Az előző poszt arra reagált, hogy a Miniszterelnök Úr most éppen 2030-ra mittudoménhány gügyögő magyar csecsemőt vízionált. Mi meg jól ráugrottunk, hogy itt kérem szexizmus dúl. Hiba volt.

A Miniszterelnök Urat nem érdekli,hogy mi lesz itt 2030-ban. Arról az emberről beszélünk, aki kevesebb, mint tíz éve még bőszen szidta Putyint és minden erejével a legnyugatibb kelet-európai akart lenni. Most meg…hagyjuk is.

Orbán Viktor a pillanat miniszterelnöke. A 444 tldr rovatában nemrég megjelent cikk nagyon jól írja le, mi zajlik. Ez a sokat szülős elmebetegség egyszerűen feljött a felmérésekben, hogy jól rezonálna, tehát bedobták.

Na jó, de mit mérnek ezek a felmérések, hogy lassan már kizárólag csak bornírt baromságokkal dobálózik a média?

Ne legyünk igazságtalanok Orbánnal, volt már ilyen előtte is, emlékezzünk csak Horn Gyula legendás ingyen repülőjegyére! Ötlettelen, kifáradt pártok a világon mindenütt – ha még megvan a nagy vezetőjük – akkor arra koncentrálnak, hogy a megfelelő tábort tartsák össze.

Ráadásul Orbán 2014-ben olyan módon rajzolta át a választási térképeket és írta át a szabályokat, hogy semmi mással nem kell foglalkoznia, minthogy annak a bő másfélmillió magyarnak beszéljen, aki majd elmegy szavazni, és rá fog szavazni. Ez az egész propaganda arra van kitalálva, hogy a választásokon megjelenik kb 5-5,5 millió ember, akik közül kb 1,8 millió leszavaz a Fideszre, 1,3-1,3 valami alternatívára (balos, illetve a Jobbik) illetve Budapesten, meg egy-két vidéki városban valami újhullámos banda (régen az LMP, most meg majd a Momentum) elvisz még pár százezret. A Jobbikot biztos, ami biztos támadják Jobbról is, hogy essen szét a szavazóbázisa. Az eredmény kb 110 mandátum, és lehet még 4 évig kormányozni.

Ez a távlat, eddig lát előre. A Habony-művek kizárólag azt a vidéki szavazóbázist lövi az összes csőből, ahol a választásokat meg kell nyerni. Teljesen mindegy az Európai Unió, meg Putyin, meg a szaporulat vagy bármi más. A cél, hogy másfélmillió szavazót bevigyenek szavazni.

Imádnék írni egy hosszas elemzést írni arról, hogy mi van ezek mögött az üzenetek mögött (nem kizárt, hogy fogok, reszkessetek). Azok a kádári reflexek az okos államról, és a kormány szakértőiről…de ezt most hagyjuk. Legközelebb megírom.

A kérdés sokkal inkább az, hogy ezt meddig lehet csinálni? Pontosabban: kitart ez 2018-ig, vagy előbb megkavarják a dolgot? Ennek a politikának az alapja ugyanis a következmények nélküliség. Már többször írtam, hogy Orbánt nem érdeklik az olyan „szankciók”, hogy akkor most egy sorral hátrébb kell ülni valami konferencián, vagy 30 év után nem lesz magyar elnökségi tagja a Gyöngytyúk-tenyésztők Világszövetségének.

Ezek a hírek semmilyen formában nem jutnak el a másfélmilliós törzsgárdához, sehogy sem befolyásolják a döntéseket. A gond akkor van, ha olyan következményekkel kell számolni, amelyek fájnak.

A CEU-ügy már határeset volt, egész magas helyeken tárgyaltak nagyon keményen Orbánnal. Nem segít, hogy erre már a közmédia is csak dühödt zsidózással tudott reagálni.

Nem tudjuk, hol jön el a fordulópont. De olyasvalami lesz, mint Merkel tegnapi beszéde. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az európai politika szereplői is csak politikusok, akiknek meg kell nyerni a választásokat. Emmanuel Macron egy jobb EU ígéretével nyerte meg a választásokat, ahol a németekkel szorosan együttműködve, de Franciaországnak döntő szava van.

Merkel pedig Trump botrányos viselkedése után kiváló magas labdát kapott, hogy elmondja azt a beszédet, amely már nagyon régen érett: Németország az EU ügyeibe sokkal direktebben kíván beleszólni. Vagyis nagyon könnyen vége lehet annak, hogy Orbánnak legfeljebb egy parlamenti vitanappal kell számolnia, ha valami ordas baromságot csinál.

Persze Orbán volt már lelkes européer és a pillanat miniszterelnökeként most is válhat azzá. A gond ott lesz, hogy a magyar állam szétverése a nem-kormányzással (amelyet persze nem ő kezdett, lassan 15 éve nem-kormányzás van) óriási versenyhátrányt fog okozni az EU-n belül, az eddiginél is nagyobbat. Ráadásul az olyan döntések, mint az ezerkétszázvalahány menekült befogadása egyszerűen parancsként fognak jelentkezni.

Orbán eddig kapott türelmi időt, és elnézték neki, hogy hangos csűrdöngölő és csikós-ostorpattogatás közepette, nagyon kurucosan…hajtotta végre a német óhajokat. Abban az Európában, ahol Merkel keményen beszól az angolszászoknak és az oroszoknak, könnyen lehet, hogy erre nem lesz türelem, azonnal be kell állni a sorba, és sokkal több parancs fog érkezni.

Magyarország, a Miniszterelnök Úrral együtt jó ideje a vihar szemében hajózik. Most ennek vége lesz, de tudjuk kedves vezetőnkről, hogy viharban bárkit és bármit kidob a hajóból. Meglátjuk.

Pár évvel ezelőtt meglátogattam egy kedves barátomat Nyugat-Európában. Felesége épp gyermeket várt, a lakás tele volt füzetekkel, brosúrákal és hasonlókkal az anyaságról. Ezeket az állam és a helyik önkormányzat adta ki. Szép, színes, sok pénzből tervezett és nyomott kiadványok voltak. Helyes kis táblázatok arról, hogy milyen tünet mitől van, válaszok olyan kérdésekre, amelyekről férfiember fel sem tételezi, hogy felmerülnek, de felmerülnek.

Az önkormányzat kiadványában mindez lebontva odáig, hogy melyik rendelőben milyen tanácsadás van, milyen tornára, felkészítésre miegymásra hol lehet jelentkezni, milyen papírokat kell vinni, mi az amit helyben is kiállítanak. Ha már megszületett a gyerek, hogy van a bölcsi, a lakásóvoda, a védőnő, mi az ügyelet telefonszáma, mikor normális, ha kicsit lilul-zöldül a gyerek, mikor nem.

Az állam örül az állampolgára döntésének, hogy gyereket vállal. Szabadon megteheti azt is, hogy nem vállal, akkor sem szól rá senki egy rossz szót sem. Ha akar, összebútorozik a gyerek apjával, ha nem, akkor nem. Akárhogy is dönt, az állam támogatja, a brosúrákon felül bőségesen háttérintézményekkel, hogy ne váljon száz évre mamarabszolgává azért, mert gyereket szült.

Ehhez képest nálunk az van, hogy a pinára nemzeti erőforrásként tekintenek, ami ma Magyarországon azt jelenti, hogy jó lenne, ha kizárólag Mészáros Lőrinc kezelné az összes pinát.

A nő ekkor és ekkor tartsa oda, kilenc hónappal a levemhesítést követően pedig elletünk, akkor is, ha az agronómus elvtárs kicsit másnapos.

Utána a gyereket…hát, izé, Nemzetileg kell nevelni! Óvoda? Az nincs. Orvosi rendelő? Ali Musztafa al-Moszuli doktor két éve unta meg az iszlámozást és most Norvégiában körorvos. Iskola? Hogyne volna, napi három torna és erkölcstan órával várjuk a lurkókat!

Aztán persze megy a csodálkozás, hogy azok a riherongy kurvák, akik Magyarországon nem akarják a pinájukat a Nemzet szolgálatába állítani, Németországba, Franciaországba, Angliába (ahol pedig a terhesgondozás állítólag egy rossz vicc) kivándorolva szülnek kettőt vagy hármat. Pedig ezekben az országokban – ellentétben például Lengyelországgal, ahol mától csak receptre van – mindenki úgy hajtatja el a magzatát, ahogy akarja, minden fogamzásgátló nagy mennyiségben és olcsón hozzáférhető.

