A legutóbbi írásomban a tudással, annak terjesztésével és átadásával foglalkoztam, és szóba került a katalán fociképzés. Elhamarkodottan azt is leírtam, hogy életem egy bizonyos szakaszában – noha tornatanárom helytálló meglátása szerint a labda elsírja magát, ha felém gurul – volt bizonyos közöm a futballhoz.

A magyar foci állapota és a fellendítésére tett kísérletek kiváló példái a tudás és a tudásmenedzsment hiányának. Előrevetítve írásom konklúzióját, olyanok, mint amikor a polinéz bennszülöttek az amerikai légierő távozása után pálmalevelekből és bambuszból építettek repülőt és a sámán berregett hozzá.

A magyar foci két fő baja, hogy hiányzik belőle a tudás és a tudásvágy, illetve hogy emiatt aztán elkerüli  majdnem mindenki, aki a gyereke nevelését úgy képzeli el, hogy a gyereke majd egyre okosabb és fejlettebb lesz, végül pedig majd felnőtté válik.

Mindenzt úgy, hogy focizni jó és népszerű dolog, hiszen ahol van egy bármekkora placc és egy labda, ott már lehet focizni, és műveli is boldog-boldogtalan. Teljesen törvényszerű például, hogy egy vidéki város (és mostmár Budapest) közéletébe úgy lehet bekerülni, ha focizunk a potentátokkal.

Ehhez képest a profi futballunk bűnözők prédája, pénzt mosnak, adót csalnak a klubokkal, és a klubokban akármilyen szakmai munka is folyik (mert itt nyilván mindenki meg tudja említeni, hogy náluk bezzeg jó, svájci import know-how van, 15 év és minden tuti lesz) az eredmény mindig az elképzelés nélkül a labdát jobbra-balra rúgdosó, futni se bíró, lelkileg bármikor ripityára törhető csapat, amelyiknek van félnivalója a román hatodosztályú ellenféltől is.

Közben meg lassan az Orbán-kormányt megbuktatni képes egyetlen dolog az az eszetlen mennyiségű pénz, amely a fociba áramlik. Tízmilliárdok, mindenféle eredmény nélkül.

Miért van ez?

Azért, mert közben egyetlen ember sincsen, aki értene a modern labdarúgáshoz. Amikor hoznak egyet, Dárdai Pál személyében, akkor rögtön kiderül, hogy a pályán lézengő botlábúakból is össze tud rakni egy fegyelmezett, koncentráló csapatot, amely gyenge közepes képességeit maximálisan kihasználva eredményeket ér el.

A feladat tehát kettős: szerezni kell tudást, és azt bele kell nyomni a rendszerbe. A tudás megszerzése az egyszerűbb, és mivel nem értek a focihoz, nem is mennék bele, hogy nekünk a belga, az olasz, az angol, a német, a brazil vagy a spanyol labdarúgószövetségtől kéne az egyébkén bárki számára pénzért megvehető tudást importálni. Ez rendelkezésre áll, ezekben az országokban a foci üzlet, idehoznak know-how-t, hogy utána elvigyék a játékost és aztán pénzt csináljanak belőle. Persze ehhez nem ártana egy szmolenszki katasztrófa, csak most a Tu-154 fedélzetén a magyar edzői kar krémjével.

(Kitérő: bármilyen magyar társadalmi szervezetre, így az MLSZ-re is igaz, hogy ha nem a rendszerváltás után alakult, akkor a pártidőkben a kreatív semmittevéshez és az alulról jövő bárkik kinyírásához mesterfokon értő szűk elit uralja, akik csak azt a fiatalt veszik be, aki lemegy az ő szintjükre. Mindenki mást megbuktatnak, kinyírják. Ezért van az, hogy Magyarországon sikeresek azok a sportok tudnak lenni, amelyek vagy polgáriak, tehát magánemberek összeállnak és csinálják, lásd jéghoki, lábtoll vagy magányos alkotók érnek el eredményt mint a kajak-kenu és az úszás esetében.)

A tudást tehát alkalmazni kell. Ehhez szervezeti formát kell találni. Teljesen hibás az az elképzelés, hogy a magyar focit felülről teljesen és tökéletesen át lehet látni. A foci az egy kultúránkba ágyazódott dolog, nemcsak sport, hanem a társas érintkezés egyik formája.

Ehhez képest nálunk a megyei szövetségeket központi irányítás alá vonták, ahelyett, hogy támogatták volna önállóságukat. Naná, hogy ez pártállami reflex, hisz’ csak nem hagyhatunk meg önálló, kontrollálatlan, tömeges szervezeteket, amikor mi mindent jobban tudunk! Még a végén mást fognak gondolni, mint mi, ami ugyebár megngedhetetlen.

Változást az akadémiák sem hoztak, hiszen ezek nem a regionális alapú utánpótlás-képzés középső szintjét jelentik. Nincsenek integrálva se lefelé, se felfelé, sem pedig horizontálisan. Elszigetelten léteznek, valahonnan összeszednek fiatalokat, valahogy képzik őket, leginkább semmilyen eredménnyel.

Mielőtt tovább mennék, mindenképp muszáj azt leírni, hogy amit most felvázolok, az egy nagyon elszigetelt dolog, valójában aki jó focit akar csinálni Magyarországon, jó sportéletre kell törekednie, mert a foci összetett mozgásforma. Jó labdajátékos-nevelés elképzelhetetlen anélkül, hogy legalább jó atlétikát, tornát, birkózást és úszást csináljunk.

A futballreform alapegysége Minarik Ede. Sima civil, aki helyben úgy gondolja, focit kell csinálni. Benevezni a csapatot a járási kettőbe, feljutni a járási egybe. Ősszel és tavasszal kispályás tornákat rendezni, öregfiúknak, testvérvárosoknak, Alvég vs. Felvég meccset rendezni a faluban és a bevételt az óvoda kimeszelésére fordítani. Ha a kis Bendegúz ügyesen kanyarítja be a szögletet, el kell vinni a… na itt folytatódik a dolog, de térjünk még vissza Minarik úrhoz.

Minarik úr lelkesedése rengeteg dolgot pótol, de alapvetően pénz kell neki. Méghozzá mikroösszegű pénz, legfeljebb évi pár százezer forint. A megyei futballszövetség pont arra lenne jó, hogy egy legfeljebb évi pár tízmilliós (tehát országos szinten pár százmilliós) keretből támogassa a Minarik Edéket. Ez a pénz ugyanis sokkal jobban hasznosul, mint bármilyen, felülről eldöntött pénz, ugyanis helyben nagyot álmodó emberek támogatására megy. Nyilván van ennek is valamekkora korrupciós tényezője, de ha Alsóbödön focistái szép új dresszben futnak ki, és „ki tudtak pályázni” három új zuhanyfülkét a klubépületbe, akkor Felsőbödönön is meg fogják kérdezni az ottani futballszervezőt, hogy hé, nálunk ilyen miért nincs?

Ha tehát sikerült megpezsdíteni a klubéletet, és mindenki lelkesen fodbalozik, akkor jön a kérdés, hogy hogyan lesz ebből Real Madridot verő Ferencváros? Nem könnyen. És nem rögtön.

Ha megvannak a társadalmi keretek, akkor tudást kell önteni a rendszerbe. Meg kell teremteni az önképzés lehetőségét. Oktatóvideók, interaktív tanfolyamok, híres meccsek elemzései, élettani, taktikai ismeretek, bárki számára hozzáférhetően.

És természetesen meg kell teremteni az edzőképzésnek azt a modelljét, amely ellentétben a maival, nem búcsúcédulák árúsítására épül. Ma ugyanis az, van, hogy olyan edzők, akik még a magyar fociban is versenyképtelenek, elérték, hogy csak az ő papírjukkal lehet edző valaki, és közben meg olyan nagy szakmai előrelépés azért nem látszik.

Olyan edzőképzést kell csinálni, amely maga is tehetségkutató program, amelyet elvégezve kiderül, hogy ki az a biosztanár, aki „jól meccsel”, vagyis az Alsóbödön elleni rangadón a 75 percben volt mersze lekapni a pályáról az egyik hátvédjét, mert a Felsőbödön csatárai addigra már annyit fáradtak, hogy három is elég volt, ráadásul mivel a felesége (tesi-földrajzos tanár a helyi iskolában) az erőnléti edző, az Alsóbödöni Löket SC hátvédei jobban is bírták szusszal. A kicsit lassú, de rutinos és jól passzoló Szabó III. beállításával az Alsóbödön középpályája létszámfölénybe került, és Szabó III. jó kiugratása után a 83. percben a fiatal Kovács Renátó lefutotta a fedezetet és tíz méterről a kapus támaszkodó lába mellett higgadtan begurította a győztes gólt.

