle alakokat leszámítva, magasról tesz az itthoni helyzetre. Zavarja persze, de pont azért jött el, mert sokkal jobb élete van így, hogy nem folyik bele. A pénzt hazaküldi Anyunak meg az öccse lányának a két tannyelvű gimire, de már az öccséék is nézegetnek mindenfelé, Öcsisajt végülis vizsgázott hentes de megvan a C kategóriás jogsija, és a Szilvinek is lenne egy gondozónői állás, lakásukat kiadjuk, a miénket eladjuk, abból anyunak veszünk egy szép másfélszobát valahol, aztán eladjuk a bivalybasznádi házat is… Egy idő után az itteni majmokat már nem követi, legfeljebb egy keserű mosoly erejéig nyitják meg ezt a förtelmet is.

A kivándorolt magyar tehát ideális. Fizet, egy petákot nem vesz fel a közösből és nem pofázik bele semmibe. Nagyon vigyázni kell, nehogy olyant csináljunk, ami miatt kedve támad hazajönni, vagy elmenni szavazni. Pont jó az ilyen nóta, majd a nyuggerek beveszik, hogy ez ööö…valahogy értük van. A falusiakat meg úgyis felviszi a polgármester szavazni a Fideszre, különben elsirathatják a közmunkát a bugrisok. Nincs itt semmi gond.

Még.

Az utóbbi időszak legfontosabb híre (a terror-alkotmánymódosítós bábozásnál is fontosabb), hogy mikor ezt írom, épp 18.000 ember csatlakozott a www.tanitanek.com oldalon a miskolci Hermanos tanárok nyílt leveléhez. Ha van olyan, aki szokott Ráérünk blogot olvasni, és még nem csatlakozott, azonnal csatlakozzon.

A második legfontosabb hír, a több, mint hetven háttérintézmény megszüntetése. Ez elég bonyolult dolog, és kötve hiszem, hogy bárki belemenne a médiában, úgyhogy tessék felkészülni, ez most kicsit hosszú lesz.

Induljuk el a hadseregtől, ahol az állomány 70%-a, mint minden rendes hadseregben, gyalogos lövészkatona. Parancsnokuk Kovács ezds. aki igazi kemény katona, vaskézzel fegyelmez, szemet huny férfias csínyek felett, elvárja, hogy bármelyik közlegénye asztal alá igya az ellenség legalább két zászlóalját, de jaj annak, akinek egyelen kis gyűrődést is meglát az egyenruháján. A bakonyi hadgyakorlatokon legénységi kosztot eszik és sátorban alszik, mint az emberei.

Vannak a seregben olyan emberek, akiket még véletlenül sem szabad Kovács ezds. kezei közé engedni. Szabó tzls. aki radartechnikus, kicsit görbén tartja magát, hatdioptriás szemüvege van és utál korán kelni. Ugyanakkor a tavalyi bakonyi kitelepülés alkalmával, amikor a NATO-zavarógép jött zavarni a radart és a rádiókat, akkor a szomszéd falu szélső házának kerítéséből lopott drótból (Nagy tőrm. a bevállalós felderítő hozta) egy oszcilloszkópból és néhány mobiltelefonból olyan zavarszűrőt csinált, hogy a zavarviszonyok ellenére a törzsnél simán tudták venni a felderítők jelentéseit, így felkészültek a támadásra. Nagy tőrm. a bevállalós a kommandós, hát igen, ő suttyomban kezelgeti Kovács ezds. lányát, nem volna szerencsés, ha Kovács ezds. kezei között landolna.

Ezek a fiúk, noha létszámuk elenyésző a gyalogsághoz képest, nem véletlenül vannak azonos vezetési szintről irányítva, mint a gyalogság. Más logika szerint működnek, mint a legtöbb katonai alakulat, ám létük ugyanolyan fontos a háború megnyeréséhez.

Na pont ezt tudják a minisztériumi háttérintézmények. Normális esetben azért vannak, hogy valamilyen olyan dolgot csináljanak, amelyek az általános közigazgatási drillbe nem férnek bele. Ezerféle oka lehet ennek. Lehet, hogy kutatnak, ismereteket gyűjtenek (mint a titkosszolgálatok vagy a külügy háttérintézményei) vagy nagyon speciális dolgokat (pl. hasadóanyag) kezelnek. Ezeket jó kiszervezni kis rezervátumokba, ahol senki se kap szívbajt, ha a venezuelai partnerintézménytől nem az előírásos 30 nap alatt fordul meg a levél, hanem a 47. napon sikerül annyit megtudni, hogy hasta manana, senor.

A háttérinézmények bevonása a minisztériumi hierarchiába azzal is fenyeget, hogy egyrészt feleslegesen meghosszabbodnak döntési folyamatok (hiszen végig kell menni a papírnak a láncolaton, ahelyett, hogy a háttérszerv vezetője azonnal a miniszteri kabinethez vinné be) másrészt pedig azzal, hogy valami hozzá nem értő, kizárólag a közigazgatás normál műveleteiben jártas (ha egyáltalán…) ember fog dönteni olyan kérdésekben, amelyekben egy vagy akár két-három szinttel az ő feje felett kell dönteni. Sőt az is előfordulhat, hogy minisztériumi döntést kell hozni olyan ügyben, amelyben korábban simán döntött mondjuk a Vérellátó Szolgálat vezetője, anélkül, hogy a miniszter egyáltalán hallott volna a dologról.

Persze elképzelhető (a konkrét esetben szinte biztos) hogy ezek a stratégiai területek közvetenül be lesznek kötve valamelyik miniszterhez, de leginkább Lázár Jánoshoz. Ez azzal fenyeget, hogy a normál minisztérium-háttérintézmény struktúrában meglevő szakmai fékek meglazulnak. Visszatérve a hadsereges példához: ha Furkó őrgy., a főkommandós bullfrog azt mondja, hogy márpedig az adott manőverhez mélységi felderítést nem tud nyújtani vagy mondjuk a repülősök parancsnoka mondja azt, hogy nem fog menni a légitámogatás, akkor Kovács ezds. is le lesz tiltva a projektről (kivéve: Market Garden hadművelet, nagy siker volt…). Ha viszont ezek az emberek Kovács ezds. alatt vannak, akkor Kovács ezds. szempontjai szerint lesz megtervezve a hadművelet és lesz szétbombázva/csapdába csalva az egész sereg.

Ha a háttérintézmények irányítása Lázár vagy más fideszes főkatona alá kerül, az azt jelenti, hogy a szakértelem, mint döntési tényező, az utolsó bástyáit is elveszíti a magyar állam irányításában, és megvalósul a teljesen politikai személetű, autoriter irányítás, immár intézményesen is.

Persze, mivel ez itt most Magyarországon történik, ne felejtsük el, hogy a nagyon nagyszámú háttérintézmény felállítása a koalíciós politika velejárója, hiszen így lehet a felek között kialakult erőviszonyoknak legpontosabban megfelelő hatalommegosztást csinálni.