Mégis, ott szaporodik a magyar. Nem furcsa?

Nem. Nemrégiben a húgomnak gyereke született, aki mellett hősiesen ellátom a Trágár Nagybácsi minden feladatát (hülyeségekre tanítom). Igen rövid időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a sógorral úgy döntsenek, hogy köszönik szépen, az állami terhesgondozásból és szülészetből nem kérnek. Nem mennek oda, ahol megköszönik, ha páciens behoz budipapírt, kötszert, fájdalomcsillapítót, ennivalót, ágyneműt a kórházba, hanem inkább összerakják a pénzt egy középkategóriás magánkórházra. Nem is volt drága. Mármint ahhoz képest nem, hogy majdnem ugyanezt a pénzt be kellett volna hordani az állami kórházba is.

A hugi közben naponta 5-6 órát kutatott a neten olyan információk után, amelyeket nem ezoterikus papnők, szponzorált orvosok, mindenmentes élelmiszerrel házaló sarlatánok, elcsapott BKV-ellenőrökből átképzett kuruzslók nyomnak a netre.

Közben, mi megtudhattuk a Miniszterelnök Úrtól, hogy itt kétszer annyi szülés lesz két éven belül. Hisz az olyan könnyű. Ha nem megy, azért csak és kizárólag a nők lehetnek hibásak, megtagadják a nemzettől a pinát.

Talán fölösleges is figyelmeztetnem arra, hogy a bugyiban turkálni próbáló kormányok sorsa elég rosszul szokott alakulni olyan országokban, ahol a nőknek van választójoga.

*a pina és a fasz szavak azért vannak ennyiszer, mert egyes olvasóink az előző posztot száraznak találták.

Helló, tudatos választópolgár!

Egy facebook csoportban (amely a Felcsúti Űrkikötő megnyitójára szervez közönséget, vagyis egy vicc-csoport) kommentelte egy kedves ismerősöm, hogy a viccezés az megy, de a mélyszegénységről bezzeg egyik pártnak sincs programja. Lezárhattam volna magamban annyival a dolgot, hogy a kolléga humorérzéke körülbelül az Észak-Koreai internetpenetráció szintjén van, de csak nem hagy nyugodni a dolog.

Mert igaz ugyan, hogy a srác keveri a viccoldalakat a politikai vitával, sőt programmal, de amúgy a maga módján (nagy focidrukker) igyekszik gondolkodni a politikáról, értelmes, és a legcsekélyebb kétely sem férhet ahhoz, hogy hazáját nagyon szerető ember.

Érdemes erre az attitűdre odafigyelni, mert ő tipikusan az a választópolgár, akit meg lehet célozni valamilyen értelmes üzenettel, nem veszi be a sima brüsszel-rezsi-migráncs propagandát, de a legyünk európaibbak és máris minden jobb lesz-típusú ötlettelen baloldali alibizést sem. Naná, ő is az én Véber Gyurikon és Illés Bélákon felnőtt generációmhoz tartozik.

Ugyanakkor fontos üzenet minden pártnak, hogy ő „politikai programot” vár, konkrét példák megoldására. Ő a mélyszegénységet emlegeti, olyan régióból származik, ahol ez égető probléma. Mások a cigánybűnözést vagy a rossz oktatást, egészségügyet, miegymást emlegetik.

Az értelmes választó ezekre a kérdésekre vár választ. Persze most el lehetne kezdeni, a finnyáskodást, hogy ez nem is értelmes választó, ám mindenkinek, aki ebbe az irányba tart, felhívom becses figyelmét: az út végén Tamás Gáspár Miklóssal fog találkozni. Értelmes választó egyszerűen az a választó, aki a pártot nem személyes rajongás, hanem valamilyen kérdésre adott válaszok alapján keres. Egyébként meg, az a politikus, aki a szavazóit nem gondolja értelmesnek, az vagy a szemétdombon, vagy hosszabb-rövidebb regnum után lámpavason/száműzetésben végzi.

Fontos azonban, hogy amit ezek az emberek várnak, azt ők úgy nevezik, hogy politikai program, pedig valójában választási programot akarnak hallani.

Vízió, stratégia, taktika

Mert mi a politikai program válasza arra, hogy „mélyszegénység”? Semmi. A mélyszegénység egy tünet, mélyre hatoló gyökerekkel és messze hatoló következményekkel. Nem lehet önmagában megoldani.

Egy politikai programnak nem is ez a feladata. A politikai program sokkal mélyebb és bővebb dolog, amelyet nem szabad összekeverni a választási programmal.

Vállalati stratégia-tervezésből tanítják, hogy kell egy „vision” (Mi akarjuk gyártani a világ legjobb mosóporát!) utána következik a stratégia (Mosóporaink jobb minőségűek és környezetkímélőbbek a többi mosópornál) és ebből lehet levezetni stratégiai és taktikai célokat (a holland piacon a Persil a fő versenytársunk, és szebb csomagolással verjük meg).

Értékek és hitelesség

A politikai program hasonlóan helyezkedik el a politikai stratégiacsinálás tetején. Fontos, hogy kell hozzá valamilyen értékválasztás. Igen, ezek hangzanak nagyon unalmas lózungoknak (keresztény, európai, igazságos, szociális, stb.) azonban a magyar politika egyik legfontosabb hiánybetegsége, hogy a pártjainkból ezek hiányoznak.

Persze, lehet mondani, hogy a politikacsinálásban sokkal fontosabb, hogy legyen ott az asztalon a legfrissebb 5-6 közvéleménykutatás, hogy abból Habony Árpi ki tudja találni a következő gyűlöletkampány szlogenjeit. Aki viszont minőségi változást akar, annak kötelező onnan kezdenie, hogy megalkotja a „Mi vagyunk a…” kezdetű mondatokat. A régebbi pártoknál (MSZP, KDNP) tudják ezt a leckét, hitelességi válságuk oka pont az, hogy ki a fene hiszi el a szocpártról a szociális bármit, vagy éppen Harrach Péterről a kereszténységet?

Az LMP példája kiválóan mutatta meg, hogy ez a fajta alapeszmei integritás egészen messzire juttathat egy pártot, elvesztése pedig azonnal kivégzi.

Valaki zárja be Bokros Lajost a dolgozószobába!

Az értékválasztás után következik a szakmai munka. Itt már ejthetünk szót a példázat elején szereplő mélyszegénységről. A mélyszegénység egyszerre gazdasági, szociológiai, etnikai, kulturális, területfejlesztési, oktatási, népélelmezési progbléma. Nincs neki egy, kizárólagos oka, tehát a „mélyszegénység oka a borsodi iparvidék elsorvasztása” típusú mondatok leegyszerűsítő és nem a megoldást szolgáló lózungok.

Stratégiai tervezési szinten viszont már figyelni kell a jelenségre és azokon a területeken, amelyek okozzák, olyan ágazati stratégiát kell alkotni, amely ellene hat. Az ágazati stratégia szakmai anyag, amely őszintén számol olyan apróságokkal, hogy az 1920-as évek mélyszegénységének hatásai majd mondjuk akkor fognak eltűnni, ha az én generációm meghalt, mivel nagyszüleim révén még bőven találkoztam olyan emberrel aki B-pengőben kapta fizetését és állt sorban a bolt előtt, kezében kenyérjeggyel. Az ágazati stratégia tehát évtizedes programokkal foglalkozik.

Ahhoz, hogy egy párt a stratégiája megvalósításába kezdhessen, azonban meg kell nyerni a választásokat, a választónak tetsző és kedves, egyszerű üzeneteket kell megfogalmazni. Ezen a ponton kell érintkeznie a párt füleinek és szemeinek, a választókerületi munkatársaknak és a közvéleménykutatóknak a politikacsinálókkal.

Elrettentő példa Bokros Lajos és mozgalma, aki egyetemi előadásra való stratégiai vázlatot próbál eladni a választóknak, és aztán csodálkozik, hogy titokban a felesége is másra fog szavazni.

Azt muzsikáld, amit a vendég szeret?

Persze, lehet ezt úgy csinálni, hogy hallgassuk meg, hogy mit akar a választó, aztán nyomjuk neki megafonból, amit hallani akar. Hiszen ugye Habony is ezt csinálja. Nos, nem.