Ilyen edzőtehetségek aztán karriert csinálhatnak, és mehetnek feljebb az edzőképzés ranglétráján, egyben a helyi társadalmi rangjukat is erősítve, hiszen addig is már „tanár úr” volt, de azóta, hogy vele győzték le a Felsőbödöni Törekvés SC-t, már valaki a faluban. Esetleg még polgármester is lehet belőle, aki aztán addig megy, míg „ki nem pályáz” a falunak egy villanyfényes, atlétikai pályával kiegészített fodballpályát, kicsi, de fedett lelátóval, zuhanyzóval. Miután az edzőképzés egy bizonyos szintje felett már sportmenedzsmentet is tanult, elboldogul a faluval, azt is csak menedzselni kell, mint bármi mást.

Ha az amatőr labdarúgás tudásszintjét ily módon megnöveltük, elkezdenek jönni a tehetségek, hiszen mindenki focizik, senkinek sem ciki levinni a gyerekét edzésre, mert ott nem csak a takony egy mozdulattal földre kicsapását (ún. szovjet tiszti zsebkendő) tanulja meg a gyerek, de szocializálódik, az edző is rendes ember, jó lesz ott a gyereknek, erősödjön, járjon közösségbe.

Ha viszont jönnek a tehetségek, el lehet kezdeni tehetséggondozni. A megfelelő helyről importált futballszakmai programot országossá lehet tenni. Vagyis a mostmár minden megyében ott levő futballakadémiákat koordinálni kell, hogy nagyjából egységes szakmai program mellett haladjanak.

Emellé oda kell tenni a sportorvosi, sportpszichológiai, biometriai és laborhátteret.

Ha ez megvan, akkor el kell végezni ennek a rendszernek is a társadalmi integrációját. Vagyis attól, hogy a gyerek futballakadémista lett, egyáltalán nem biztos, hogy milliárdokat kereső futballsztár lesz belőle. Bármikor érheti a karrierjének véget vető sérülés, kiéghet, szerelmes lehet, ezer okból kikerülhet a rendszerből. Mivel ő elsősorban tinédzser és csak másodsorban jövendőbeli profi focista, nem szenvedhet hátrányt amiatt, hogy valaki focistát akart belőle nevelni. Be kell fejezni az iskoláit, érettségiznie kell vagy szakmát tanulnia. Ezen a ponton érdemes keresni a kapcsolatot az amerikai egyetemi sportélettel, számtalan okos és jó lábú gyerek tud elmenni egy soccer scholarship-pel Amerikába, jobbnál jobb egyetemekre. Értelmiségi anyukák, halljátok ti ezt?

Az akadémiákat integrálni kell az NB I-II-es klubok életébe, vagyis olyan ösztönzőket kialakítani, hogy játszassák is a gyerekeket, ne pedig román és szerb importra alapozzanak.

Innentől pedig már csak kézügyességi kérdés egy jó válogatott összerakása.

Összköltség? Legfeljebb 10-20 milliárd forint.

Időtartam? Kb tíz év, az első kisebb eredmények 2-3 év után.

Kimenetel? Általános emelkedő színvonal, kiugró eredmény vagy jön, vagy nem.

Személyzeti igény? Hát, elég sok embert ki kell rúgni, akik most a seggünk nyalják.

Társadalmi haszon? Felmérhetetlen. Többet mozgó emberek, jobb népesség-megtartási képességű falvak, a fejlesztések miatt helyben prögő gazdaság, felpezsdülő civil élet, emelkedő színvonalú oktatás.

Á. építsünk inkább stadiont, abból több pénzt lehet kivenni és hamarabb…

Az egyik kedvenc képem a magyar politikából, amely az utóbbi húsz évben mindig legalább havonta megjelenik, hogy kiáll az aktuális jövőnemzedék- űrtechnológiai- mikrokibernetikai- és lézerágyú-ügyi segédállamtitkár és kijelenti, hogy fel kell készülni az információs társadalomra, mert az már tényleg nemsokára lesz, az ő kisfia már jobban tud nintendózni, mint sógyurmázni.

Függetlenül Ödönke nintendózási képességeitől, információs társadalom már van.

Jöjjön most az írásaimra oly jellemző nagy ugrás. Ugorjunk Ellis Island-re amely a világtörténelem utóbbi 300 évének 5 legfontosabb történelmi helyszínének egyike. Tömegével állnak ott a gazdasági migránsok, akiknek a mostani amerikai életmódhoz, szellemiséghez, miegymáshoz, annyi közük van, mint nekem a Bikini nevű zenekarhoz. Felnőtt fejjel fognak róla hallani először, és nem fog nekik tetszeni.

Ellis Island olyan világ kapuja volt, amely a boldogulás erőforrásaiban a kor embere számára a végtelenségig gazdag volt. Nyilván érvényesültek a kapitalizmus farkastörvényei, de nem volt olyan, hogy bizonyos országrészekben csak bizonyos emberek telepedhettek le, szinte semmilyen tevékenység nem volt tilos, vagy adminisztratív akadályokkal nehezített. Talán nehéz is lenne összeszedni azt a számtalan erőforrást, körülményt, termelési tényezőt, amelyeknek a bősége vezetett a „lehetőségek hazája” toposz megszületéséhez.

Ma, Amerika egyik legnagyobb időzített bombája, hogy a világszínvonalú egyetemi oktatása szűkösen és drágán hozzáférhető dolog, amely az Amerikai Egyesült Államok történetében az első feudalisztikus vonás, mert a magas tandíjaival de facto társadalmi gátat képez, amelyet nem lehet tehetséggel és szorgalommal átugrani, ellentétben az eddigi gátakkal. Dolgoznak persze a probléma megoldásán, ösztöndíjakkal, miegymással. Vannak „Public Ivy” egyetemek, ahova állami támogatással is be lehet kerülni. Hagyjuk is most az amerikaiakat, irány Európa.

Európát, ezt a páratlanul magas színvonalon élő térségét a világon, sokféleképpen le lehet írni. Úgy is, mint a szabad szex vagy a korlátlanul fogyasztható disznóhús bűnös világát. Lehet a pazarlás felől is közelíteni. A leggazdagabb, legjobban élő részeinek közös tulajdonsága a panamajack által leírt liberális berendezkedésen kívül a tudás korlátlan hozzáférhetősége.

Ez bárkinek szörnyű dolog, aki nem ismerte eddig az információs társadalomnak azt a tulajdonságát, hogy bármilyen információ megismerhető, így éppen az is, hogy valaki kiröhögi a Prófétát (kinek neve legyen áldott) vagy hogy milyen szexuális utálatosságokban leli örömét. De felhozhatnám példának boldogult anyai nagyapámat, aki meg volt győződve róla, hogy a világ valamilyen isteni csapásokat él át, mivel hetente van valahol földrengés. Földrengés korábban is hetente volt, csak ő nem tudott róla.

Az információs társadalomnak van egy tulajdonsága, amely hasonlatossá teszi ahhoz az Amerikához, amelynek kapuja volt Ellis Island: korlátlan erőforrások állnak benne rendelkezésre.

Ha megnézzük a migráció irányát világszerte, akkor azt fogjuk találni, hogy a legnagyobb számú bevándorlót olyan térségek vonzzák, ahol a tudás, az információ koncentrálódik. Persze, a legtöbb migráns nem azért akar odamigrálni, mert annyira tudni akar a szupravezetőkről vagy a molekuláris biológiáról, hanem azt látja, hogy az emberek ott nagyon sok pénzt keresnek anélkül, hogy kapálniuk kellene.

Odaérve persze azzal szembesülnek, hogy az információs társadalomba információ hiányában nem tudnak bekerülni, és jön a párhuzamos társadalom.

A párhuzamos társadalom meg nyilván gyűlölködő társadalom is lesz, főleg ha szembekerül a Panamajack által korábban leírt szupermigránsokkal, akiknek a tudása a világ bármely pontján anyagi jólétet és befolyást ad.

Az információs társadalom és az ezzel járó jólét viszont nem képzelhető el a szabadságjogok betartására épülő társadalom nélkül. Nem véletlen, hogy a nagy tudáscentrumok, amelyek kontinensnyi távolságból vonzzák a bevándorlást, nagyrészt olyan helyek, ahol az egyénnek hagyják keresni a maga boldogságát, és nem szólják meg, ha nem tartja be a százezer éves hagyományt.

Ezeknek a tudáscentrumoknak, ha enyhíteni akarják a rájuk nehezedő nyomást, meg kell tanulniuk a tudást terjeszteni.

Sokezer évnyi fejlődése után a közgazdaságtan, a jog és a többi társadalomtudomány végre találkozik azzal az erőforrással, amely tényleg korlátlanul rendelkezésre áll: a tudással.