Tiétek a gyógyszerügy, de megtartjuk az állatgyógyászatot, úgy, hogy csinálunk külön állatgyógyszerészeti szakhatóságot. Viszitek a külügy hátterét, de a mi embereinket nem rúghatjátok ki, inkább megcsináljuk a gazdasági minisztériumon belül a nemzetközi tudományi intézetet.

Mivel a Fidesz mindenféle koalíciós kényszertől mentesen kormányoz, ilyen szempontból is érthető, hogy fel akarják számolni ezeket az intézményeket, semmi szükségük rezervátumukra.

Szokás Orbán Viktor államát Kádár János államához hasonlítani. Az itt leírtak jelentik az egyik legfontosabb különbséget. Nincsenek rezervátumok. Nincs tűrés, nincsenek kis intézetek, ahol megbízható adatokért, egy kis ipari kémkedésért, vagy nemzetközi kapcsolatokért cserébe el lehet lenni. Nincsenek megtűrve legendás mérnökurak és főkutató urak (az elvtársi világban), akik felvehetnek rendszeridegen elemeket, ha eredményt produkálnak.

Ez azt kódolja, hogy Orbán Viktor államának nem lehet olyan nyugodt vége, mint Kádár János államának. Egész addig azonban jaj mindenkinek, aki az államtól függ, és nem áll be a sorba.

Kovács ezredest nagyon szeretik a beosztottjai. Mert félnek tőle.

Kezdjük a nyilvánvalóval. Ha szerepel is szeretett kormányunk céljai között, hogy több magyar legyen, az elsődleges célja a népesedési nemzetpolitikának az valamiféle helyesnek gondolt családkép létrehozása. Lásd az előző írást Panamajack barátomtól.

Nyilvánvaló az is, hogy az istenhazacsalád rendszeres felemlegetése az egyenesen arányos az éppen ellopott közvagyon mértékével, tehát amikor nagyon féltik a magyart, olyankor épp nagyon lopnak.

Ennek ellenére, olvasói kérésre kifejtem álláspontomat népesedésügyileg.

A népesedésügy egyrészről biológiai kérdés. A Homo sapiens hímje és nősténye ösztönösen akar gyereket csinálni. Az oroszlán (Panthera leo) hímje és nősténye úgyszintén. Ha az adott évben több zsenge zebracsikó van a szavannán, akkor többet, ha kevesebb van, akkor kevesebbet. Mivel olyan fejlemény még nincsen, hogy a Homo sapiensre ne vonatkozna a biológia, az okokat a zebracsikó-felhozatal környékén kell keresni.

Népesedéspolitikáról egyrészt beszélhetünk a sertéstenyésztő szemszögéből, amelyik fantomra ugratja a kandisznót, aztán levemhesít X kocát, abból mindenféle veszteségek (pl. a leendő apósnak kéz alatt elajándékozott malac) után lesz bizonyos tervezhető mennyiségű szaporulat. Ilyen körülmények között ha van fűtés, van takarmány elegendő koca és jó minőségű sperma, akkor lesz malac is.

Az emberi népesedéspolitikának ilyennek is kell lenni, meg nem is. Egyrészről nyilván terveznie kell valamilyen számokkal, másrészt viszont tisztelet nélkül nincs tartósan sikeres demográfiai tervezés.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy a nő nem kötelességből szül, hanem azért, mert ösztönei ezt súgják neki, és boldog lesz tőle, ha gyereke van. Nem ellensége magának, így nem fogja megtagadni magától a boldogságnak ezt a forrását. Illetve, természetesen, ha olyanja van, megtagadhatja, és ezt a döntését is tiszteletben kell tartani. Azonban fogadjuk el, hogy a biológia még mindig érvényes az emberre és általában szeretnénk szaporodni.

Hanem a zebrák.

Ahogy bármilyen populáció, mi is alkalmazkodunk a körülményekhez. A Homo sapiens utódnevelése legalább két évtizedre lefoglalja a szülőket, ezért a szaporulatot alapvetően határozza meg, hogy a faj nősténye akkor hajlandó utódot világrahozni, ha esély lát arra, hogy a következő húsz évben elegendő erőforrás lesz a gyerek nevelésére, akkor belevág, ha nem, akkor nem vág bele.

Mi sem természetesebb tehát, hogy az erőforrásokra kell koncentrálni, ha sok magyar gyereket szeretnénk, nem pedig egy-két felpörgetett évfolyamot, mint a Ratkó-gyerekek két-három évfolyama.

Ezek az erőforrások lehetnek anyagiak és elvontak.

Az első és legfontosabb, hogy számolni kell a megváltozott női szerepekkel. Tetszik vagy nem, a nők az utóbbi ötven évben számos szempontból felszabadultak. Olyan igényeik vannak, mint tanulás, sikerek és kiteljesedés az élet más területein, mint csak a konyha és a gyerekszoba. Úgy gondolják, hogy a gyerek felneveléséhez szükséges erőforrásokhoz az is hozzátartozik, hogy a babázás után ne zuhanjanak ki a munka világából, két-három gyerek kihordása és megszűnése után is szeretnének még néhány évtizeden át vonzó nők lenni és normális szexuális életet élni és még van pár borzasztó, ördögi elvárásuk.

Ezek után kell mellétenni az anyagi ösztönzőket, lehetőleg oly módon, hogy azok legalább a következő 10-15 évben nagyjából tervezhetőek legyenek.

Innentől kezdve elég egyszerű a következtetés: Az a népesedéspolitika lesz sikeres, amelyik segít megtartani a nőnek az elért társadalmi szerepeit, pozícióit gyerekvállalás közben is. Más szavakkal: nem kényszerít döntésre, de pozitív döntés esetére minden támogatást megad.

Ösztönzi az apát a gyereknevelésben részvételre, lehetőséget ad a munkaerőpiacra visszatérésre, szaksegítséget nyújt a nevelés kérdéseiben, a terhesség és a szülés utáni testi-lelki regenerálódásban, jó oktatást ad a gyereknek, megvédi az anyát a szülés utáni és előtti diszkriminációtót (tervez gyereket, asszonyom? Közöd, köcsög?), segíti a gyermekes élet minden mozzanatában.

Amelyik népesedéspolitika nem ezt csinálja, az nemes egyszerűséggel tenyészállatnak nézi az embert, és hosszú távon kudarcra van ítélve.

A rossz igazából az, hogy 2016-ban ezeket a gondolatokat le kell egyáltalán írni.

Mi a közös egy ateistában, egy homoszexuálisban, egy emancipált nőben, egy migránsban (ideértve a magyar emigránsokat), egy közterületen szoptató anyában, egy metálkoncerten örjöngő tinédzserben, egy önerejéből sikeres vállalkozóban és egy hipszterben? Mármint azon kívül, hogy bizonyos személyiségtípusú embertársaink megveszekedetten gyűlölik őket? Megmondom: a szabadság. Ami pontosan az, amit ez a bizonyos személyiségtípus (szaknyelven: autoriter személyiség) valójában gyűlöl.