Habony ugyanis manipulál, vagyis mémek bedobásával (migráncsok, rezsi, soros) irányítja az emberek zsigeri reflexeit, abban bízva, hogy a választók egy jelentős része majd ezekből a zsigeri reflexekből adja le szavazatát a választásokon.

Ehhez képest a Jobbik és az MSZP a mészároslőncezéssel és a fizessenekagazdagok kampánnyal próbál találni egy zsigeri reflexet, gondolván, hogy van egy kellően nagy bázis, akinek már túl zsíros a körömpörkölt, és arra fog szavazni, aki egy feles pálinkát vagy egy laza fröccsöt ajánl a csömör ellen.

Vért és könnyeket?

Egy tudatosan politikát tervező pártnál ebből konfliktusok vannak. Hiszen a választók nem feltétlenül azt akarják hallani, hogy ha ma elkezdjük Borsodban felszámolni a mélyszegénységet, és hagynak minket négy évig keményen dolgozni rajta, és az utódunk se rontja el, akkor kb 10 év múlva tud érettségizni az a „leader” generáció, aki kellő támogatással 30 év múlve kihúzza a kátyúból a szülőföldjét.

Ellenkezőleg, a választó akar egy arcot, és egy jó mondatot, ami arról szól, hogy… na itt a konfliktus. A habonyi vénával bíró kampányfőnök azt fogja mondani, hogy ígérjük meg, hogy holnaptól kolbászból lesz a kerítés. A stratégiai részleg ettől agylobot kap. Majd végül csinálnak egy olyan üzenetet, amelyet

1. a választó ért
2. a választó csodálkozik, hogy olyan írta, aki tudja hogy néz ki a vegyesbolt egy borsodi faluban
3. tudja mi itt a probléma
4. és konkrétan azt akarja megoldani

És azután igen csodálkozának vala, mert erre az üzenetre iszonyúan harapnak majd a választók. De talán az eddigiekből kiderül, hogy nagyon sok munka vezet idáig. Ráadásul ezek az üzenetek egymással is konfliktusba tudnak kerülni, és akkor megint csak akkor csinálja jól a párt, ha a vezérlő elvekből tudja levezetni a választásait.

Horst Fuchs matinéműsora

Persze most is vannak olyan programok, amelyek mondanak valamit a mélyszegénységről (vezessük be az alapjövedelmet, támogassuk a falusi iskolákat, mittudomén, nem unom annyira az életem, hogy magyar parlamenti pártok programjait olvasgassam) ám ezek olyanok, mint a délelőtti műsorsávban sugárzott hasizom-reklámok.

Vedd meg ezt a görbe vasat, és ezzel elég napi öt felülés, és nyárra olyan hasad lesz, mint George-nak és Cindynek, a napbarnította, fürdőruhás műsorvezetőknek. Persze ezeknek a reklámoknak is van célközönsége, sőt Horst Fuchsnak még rajongói klubja is (benne velem) csakhát ezek a reklámok nem véletlenül mennek akkor, amikor a kutya se néz tévét. Horst (és Gaby!) nagyon jól elvan a délelőtti műsorsávban, és úgy tűnik, legtöbb ellenzéki pártunknak is bőven megfelel a dolog. Kitörni onnan? Ahhoz dolgozni kéne. Azt meg ezek nem nagyon szeretnek. Igaz, nem is nagyon tudnak.

Egyre több fideszes nagyság kezdi óvatosan pengetni, hogy Magyarország szuverenitását megőrzendő ki kéne lépnünk az EU-ból. A Ráérünk Blog és a Diétás Magyar Múzsa szerkesztőiben szemernyi kétség nincs, hogy simán meglépnék ezt a hazaárulást, szóval bármelyik pillanatban elkezdődhet a Habony-gépezet koncertje a témában. Ezért aztán ismeretterjesztünk kicsit: Mi az a szuverenitás, és tényleg el akarják venni

Főhatalom

Az osztrák jogtudós Georg Jellinek szerint az állam: 1. terület 2. népesség 3. főhatalom. Vagyis akkor beszélünk államról, ha egy területen (pl. Magyarország) az itt élő emberek felett valaki főhatalmat gyakorol. A főhatalom gyakorlóját nevezzük szuverénnek és azt a képességét (és jogát) hogy gyakorolhatja a főhatalmat, szuverenitásnak.

De mi ez a főhatalom? Minden. A szuverén a maga országában mindennek az ura. (Rex est imperator in regno suo) Meghatározhatja, hogy például hány éves kortól lehet házasodni, az út melyik oldalán kell közlekedni, mennyi illetéket kell fizetni, hány gramm cukor lehet egy deci kólában, hadat üzen-e az ország valakinek, vagy épp békét köt.

Ki a szuverén? Régen jellemzően az isten kegyelméből uralkodó király volt a főhatalom gyakorlója, aztán jöttek a „King in Parliament” különböző megoldásai, amikor a társadalom bizonyos csoportjai is gyakorolták a hatalmat a királlyal együtt. Végül pedig jött a népfelség elve, amikor az ország népe közösen gyakorolja a főhatalmat. A főhatalom gyakorlására országgyűlést választ. Az országgyűlés legnagyobb számú frakciója pedig kormányt, aki végrehajtja az országgyűlés döntéseit. A szuverén szimbolikus tetteire (például nemzetközi szerződések aláírása, katonai parancsnokok, bírák kinevezése) amelyeket régen a király csinált, köztársasági elnököt választanak.

Mi a szuverenitás korlátja?

Ha a szuverén tényleg mindent megtehet, nem nehéz eljutni oda, ahova Berija eljutott, aki a legenda szerint iskoláslányokat raboltatott el a fogdmegjeivel, akiket aztán megerőszakolt. Ő a szuverén (Sztálin haldoklik) mindent megtehet, nem?

Nem. A közjogi jogágak (alkotmányjog, nemzetközi közjog) története arról szól, hogy meghatározzák, mi az, amit a szuverénnek sem szabad megtennie. Ezt levezették vallásból, természetből, társadalmi szerződésből és még sok mindenből, ma a kultúrnemzetek olyan nemzetközi egyezmények részesei, amelyek összeírják, hogy mit nem tehet meg a szuverén saját állampolgáraival és más államokkal. Aki ezekből az egyezményekből ki akar lépni, az azt kockáztatja, hogy a többi állam nem fog vele szóba állni.

A másik határa a szuverenitásnak a többi állam, vagyis hiába van jog a szuverén Szlovákiának atomerőművet építeni az osztrák határra, a szuverén Ausztriának meg joga van megvédeni egy szovjet atomerőmű okozta (vélt vagy valós) veszélyektől a polgárait. Két szuverenitás ütközik, pontosan úgy, ahogy mondjuk két szomszéd vitázik arról, hogy az átlógó almafa árnyéka miatt tényleg kipusztul-e a krumpli a kertben, vagy sem.

Itt is, mint minden más vitás esetben, két út van: az egyik az ököljog, az erősebb kutya baszik elve, a másik pedig valamilyen jogi vitarendezés. A diplomácia nem más, mint amikor a főhatalomtól duzzadó szuverének higgadt tárgyalókat küldenek ki, akik próbálják elkerülni a fegyveres konfliktus kialakulását. Sokszor úgy, hogy szövetségeket alakítanak, hogy akivel szembe kerültek, az túlerőt lásson. Máskor engedményeket tesznek, engedményekért cserébe. Olyan műfaj ez, amelyben Magyarország hagyományosan nagyon rosszul teljesít.

Ráadásul a konfliktus sokszor elkerülhetetlen. Két világháború kellett ahhoz, hogy a világ nagy része rájöjjön: a gyorsan kontrollálhatatlanná váló erőszak csak újabb és újabb világégésekhez fog vezetni.

Jogi megoldást kellett hát találni.

Igen ám, de ha valaminek jogi megoldást akarunk találni, akkor azt nem lehet úgy, hogy egy csomó ország nem szuverén, mert a gyarmattartó ország gyakorolja felette főhatalmat, és így vannak többféle kategóriába sorolható országok. Az egységes jogi szabályozáshoz úgy kellett tekinteni, hogy Uganda pont ugyanolyan szuverén hatalom, mint Argentína, Magyarország vagy épp az Amerikai Egyesült Államok. Eltérés méretekben lehet, de egyik ország sem szólhat bele a másik döntéseibe. Csak megfelelő jogi procedúra után.