Meggyőződésem, hogy a világ boldogsága és az emberiség túlélése csak úgy érhető el, ha azt a hihetetlen tudásmennyiséget, amely jelen van a NASA, a CERN vagy épp a KFKI tudósaiban, korlátlanul elérhetővé tesszük, és teszünk azért, hogy akinek kellő szorgalma és tehetsége van a tudást megismerni, az semmilyen akadályba ne ütközhessen.

Európának tehát, amikor a válaszait keresi a menekültválságra, el kell gondolkoznia azon, hogy ki az oka annak a világméretű egyenlőtlenségnek, hogy míg Berlinben szinte bárki beiratkozhat olyan iskolába, melynek a végén nagyon jól fizetett tudós lesz belőle, addig onnan 2-3000 km távolságban nem is hallottak azokról a tudományokról, amelyeket Berlinben tanulni lehet.

Ebből persze az a kellemetlen következtetés is levonható, hogy amíg az egész világon nem univerzálisan elérhető az emberiség tudása, és az emberiség tudásának megismeréséhez vezető társadalmi keret, mindig lesz olyan, aki a tudatlanság talaján állva agresszívan lép fel a tudás bűnébe esők ellen, hiszen, ha jól megnézzük, eddig 745 szót írtam az eredendő bűnről.

Európa tehát, azzal néz szembe, hogy a közvetlen közelében olyan országok terülnek el, ahol a tudás nem korlátlanul elérhető, mert a tudás megszerzésének és a tudással élésnek társadalmi gátjai vannak.

Ez ellen Európának két dolgot kell tennie. Az egyik: leszámolni a tunyasággal (ha már a bűnöknél tartunk) és kellő ütőerőt építenie arra az esetre, ha valamely szellemileg kevésbé érett térség a vesztére tör. A másik: le kell számolnia az irigységgel és a tudást terjesztenie kell, nemcsak az ENSZ nemzetközi és késsel-villával enni tudó farkasflóriánjai, kolompárorbánjai és hegedűszsuzsái szavaiban, hanem tényleg.

Az ugyanis egy tyúk-tojás kérdés, hogy a szabadságunk a tudásunk terméke vagy fordítva, a szabadságunk hozta el a tudást. Ezek ugyanis nagyjából egyszerre ébredtek a XVII. században, ahogy az előző írásomban is leírtam.

Jelenleg azonban csak az egyiket akarjuk exportálni. Internet van, tanár van, a másikkal is meg kellene próbálkozni.

(Halk sóhaj: itthon is, mielőtt dühödt magyarok fogják követelni a rákkeltő villanymozdonyok betiltását, mert azt már százezren megosztották a facebookon, ezért nyilvánvalóan igaz. És akkor az egész ország mehet vissza sógyurmázni, vagy kivándorolni oda, ahol van nintendó)

Ezt a posztot a Professzor legutóbbi írása ihlette. Nagyon jó kérdéseket fogalmazott meg, és alaposan elgondolkodtatott. Végül úgy döntöttem, kommentek helyett egy külön posztban reagálok rá, és gondolom tovább az általa felvetett problémákat.

Szóval kezdjük ott, hogy így a XXI-dik század elején nem csak az európai vagy a nyugati, hanem az egész egyetemes emberi civilizáció van válságban. Ez egyfelől szinte normális velejárója minden századfordulónak, másrészt viszont az előttünk tornyosuló kihívások valószínűleg minden eddiginél magasabbra emelték a tétet. A világ politikai és gazdasági problémái ugyan látszólag teljes káoszt mutatnak, valójában azonban egyetlen alapvető probléma áll az irányvesztés hátterében. Ez az elefánt a szoba közepén, amivel senki sem mer komolyan foglalkozni, inkább félrenéz és másról kezd beszélni, az az egyszerű tény, hogy az emberi faj kinőtte a Földet. Mind az eddig messze legsikeresebb nyugati társadalmi-gazdasági berendezkedés, mind az összes modern alternatíva azon az implicit feltételezésen alapult, hogy az emberiség rendelkezésére álló hely és erőforrások kimeríthetetlenek ; a két alapprobléma egyfelől a minél hatékonyabb kiaknázásuk, másfelől az elosztásuk (individuumok, társadalmi osztályok, nemzetállamok, stb között).

A liberális kapitalizmus a XX-dik század végén győzelmi örömünnepet ült (lásd a Fukuyama-féle történelem végét), ugyanis úgy tűnt, megtalálta a nyerő formulát a fenti két dilemmára. A nyugati demokráciákban mind a termelés, mind az elosztás olyan magas színtre fejlődött, ami az emberek nagy többsége számára gyakorlatilag megoldotta az anyagi egszisztencia ősidők óta szorító problémáit. Mitöbb, olyan luxus-életszínvonalat teremtett nagy tömegek számára, amely korábbi időkben csak egy egészen szűk elit kiváltsága lehetett. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy a kapitalista termelési mód és a nyugati típusú gazdasági modernizáció azelőtt elmaradott, az európai kultúrkörön kívül eső országokban is sosem látott gazdasági fejlődést és jólétet hozhat (itt elsősorban persze Kelet-Ázsiára gondolok, de az utóbbi évtizedekben Latin-Amerika és a Közel-Kelet bizonyos részein is látványos volt a fejlődés).

Az ezredforduló után viszont a világ végleg szembesülni volt kénytelen azzal a problémával, hogy a Föld egyre kevésbé tud eltartani egy 7 és fél milliárdos, egyre növekvő népességet egyre magasabb életszínvonalon. Ráadásul úgy tűnik, a negatív változások hamarabb és gyorsabban fognak bekövetkezni, mint azt azelőtt gondoltuk – mindenképpen még ebben az évszázadban. Akárhogy is nézzük, egy globális környezeti és népesedési katasztrófa nem csak anyagi, de szellemi értelemben is kihúzná a nyugati civilizáció alól a szőnyeget, hiszen a Felvilágosodás óta azt hírdetjük, hogy az ember képes önnön sorsát kezébe véve függetlenedni az  „isteni gondviseléstől” és a természet kiszámíthatatlanságától, és saját szorgalma és találékonysága révén egyre jobb életkörülményeket teremteni magának. A liberalizmus, a szabadság ideológiája is pontosan azon az axiómán alapul, hogy ha az embert békén hagyják, magától is a lehető legjobb élet és a legnagyobb boldogság felé fog törekedni, és minél jobban hagyjuk kibontakozni kreativitását és potenciálját, annál jobb eredménnyel. A Smith-i láthatatlan kéz elméletétől kezdve a szociális államon át a különböző kisebbségek (etnikumok, melegek, nők) jogainak védelméig a modern nyugati civilizáció összes társadalmi vívmánya mögött az a feltételezés áll, hogy az individuális boldogságok összessége végső soron elvezet a közjóhoz. Ergo, a „boldogság keresése”, legyen az anyagi, szellemi, vagy akár szexuális, nem csak hogy legitim, de morálisan helyes életcél az egyén számára. Ebben a nyugati civilizáció élesen elválik más kultúráktól (például az iszlámtól), ahol az individuumnak morális kötelessége alárendelnie magát a közjónak, akár az egyéni boldogulása rovására is.

A XXI-dik század első évtizedeinek eddigi fejleményei ennek az axiómának látszanak ellentmondani: az individualizmus és liberalizmus nem csupán a tudományok és művészetek felvirágzását, valamint minden eddiginél nagyobb anyagi jólétet hozott el minden eddiginél több ember számára, hanem önzést, anyagiasságot, rövid távú gondolkodást és a szellemi eltunyulást is. A politikai demokrácia is elmozdult az erényes, a közjót és az egyéni jogokat óvatosan kiegyensúlyozó, egyszerre kooperatív és kompetitív modelltől a cinikus, erősen konfrontatív, demagóg ígérgetőversenyen alapuló „aki kapja, marja” hatalmi játszmák felé. És legfőképpen: elveszni látszik az örök, töretlen fejlődés reménye, ellenben komolyan felmerül annak a lehetősége, hogy az emberiség – önhibájából – a dinoszauruszok sorsára jut. Szerintem a nyugati társadalmi gondolkodás mai válságának alapvetően ez az egzisztenciális félelem és elbizonytalanodás az oka, ezt a gyengeséget használják ki azok az erők, amelyek manapság a Nyugatot támadják, egyrészt ideológiai-, másrészt érdekellentétből.