Az autoriter személyiség (nekünk magyaroknak erre legalább annyi szavunk van, mint az eszkimóknak a hóra: házmester, zupás őrmester, akciónyugger, téeszelnök…) ugyanis nem ab ovo gonosz, csak a körülmények és a kissé túlfejlett önvédelmi reflex teszi azzá. Az autoriter személyiség gyakran amúgy rendes ember: kedélyesen elbeszélget veled a sarki zöldségesnél, tisztességesen és hatékonyan végzi a munkáját, és vannak zsidó/ateista/migráns barátai. Neki igazából semmi baja a buzikkal sem, amíg otthon a négy fal között csinálják… vagy ha nők, akkor kamerák előtt. És ő ezt nem csak azért mondja, hogy ne tűnjön akkora éjsötét seggfejnek, mint amekkora valójában, hanem tényleg így is gondolja. Az autoriter személyiség magát jó embernek tartja, és a saját értékrendje szerint az is. Ez az úgynevezett hagyományos értékrend: „Isten-Haza-Család”. E három magasztos fogalom nála valójában egy és ugyanazt a dolgot jelenti: a hierarchiát.

Isten: a Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, évezredekkel ezelőtti kétes forrásokból ránk hagyományozott parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Hétszünyű Kapanyányi Monyók (vagy ha nem személyesen ő, akkor a nevében a Szent Inkvizíció, esetleg az Iszlám Gárda). A vallások filozófiai és ontológiai mélységei az autoriter személyt nem igazán foglalkoztatják, az erkölcsiség kérdése pedig nagyjából kimerül az „engedelmeskedj!” parancsában. Számára az aktuális Szent Szöveg egyszerű használati utasítás, amit az Égi IKEA mellékelt a „Homo Sapiens” típusú multifunkcionális beszélőszerszám mellé.

Haza: az evilági Legfelsőbb Autoritás, akinek bármely, mégoly logikátlan és értelmetlen, egy diszfunkcionális kleptokrácia által kitalált parancsát vakon teljesítenünk kell, mert csak. Mert különben megbasz a Gestapo, ÁVH, NAV. A Haza szolgálatának (a Hazát természetesen csak szolgálni lehet, esetleg szeretni, de azt például nem szabad Tőle elvárni, hogy viszontszeressen) legnemesebb formája férfiember számára a sorkatonai szolgálat. Persze ez háborúban az igazi, ahol jó eséllyel meg is lehet halni a Hazáért. Ezt az orvosi csodaszámba menő halálnemet rengeteg realista műalkotás örökítette meg: fájdalommentes, viszonylag gyors (azért egy érzelmes búcsúra általában még jut idő), mindenféle gusztustalan testnedvek és belső szervek napvilágra kerülése nélkül hősi pozícióba dermedésről van szó, arccal az Ég, esetleg a Vezér arcképe felé fordulva. Békeidőben sajnos nem ennyire költői a katonáskodás, de azért mégis csak a bakaélet farag férfit a taknyos kölkökből. Hogy mit is jelent a férfivé faragodás? Leginkább azt, hogy a delikvens megtanul szabadság nélkül (túl)élni: félni, sunnyogni, némán tűrni, felfelé hajbókolni-lefelé taposni, eltűnni az arctalan tömegben. Tény, hogy autoriter viszonyok között ezek valóban hasznos leckék. És jaj annak, aki dezertál (emigrál), cserben hagyva azokat, akik továbbra is csendben-rendben szopnak!

Család: a legintimebb, legszemélyesebb Autoritás, ahol már kisgyermekkortól megtanuljuk, hol a helyünk. A sarokban, az asztal végén, kussban, hátratett kezekkel. Az idealizált hagyományos családmodell a hierarchia legtökéletesebb leképeződése: Apa – Anya – Idősebb gyerek – Fiatalabb gyerek – Kutya – Postás. A családi hierarchiában mindenki köteles a felette állónak feltétel nélkül engedelmeskedni, cserébe bármit megtehet az alatta levővel. Ezt hívják kölcsönös tiszteletnek és szeretetnek. A tisztelet egyébként az autoriter személy egyik kedvenc szava. Értelmezése annyiban tér el az általánosan elfogadottól, hogy nem valamiért jár, hanem csak úgy. Pontosabban a tisztelet nem a személynek, pláne nem a teljesítménynek jár, hanem a hierarchiában elfoglalt pozíciónak. Az erősebb kutyát tisztelni kell, mert különben… (na jó, amúgy is, de ha nem tiszteled, még vazelin sem lesz)

Az autoriter személyiség számára a fentebb leírtak jelentik a világ normális működését. A szabályok egyszerűek, világosak és megváltoztathatatlanok. Számára ez egyrészt biztonságot, másrészt önbecsülést ad. A biztonság nagyjából világos, hiszen bármennyivel is kiszolgáltatottabb az ember egy autoriter rendszerben, lekerül a válláról a legfélelmetesebb teher: a saját sorsáért vállalt felelősség. Amennyiben a sikerünk nem rajtunk múlik, a kudarcunk sem a mi hibánk. A rabszolga erkölcsileg szükségszerűen makulátlan, hiszen bármi rosszat tesz, parancsra teszi, választási lehetőség nélkül. Ellenben az önbecsülést már nehezebb megérteni. A lényeg röviden az, hogy a rabszolga pont attól szerez önbecsülést, ha minél tökéletesebben aláveti magát, minél sikeresebben elnyomja saját személyiségét, csak hogy alkalmazkodjon az hierarchiához. Ha a rabszolga igazán igyekszik, autoriter személyiséggé válik, aki képes elfogadni, hogy bár az adott hierarchia neki személy szerint esetleg rossz, általánosságban mégis helyes és kívánatos.

Itt jön be a szabadság problematikája. A kényszerű rabszolga számára a szabadság értékes és kívánatos dolog, de az autoriter személy őszintén retteg tőle és gyűlöli azt. Egyrészt azért, mert a szabad embernek nincs mentsége. Semmire. Minden cselekedetéért felelős és számonkérhető, bárki, de elsősorban saját maga által. Szabadnak lenni olyan, mint védőháló nélkül kötéltáncolni – ha leesel, csak magadra vess! Aki ezt a kockázatot önként vállalja, az az autoriter személy értékrendje szerint veszélyes deviáns, olyan, aki a világ normális működését fenyegeti. A legrosszabb, ha mindezt büszkén és nyilvánosan teszi: ezért gyűlölik jobban az utcán kézenfogva sétáló melegeket a rettegő, titkolózó homoszexuálisoknál, a szexuálisan emancipált nőket a megalázott prostituáltaknál, az amúgy idealizált formában istenített anyákat szinte bárki másnál, ha mondjuk szoptatós babával kimerészkednek otthonról. A szabad emberek léte ugyanis valójában az autoriter személyiség pozitív önértékelését veszélyezteti: iszonyatosan kellemetlen dolog szembesülni azzal, hogy másként, horrible dictu jobban is lehet élni, mint ahogyan mi tesszük. Hogy a lelki öncsonkítás, a vágyainkról és személyiségünkről való lemondás nem szükségszerű velejárója az életnek. Hogy mi voltunk (vagyunk) a hülyék, hogy beszoptuk a mesét az Autoritásról.