Az a szervezet, amelyiknek ezt le kellett volna vezényelnie, az ENSZ, a demokrácia történetének legcsúfosabb kudarca. A nagyhatalmak nem tartják be a döntéseit, a kicsik, pedig a létszámuknál fogva a legnagyobb hülyeségeket is átnyomják rajta. Összességében: az ENSZ nem tűnik jó válasznak.

Intézményesen korlátozott szuverenitás?

A két világégés kirobbanásának helyén ezelőtt mostmár több mint 60 évvel, egy új megoldással próbálkoztak. Lassan és fokozatosan a szuverenitás egy részének „közösbe adásával” azért, hogy a részt vevő országoknak a polgárai jobban éljenek. Szakszóval ezt úgy mondjuk, hogy az addig internacionális próbálkozások helyett egy szupranacionális szervezet jött létre, amely bizonyos kérdésekben, mintha szuverenitást gyakorolna felettük, megmondja, hogy mit kell csinálni a tagországokban.

Tehát például Franciaország a szuverenitásából ad fel akkor, amikor a francia autókra szabott környezetvédelmi szabályozása helyett kénytelen alkalmazni a közös európai szabályozást, és beengedni a német autókat. Cserébe például a híres áfonyalikőrjüket sem lehet kitiltani Németországból azon az alapon, hogy a német jog az csak sört bort és pálinkát ismer, a likőr meg egyik sem (ez  volt a híres Cassis de Dijon ítélet).

Az EU története abból áll, hogy egyre többet és többet tesznek be a közös, szupranacionális szuverenitás alá a tagállamok, egyre inkább igyekeznek leépíteni a nemzetállami szuverenitást ott, ahol ez az állampolgároknak hátrányt okoz. Ezt mellesleg nagyon jól tudtuk, mikor beléptünk.

Nyertesek és vesztesek 

Nyilván az EU sem mentes az erősebb kutya elvétől. Jelenlegi bajait részben például az okozza, hogy a németek a saját (bivalyerős iparukból és az ahhoz képest gyenge euróból származó) gazdasági fölényüket arra használják, hogy teljesen elnyomják a többi ország gazdaságát. Azonban legalább ilyen fontos baj az, hogy az Unió keleti része a szuverenitás délibábját kergetve zsaroló akciókat vezet a gazdagabb tagállamokkal szemben (na ebben élen járunk).

Az EU elég régen válságban van ahhoz, hogy mostanra belátta minden nagy erő: valamerre lépni kell. Franciaországban Emmanuel Macron kifejezetten olyan programmal nyert, amiben ez benne van, és Németország is lassan belátja, hogy tárgyalnia kell a többi tagállammal a problémákkal.

Ezek várhatóan nagyhatalmi egyeztetések lesznek, Magyarországnak nem fognak lapot osztani. Így marad a szokásos módszer, a zsarolás, hogy ha ez meg az lesz, akkor kilépünk. Ha éhendöglünk is.

Amit viszont az éhendöglésért cserébe kapunk, az a „szuverenitás”. Ez azonban csak az a fajta lesz, amelyiket Szálasi élvezhette néhány hétig. Amikor Bogár főhadnagy elkezdte fordítani a fejét, ahogy feszült a kötél, már tudta: nem érte meg. Remélem, vele ellentétben most senki sem gondolja komolyan a „szuverén kis ország Európa szívében” mesét. Sajnos de…

Orbán felismerte már régen, hogy Magyarországnak vagy a nagyon ügyes diplomácia vagy a zsaroló akciók adnak némi mozgásteret. Előbbiről réges-régen lecsúszott, utóbbiak pedig lassan elveszítik a hatásukat, abban az ütemben, ahogy egyre jobban elege lesz belőle mindenkinek. Meg nem buktatják, mert nincs kire lecserélni, mivel az ellenzék állapota lehangoló.

De a póráz immár annyira rövid, hogy az a hatalmát veszélyezteti. Egyre többeknek válik világossá, hogy Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban olyan erők vannak, amelyek rövid úton le tudják állítani az akciókat. Ha majd a cserébe járó pénz is kevesebb lesz, Orbán előtt lesz egy alternatíva, hogy lehet, jobban járna a kilépéssel. Akkor majd eldöntheti a magyar, hogy marad az EU-ban, vagy büszként masíroz, ahogy azt tette már annyiszor, és a végén majd jönnek a szakemberek a kötéllel. Csak addig megint porig lesz rombolva az ország.

A plakátok, és a reklámhadjárat nem hagy kétséget afelől, hogy Orbán mozgástérre vágyik, akkor is, ha az csak pár hónapig tart. Bogár hadnagy rég meghalt, most nem lesz kötél a vége. Hát, majd meglátjuk. Én nagyon nem szeretném meglátni, de úgy tűnik, a Miniszterelnök Úr eltökélt.

A nemzetközi sajtóban Emmanuel Macron Marine Le Pen fölött aratott választási győzelmének egyik fő narratívája, hogy megtörni látszik a nyugati világon 2016 óta végigsöprő populista politikai hullám. Bebizonyosodott, hogy a mainstream politizálásnak igenis vannak tartalékai, a Brexit és Trump győzeme inkább pillanatnyi kilengés, a körülmények szerencsétlen összjátéka volt, mint egy hosszabb távú trend kezdete. Lehet megnyugodni, innentől „business as usual” van.

Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. A 2017-es francia elnökválasztás legfőbb tanulsága, hogy a populizmus egyértelműen a XXI-dik század elejének domináns politikai irányzatává vált, és az eddigi „mainstream politizálás” az, amely marginalizálódik. És nem, elsősorban nem azért, mert Marine Le Pen veresége ellenére a Front National minden eddiginél több szavazatott szerzett, és potenciálisan a legjelentősebb francia ellenzéki erővé válhat. Hanem azért, mert Emmanuel Macron – populista. Sőt, ha jobban megnézzük, a választásokon eredetileg induló 11 jelöltből a két hagyományosan vezető politikai erő (a szocialisták és a republikánusok) képviselőinek kivételével az ÖSSZES valamiféle populista politikai programmal állt ki. És a két mainstream jelölt közül – az 5-dik Köztársaság történetében először – egyik sem jutott a második fordulóba.

Na de hogy lenne Emmanuel Macron populista?! – kérdezhetnénk. Hiszen ő éppen hogy mindennel szembenáll, amit a jobboldali populisták (Le Pen, Trump, Farage) képviselnek, sőt, a baloldali populizmusnak (Mélenchon, Corbyn, Ciprasz) is esküdt ellenfele! Macron egy liberális centrista technokrata, nem? De. Viszont ez egyáltalán nem zárja ki, hogy populista legyen. Ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldhatjuk fel, hogy rendesen definiáljuk a populizmus lényegét. Az ugyanis tévedés, ha a populizmust a szélsőséges jobb- vagy baloldali politikai irányzatokkal azonosítjuk. Már csak azért is, mert a hagyományos szélsőjobb (fasizmus/nácizmus) és szélsőbal (marxizmus/kommunizmus) egyáltalán nem populista, hanem épp ellenkezőleg: elméleti ideológiákon alapuló politikai irányzatok, amelyek akár a „nép” akarata ELLENÉRE, erőszakkal is meg akarják valósítani utopisztikus elképzeléseiket.

Ezzel szemben a populizmus lényege az, hogy politikáját nem egy kidolgozott társadalomelméletre és gazdasági modellre, hanem a népet az adott pillanatban leginkább foglalkoztató problémákra, és az azokra ajánlott konkrét, gyakran túlzottan leegyszerűsítő megoldásokra építi. Ezek a problémák sokfélék lehetnek, manapság az identitásválság, a globalizáció problémái, a migráció és a kultúrharc (ideértve az olyan kérdéseket, mint például az LGBT-jogok vs vallási hagyományok) a legnépszerűbb témák. A hagyományos ideológiákkal ellentétben, ahol a különböző gyakorlati kormányzati problémákra adott válaszokat egy többé-kevésbé koherens elméleti rendszerből vezetik le, a populisták mindenféle politikai irányzattól kölcsönöznek megoldásokat, és egyáltalán nem zavarja őket, ha ezek egymással nem kompatibilisek, sőt akár ellentmondóak. A populista mozgalmak ideológiailag igen változatosak lehetnek, gyakorlatilag leképezik a „hagyományos” politikai palettát: jobb, bal, zöldek. Viszont esetükben ezek a cimkék inkább önmeghatározáson, mint valódi tartalmon alapulnak, hiszen például az elvileg jobboldali populista Nemzeti Front gazdasági programja alig különbözik a szélsőbalos Mélenchonétól, míg az elvileg elitellenes és az „egyszerű munkásemberek” pártján álló Trump eddigi intézkedései még a legmegveszekedettebb neoliberális közgazdászok szerint is túlságosan a társadalmi egyenlőtlenségek erősítése irányába hatnak.