Ezen erők egyike a politikai iszlám, de ide sorolhatjuk a kereszténységnek az utóbbi időkben egyre inkább erősödő antiszekuláris, politikailag agresszív irányzatait is, amelyre talán a legjellemzőbb példa az amerikai evangélista mozgalom, amely mára gyakorlatilag túszul ejtette a Republikánus Pártot. Ezen revivalista vallási mozgalmak (és itt a keresztény, iszlám vagy akár zsidó verzió között több hasonlóságot fedezhetünk fel, mint az kényelmes volna) látszólag a túlzott liberalizmust és erkölcsi hanyatlást támadják, de valójában magát a modernizációt tagadják meg, és a Felvilágosodás előtti, az individuumot a közösségi, isteninek nyilvánított törvényeknek kívánják alávetni, szigorú tradicionalista keretek közé szorítva ez élet minden mozzanatát, a fogantatástól kezdve (abortusz-tilalom), az oktatáson át (kreacionizmus, a nők tanulásának akadályozása), a szexualitásig. Azt állítják, hogy a modern világ problémáit a modern társadalom okozta, tehát az nem is tudhat úrrá lenni rajtuk. Mivel vallási alapon támadják a jelenlegi, racionális alapokon nyugvó világrendet, sem érdemi vitára, sem kompromisszumokra nem hajlandóak. A megoldás, amit kínálnak, végtelenül egyszerű: amennyiben az emberek visszatérnek Istenhez, elvetve az embert középpontba állító modern humanista filozófia hübriszét, Isten megoldja azokat a problémákat, amelyeket eleve csak büntetésül terhelt rájuk. Klímaváltozás, kimerülő erőforrások, növekvő népesség – ez mind semmi, csak hinni kell benne, és Isten megoldja – feltéve, ha nix buzulás! Ha pedig valakit ezek az „érvek” nem győznek meg, az hitetlen, a Sátán szolgája, és csak magára vessen, ha élő youtube-adásban nyiszálják el a torkát…

A vallási fundamentalisták mellett a Nyugat másik komoly ideológiai ellenfele jelenleg Putyin. Illetve nem csak Putyin, hanem mindazok a szekuláris autokráciák (kisebb mértékben Kína, vagy a némileg határeset Törökország is), amelyek ugyan a kapitalizmust (vagy annak államilag kontrollált válfaját) elfogadják, és nincsenek ellenükre a modern technika és tudomány vívmányai sem, azonban a nyugati demokráciát és az emberi jogokat élesen elutasítják. Ezeknek az államoknak tulajdonképpen nincs is igazi, elvi alapokon nyugvó ideológiája – illetve ami van, az rendkívül képlékeny, és kizárólag a hatalmon lévő elit uralmát hivatott legitimizálni (ellentétben a nyugati liberális, vagy a vallási fundamentalista ideológiákkal, amelyek magának az uralkodó elitnek a mozgásterét is korlátozzák!). Putyin követői (köztük természetesen Orbán) a század kihívásait erőből kívánják megoldani. Illetve valójában egyáltalán nem kívánják megoldani őket, hanem a szociáldarwinista „hulljon a férgese!” alapra helyezkednek. Az ő felfogásuk szerint a kérdés nem az, hogyan lesz képes 8 vagy 9 milliárd ember megtalálni a számítását bolygónkon – sehogy sem. A lényeg az, hogy MI benne legyünk abban a kisebbségben, akik megtalálják (persze a MI definíciója meglehetősen ködös, és bármikor az ÉN pillanatnyi érdekeim szerint változtatható)! A Putyin-féle vezetőnél a cinizmus, a gátlástalanság és megbízhatatlanság nem jellemhiba, hanem érdem – ugyanis az általuk vizionált „ember embernek farkasa” világban a legnagyobb és legerősebb gazember szolgálatába érdemes szegődni, akárcsak egy gengszter-hierarchiában. Ehhez tartozik még az ellenfél erkölcsi felsőbbrendűségének tagadása, és általában mindenféle moralitás relativizálása is: „bármit is prédikálnak Nyugaton a korrupcióról meg az emberi jogokról, azt valójában csak a saját önös érdekeik előmozdítása céljából teszik!”.

Mind a vallási fundamentalizmusnak, mind a putyinizmusnak megvan a vonzereje az elbizonytalanodott liberalizmussal szemben. Mégpedig pontosan az, hogy mindkettő erőt és bizonyosságot hirdet, a kétkedést teljesen kiiktatva. Ez a jövőtől rettegő, céljaiban és önazonosságában meghasonlott kisember számára önmagában is érték lehet, még akkor is, ha ezen ideológiák magabiztossága igen ingatag alapokon nyugszik. Eléggé könnyen belátható, hogy sem a vallás, sem a „mindenki csak saját magáért felelős” cinizmusa nem tud használható megoldásokat találni a globális problémákra. A fundamentalizmus például kifejezetten ront a helyzeten, hiszen pl a születésszabályozás tiltásával hozzájárul a népességrobbanáshoz, a racionális gondolkodás háttérbe szorításával pedig lehetetlenné teszi a tudományos-technológiai fejlődést. A putyinizmus látszólag mentes az efféle szélsőségektől, de ott meg éppen a színtiszta erő és hatalom fetisizálása az, ami fékezi a fejlődést. Egy putyinista társadalomban ugyanis nagymértékben hiányzik a bizalom és az önkéntes, nem erővel kikényszerített együttműködés. A vezetők erejének és energiájának igen nagy része a külső és belső hatalmi harcokra megy el, értelmes munka helyett. Az érvényesülés útja nem a termelés és a kreativítás, hanem az újraelosztás kontrollja – magyarul nem az élvezi a munkája gyümölcsét, aki létrehoz valamit, hanem aki elveszi tőle.

Ezzel ellentétben a liberalizmus, minden hibája ellenére több olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami igencsak hatékonnyá teheti a XXI-dik század kihívásaival szemben. Először is, mint az elmúlt 200 év során bebizonyosodott, a liberális kapitalizmus minden más gazdasági berendezkedésnél hatékonyabban serkenti az innovációt, a tudományos és technológiai fejlődést. Márpedig világos, hogy az emberiség egyetlen esélye a túlélésre egy újabb, az ipari forradalomhoz mérhető technológiai ugrásban rejlik – az űrutazásban, a fúziós energiában, a biotechnológiában, az ökológiai tudományokban. Hiába imádkozunk napestig, Isten nem fogja helyettünk lecsökkenteni a széndioxid-kibocsátásunkat. Játszhatunk rablólovagosdit, de egy idő után már nem lesz mit elvenni. Az egyetlen út előre a tudásunk gyarapítása, egyre gyorsabban és egyre szélesebb körben.

A másik dolog, amiben a Nyugat mindenki előtt jár, az emberi jogok és az egyenlőség kérdése. Ez nem luxus, hanem elengedhetetlen feltétele az emberiség további fejlődésének. Vegyük például a nők helyzetét: azokban a társadalmakban, ahol megvalósult a nők egyenjogúsága, és széles körben elérhető a fogamzásgátlás, magától megállt a népességnövekedés, mégpedig a nemek egészséges arányának felborulása nélkül (ellentétben Kínával és Indiával, ahol a fogamzásgátlás nem járt együtt a nők emancipációjával). Kevéssé becsült, de valójában nagyon fontos vívmányunk a szexuális szabadság. Az egyértelmű, hogy a materiális fogyasztás jelenlegi üteme nem fenntartható. Az emberiségnek a jövőben kevesebbel kell majd beérnie, akár tetszik akár nem. Viszont az igazi kérdés nem az, hogy cserélhetünk-e háromévente autót és évente mobiltelefont, hanem hogy ettől függetlenül lehetünk-e boldogok? A vallás például az anyagi javaknál erősebb boldogságélményt adhat, de a helyzet az, hogy a szexnél és a szerelemnél szinte semmi nem járul hozzá jobban a személyes jóléthez. Pláne nem annyira környezetbarát, olcsó és negatív mellékhatásoktól mentes módon. És ami talán a legfontosabb, a szexuális kielégülésnél jobban semmi sem csökkenti az agresszivitást. Nem véletlen ám, hogy az összes elnyomó, agresszív ideológia, a fasizmustól az iszlámizmusig nagy hangsúlyt fektet az emberek szexuális frusztrációban tartására. Egy kamasz akkor lesz hajlandó felrobbantani magát Allahért, ha a 77 huri az egyetlen esélye arra, hogy valaha is pinát lásson. Egy olyan világban, ahol egyre több ember verseng egyre kevesebb erőforrásért, nagyon fontos, hogy az általános agressziós szintet alacsonyan tartsuk, hacsak nem akarjuk élőben újrajátszani a Mad Max sorozatot.