Ilyenkor az autoriter személy általában dühös lesz. Nem magára (naná, hogy nem), nem azokra, akik őt átverték (hiszen akkor a saját átverhetőségével is szembe kéne néznie), hanem arra, aki szembesíti a hibájával. A szabad emberre. Jobb esetben csak verbális agressziót alkalmaz, trágár kommenteket ír, súlyosabb esetben szabadságot korlátozó törvényt hoz és feljelent, még súlyosabb esetben robbanóövet csatol magára és dzsihádot hirdet. Vitatkozni vele, pláne meggyőzni őt nagyon nehéz, mert a saját személyiségének az integritásáért küzd. Akárcsak a szabad ember. Csak van, akinek semmi sem fényesebb a láncnál…

Tisztelt Tanárok!

Gratulációval kezdem, sokak helyett, ha megkésve is, de láthatóan nem megtörve, megkezdtek valamit, amelynek már régen meg kellett volna kezdeni. Valaki azt mondta, hogy Magyarország tragédiája, hogy nem az iskolaigazgatóból lett polgármester, hanem a kocsmárosból. Én ezt nem így látom, nem baj az, ha a kapitalizmus csíráinak kikelésénél vállalkozó a kertész, még akkor sem, ha eleinte vadszőlő hajt ki, ráérünk oltani, ha már erős a tőke.

Csinálhatták volna hamarabb is, de spongyát rá, most csinálják, az a lényeg.

Szeretettel és sok-sok féltéssel üdvözlöm Önöket a közéletben. Más szavakkal, a politikában. Bizony.

Ha még van önök között bárki, aki azt mondja, hogy ő nem politizál, ő csak azt akarja, hogy taníthasson rendesen matematikát vagy irodalmat…nos, van egy rossz hírem. Politizál, méghozzá jobban és többet politizál, mint 1989 óta ebben az országban bárki. Na jó, ez túlzás, a havazás idején az autópályára meleg teát hordó, vagy az éhes menekült gyerekeknek enni-inni adó civilek is kiválóan politizáltak.

A politizálás, immár évtizedek óta, nálunk azt jelenti, hogy valamely párthoz dörgölőzve, igyekszünk a lehető leghamarabb kikaparni a gesztenyét. A politizáló ember, de főleg a politikus, az valahogy büdös. Ha politizálunk, magunk is büdösek leszünk, hordozni fogjuk a szociság, a fideszesség, a jobbikosság ódiumát.

Pedig a politizálás nem ez. A politizálás az, amikor az oktatáshoz legjobban értő ember (a tanár) felemeli a szavát akkor, ha az ország választott vezetői ártani akarnak az oktatásnak. A jó oktatás közérdek, a jó oktatás melletti kiállás közügy. A közügyekben megszólalás a közélet, a közéleti aktivitás a politika.

Önök politikussá lettek, annak minden fényes- és árnyoldalával együtt.

Tudom, hogy nem akartak azok lenni. Tudatosan, vagy lelkesedésüktől, esetleg felháborodásuktól vezérelve, mégis azok lettek.

Az első, és legfontosabb lecke: nincs visszaút. Eddig tűrtek, most nem tűrnek. Megint tűrni csak akkor fognak, ha megtörik önöket, fenyegetéssel, kiéheztetéssel. Önök fiatal, leendő választópolgárok viszonyítási pontjai. Diákszemek tízezrei szegeződnek önökre, hogy lesz-e önökből csicska, vagy végigviszik, amit elkezdtek. Megtörve, megalázva, a sorba bikacsökkel visszakényszerítve nem állhatnak újra diákjaik elé. Vagy, ha megteszik, nem lesznek többé az új generációk hiteles tanítói, megsemmisülnek nemcsak politikusként, emberként is.

Riasztó perspektíva? Az. Ezt akarták? Nem ezt akarták, jól tudom. De jobb, ha barátkoznak a gondolattal. Megijedni azért nem kell, mert 16-17 éves, tiszta emberek ezrei a szövetségeseik, akiknek az erkölcsi iránytűje a legtisztábban mutatja a követendő utat. Önök mindenkinél jobban tudják, hogy ezek előtt az emberek előtt nem lehet színészkedni, nem lehet hiteltelennek lenni, különben legyűri önöket az a 30-40 fejű szörny, amivé egy tanárát elfogyasztó osztály tud válni. Öröm az ürömben, hogy egyelőre – úgy tűnik – élvezik a diákok és szüleik feltétlen bizalmát.

Ennyit arról, hogy mibe vágtak bele.

Ha most önök jó eszű tizenhatéves suhancok lennének, tanáros szigorral dorgálnám meg önöket, hogy rendben, megvan az ész és a tehetség, de ez még nem elegendő a jeles érettségihez. Tanulni kell, gyakorolni kell.

Önöknek is pont ez a feladata. Miután tisztáztuk, hogy amit tesznek, az vegytiszta politika, nem árt, ha követik néhány szabályát.

Jelenleg önök egy hullám taraján ülnek. Miután bizonnyal sok önök között a fizikatanár, talán felesleges a figyelmeztetésem: ahol vannak hullámhegyek, ott vannak hullámvölgyek is.

Általános az egyetértés abban, hogy az, ami az oktatással történik, az rossz. Akik ez ellen felszólalnak (önök) pedig afféle szent tehenek. Nem valami homályos világösszeesküvés, nem brüsszeli karvalyok, egyszerű, alulfizetett tanárok.

Nem lesznek azonban örökké szent tehenek. Előbb vagy utóbb következnek majd a KLIK útján a kinyírások, a médiában az övön aluli inszinuációk. Így működik a magyar politika. Ezzel egyidejűleg meg fognak jelenni önök körül a kalandorok, akik az önök vállára állva és utóbb az önök fejére lépve akarnak kibulizni jobb pecsenyesütő helyet.

Önöknek tehát fenn kell maradni a közérdeklődés hullámának a tetején és meg kell tartaniuk az igazáért kiálló tanár kivételes státuszát.

A dolog nem könnyű, de távolról sem lehetetlen. A politika, a közélet eszköztára egyáltalán nem csak mocskos praktikákból áll.

A kulcs az, hogy politizálás közben is igyekezzen mindenki hűnek maradni magához, és azt csinálni, amihez a legjobban ért.

Önök tanárok, tehát tanítsanak.

Minden nap, lehetőleg délelőtt 10-12 óra között tartsanak egy virtuális tanórát az internet közösségi oldalain, a twitteren, a tumbleren, a facebookon.

Magyarázzák el, a jó tanár tömörségével és lényeglátásával, hogy mi az, amit csinálnak, és miért csináljanak.

Írjanak arról, hogy mit adott egy-egy jó iskola a városának, a megyéjének, az országnak, a világnak.

Magyarázzák el, micsoda hasznot hoz minden forint, amelyet iskolákba fektetnek.

Mutassák meg, hogy az olyan, az egész országot feszítő kérdéseket, mint a munkanélküliség vagy a cigányság helyzete, az iskolákban lehet és kell megoldani.