A különféle populista mozgalmakban leginkább az a közös, hogy az arculatukat és összetartó erejüket nem egy kidolgozott ideológia, hanem egy karizmatikus vezető adja. Elsősorban a vezető személye az, akiben a mozgalom követői „hisznek”, ezért nem probléma számukra az, ha az ideológia és a program inkoherens, és akár folyamatosan változik is. A lényeg az, hogy a vezető el tudja hitetni magáról, hogy egyedül ő az, aki a választókat foglalkoztató problémákat meg tudja oldani. Az, hogy pontosan hogyan, másodlagos kérdés, egyszerűen ekkora nagy májer és kész. Ezt az alapállást láthatjuk Trumpnál, Putyinnál, Orbánnál vagy Hugo Cháveznél, és a Brexit-szavazást sem lehetett volna megnyerni, ha nincs Nigel Farage és Boris Johnson a maguk szórakoztatóan excentrikus személyiségével.

És itt térjünk vissza Emmanuel Macronra. A volt szocialista gazdasági miniszter, Hollande elnök tanácsadója, volt befektetési bankár képes volt „kívülállóként”, a stagnáló és diszfunkcionális rendszer éles kritikusaként választást nyerni. Ez kábé ugyanaz a trükk, amit Donald Trump mutatott be az USA-ban (és persze a milliomos politikusdinasztia sarja, Marine Le Pen is pont annyira a „nép embere”, mint Trump). Macron alig egy éves politikai mozgalma, az En Marche! teljes egészében az elnök személye körül alakult meg (a mozgalom nevének rövidítése ugyebár EM!, és hát eléggé nehéz elhinni azt az állításukat, hogy csak véletlen az egybeesés…), és meglehetősen eklektikus hátterű és politikai meggyőződésű tagság alkotja. Macron programja úgy „centrista”, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal javaslataiból is átvesz elemeket, és mindezt egy egyszerre hazafias hangvételű és EU-párti retorikával tálalja. A francia sajtó már a kampány elejétől fogva azon gúnyolódott, hogy Macron kedvenc szava az „ugyanakkor”, amit előszeretettel használ arra, hogy programjának látszólag összeegyeztethetetlen pontjait megmagyarázza (példa: Franciaországnak liberalizálnia kell a munkaerőpiacát, ugyanakkor erősítenie kell a szociális biztonságot). Amellett sem lehet elmenni, hogy Emmanuel Macron született médiasztár (ebben is hasonlít Trumpra): fiatal, szemtelenül jóképű, és a feleségével való szokatlan kapcsolata a bulvársajtó számára égi manna. Bár sokan Obamához hasonlítják, szerintem jobb párhuzam Justin Trudeau kanadai miniszterelnök: ő is sokkal inkább halivudisztár stílusával, mint politikusi kvalitásai alapján lett a liberális világ kedvence.

Na várjunk csak. Akkor most végül is Franciaország és a világ nem járt semmivel sem jobban, mint ha Marine Le Pen lett volna az új francia elnök? Macron nem a Nyugat megmentője, hanem egyszerű szemfényvesztő, egy liberális Trump? Ezt ebben a pillanatban természetesen még nem tudhatjuk. Hogy Macron elnöksége mennyire lesz sikeres, az rengeteg dologtól fog függeni: a hamarosan következő parlamenti választásoktól és a valószínű koalíciós kényszertől, a német és az olasz választásoktól, a világgazdaság alakulásától, a terrorellenes harc sikerességétől, stb, stb, stb. Nem lesz könnyű dolga, az biztos. A kihívások hatalmasak, az idő pedig kevés – Hollande katasztrófálisan népszerűtlen elnöksége után a franciáknak nem lesz türelmük éveket várni az első kézzelfogható eredményekre. Viszont egy dolog biztatónak látszik: minden hasonlóság ellenére, Macron nem Trump. Kettejük között alapvető különbség, hogy a francia elnök félelmetesen okos, művelt és felkészült gazdasági szakember, akinek hihetetlenül jó a politikai érzéke. Amennyiben az ember megvizsgálja Macron programját, a némileg homályos részletek ellenére összeáll egy egészen világos és plauzibilis stratégia, amely elméletileg még működhet is, amennyiben sikerül legalább nagy vonalakban megvalósítani. Ennek lényege röviden az eurozóna alapvető gazdasági egyensúlytalanságainak és az ezzel összefüggő német dominanciának a megváltoztatása – egyfelől a francia gazdaság liberalizációjával és versenyképesebbé tételével, másfelől az eurozóna eddiginél sokkal szorosabb integrációja a fiskális és gazdaságpolitikai unió irányába való elmozdulással. Politikailag Macron szintén az európai integráció minél gyorsabb előmozdítását akarja – közös védelmi politikával és határőrizettel, az európai demokratikus intézmények (Parlament, Bíróság) szerepének erősítésével. Mindezt „kétsebességes” formában, tehát kizárólag a „magországok” részvételével. Ugyan ezek nem új törekvések, évtizedek óta most először reális esély lehet a megvalósításukra. Ehhez a lehetőséget paradox módon a Brexit (a britek elvi föderalizmus-ellenességének kiiktatásával), valamint a jobboldali polpulizmus által jelentett fenyegetés (a német politikai állóvíz felkavarásával) teremtették meg. Amennyiben ez valóban sikerül, Macron történelmet írhat, és a nagy európai államférfiak között fogják emlegetni. Ellenkező esetben „kipukkad a lufi”, és a következő választásokon Le Pen szinte biztos befutóként indul.

Egy biztos: az elkövetkező években minden választáson és minden politikai irányzatban előtérbe fog kerülni a populista retorika a „régies” technokrata politizálással szemben. Julius Caesar legyőzte Cato-t.

Rendszer, de milyen?

Az előző rész elején tisztáztuk, hogy Magyarország jelenlegi társadalmi berendezkedését nem túlzás Orbán-rendszerként emlegetni. A „rendszer” szónak óhatatlanul felmerülnek olyan konnotációi, amelyek masírozó Jugendhez, gulágokhoz, bálványozott generelaisszimuszokhoz és comandantékhez kapcsolódnak. A kérdés tehát: Elnyomó rendszert épített Orbán Viktor?

A válasz ez esetben nem. A rendszer ugyan sok szempontból elnyomó, de a párhuzamokat nem Sztálin, Hitler, vagy Rákosi diktatúrájában kell keresnünk, hanem sokkal inkább Latin-Amerika országaiban, például Argentínában és Chilében. Ezek az országok ugyanolyan félbemaradt, többször elvetélt modernizációs kísérletek helyszínei, mint Magyarország. Ugyanúgy hiányoznak bennük a széles, polgári demokráciában érdekelt rétegek, mint Magyarországon. (Venezueláról és Panamáról Panamajack két szuper írását érdemes elolvasni.)

(Mellesleg a populizmus előretörését úgy is le lehet írni, hogy Nyugaton széles rétegek látták úgy, hogy nem érdekük fenntartani a polgári demokráciát a hagyományos jobb- és balközép pártok által uralt formájában, de ez most nem ez a poszt, remélhetőleg Panamajack hamarosan jelentkezik egy átfogó Macron-poszttal)

Az ilyen helyeken nem kell feltétlenül erőszakos eszközökkel fenntartani az uralmat, mivel kicsi azoknak a köre, akik veszélyesek a vezetésre, velük lehet valamiféle egyezséget kötni, a nép pedig általában nem gondolja úgy, hogy bármi beleszólása is lenne a dolgok menetébe, vezető nem maga közül, hanem maga fölött választ, akkor is, ha kiírnak választásokat.