Végezetül, a nyugati világnak változnia kell. Nem ülhetünk tovább kényelmes Európa (Amerika, Ausztrália) erődünkben, mert ahogyan Orbán Viktor olyan szépen megfogalmazta, a világ ránk rúgja az ajtót. Végig kell gondolnunk, mi az amit a hagyományainkból mindenképp érdemes megőriznünk/megvédenünk, mi az amit adaptálnunk kell, és mi az amit el kell vetnünk. Globálisan kell gondolkodnunk, mert az államhatárok egyre kevéssé relevánsak, és a nemzeti szuverenitás is fenntarthatatlan hosszabb távon. De nem szabad elveszítenünk a hitet önmagunkban, és a civilizációnkban, mert még mindig érvényes Churchill mondása: jobbat még nem találtak ki.

Olvasom, hogy a keresztény Európát meg kell védeni. Felmerül a kérdés, hogy akkor most ez igaz, vagy nem? Miután ez az egész menekültválság (nevezzük így, bár elég hülye szó) egyik főkérdése, a válasz sem lehet igen vagy nem. Megpróbálom körbejárni.

A magyar történelemoktatásban a törökellenes harcok elveszik a teret attól, hogy megtanuljuk, mi folyt Európában a XVI. századtól a nemzetállamok kialakulásáig, és így jelentős hátrányba kerülünk, ha meg akarjuk érteni az európai eszmét. Sajnos.

Így elfelejtjük, hogy a harmincéves háborúban Európa szinte minden felállásban vívott egymással testvérháborút, olyan testvérháborút, amely aztán, akár a pestis, még számos alkalommal újra kitört, hogy aztán 1945-ben teljesen kivérezve, szétrombolva hagyja itt Európát.

Ennek a háborúnak az ideológiai alapja többek között a keresztény vallás helyes gyakorlásának módja volt. Tudjuk persze, hogy az ideológia a valós illegitim célok palástolására szolgál, de akkor is: a háború olyan hadseregek között folyt, amelyek ideológiájában a jelentős különbségek között olyanok voltak, hogy lehet-e festmény a templomban, illetve hogy a kenyér és bor rituális elfogyasztása az hogy van jól. Esetleg, hogy lehet-e svédül elmondani a miatyánkot.

Az európai nagyjábóli vallásbéke beköszöntével megkezdődhetett a felvilágosodás, és szép lassan a kereszténységünk odáig szelídült, hogy nem akarunk élve elégetni valakit azért, mert tudományosan megmagyarázza, miért jó a velőscsont és miért nem jó, ha alacsonyabb oktánszámú benzint tankolunk az előírtnál.

Egészen bigott szentfazekakat leszámítva, Európában nem ütközik meg senki azon, ha egy kálvinista, akinek a hetvenhetedik őse kéjes örömmel égette el a csuhások könyveit és selyem miseruháit, összeházasodik egy katolikussal, akinek hetvenhetedik őse megcsókolta a keresztet, nyakába tette a csodatevő áldott amuletett, mielőtt az eretnekek ellen harcba ment volna. Kulturált európai ezekre a különbségekre érdekes történelmi emlékként gondol.

Persze ezek meghatározzák egyes régiók, országok gondolkodását, de kiirtani már nem akarjuk egymást.

Ez az európai kereszténység, amelynek kellett 1500-2000 év, mire azzá vált, aminek az alapító szánta: laza, elfogadó, feltűnést nem keltő vallássá.

A folyamat fontos lépése volt a felvilágosodás, amely egyrészt az európai emberrel elfogadtatta a tudományos tényeket, másrészt a lelki önreflexiótól elvezetett oda, hogy az ember távlatokban gondolkodjon, célokat tűzzön ki és azokat megvalósítsa.

A felvilágosodás ugyanakkor az egyetemlegesség igényével megfogalmazott jogokat és elveket, amelyeket minden ember sajátjának kell, hogy tekintsen, annak érdekében, hogy az ember tudjon koncentrálni nagy és nemes feladatára: a világ jobbá tételére.

Hajlamosak vagyunk elfeljeteni, hogy a felvilágosodás békeidős ideológia. Akkor fogant, amikor már nem akartak emberek babonák miatt háborúzni (de hátra volt még a nemzeti felsőbbrendűség miatti ölhetnék).

Felvilágosult, „keresztény” Európainak lenni tehát annyi, hogy elismerjük és tiszteljük azt, hogy a boldogságát bizonyos kereteken belül mindenki kedvére keresheti.

Az igazi veszélyben a fentiekből nem a kereszténység van. A kereszténységnek megvan a maga baja, ugyanis látványosan nem akar semmmit se kezdeni a legutóbbi 150 év történéseivel, és ez nagyobb veszély, mintha trieri érseket trieri főmuftira cserélnék.

Az igazi kérdés, hogy mi legyen a felvilágosodás eszméivel? Hiszen ezek az eszmék, amelyeken az utóbbi pár száz éve európai fejlődése, jóléte alapul, arra építenek, hogy nem kell őket megvédeni, hiszen alkalmi kivételektől (fasiszta, kommunista diktatúrák) senki sem akarja őket megszegni. Az olyan extremitások is, mint a Charlie Hebdo megtűrtek, mert segítenek emlékeztetni arra, hogy senki sincs az egyedül helyes világlátás birtokában.

Aztán jön valaki, aki halomra lövi a Charlie Hebdo szerkesztőségét, azért, mert szerinte 1) van egyedül helyes látásmódja a világnak 2) aki ezt nem követi, netán ki is gúnyolja, az halál fia.

Európa pedig áll, mert a vesztfáliai béke óta ez itt kérem nem szokás. A tömeges bevándorlás pedig azzal fenyeget, hogy ilyen alakból majd még több lesz. Nem azzal, hogy ilyen alakok idejönnek, hanem azzal, hogy ilyenné válnak.

Az igazi sokkot az okozza, hogy mindannyian úgy tanultuk, hogy a felvilágosodás eszméi univerzálisak, és majd egyszer mindenki belátja, hogy másképpen nem lehet boldogan élni, mint a felvilágosodás eszméinek betartásával.

Viszont itt eljutunk oda, hogy nekünk is van egy világlátásunk, amely áll keresztény hitelvekből, a zsidó-keresztény kultúrkör és az antikvitás eszméiből, továbbá a felvilágosodás, mint filozófiai korszellem által ezekből gyúrt etikai szabályokból. Ez a mi kereszténységünk, iszlámunk, zsidóságunk, buddhizmusunk, mindenünk.

Nem olyan nagy csoda ez, Kína például évezredek óta úgy üzemel, hogy vallásai nem elsősorban istenek tiszteletére, hanem az élet, a jó szokások, a rend, a tisztelet megtartására épülnek.

Amikor tehát mi „kereszténységet” akarunk védeni, akkor valójában nem a Jézus és tanítványai által kihirdetett eszméket védjük, hiszen (még az Iréneusz és hasonszőrű kevesebbet emlegetett bölcselők által az antik görög etikával kiegészített formájában is) Jézus alapeszméi nem sokban különböznek egyéb vallásalapítók eszméitől. Rendesnek kell lenni egymással és pont.

Amit mi védünk, az nem más, mint az európai életforma, amely ebben a mostani formájában, először szorul védelemre, hiszen az Oszmán Birodalom visszaszorulása óta senki sem fenyegette azzal, hogy gyökeresen másban kell hinni és másképp kell élni. A mostani európai életformánk, noha előzményei például a reneszánszban már voltak, nagyrészt aztán jött létre, hogy a törökök elveszítették Budát. Hogy mást ne mondjak, akkor született Bach és kezdődött el az a klasszikus zene, amely a mai napig uralja a koncerttermeket, úgy, hogy annál korábbi zenét legfeljebb érdekességként játszanak.

Erről az európai életről azt gondoltuk, hogy ez mindenkinek jó lehet és mindenkinek korlátlan mértékben adható. Gondoltuk, mert eddig, a már említett kivételektől eltekintve, senki sem akart elvenni belőle. A Charlie Hebdo karikatúráitól, amelyek egyébként szalonnázó Netanjahut is simán mutattak, nyugodtan lehetett bárki zsidó, de a hippi Jézusos meg pedofilpápás karikatúrától is simán tud valaki keresztény lenni.

Ez az európai életmód sajnos válságban van. Nem vagyok benne biztos, hogy mi ennek az ős-oka, de alighanem az, hogy alapvető individualizmusa és liberalizmusa megakadályozza a vezetőit abban, hogy közpolitikai célokat vigyenek keresztül. Ez persze egyrészt jó, mert egyelőre legalábbis sikeresen akadályozzák meg Hitlerek, Mussolinik, (és Churchillek…) kiemelkedését.

Ugyanakkor ez teret ad annak, hogy a vita kedvéért vitázzunk, és a „legyen minden másképp” és a „mindegy csak így ne, de úgy se” típusú meddő politikai áramlatok meghatározzák a közbeszédet.