Magyarázzák el, mit csinál a tanár, amikor nem a tábla előtt áll és tanít.

Magyarázzák el, miért nem hasznos, ha az egekbe szökik az óraszám, és közben elsikkad a tanítás lényege.

Tudom, hogy önök ezeket mind tudják, és úgy gondolják, hogy másnak is tudnia illene. Tanárként bizonyára pontosan tudják, hogy abból kell kiindulni, hogy a diák nem tudja és meg kell neki tanítani a dolgokat, hiszen ha magától is tudná, nem kellene az iskola.

Meglátják, ha minden nap, vagy akár csak hetente háromszor tanítanak valamit a most önöknek lélegzet-visszafojtva és tiszta szívvel drukkoló embereknek, szövetségesekre és támogatásra lelnek, és megmenthetik nekünk, és a jövő generációknak az oktatást.

Ezzel megteszik azt a magyar közéletben, amit már oly régóta meg kellett volna tenni. Nézzenek előre, és nézzenek oldalra, mert ott fogják látni maguk mellett az orvosokat, a minden nehézség ellenére lábon álló civil közösségeket.

Hátra ne nézzenek, ott önöknek semmi jó nem terem.

Elindultak, menjenek tovább bátran. Jó úton járnak. Sok sikert!

Magyarországról nézve, ahogy azt a Miniszterelnök Úr és lihegő sleppje minden alkalommal elmondja: Nyugat-Európában válság van. Nyugat-Európában tényleg válság van, de teljesen másképp, mint ahogyan azt a fenti urak láttatni szeretnék.

Ennek megértéséhez szükség van egy hasonlatra, ez a bárányhimlő-hasonlat lesz. Ezen a betegségen kicsi korunkban esünk át, és hacsak nem gyengül el véglegesen az immunrendszerünk, nem tud minket többé megtámadni. Ha igen, és övsömört kapunk, akkor az gyakran a vég kezdetét jelzi.

Európa 1914-45 között súlyos himlőn esett át. Megtanulta, hogy az ipari forradalom vívmányaival felerősített seregei képesek egymás kiirtására, évszázados fejlődések romhalmazzá változtatására. Megtanulta azt is, hogy ezeknek a dühöngő erőszakhimlőknek a kiváltó oka mindig az, hogy valaki szilárdan meg van győződve a maga felsőbbrendű igazáról. Ha már többeket megfertőzött ez a képzet, kész a háború.

A XX. század második fele Nyugat-Európában nagyrészt azzal telt, hogy ezt a leckét emésztették. Sorra mondták ki szörnyű tettekről, hogy azok szörnyű tettek, sorra születettek önboncoló történészi művek és művészi alkotások felelősségről, okokról, miértekről.

De, legfőképpen immunrendszerként erősödött meg az a meggyőződés, hogy az ideológiai, gazdasági, egzisztenciális, politikai konfliktusokat nem lehet egy igaz eszme használatával elrendezni, sőt egy erős vezetővel sem. Végül – igaz, jelentős eredmények után – megbukott de Gaulle, megbukott Thatcher. Nem olyan bukások voltak ezek, amelyektől egy keleti típusú fejedelemnek (amilyenné pl. a Miniszterelnök Úr vált az utóbbi években) kell tartania: egyszerűen kiderült, hogy az adott program, az adott pragmatikus lendület elérte határait, a kritizálóknak vannak jobb ötleteik, az eddig vezető vonuljon hátrébb.

Nyugat-Európa országai a nagy külső és belső konfliktusaikat, országonként részleteiben különböző módon, de úgy oldják meg, hogy a hatás-ellenhatás fékezett és nagy frekvenciájú, ellentétben a keletebbre szokásos kisebb frekvenciájú és nagy amplitúdójú mozgásokkal. Ez így túl elvont, elmagyarázom, azon a konkrét példán, amelyik miatt egyáltalán elkezdtem ezt írni:

Kölnben, szilveszterkor, az eddigi adatok szerint sok frissen bevándorolt arab férfi német nőkkel erőszakoskodott. Angela Merkel erre bejelentette, hogy a jövőben, a német jogállam az ilyesmit elkövető menedékeseket ki fogja utasítani (már, ha ez a Bundestag megszavazza, persze.)

Előtte nyáron még, kritikusai szellemes definíciójával élve a kancellár „menekültsimogatott”.

Hatás-ellenhatás, kicsiben, lépésről lépésre nyomul be a menekültek határozott kezelésének gondolata a német köztudatba és jogalkotásba. A Pegida tüntet, a szélsőbal ellentüntet. Politikusi és értelmiségi pengeváltások zajlanak, megszólalnak muszlimok, futballdrukkerek, kamionsofőrök és egyetemi professzorok.

Mindezt úgy, hogy az évi rendes neonáci-antifa meccseken edződött német rendőrségnek minden eszköze megvan arra (a magyarral ellentétben) hogy az egész bevándorló bagázst, úgy ahogy van, arccal az aszfaltra fektesse és halálra gumibotoxozza. A franciáknak is, érdemes megnézni, hány golyót kapott, hány másodperc alatt a kóserboltból kirontó túszejtő.

Ilyen erő birtokában egy keleti vezető feltűri az inge ujját és meghirdeti a Nemzeti Tökéletes Izé programját és megoldja, hiszen neki kell megoldani. Felhúzza a kerítést és odaáll mellé, kidüllesztett mellel, hogy lám, megoldottam. Ha szerencséje van (az volt) akkor a döntése jó, és az ország az összes erőforrását egy végül jól elsülő dologba tette bele.

Németországban nyáron a kerítés még tabu volt. Ma már valamiféle szigorúbb határellenőrzés nem számít annak. A német bokszoló beszedte a pofont, számolni kellett rá, de állva maradt, a szünetben fellocsolták, és most a legendás német bürokrácia és hivatalnok-kar ráfekszik a dologra.

A már ránézésre is szarógalamb-totojázó francia elnök beszedte a pofont, az egész országa megrogyott kissé. Számolni kellett rá. A szünetben beadtak neki suttyomban egy Charles de Gaulle tablettát, és a következő menetre határozottan intézkedő, igazi francia elnökként állt ki.

Mindkét ország a szélsőséges kritikából pont annyit szedett fel, amennyit a szélsőséges ellenkritika engedett. Beszéltek, vitáztak, és jött a konszenzus.

Ezt nem értik mifelénk, hogy a pillanatnyi tétovázás, az nem a gyengeség jele, hanem annak, hogy akármekkora (nagy) kancellár is Merkel, ő nem a bölcs vezető, a vátesz, mint Orbán Viktor. Neki mérlegelni kell, konszenzust kell teremtenie, legalább az érdekeltek egy részével, és mindig megfontoltan lépni.

Európa válsága abban áll, hogy a nyitottság és mindenről beszélés közepette felállított bizonyos tabukat, egymás feltétel nélküli elfogadása, a multikulturalizmus fetisizálása körül. Tehette, hiszen nagyon sokáig nem volt, vagy a szőnyeg alá volt seperve minden olyan erő, vagy csoport, aki ezeket megkérdőjelezhette volna.