Azoknak, akik úgy gondolják, hogy van jobb ötletük az Orbán-rendszernél, célszerű végiggondolni, hogy kik a rendszer építőkövei, mert a rendszer attól rendszer, hogy az is építőköve, aki gyűlöli, és küzd ellene. Ezért nem elnyomó rendszer Orbáné: tolerálja (csökkenő mértékben) az ellenzőit, hiszen nem jelentenek számára igazi fenyegetést. (a trend az, hogy mivel újabban nem annyira biztos magában, mint régebben, elkezdte a kisebb ellenségeit is támadni)

A cím rövid magyarázata:

Vállalatvezetésből tanítják, hogy meghaladott az a szemlélet, hogy csak a részvényesek érdekeit kell szem előtt tartani a döntéshozatal során. Nyilván ennek kell a fő szempontnak lenni, de meg kell határozni azon személyek körét, akikre a cég működése kihat, és ha ezek érdekeit is figyelembe vesszük, az hosszú távon a cég sikeresebb működéséhez vezet.

Orbán rendszerét akkor tudjuk megérteni, és adott esetben ellene tenni, ha nem koncentrálunk monomániásan Orbán Viktorra és az aktuálisan körülötte levőkre, hanem kontextusba helyezzük, legalább az alábbi négy tényezőt figyelembe véve:

1. Nemzetközi politikai és gazdasági környezet
2. Hazai politikai tényezők
3. Hazai társadalmi tényezők
4. Hazai gazdasági tényezők

A nemzetközi politikai és gazdasági környezet

Orbán hatalomra jutásának (és általában az azóta világjelenséggé vált populista előretörésnek) egyik fontos oka az Amerikából kiindult gazdasági világválság. A válságról Panamajack szerzőtársam és barátom írt egy, kettő, három, négy részes elemzést, amely szerintem a legjobb a magyar nyelven elérhetők közül, kötelezően ajánlott olvasmány!

A világválságnak több komoly belpolitikai hatása is volt. Ezek közül a legtöbbet a devizahitelesek gondjait szokták emlegetni, amely valóban jól jött a választásokon, de különösebben egyik kormányunkat se zavarta eddig a szegénység, ha nem vezet éhséglázadáshoz. A magyar politika kifejezetten szereti, ha sok a szegény és kiszolgáltatott ember, hiszen ez a Dél-Amerikai típusú diktatúra alapja.

Húzd meg, ereszd meg, finanszírozd meg.

A kevesebbet emlegetett tényező, az a húzd-meg-ereszd-meg gazdaságpolitikára hatás. Legalább a hetvenes évek óta nyilvánvaló, hogy Magyarország modernizációja nem halad úgy, ahogy kellene, vissza kellene találni a Monarchia idején elkezdett gazdaságpolitikai ösvényekre. Ám, már Kádárnak, és azóta mindenkinek, a hatalomgyakorlását az alapozza meg, hogy a modernizáció, és a reformok helyett, mindig a stabilitást választják.

Ez a kádári és bethleni politikában gyökerező konszolidációs hagyomány azonban időről-időre szembesül azzal, hogy tartósan nem lehet működtetni az országot abban a formájában, ahogy működik. Ilyenkor következik a limitált modernizációs kísérlet, odaengedik Fock Jenőt, Kupa Mihályt, Bokros Lajost, Oszkó Pétert kicsit a kormányhoz, hogy lásson hozzá a lassan száz éves csúszásban levő reformokhoz. Aztán, amint a lángok kicsit csillapodnak, azonnal félre is állítják a reformert, és jön a stabilitás, a kockázatkerülés politikája.

Hogy mi köze ennek a nemzetközi tényezőkhöz? Az, hogy a limitált reformok közötti „ereszd meg” idején Magyarország külföldi hitelből vagy segélyből él. Ez alól egy kivétel volt, amikor Horn-kormány a családi ezüst (a magyar ipari infrastruktúra) kiárusításából oldotta meg a finanszírozást.

Szalonbóvlisták szerencséje

A világválság azzal fenyegetett, hogy Magyarország nem jut pénzhez, azonban az akkoriban sokat szidott hitelminősítőknek is köszönhetően ez mégsem így történt. A világválság egyik oka (vagy következménye, ahogy vesszük) a közbizalom megrendülése volt, ideérte az olyan axiómák megrendülését is, mint hogy Amerika mindig és mindenkor fizetőképes. Ebben a hangulatban az egész világ B kategóriás adós lett. Az ezt követő „quantitative easing” vagyis a nyugati jegybankok által generált hitelbőség pedig elég pénzt zúdított a világpiacra ahhoz, hogy olyan alapkezelők, mint a Templeton, a várható többlethaszonért, simán hitelezzenek nekünk, a szalonbóvlistáknak.

A világválság komoly politikai bizonytalanságot is okozott, ezért tudott Orbán annyi mindent megtenni hatalma politikai stabilizálása érdekében. Egyszerűen akkora a vihar, immár lassan tíz éve, előbb a pénzügyek, aztán pedig a megrendült európai egység miatt, hogy senki nem vállalta annak a kockázatát, hogy Orbán leckéztetésével foglalkozzon. Jól érezte meg, hogy fontosabb Kelet-Európa stabilitása, mint az, hogy éppen nálunk kiből csinálnak alkotmánybírót, vagy legfőbb ügyészt. Főleg, ha mindezt egy teljesen demokratikusan kétharmaddal megválasztott, és (a felmérések szerint) folyamatosan nagyon népszerű kormány teszi.

Orbán tehát abba a helyzetbe került, amikor van elég politikai bizonytalanság ahhoz, hogy sokmindent megengedhessen magának és van elég pénze is hozzá. A hitelpiacokon túl, a politikai bizonytalanságot kihasználva ugyanis sikeresen privát jövedelemmé alakította az EU támogatási pénzeit, ezzel végkép megalapozva azt, hogy hosszú évekre be tudjon rendezkedni.

A nemzetközi tényezők között említeni kell még három országot: Németországot, Oroszországot és az USA-t. Németországról a hazai gazdasági tényezők között fogok beszélni.

Amerika Orbán Viktort a világpolitikai okokból elviselendő helyi diktátorocskák között tartja számon, akiről pontosan tudják, hogy helyben nincs alternatívája, elmozdítása káoszt eredményezne. Ameddig azonban nem bánt amerikai érdeket, nem foglalkoznak vele. Amint kimegy a vonalból, nagyon hamar értésére adják, hogy lehet ugyan bedőlni mindenféle hagymázas írásoknak a nyugat válságáról, megvannak az eszközeik arra, hogy fájjon neki mindene, mindenhol. Amerika nem fog aktívan beleszólni az itteni helyzetbe, legalábbis nem anélkül, hogy előtte erről a németekkel egyeztettek volna, ugyanis az utóbbi évek botrányaiból jól látszik: Amerika hallgatólagosan elfogadta, hogy ez itt német érdekszféra, és minden lépését egyezteti Merkellel. Orbán óriási szerencséjére, mert ezt a legvadabb washingtoni héják is betartják, Merkel pedig korunk leghiggadtabb politikusa.

És végül, de nem utolsó sorban, jöjjön a Sötét Nagyúr, Vlagyimir Putyin. Teljesen világos, hogy Putyin egy létező, de nagyon gyenge EU-ban érdekelt, amely nem képes ellene tartósan szankciókat alkalmazni, és amelynek tagjaival lehet olcsó különalkukat kötni, mindenféle kedvezményes nyersanyagszállításokért cserébe. A hintapolitika régi magyar politikai hagyomány, és Orbán használja is rendesen, gondosan ügyelve arra, hogy ne bosszantson fel a kelleténél jobban senkit. Ugyanakkor Putyin nem hagyatkozik az EU parlamentjében 12 szavazattal bíró törpetényezőkre, Európa-szerte kiépített propagandagépezete miatt inkább haragudnak rá. Ráadásul Orbánnak veszélyt is jelent, mivel ez a propagandagépezet némi kis rémhírterjesztéssel („Orbán Viktor hajnalban magánrepülőgépen Portugáliába, onnan Uruguayba vitte a családját”) őt is bármikor leveheti a sakktábláról.