Európa, miután semmilyen belső ellenségeskedés nem terheli (a hidegháború is, minden fegyverkezés ellenére, csak szimbolikus konfliktus volt) és külső ellenség sem támadja egyszerűen nem tudja, hogy mit kell megvédeni, és hogyan kell megvédeni.

Még a fegyverkezési projektek is jórészt szociális célokat szolgálnak, senkit sem zavar, ha egy fegyver csak papíron tud valamit, ha a fegyvergyárból nem kell embereket elküldeni.

Ez látszik akkor, amikor ez a – válságtünetek ellenére is – iszonyatos gazdasági erejű térség, nem képes arra, hogy a határaitól kevesebb mint kétezer kilométerre befolyásoljon egy konfliktust.

És ez látszik akkor, amikor jobb híján a megvédendő értékeket Orbán Viktor, mint „kereszténységet” említi. Egyszeren nem tudjuk, hogy mit védünk, egyetemes értékeket, vagy egy klub szabályait.

Ez a sorskérdés.

Vérfrissítésre ugyanis szükség van. Európa öreg és beteg, pedig a dolgok mostani állása szerint mérsékelt övi és szubarktikus fekvése a globális felmelegedés közepette a világ kevés igazán élhető régiója között fogja tartani. Ide emberek fognak jönni és meg fogják változtatni azt az európai életet, amelyet most élünk.

Ez önmagában nem baj, hiszen az európai történelem megközelíthető úgy is, hogy újabb és újabb jövevények alakítják az életet, az életmódot. Ez történt Rómával is. Sokan mondják, hogy Róma elbukott. Elbukott? Hisz alkalmazzuk a jogát, a tudományban használjuk a nyelvét, esszük az ételeit, és egykori törzsterületein a nyelvét is beszélik, azokkal a változásokkal, amelyek bármely nyelvet érnek 1500 év alatt.

Mégis, Cicero az elveszett régi erkölcsök miatt aggódott. Mi is, keresztényféltésünkkel pontosan ezt tesszük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elgondolkodni, hogy mi az, amit megvédünk, és mi az, amit elengedünk.

Ha erre van egy rendes összeurópai válasz, megmenekültünk. Ha nincs, az se baj, csak akkor az átalakulást nem mi fogjuk diktálni. A Római Birodalomét se a rómaiak diktálták, de a nagyja túlélte. A választás most még a miénk.

Elég nagy baj, hogy azoknak, akiknek felkent vezérként most dönteni kell, Cicero bokája is havas hegycsúcs.

A magyar análpornó olyan, nemzetgazdasági szempontból is jelentős ágazat, amely elismerésre méltó, és védelemre érdemes.

Hiszen kizárólag (és nem, a szlovák, cseh, ukrán, orosz és román művésznők természetesen nem játszanak) Magyarországon vannak csinos 18-19 éves lányok, akik úgy gondolják, hogy a versenyképtelen végzettségükkel és a vidéki munkahelyhiánnyal nem akarják magukat évekig szopatni, sokkal jövedelmezőbb, ha kamerák előtt és nagy hímvesszők útján történik ugyanez.

Csakúgy, mint az összes többi hungarikumnál, itt is tettenérhető az a külföldi eredetű hatás, amelyről szeretünk megfeledkezni. Itt mondjuk nem sváb hentesekről van szó, mint a debrecíner esetében, hanem Pierre Woodman-ről, aki felvirágoztatta a hamvas magyar ánuszrózsákat.

Jellegzetes kulturális mintázat is megfigyelhető, ebben Kovinak vannak elévülhetetlen érdemei, aki a szopat-dug-seggbedug-megint szopat-arcára spriccel műfaji keretet jegecesítette ki ugyanúgy, ahogy például Haydn óta minden szimfónia harmadik tétele háromnegyedben van.

Akárcsak a debreceni páros által, a bevállalós magyar lányok által is többek és jobbak leszünk mindenki másnál a világon. Amint azt már említettem, a hungarikumoknál el kell feledkezni a külföldi párhuzamokról. Amikor Günther Dolezhal bécsi ógermán lakos a grünveltinert felspricceli szódával, az feleannyira sincs nemes, mint amikor Gipsz Jakab az irsai-zenit küvét (amely egyébként VALÓBAN a legideálisabb fröccsbor) spricceli fel igazi magyar vízből és szittya céókettőből készült szódával. (Ja, hogy 1945 előtt Magyarországon a szódások 50%-a zsidó, 25-25% meg sváb és tót volt? Ugyan kérem, milyen reakciós gondolkozás ez?)

Hasonlóan, amikor Alzbeta Svichakova (Jenny Rose néven) tartja oda tökéletes alakú tomporát egy gigantopéniás szerecsennek, és mondja utána, hogy ó je, fák mi, fák mi hárdör, az sokkal alantasabb dolog, mint ha ezt Kis Juliska teszi meg, Analia Butt néven.

Az análpornószereplőnő (amely természetesen nem az Analpornodarstellerin tükörfordítása) országszerte ismert, mindenhol előforduló, élő hagyomány. Ahogy a szürkemarhát elhajtották Hajdúböszörményből Nürnbergig, úgy jelentkeznek a vidéki városkák szép lánykái üres körúti lakásokban kasztingokra, hogy ha sikerrel járnak, akkor hamarosan már Floridában, de legalábbis Horvátba’ tágítsák őket, a magyar kultúra nagyobb dicsőségére.

A magyar análponró külföldön is ismert, hiszen bárhol megmondjuk hogy magyarok vagyunk, akkor kinek ne ugrana be a régmúlt szupersztárjainak, Michelle Wild-nak és Rita Faltoyanonak a neve? Nem kell azzal hosszasan foglalkozni, hogy az Amerikát felfedező pasas egy magyar hercegről van elnevezve, elegendő annyit mondani, hogy maga Rocco is egy magyar művésznőt választott társául.

Ezek után az Egymillión A Magyar Análpornó Hungarikummá Tételéért Egységfront nevében felszólítjuk Fazekas Sándor megtekintésügyi minisztert, hogy haladéktalanul tekintsen meg egy análpornó forgatást, és egy Zsolnay mártásos tálból személyesen kenegesse be síkosítóval a résztvevő művésznő rózsáját, mielőtt Choky Ice (aki egyébként maga is legenda, lassan húsz éves pornós karrierjével) betyárosan nekiáll azt felavatni. Esetleg közben átvághat egy szalagot, vagy ilyesmi.

Már most szólok, hogy a „Hungarian babe pounded in her ass while a minister cuts a ribbon and delivers a ridiculous speech, then the babe deepthroats and swallows cum” című jelenet bevételeinek 50%-ra igényt tartok.

Itt a blogon, már egy ideje nem foglalkozom Orbán Viktorral, miután megírtam, hogy nem érdemes. Mindegy ugyanis, hogy ki lesz az utódja, ha rabja marad mindazoknak a dolgoknak, amelyeknek Orbán Viktor és a hozzá köthető kormány és ellenzék is rabja. Hogy mik ezek? Erre a Bibó Szakkollégiumban maga adott választ a kiszivárgott hangfelvétel szerint.

Orbán elmondta, hogy milyen lesz az ő utóda. Meglehet, igaza van, Orbán egyik legnagyobb erőssége a kiváló helyzetfelismerő képessége, és az, hogy a helyzet felismerése után azonnal és határozottan reagál. Lehet tehát, hogy ő pont jól látja azt, hogy ki lenne az, aki ezt a mostani helyzetet úgy tudná uralni, ahogy ő uralja.

Igaza van abban, hogy kell a jó értelemben vett érzéketlenség, a bátorság, a „gógyi” és a dolgok átlátásának képessége. Valóban, nem kell, hogy a miniszterelnöknek nagyszerű vegyésznek vagy közgazdásznak lennie, ezekkel az én kormányomban is Noirpova és Panamajack foglalkozna.

Amiről nem olvastam az a:

• cél
• hazaszeretet
• a világ megértése
• a nemzetközi folyamatok megértése a kocsmai szinten túl
• a Kárpát-medence megértése kocsmai szinten túl

Vagyis: Orbán Viktor helyesen leírta magát. Azt csak remélni tudjuk, hogy az utódját nem.

Mostanában a csapból is migránsok folynak. Nem csak Magyarországon téma ez, hanem egész Európában, sőt az egész fejlett világban (bár szinte sehol sem csinálnak belőle olyan tömeghisztériát, mint nálunk). A migránsokról alkotott legelterjedtebb kép meglehetősen negatív: mosdatlan, sötétbőrű, képzetlen, nyomorgó tömegek, akik segélyen élnek, elveszik a munkánkat, megerőszakolják a lányainkat és mecsetekben terrorcselekményeket készítenek elő. Sajnos azt kell mondjam, ez egy naív sztereotípia. A valós helyzet ugyanis ennél sokkal félelmetesebb.