A válságot az okozza, hogy sokan vannak, akik a fürdővízzel együtt kiöntenék a gyereket is, vagyis a felállított tabuk felülvizsgálata helyett valamiféle biztos, felsőbbrendű, többségi alapértékek (vagy, ahogy a Pegida a nevében is kimondja: a Nyugat) letéteményesévé teszik meg magukat, és mint ilyenek a még mindig bivalyerős nyugati országok teljes erejével sújtanának le valamire, amire ők úgy gondolják, hogy le kell sújtani.

Mozgolódik a himlővírus. Európa elsősorban nem az arabok vagy muszlimok ellen küzd. Hadseregei ugyan most gyengék, ám 5-6 év alatt a hadiipara minden különösebb gond alatt rakná össze azt a gépezetet, amely minden potenciális ellenséget visszabombáz a középkorba. De, Európa, egyelőre tudja, hogy nem ez a megoldás.

Európa saját magával küzd. Meg kell az immunrendszerének dolgoznia azért, hogy a szabad beszéd, a nyílt szellem, a tisztelet és az elfogadás földje maradhasson. Eközben kevés a hősi megnyilatkozás, a nagyívű terv, a mindent tudó bölcs.

Aki idáig elolvasta, az talán már sejti, milyen szemekkel néznek, a válság közepén egy ilyen csudálatos okostojásra.

Kedves olvasók, ezzel a poszttal mutatkozik be új szerzőnk és régi kommentelőnk, Tromb74. Első írása egy nagyszerű emberről szól, akinek volt lehetősége és volt bátorsága dönteni, a hegymászás előtt, közben, és utána. És mindig vállalta ennek a következményeit. Mi sem világosabb, hogy erről a derék szerzőnek a CSOK ugrott be…

Fogadjátok szeretettel! (És kommenteljétek szét az agyát!)

Gyereket vállalni talán az egyik legvakmerőbb dolog. Nem csak Magyarországon, de talán az egész világon így van ez. Van olyan vakmerő szórakozás, mint hegyeket mászni.

Reinhold Messner minden kétséget kizáróan a hegymászó sport legnagyobb, legeredményesebb alakja. Mindent megmászott, amit megmászni érdemes. Sok csúcsot elsőként ért el, egyedül, társak nélkül. Felmászott az Everestre oxigénpalack nélkül akkor, amikor még nem volt élő ember a földön (beleértve a biológusokat, orvosokat), aki biztos lett volna benne, hogy ez egyáltalában lehetséges. Nyolcezreseket hódított meg huszonnégy óra alatt, egy szánnal átgyalogolt Grönlandon (fiam szerint „simán Góórland”), egy partnerével átszelte a Déli-sarkot. Messner elsőként mászta meg a világ összes nyolcezresét, ehhez 16 évre volt szüksége.
Sok társát, köztük a saját testvérét is elveszítette az expedíciók során. Az utóbbi tragédia kapcsán a sajtó, és persze néhány riválisa megpróbálta szétcincálni, őt tették felelőssé a történtekért. Nem nyugodott bele. 34 évvel, rengeteg kutatóexpedícióval később megtalálták a holttest maradványait, bebizonyította az igazát.

Reinhold Messner az az ember, aki soha, de soha nem adja fel. …és mégsem őrült.

Gyakori mondása, hogy egy expedíció tervezésekor ne csak „A” és „B” terved legyen, hanem legyen „C” és „D”, vagy akár több. Legyen annyi, amennyi csak lehetséges. Ami viszont a legfontosabb, hogy vágd sutba mindet, akár az első megtett lépés után, és fordulj vissza, ha kétségeid támadnának.
Gyakorta előfordult vele, hogy több év felkészülés, és raklapnyi pénz elköltése után megállt egy nyolcezres lábánál az alaptáborban, majd rövid tépelődés után sarkon fordult, hazament. A következő idényben pedig ismét ott volt a hegy alatt, de akkor sem esett neki, mérlegelt, döntött. Sikerét jó döntések sorozatának köszönheti. …és persze ott volt mellette a szerencse, az egyik legontosabb hegymászó kellék.

Reinhold Messner sok kollégájával ellentétben ma is él. 71 éves, van négy gyereke. Kiváló üzletember, sikeres politikus. Ez a fickó egy szupermen, gondolhatnánk (az). …de azért a részletek sem mellékesek.

Az első feleségétől 5 év után vált el, gyermekük nem született. A gyermekáldás 1981-ben érkezett, egy házasságon kívüli kapcsolatból, aminek szakítás lett a vége. Majd születettek még gyermekei ’88-ban, ’90-ben és 2001-ben egy harmadik nőtől, akit végül 2009-ben feleségül vett. Reinhold Messner 65 éves korára jogi értelemben is elköteleződött élete nagy szerelme mellett.
Nem ismerek Messnernél nagyobb stratégát, eltökéltebb, rendíthetetlenebb és egyszersmind megfontoltabb embert, de egyem meg a kalapomat, ha ez az életpálya akár csak a „Z” tervben is szerepelt.

A fentiek imeretében…

Kedves fiatal pár, akik még csak érdeklődtök a hegymászás iránt! Talán még sok tekintetben bizonytalanok vagytok, esetleg féltek is tőle valamelyest.
Segítünk!? Itt van tíz millió „ajándék”, meg ugyanennyi kedvezményes hitel formájában. A részletekkel ne törődjetek, csak a lényeggel!
Összesen három nyolcezrest kell megmászni. Van rá tíz évetek, ami bőven elegendő. Ha nem sikerül, az se gond. Visszafizetitek a pénzt némi kamattal, de a belefektetett energiátok se vész kárba, mert a hegymászás akkor is jó móka, ha nem éred el a hegycsúcsot. Bármikor, akár a csúcs alól is vissza lehet fordulni, szinte mindenki túléli a kalandot. Csak jó döntések kellenek. …és némi szerencse.

Az expedíció holnap indul.

…………………………
itt tessék aláírni!

CSOK a családnak!

Most nem lehet közéleti blogot írni Hosszú Katinka-poszt nélkül. Szerencsére mi már az előző posztban megírtuk magát a jelenséget, ezért most csak a már lefőzött alapléhez főzünk ki egy kis cérnametéltet, íme:

Azt olvasni mértékadó konzervatív körökben (akik persze nem igaziak, a mértékadó konzervatívok mi vagyunk) hogy Hosszú Katinka csak kommunikációs brandépítő kampányt csinál, ehhez használja fel az úszószövetség ostorozását, mert a cédája pénzt akar keresni.

Boncoljuk fel ezt az álláspontot:

Előző írásunkban írtunk arról, hogy ebben az országban mennyire szokatlan, sőt felháborodást kiváltó dolog, ha valaki annyi pénzt akar keresni, amennyit a munkája ér.

Értékeljük Hosszú Katinka (továbbiakban: HK) munkáját az ő saját szemszögéből. Az a nő a teljes életét feltette arra, hogy mindenki másnál gyorsabban ússzon. Úgy eszik, iszik, alszik, szeret, utál, örül, bánkódik, ahogy azt az úszás megkívánja. Kockáztatott is ám, nem keveset. Elég ha fél mérettel nagyobb melle vagy szélesebb csípője nő, és akkor edzhetett volna akármennyit, egyszerűen nem lett volna megfelelő vízfekvése és elmegy mellette a konkurencia.