Hazai politikai tényezők

A külpolitikában tehát Orbán megszokta, hogy őt nem szeretik, de pontosan tudja, hogy nem olyan a helyzet, hogy bántanák. Szinte semmiért. Van, amikor leállítják, de nem akarják kicsinálni, és ez neki pontosan megfelel. Nem azért dolgozik, hogy Jean-Claude Juncker vállon veregesse, hanem azért, hogy ő legyen Magyarország miniszterelnöke.

Tehát külföldről jó darabig még nem kell fenyegetésre számítania, ezért fordulhat arccal a belpolitika felé, hiszen az idilli, fenyegetés nélküli állapot addig áll fenn, ameddig nincs belső alternatívája. Vegyük hát sorra a magyar politikai élet szereplőit.

A legegyszerűbb Orbán „baloldali” (liberális, demokratikus, európéer, és még ki tudja hány jelzőt koptattak már el) ellenzékével foglalkozni. Katasztrófa. Nem veszik észre, hogy tíz évvel ezelőtt úgy buktak meg, hogy a fal adta a másikat, és azóta képtelenek voltak újat, mást mondani. Éveket a vádlottak padján töltő kiérdemesült tolvajok, tehetségtelen, harmadvonalbeli pártemberek várják a csodát, miszerint a fanatikusan Orbánnak drukkoló tömeg a Fraditól hirtelen átmegy a Dózsához, sőt, egyenesen az MTK-hoz. Hagyjuk is őket, nem akarom pazarolni a leütéseket arra, hogy akkor most Botka László vagy Gyurcsány Ferenc a megváltó.

Aztán ott van maga az Állampárt, a Fidesz. Az új választási rendszer és a járásrendszer kialakítása, jól látható visszalépés 30, de talán 100 évvel ezelőttre. A járási hivatalt informálisan, de teljes hatalommal utasító helyi fideszes képviselőbe nagyon könnyen bele tudjuk látni az egykori járási párttitkárt. Közben, ahogy egykoron a szocialista állampártnak, kezd kialakulni a fidesznek is az urbánus szárnya, tele olyan fiatallal, akinek természetes volt már az egyetemen belépni a KISZ-be, elnézést, a Fidelitasba (róluk itt írtam, mérsékelten hízelgő hangnemben, érdemes Panamajack kommentjét is elolvasni). Lassan tehát kiépül az állampárti struktúra, a vidéki csapattisztekkel, még a keményvonalas Biszku és Komócsin elvtársaknak is megvan a maguk párhuzama Kövér László személyében.

És, akárcsak a régi állampártot, ezt is a Főnök (és a pénz) tartja össze. Ha ő nincs, párt sincs, züllés van, egymás kinyírása, mire az új Horn Gyula össze tudja kapni őket. Addig azonban nagy, minden eszközzel (főleg anyagiakkal) ellátott, és hatékony gépezetről beszélünk, amely csak az Amerikai Népszava hasábjain tud megrendülni, valójában a magyar politikai valóság nagy részét uraló nagyonis élő és félelmetes dologról van szó.

A Jobbik?

A Jobbik kiválóan betölti az egykori kisgazdák és MIÉP után maradt űrt, amely jelentős hatalomhoz juttathatná. Ezért aztán a Fidesz igyekszik is kifogni a vitorlájából a szelet. A Jobbikkal kapcsolatban fontos eloszlatni egy népszerű tévhitet, ez pedig a náci párt bélyeg. Igen, a Jobbikban vannak neonácik. Ugyanakkor a jobbik elsősorban a kisegzisztenciák pártja. Azok a vidéki kisvállalkozók, államtól függő értelmiségiek alkotják a táborát, akiknek van veszítenivalójuk. Modernizáció? Ugyan, valaki garantálja, hogy ezt a kis kozmetikát, ezt a két traktort, ezt az ügyészi kinevezést nem fogom elveszíteni, ez a fontos.

A Jobbik az egyetlen párt, amelyik eséllyel támadja Orbán szavazói törzsgárdáját, ezért a két párt között szabályok nélküli ketrecharc várható, tudják, az a fajta, ahol a beenyvezett kézbandázsba üvegszilánkokat írt a szadista fantáziájú forgatókönyvíró.

A civilek és a Momentum

Ezt a két, mostmár teljesen külön társaságot azért tárgyalom együtt, mert példájukon látszik, hogy milyen magas küszöböt kell átlépni akkor, ha valaki be akar lépni a politika világába. Ott van például Pukli István, aki egész jó beszédeket mondott a tanártüntetéseken, úgy is nézett ki, hogy kibontakozott valami, aztán egy-két rossz mozdulat és már csak erőtlen nyilatkozatokra futja.

A civileknél hangzik el a legtöbbször a „nem politizálunk” fordulat, amelytől az egész Ráérünk Blog idegbajt kap, facebookos mutációnk, a Diétás Magyar Múzsa is azért lett, hogy valahogy értessük már meg a magyar író-olvasó emberekkel, hogy politizálni szent kötelességünk. A közelmúlt kezdeményezései közül egyedül a Momentum lépi át tudatosan a Rubicont. Rögtön megmutatkozik, hogy mennyire más dolog, akár a legnemesebb célért civilkedni, és elkezdeni a szavazatszerzésre törekedni. Hogy mi lesz a Momentum sorsa? Nem tudom, ezer dolgon múlhat.

A hazai társadalmi tényezők

A politikai tényezők tehát, akik már jelenleg is a parlamentben vannak, részei a rendszernek, olyan pártok, akik vagy nem tudják leváltani az Orbán-rendszert, vagy ha le is tudnák, nem jelentenének igazi alternatívát. Ezek a pártok kiválóan megfelelnek a demokratikus látszat fenntartására, létezhetnek, még kegydíjat is kapnak. De, Orbán Viktor, köszöni szépen nem kér többet a politikai váltógazdaságból, nem engedi oda ezeket az erőket a választókhoz.

Magyarország átfogó szociológiai leírása túl nagy vállalkozás volna, és messze túlmutatna ennek az írásnak a keretein. A rendszer fentebb említett Dél-Amerikai párhuzamából kiindulva alapvetően kétféle csoportba lehet mindenkit sorolni a politika szempontjából. Az egyik csoportban vannak azok, akik úgy gondolják, hogy különösebb hatásuk nincs az ország irányítására, a mindenkori uralmat ők nem választják, hanem az velük megtörténik, ahogy a Habsburgok vagy a szovjetek is megtörténtek.

A másik csoport meg az, amelyik a hasonlóakkal összefogva akár tehetne is valamit, de egyrészt pont elég veszíteni valója van ahhoz, hogy féljen, másrészt Orbán mindig kínál valamilyen modus vivendit. Kádár háztáji gazdaságai ma ifjúgazda- és földalapú támogatások és növekedési hitelek, „bepályázó” kiscégek. A vidéki polgármesterek is így-úgy egyenesben tudják tartani településeiket mindenféle infrastruktúra-fejlesztési támogatásokból és közmunka-pénzből.

Vagyis, Orbán a gyűlölt „Brüsszel” pénzéből tartja lélegeztetőgépen nemcsak a pártját, hanem a vidék társadalmi elitjét és középosztályát is. Cserébe elvárja és kikényszeríti, hogy csend legyen. Akárki akarja megverni Orbánt a választásokon, ezeket a rétegeket kell nagyon pontosan felmérnie és megszólítania.

Itt nem elég a „minden tanár/orvos/vállalkozó azt akarja, hogy…” típusú lózung-gyártás. Tudni kell, hogy pontosan mit akar, hány évre adósodott el és milyen papírokat hamisított meg annak érdekében, hogy ezt elkerülje.

Mert ezek az emberek zsarolhatók, és fenyíthetők, és félnek tőle, hogy fenyítve lesznek, ez felmérések nélkül is tudható. Viszont aki először megcsinálja a házi feladatot, és nem puffogtatja a szlogeneket, az meglepő eredményeket érhet el.

A hazai gazdasági tényezők

Ahogy fentebb már jeleztem, itt kell beszélni arról, hogy Magyarország milyen szoros függésbe került a német gazdaságtól. Magyarország (és még pár szomszédja) a német gazdasági sikerek egyik kulcsa, ahol a német nagyiparosok két hónapos óceáni hajókázás nélkül kapják meg a kínai termelési költségeket.