 
Hogy ezt megértsük, először nézzük a „migráns” szó valódi jelentését, ami ugyebár nem egyenlő a „menekülttel”. A migráns szó szerint lefordítva „vándort” jelent, tehát olyan embert, aki elhagyja az otthonát, hogy ideiglenesen vagy véglegesen máshol telepedjen le. Ennek rengeteg oka lehet, a menekülés csak az egyik. Azt persze mára minden rendes magyar ember tudja, hogy a hanyatló Nyugat tele van migránsokkal – szomáliai menekültekkel, pakisztáni gazdasági bevándorlókkal, török vendégmunkásokkal, kelet-európai mosogatókkal és pizzafutárokkal, román és bolgár cigánykoldusokkal. Ez tény.

 
De a migránsoknak van egy nem is olyan kis csoportja, amely nem nagyon illeszthető be a Magyar Idők-féle népvándorlásügyi kiskátéba. Őket régebben expatoknak hívták, de mára ez a fogalom is elavult. Az expatok általában nagyon magasan képzett, több nyelven beszélő, igen jó módú emberek, akik jellemzően multicégek alkalmazottaiként járják a nagyvilágot, és különböző helyi lerakatok/leányvállalatok menedzselésével foglalkoznak. Ez Magyarországon sem ismeretlen dolog, egyrészt a 80-as években nálunk is álomállásnak számított valamelyik állami vállalat külföldi kiküldöttjeként dolgozni, másrészt a 90-es években a nyugati tőkével együtt hozzánk is nagy tömegben jöttek expatok. Őket nem is volt szokás migránsnak tekinteni, hiszen általában csak néhány évet töltöttek el egy országban és kevéssé keveredtek a helyi lakossággal, inkább afféle diplomata-elzártságban éltek. A kétezres évektől viszont a hagyományos expat-lét egyre inkább visszaszorult.

 
A globalizálódó világban a cégeknek egyre kevésbé éri meg dupla fizetéséssel és luxusjuttatásokkal expatokat küldeni Indiába vagy Mexikóba, amikor a helyi fiatalok között is könnyedén találnak angolul kitűnően beszélő, világszínvonalú egyetemen végzett, ellenben a helyi viszonyokat is kiválóan ismerő szakembereket és menedzsereket. Másfelől viszont egy mai multicég központjában jellemzően a világ minden tájáról foglalkoztatnak embereket, hiszen például egy Google nem nemzeti/nemzetközi, hanem globális brand, amit nem is lehetne csak amerikai szakemberek által irányítva sikerre vinni. Mára teljesen elterjedt a gyakorlat, hogy a nagy cégek a világon bárhol kiválogatják a tehetséges alkalmazottakat, évekig a központban képzik és dolgoztatják őket, majd rotálják a különböző leányvállalatok között. Méghozzá nem feltétlenül expatként, hanem „helyi” alkalmazottként. Nem ritka, hogy egy ilyen „vállalati migráns” végleg le is telepszik abban az országban, ahová a munkája révén került. Mivel ezek nagyon vonzó karrierlehetőségek, a világ majd’ minden országának tehetséges középosztálybeli fiataljai nemzetközi képzést kínáló egyetemekre igyekeznek, gyakran eleve külföldön.

 
Az e-business rohamos fejlődésével pedig megjelent az internet-nomád fogalma is. Ezek olyan (jellemzően szintén fiatal) vállalkozók, akiknek az elsődleges munkaeszközük a világháló, így egyáltalán nincsenek helyhez kötve – gyakorlatilag ott élnek és dolgoznak, ahol épp kedvük tartja. Sokan közülük örök turistaként járják a világot, karibi tengerpartokon, dél-olasz kisvárosokban és ázsiai metropoliszokban múlatják az időt, miközben a laptopjukkal keresik meg a napi betevőt. És ami a legfontosabb, mindenhol szívesen látják őket, hiszen nem kerülnek semmibe, inkább csak hozzák a pénzt. Aztán olyan is akad közülük, aki mondjuk Thaiföldön alapít egy céget, az sikeres lesz, és végleg ott ragad. Vagy átmegy Szingapúrba, és alapít egy újat.

 
Multis társaikkal együtt ők alkotják a „szupermigránsok” körét, akiknek az államhatárok leginkább csak egy bosszantó, apróbb bürokratikus kényelmetlenséget jelentenek, nem pedig azokat a kereteket, amelyeken belül „élned, halnod kell”. Ez a helyzet most, 2015-ben. De ezzel a folyamatnak még egyáltalán nincs vége. A 90-es és 2000-es években felnőtt szupermigránsok ugyanis mostanában vannak családalapító korban. Egyáltalán nem meglepő módon egy szupermigráns a leggyakrabban egy másik szupermigránssal fog családot alapítani. Egy stabil párkapcsolat és házasság egyik legfontosabb alapja ugyanis a közös értékrend, közös élmények és közös kultúra. Nem nehéz belátni, hogy mondjuk egy magyar származású szupermigráns értékrendje, élményei és kulturális preferenciái sokkal közelebb állnak egy indiai (kanadai, argentín, filippinó) szupermigránséhoz, mint egy „röghözkötött” honfitársáéhoz. Hiszen ugyanazokon az egyetemeken tanultak, ugyanannál a multinál dolgoznak, ugyanúgy a neten élnek társasági életet, ugyanazon világvárosok felső-középosztálybeli negyedeiben laknak (érdemes megfigyelni, hogy London, New York vagy Párizs gazdag negyedei manapság legalább annyira „színesek”, mint a munkásgettók).

 
A 2010-es évek elején pedig megszületetett szupermigráns-gyerekek első igazi generációja. Ezeknek a gyerekeknek a multikulti olyan, mint a halaknak a víz: észre sem veszik. Eleve két, de inkább három nyelven tanulnak meg beszélni, születésüktől kezdve több állampolgársággal rendelkeznek, az ovodában pedig a világ minden tájáról szalajtott, a Fitzpatrick-skála minden színében pompázó játszótársakkal szocializálódnak. Nyaranta simán 12 órákat repülnek, csak azért, hogy meglátogassák a nagyszüleiket. A rasszizmus számukra egyszerűen értelmezhetetlen fogalom; teljesen természetesnek veszik, ha valamelyiküknek különböző színű szülei vannak. A világ jelenleg legjómódúbb, legmobilisabb, legszéleskörűbben művelt közegében nőnek fel, úgyhogy nagyon el kell cseszniük az életüket ahhoz, hogy ne a legjobb egyetemeken tanulhassanak tovább, és utána ne kapkodjanak értük a világ összes országában, cégénél, kormányhivatalánál és tudományos kutatóintézeténél. 20-30 év mulva ők lesznek a globális elit.

 
Kedves bezárkózó, európai és keresztényi értelemben rasszista, xenofób magyar testvéreim! Nagyobb veszélyben vagytok, mint gondolnátok! Nem attól kell tartanotok, hogy egy szír földműves elveszi a munkátokat, vagy hogy a szőke és kékszemű gyereketek ki fog ríni a suliban a sok kis Kolompár közül. Ne attól a négertől féljetek, aki majd az utcát söpri a házatok előtt, hanem attól a meghatározhatatlan fajú és nemzetiségű szupermigráns-ivadéktól, aki majd munkát és pénzt fog adni nektek megélhetésre. Aki nem is annyira háttér-hatalomként fogja uralni Európát, Amerikát és egyre inkább Ázsiát is, még ebben az évszázadban. Akihez jobban járnátok, ha már most csatlakoznátok, amíg még lehet…

(tudom, hogy az Egészéges Fejbőr eredeti szövege szerint mocskos kastély verszájban, de ez mégiscsak egy kultúrblog)

Én azt nem értem, hogy ezeknek a csodálatos, nemzeti érzelmű turuloknak és bakondoknak hogy nem jut eszébe megemlíteni azt a tényt, hogy Magyarország határa a legtöbb helyet egy libalegelő közepén húzódik, ott ahol semmi értelme.

A világot mostanában marcangoló konfliktusok receptjéhez mindig van két állandó hozzávaló. A szűkös erőforrás (olaj, víz, kikötő, legelő) ősidők óta oka a háborúnak, a XX. századi típusú háborúhoz azonban hozzájön a hülye helyen meghúzott határ. Amikor Ali és Ahmed egyszercsak megtudja, hogy közöttük határ van, vagy amikor hat egymás melletti országra osztanak fel egy olyan területet, ahol egyébként addig három törzs éldegélt békésen, az egyik a hegyekben, a másik a folyó mentén, a harmadik meg a tengerparti síkságon és legfeljebb a mindhármuk által lakott városban tartott hetivásáron verekedtek néha össze, azt is inkább azért, mert unalmas volt a buli. Vagy mondjuk a kurdok jönnek rá, hogy ők valójában négy országban alkotnak „törpe kisebbséget” miközben vannak vagy húszmilliónyian. Vagy mondjuk Irak rájön, hogy a leggazdagabb része Kuvait néven önálló állam lett. Esetleg komplett országokat osztottak szét komcsi és nem komcsi részre.