Kiment Amerikába és azt látta, hogy az ennyit dolgozó és befutó emberek nagyon sok pénzt keresnek. Kobe Bryant, Peyton Manning, Michael Phelps, Serena Williams vagy más hasonló sztárok üzletként is működnek. Brandet építenek maguknak és a végigrobolt gyerekkor, a sajgó ízületek ellenértékekén dollár-tízmilliókat keresnek. Igaz, ehhez van másik munkájuk, a promóció. Mennek vigyorogni céges partikra, díjátadókra, eszik a bifidus essensist és korpásodik a hajuk.

Kérdem én: lehet haragudni arra, ha valaki a világ öt legjobb úszójának az egyike, akkor ezzel pénzt akar keresni? Szerintem nem. Ha a fentebb említett sztárok bevételéből két nullát lehúzunk mindenféle tényezőkre hivatkozva, akkor is azt kapjuk, hogy HK potenciális promóciós értéke dollár-százezrekben mérhető.

Mégis: a legnagyobb kritika ellene az, hogy annyi pénzt akar keresni, amennyit ér.

Vizsgáljuk most meg azt, hogy a Gyárfáshoz hasonló alakok miért mernek olyanokat mondani, amilyeneket mondanak, vagyis miért gondolják HK-t olcsónak?

A régi jó szovjet rendszerben a világbajnok sportolókat Zsiguli- és panellakás-kiutalásokkal rendezték le.

A magyar úszósport abban a kényelmes helyzetben van (pontosabban a vezetői abban a kényelmes helyzetben érzik magukat) hogy öt-hat évente felbukkan egy-egy Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes, Hosszú Katinka, Cseh László, Darnyi Tamás, Rózsa Norbert, Gyurta Dániel és még jó pár nagy tehetség. A szövetség élén a barnazakós elvtársak hozzá vannak szokva, hogy az uszoda partján álló kápók (mert tessenek elhinni, Laci Bácsik és Kati Nénik, magukról meg ezt tartják) szállítják az aktuális szupersztárt és az csak úgy magától terem.

Az úszó-szupersztár tehát nálunk olcsó. Nincs értékén megfizetve. Ugorjunk vissza az összegekhez! Dollár-százezrekről beszéltem. Gyárfás felajánlott rongyos tizenkétmillió forintot, azaz kb. negyvenezer dollárt, hogy HK adja el a vizes VB-t, és vele az egész országot a világnak.

Még mielőtt valaki ezt mondaná: nem, ez NEM HK hazafias kötelezettsége. Az ott véget ér, hogy nem a tótokat reklámozza. HK-tól ezt a terméket meg kell venni, és meg kell fizetni.

De, persze tévúton járunk. Hiszen a „konzervatív” véleménycsinálók miatt a közbeszédben HK bevételi terveiről beszélgetünk. Azonban a helyzet az, hogy HK nem azt mondja, hogy adjanak több pénzt.

Hanem azt, hogy a drákói edzői módszerek és az önfeláldozó edzésmunka nemsokára kevés lesz. Kevés lesz, amikor az amerikai úszó regenerációs helyiségben lazít le edzés után, amikor a mikro-izomsérüléseit folyékony nitrogénes csodagépben egy nap alatt kezelik, amikor az anyagcseréjét molekuláris szinten állítják be, amikor a teste körüli áramlást szuperszámítógép segítségével elemzik. Hosszú Katinka ott él és edz, ahol ezek a dolgok a létező valósághoz tartoznak.

Ő csak annyit mondott, hogy ha ezeket nem kezdik nálunk is bevezetni, előbb, vagy utóbb, de le fogunk maradni, akkor is, ha ez ma még az ő eredményei (és amerikai felkészülése) miatt nem látszik. Egyszercsak elfogynak majd a csodagyerekek, és úszásban is jön majd az, ami a fociban, hogy hát igen ezek előttünk járnak, nadeugye a háttér.

Erre annyi reakció érkezik, hogy mert ez a büdösbogár pénzt akar keresni. És ezzel, az előző posztban írtaknak megfelelően, sikerül máris a fél országot ellene hangolni.

Két problémát hoz tehát fel, mindkettő valós. Ha most tart ott egy tízéves kislány anyukája, hogy akkor döntsük el, mi legyen a gyerekkel, mert nagyon-nagyon jól úszik, nagy dilemmában van.

El kell ugyanis döntenie, hogy a lányából a Gyárfás-féle alakok által afféle úszó kurvának, medencéből kiszedhető politikai haszonnak tekintett ember lesz, vagy a helyén kezelt világsztár. És ennek a dilemmának könnyen lehet az a vége, hogy a következő Hosszú Katinka Cathy Hosszu néven szeli majd a habokat.

Nem baj, majd szurkolunk neki is, mindig szoktunk. Gyárfás addigra meg már úgyis nyugdíjas lesz, őt úgysem érdekli.

Csak egy dologra találjon választ, mindenki, magában, lelki gyakorlatként:

Nem lehet, hogy a jó magyar, aki itt értünk, velünk a mi érdekünkben szól, az ebben az ügyben nem más, mint Hosszú Katinka?

Rántásban úszó ügyvédjelölt

Mi köze az ügyvédjelöltségnek a vastag, hagymás rántáshoz? Nagyon is sok. Ez a bejegyzés arra tesz kísérletet, hogy ennek a két, látszólag nagyon távoli dolognak a közös vonatkozásait elősorolja, és egyben rámutasson egy nagyon súlyos magyar problémára.

Egy ügyvédi szakmai csoportban találkoztam azzal a jajongással, hogy manapság már nem lehet ügyvédjelöltet találni, mivel ezek a pofátlan pernahajderek képesek, öt keményen megalázó egyetemi év, két nyelvvizsga után olyan igényekkel fellépni, hogy akkor ők kérnének 250.000.- Ft. fizetést. Ami ugye kőkemény 800 euró. Bezzeg régen, amikor még „mi” (értsd: 40-50 éves arcok) voltunk ügyvédjelöltek, örültünk, ha dolgozhattunk.

Na ja, abban a boldog kádári langyosbüdös lábvízben nem lehetett elmenni junior bid specialistnak (EMEA region, English) vagy contract specialistnak (Russian, English) valamelyik pesti multihoz, ahol a feudális megaláztatások nélkül lehet keresni 1000-1500 euró között. Főleg nem lehetett elmenni Brüsszelbe eurokratának és itt hagyni a sok kiváló irodát, a százezres bérajánlatukkal meg a simlis főnökkel. Ügyvédjelölt persze akad, de nem meglepő módon erős kontraszelekció érezhető.

Az a helyzet, hogy ez nem csak az ügyvédi fukarságon múlik (mely persze legendás, és magam sem vagyok mentes tőle) hanem azon, hogy nagyon nehéz kitermelni egy 1000-1500 eurós szakember fizetését egy ügyvédi praxisból.