Minden valamirevaló hirigelés ilyen határok mentén kezdődött el a XX. században, holott a XX. századi politika legnagyobb álma a kőbe vésett nemzethatárok kialakítása és a határok mögött létező nemzetállamok harmonikus együttélése volt. Szegény Európai Unió is azért van állandó identitásválságban és azért tudott úgy elkurvulni, mert az alapötlete, miszerint ne kerüljön öt pecsét az útlevélbe egy Párizs-Róma úton, szemben áll azzal, hogy közben az előző száz év az európai nemzetállamok megcsinálásáról szólt. Abba most nem fogok belemenni, hogy gazdasági erőterek hogy nyúlnak át határokon, elég egy másodosztályú retúrt venni Győrbe ennek tanulmányozására.

Ennek a kortünetnek egyik fajtája a Trianon-kisantant jelenség. Erről én már írtam itt, sokat, le is lettem hazaárulózva, naná, pedig, ahogy most ez a menekült-izé kiválóan demonstrálja, megint igazam volt.

Magyarország határai köztudottan sem etnikai, sem természetföldrajzi, sem gazdaságföldrajzi értelemben nem természetes határok. Az Érsekújvár-Kassa-Munkács-Ungvár-Beregszász-Szatmárnémeti-Nagyvárad-Kolozsvár-Temesvár-Arad-Szabadka-Újvidék-karéj ennek a legjobb bizonyítéka, ezek mögött kezdődnek általában a hegyek, vagy van a határfolyó. Ezzel egyrészt a Magyarországról leválasztott új nemzetállamok kaptak egy csomó fejlett várost, másrészt Magyarország határmenti területei törvényszerűen szegény helyek lettek, leválasztva a gazdag központokról.

Gyerekkorom színhelyei az szovjet (később ukrán) és a román határ mellett borzasztó világvégi helyeknek tűntek. Düledező házak, öreg bácsik, nénik, zéró autóforgalom, ahogy a kispolszkival negyedórán át senki nem jön szembe. Csodásan érintetlen vízpartok, mérföldekre hallatszó harangok, hiszen senki sem zajongott. A világ pereme, amelyhez, ha elsétálunk, jól leesünk, de legalábbis egy szovjet vagy román kiskatona fogja majd ránk a kalasnyikovot. Édesapám még tárcát is írt valakiről aki egyedül lakott egy faluban, ahol vége van a román határon a vasúti sínnek.

Ezektől a helyektől most tíz kilométerre van egy Carrefour vagy Tesco Szatmárnémetiben, amely majdnem akkora város, mint a másfél órányi autózásnyira lévő megyeszékhely, Nyíregyháza. Egyedül azért nincsen még minden fellendülve és rendbe rakva, mert a fellendülésben és rendbe rakásban egyébként kölcsönösen érdekelt Románia és Magyarország vicsorog egymásra, mint két idióta.

Hogy miért írom ezt most le megint?

Nos azért, mert vészesen kicsi kaliberű kormányunk és ellenzékünk egyetlen tagjának sem jut eszébe megemlíteni Frau Merkelnek, hogy a magyar határ objektíve alkalmatlan bárki megállítására, legyen az menekült, cigicsempész vagy hadsereg. Úgy van odarajzolva, hogy könnyű legyen rajta átmenni. Ha megoldást akar, legyen szíves azokra nyomást gyakorolni, ahol folyó, hegy, hágó, híd állja útját a jövevényeknek és ott hot spotozzon, mert egy húszholdas kukoricatáblában ez nem fog menni.  De ehhez már ész kéne, az meg nálunk sajnos hiánycikk.

A blog, mint azt talán sokan tudják, azért tartott kisebb szünetet, mert egy szakmámba vágó, jogi kérdésben igyekeztem közéleti szelet kavarni, amely nem is volt egészen sikertelen. No nem gondoltam, hogy attól, hogy egy csomó ügyvéd azt mondja, hogy kérem az ott nem nutellás palacsinta, hanem annak egy kevéssé gusztusos rokona, majd érdemben történik valami.

Ilyen naivságra nem ragadtattam magam, mivel ismerem a viccet a repülőből a poroltóval kiugró Világ Legokosabb Emberéről. Márpedig a határnál folyó statáriális eljárásokat, amely miatt szeretett hazámat ostorral fogják majd megint végigverni az összes létező Stras- és Luxemburgi bíróság folyosóján, szintén a Világ Legokosabb Embere találta ki, lehet, hogy több is egyszerre.

De nem is ez a cél. Sőt. Érdekes tapasztalattal lettem gazdagabb. Bármilyen politikai tevékenység ott kezdődik, hogy megnézünk a világban egy dolgot, és a saját értékrendünk szerint eldöntjük, hogy az jó, vagy nem jó. Ha jó, akkor örülünk, ha nem jó, akkor kimondjuk, fennszóval, hogy az bizony nem jó.

Innen szétágaznak a mindenféle politikai hozzáállások és iskolák. Lehet keresni vezetőt aki a rossz dolgokat majd megjavítja, megjavíthatjuk magunk, szervezhetünk csoportot a megjavítására, elvehetjük mástól, satöbbi.

Azonban mind-mind úgy kezdődik, hogy ítéletet alkotunk a világról és azt kimondjuk.

Na ez hiányzik.

„Figyelj, tök igazatok van, de én nem politizálok.”

„Nem ártom bele magam a politikába”

„Itt már minden politika.”

„Én független vagyok és nem szólalok meg ilyen politikai dolgokban.”

Ezeket én kivétel nélkül egyetemi diplomás értelmiségiektől hallottam az utóbbi két hétben. Attól az értelmiségtől, amelynek a dolgok élére kellene állnia. De nem áll, mert „nem politizál”. Amelyik meg igen, az kielégíti politizálási vágyait azzal, hogy a dékához vagy a maszophoz húz, netán a péemhez vagy az elempéhez.

A valós politikai szerep és az ilyen kis párt-rajongások között ugyanaz a viszony, mint egy peep showban eltöltött öt perces kukkolás és három, mindenre hajlandó nővel eltöltött trópusi éjszaka között.

„Én nem politizálok” mondja a magyar értelmiségi, majd sör, bor, pálinka, cigi mellett elpanaszolja, hogy hát bizony ez sem jó, az sem jó. Az a helyzet, és elnézést az erősebb képeket nem szerető olvasóktól, hogy én ezt leszarom.

Leszarom, mert a panaszkodás még nem vitt senkit sehova. Ha valaki jobb helyen akar élni, kénytelen tenni érte, teljesen ignorálva azt, hogy a változás lehetetlennek tűnik.

Mert ez a lényeg. Az a csontvelőbe ivódott, büdös, dohos, undorító kádári életérzés, hogy ebben a pangásban a dolgokat nem lehet megváltoztatni. Vagy majd ha megengedik, lesz valami kis változás.

Én nem tudom, ki mit vár a 2018-as választásoktól. De jelenleg olyan párt nem akar indulni rajta, amelyik azt mondaná, hogy jobb Magyarországot akar. Mindenki küzd valami ellen, ki a bevándorlókat akarja legyőzni, ki a rezsidémont, a cigányokat, Orbán Viktort. Esetleg akarnak több pénzt nyomtatni, hogy mindenkinek legyen több pénze.

Olyan egy sincs, amelyik szerint holnaptól ne hozzunk szar törvényeket, amelyeket nem gondolt át öt jogász, meg öt egyéb szakértő, mielőtt benyújtottuk. Olyan egy sincs, amelyik azt mondaná, hogy a közoktatás vezetését lehetőleg ne bízzuk fogalmatlan seggfejekre, és ne egy megyei központ döntsön a bivalybasznádi iskola táblakréta-beszerzéseiről. Hogy ne háromszoros áron vegyünk orosz metrót, amikor ennyi pénzért van ezer jobb.

Ez azért van, mert senki nem szól. Mert kirúgják, mert bántani fogják, mert nem jó a rendszerrel összeveszni.

Mert nem politizálnak. Mert gyávák.

A gyáva emberekkel pedig már most is mindent meg lehet tenni. 2018 után is meg lehet majd.

Ha te ezt eddig végigolvastad, és érted, és nem szólalsz meg, ha valami nem jó, akkor gyáva vagy. És a te hibád.