Amikor ezt írom, Budapestet újra megbénította az apokaliptikus, kétcentis hóesés. Ezt most hagyjuk is, a lényeg, hogy nem találnak hómunkást, nyolcórás éjszakai műszakra, mínusz 7-8 fokba 4200 forintért. Bezzeg régen, meg húsz forintért lapátoltak, megbecsülték magukat. Az a helyzet, hogy óránként ötszáz forintért éjjel, sötétben robotolni, az kb a dél-afrikai gyémántbányák és a vietnami varrodák bérszínvonala. Azért persze el lett lapátolva. Nem jól.

Aztán hallani arról is, hogy hegesztő, lakatos, nehézgépkezelő meg még ki tudja milyen állások százai betöltetlenek Magyarországon, nem is beszélve az orvoshelyzetről. Szinte mind mögött halljuk azt is, hogy nagyjából egy brüsszeli kebabos konyhai segítőjének órabérében gondolkozik az állás hirdetője.

Lendüljünk most túl a kádári életérzés egyik fő tartóoszlopán miszerint ők úgy csinálnak mintha fizetnének, mi meg úgy csinálunk, mintha dolgoznánk. Fogjuk meg a másik irányból.

Ezt? ennyiért? megőrült maga?

Gazdag nyugati országokban szinte kivétel nélkül azt lehet tapasztalni, hogy az áru olcsó, a szolgáltatás drága. Mindez persze egyszerű közgazdasági okokkal magyarázható, hiszen a nagy hal annyi ideje eszi a kis halat, hogy az árut nagyrészt hatékony, nagy volumenre építő (economies of scale, vagy hogy van ez svédül) hálózatok osztják szét, akiknek módszereiről megemlékeztem már a például a lidlis cikkben.

Éppen ezért, ha betévedünk egy osztrák boltba, azt fogjuk látni, hogy az élelmiszer nem vészesen drágább annál, mint amennyibe itthon kerül. Persze most nem olyan szélsőségekre gondolok, mint a műparizer vagy a tizenhat hónapig érlelt pata negra sonka, hanem az átlagra.

Ezzel szemben, aki meg a akar nyiratkozni Ausztriában, az csuda dolgokat lát majd, nem véletlenül jár fél Bécs Sopronba fodrászhoz.

Nálunk azért van az, hogy szívjuk a fogunkat a dobozos tej ára láttán, viszont olcsón nyiratkozunk, mert gagyizunk.

Hozzá vagyunk szokva, hogy ha kimondjuk, az összes iskolánkat, fáradozásunkat, beruházásunkat figyelembe vége azt az óradíjat, amely ezeket magában foglalja, tisztes haszon mellett, akkor a kuncsaft felvisít, hogy ezt? ennyiért? megőrült maga?

Aztán sokan egy idő után azt mondják, hogy hja kérem, ha ők csak fizetgetnek, akkor mi csak dolgozgatunk.

Amikor semmi se drága

Évtizedek óta él az ország abban az illúzióban, hogy a dolgoknak olcsónak kell lenniük. A (mindenkori) kormánynak oda kell hatnia, hogy az orvos, a tanár, a hegesztő, az ügyvéd, legyen olcsó. Mert az jár. Biztosítják nekünk.

Az eredménye ennek az, hogy senki se annyiért dolgozik, amennyit a munkája ér. Ez az egyik alapja annak, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, mert ha rájönnek, hogy valamivel több pénzt keres, mint amennyit illik, akkor oda fognak hatni, hogy az ne úgy legyen.

Persze tudjuk, történelmileg, hogy rendes magyar embernek nem bevétele van, hanem járadéka. A bevételszerzés, az kucséberkedés, simlisség, gyanús dolog.

Miután senki sem annyi pénzt keres, amennyit a munkája ér, nem tudnak tisztulni sem a gazdaság egyes ágazatai sem, hiszen nem hal éhen a gyenge és nem gazdagszik meg a jó.

Minden gazdasági ágazat ehhez az értékaránytalansághoz kénytelen igazodni, ami az ügyvédeknél azt jelenti, hogy felvesznek valakit, aki eljön kevés pénzért is, a hegesztő, hát az olyan lesz, amilyen. Az orvos meg…majd várólistára tesszük a beteget, hátha felfordul.

Dolgozni? Kockázatos.

De kihat ez a termelő ágazatokra is. Aki ugyanis valamilyen módon pénzhez jut, az azzal szembesül, hogy nem jó dolog a pénzt forgatni, mert sem a szolgáltatás, sem a termelés (hacsak nem jut exporthoz) nincs árában megfizetve. Innentől kezdve az okos és felelős vagyonos magyar ember igyekszik immobil eszközökbe fektetni. Meg persze a felelőtlen is, innen a Quaestor-szerű svindlik állandó közönsége.

Gondoljunk csak bele! A Quastor 6-8% körüli kamatokat ígért, miközben a banki lekötések 2-3% között voltak. Ez azt jelenti, hogy a Quaestor által a biztos, jogszabályoktól körülbástyázott, nemzetközi háttérrel és betétbiztosítási alappal védett (kvázi kockázatmentes) befektetéshez képest ígért prémium szélsőséges esetekben érte el az 5%-ot.

Ez azt jelenti, hogy a magyaroknak nem éri meg, méghozzá tömegesen nem éri meg belevágni valamibe, amivel lehet 5%-ot keresni a sima bankbetéthez képest. Nem éri meg vásárolni egy tologatható kukoricapattogtató gépet és megpróbálni egy félmilliós masinával egy év alatt legalább 30.000.- Ft. tiszta nyereségre szert tenni. (NPV számításokban jártas olvasók kérem ne keljenek ki magukból, mert fejbe lesznek vágva egy nagy és szögletes EBITDA-val)

Ennek persze oka a Quaestor-féle szirénhangok csábítása és a vállalkozásölő magyar adó- és más jogszabályok tömege. De – legalábbis szerintem – fő oka az, hogy tudja a magyar, hogy nem lehet elkérni a pénz mellé belefektetett munka árát a vevőtől, mert nem fizetjük meg egymás fáradságát.

A bizalom ingyen van, csak nagyon drága

Ennek két folyománya van: az egyik, hogy Magyarország legfőbb importcikke a látszat, sokéves használt német prémiumautók, és persze ájfónok formájában, mert ezekkel a státusberuházásokkal próbáljuk ellensúlyozni mindazt, amit honfitársaink és saját magunk nem-megbecsülése útján elveszítünk.

A másik folyomány pedig az, hogy elfogadjuk a gagyit. Azt is, hogy az autónk rossz, ha az ügyvédi iroda hülye (úgyis ráfogja a bíróságra) meg ha az étteremben a főzelék 80%-a vastag, hagymás rántás.

Aki meg nem, az elmehet, és el is megy. Pedig olyan egyszerű lenne, de ez olyan alapja a társadalomnak, amelyet felépíteni talán a legnehezebb dolog. Bízni egymásban és tisztelni egymást. A jó hír az, hogy ez viszont nem kerül pénzbe.