Ha az ember ezt észben tartja, akkor szokott érezni bizonyos viszketést a tenyerében a Süddeutsche vagy az FAZ kioktató cikkeit olvasva, ahol fellengzősen oktatják ORbán Viktort az européerségről. Mert bizony Lebensraum vagyunk. Német gazdasági és politikai befolyás alatt álló terület, ahol számottevő helyi ipari és fejlesztési kapacitás nincsen, helyi érdekérvényesítő képességű polgárság szintén nincsen. Ahogy az előző részben láttuk, ehhez Hitleren kívül bőven kellettek a kommunisták, és a rendszerváltás utáni korruptabbnál korruptabb kormányok is, de a végeredmény ez.

Vagyis, a német gazdasági-ipari elitnek nem feltétlenül érdeke, hogy itt olyan fene nagy felvirágzás legyen. Annyi érdeke van, hogy a beszállítói háttér függő helyzetű cégei kiépülhessenek, ezeknek lehet papíron magyar tulajdonosa, de kit érdekel.

Ez is latin-amerikai párhuzam, a mexikói maquilladorák világa. Ezek a gyárak Mexikó USA-val határos részén vannak, nagy és modern, helyi viszonylatban egész jól fizető munkahelyek, miközben a gépfegyverrel őrzött drótkerítéstől száz méterre már a drogkartellek az urak.

Akárki is akarja Orbánt leváltani, itt nagyon magas szintű diplomáciai tudásra lesz szüksége, mivel a német cégek egyrészt feneketlen pénztárcájú lobbistákkal, másrészt teljes berlini (és brüsszeli) politikai támogatással védik meg a pozícióikat. Tehát, amikor a magyar vállalkozások támogatására vagy igazságosabb adórendszerre gondol valaki, ezt nagyon-nagyon észben kell tartania, és nagyon jól előkészített, óvatos tárgyalási stratégiát kell alkalmaznia, Orbánnak a virtuskodást kizárólag azért nézik el, mert engedelmeskedik. Aki nem engedelmeskedni akar, hanem elérni valamit, annak másik „skillset” kell.

Hasonlóan nehéz lesz átugrani azt az akadályt, amelyet a nálunk működő osztrák nagybankok és építővállalatok jelentenek, amelyek húsz éve részesei a magyar politikai elit – finoman szólva – lekenyerezésének, így abból az irányból is nagyon nagy korrupciós nyomás fog nehezedni bárkire, aki a hatalom közelébe kerül, emlékezzünk csak a jó öreg Alfons Mensdorff-Pouilly grófra, na belőle nagyon sok van.

Konklúzió

Írnám én ezt még nagyon sokáig – csakhát dolgozni is kell – de a rövid lényeg az, hogy nem az Orbán Viktornak drukkoló másfél-kétésfél millió fanatikus szavazót kell megtámadni. Ameddig ők ki nem ábrándulnak, addig focidrukkerként követik őt a megyekettőbe is. A társadalom gondolkodó – és most ne a felsőértelmiségre gondoljunk – rétegeit kell szépen sorban megszólítani, mert ezek az emberek egyben helyi véleményvezérek is. Rajtuk kívül az itt felsorolt tényezőkre kell figyelni, ezek azok a dolgok, amelyekkel a hagyományos pártok nem foglalkoznak, nem értik, nem is akarják érteni őket. Fel kell fogni, hogy az Orbán-rendszer ezekben él, és ezekben lehet megdönteni.

És szerdán megtudom, mit gondol erről Tölgyessy. Az eddigi írásainkból kiindulva, meglepődnék, ha pont ebben nem értenénk egyet.

2017. május 10-én Tölgyessy Péter az Eötvös-csoport előadásán közölni fogja véleményét az Orbán-rendszer működéséről és kilátásairól. A Ráérünk blog szerkesztősége legalább egy fővel képviselteti majd magát az eseményen, de úgy döntöttem, hogy addig is, míg megtudjuk, hogy mit gondol Tölgyessy, én is összeírom, megpróbálom szintetizálni azt, amit az évek során Orbánról leírtunk, vagy megbeszéltünk.

Rendszer?

Az első kérdés, hogy lehet-e egyáltalán „Orbán-rendszerről” beszélni. A válasz igen. Magyarország olyan jellegzetes társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésben él, amelynek az országban mindenki, Orbán legádázabb ellensége is az eleme, és ez a berendezkedés jellegzetesen különbözik minden más ország politikai rendszerétől, akármennyire is csábító egyszerűen „putyinistának” vagy „erdoganistának” nevezni. Kialakulása pedig Orbán Viktorhoz köthető, és vezetőként ő is uralja. Tehát Orbán-rendszer.

Genezis

Ahogy a nácizmusnál, úgy itt is szembe kell nézni egy kellemetlen ténnyel. Orbán Viktor és rendszere nem tőlünk függetlenül történt meg. Nem csak úgy sétáltunk a tavaszi napsütésben, mikor fejünkre esett egy hangversenyzongora. Az Orbán rendszer kialakult. Ezért az Orbán-rendszer megértéséhez legalább részben át kell tekinteni a XX. század magyar történelmét, nem egészen úgy, ahogyan az iskolában tanultuk.

Modernizációs nekifutások

1. A boldog békeidők

A magyar XX. század elején javában zajlik a „boldog békeidők” amelyről oly’ romantikusan szokás megemlékezni. Baross Gábor, Eötvös József (ekkorra mindketten rég halottak) fejlődés, gőzmozdony, Ganz Ábrahám, Hatvany báró, K.u.K robog a gazdaság), minden jó, minden rendben.

Egyrészt ez csak részben volt igaz, a Monarchia nem tudta tartani a lépést a németekkel és az angolokkal, csak nem olyan ütemben maradt le, mint most. Bosznia, Bukovina, és más fejletlen területek pacifikálása még a bőségesen növekedő gazdaság erőforrásait is a kimerülésig lekötötte.

Ráadásul komoly politikai feszültségek halmozódtak. A soknemzetiségű Monarchia magyar elitje nem tudott megegyezésre jutni a nemzetiségekkel. 1892-ben a császárhoz memorandumot intéző román vezetőket csúnyán meghurcolják, és az összes többi nemzetiség is durva elmagyarosítási törekvések elszenvedője. Megjelennek azok a repedések, amelyek majd a trianoni katasztrófához vezetnek. 1883-ban lezajlik a tiszaeszlári per is, az országgyűlésbe több cikluson át bejut Istóczy Győző antiszemita pártja, előrevetítve a későbbi eseményeket.

Az első világháború Ferenc József megreformálatlan Monarchiáját kivérezteti és szétrobbantja. Kossuth Lajos Kasszandra-levele valósággá válik, és egyben biztos lesz az, hogy Magyarország szűkebb nemzetközi környezete nem egymással partnerségre törekvő és gazdasági integrációt építő tartományokból fog állni, hanem egymás létét nagyon sokáig tagadó és egymással ellenséges viszonyban álló nemzetállamokból.

2. Bethleni konszolidáció: haladás helyett keserves talpraállás

A trianoni katasztrófa után teljesen kifosztott ország maradt hátra, amelynek a közjogi rendszere is megrendül. A tanácsköztársaság bukása után a győztes hatalmak is felismerik, hogy Magyarországnak biztosítani kell a létét, különben a Kárpát-medencét nem meggyengítik, hanem a Balkánhoz hasonló tűzfészekké változtatják. Jön tehát Horthy, a király nélküli királyság, és olyan vezetés, amely azzal van elfoglalva, hogy a szétzüllött országot konszolidálja. A kormányzati szintű modernizációs tervek jó időre feledésbe merülnek.

Közép-Európában hatalmi vákuum jön létre, amelybe teljesen természetesen nyomul be a Harmadik Birodalom. A hitleri Németország Lebensraum-igénye teljesen racionális igény, amelyet az is igazol, hogy napjainkra az egykori Lebensraum, mint német gazdasági érdekszféra megvalósult. A különbség az, hogy nem Gauleiterek, hanem a soft power a hatalomgyakorlás módja.

A második világháborús német tervek, és a hozzájuk bilincselt magyar tervek is katasztrófára voltak ítélve és ez a katasztrófa be is következett.

3. Kádár: elit nélküli országtól a féltudású elitig

Régebben már írtunk arról, hogy 1944 és 1956 között az összes progresszív társadalmi réteget Magyarországon vagy kiirtották, vagy elűzték, vagy romlásba kergették.

1956 után olyan ország áll elő, ahol megint konszolidálni kell, úgy, hogy a modernizáció minden addigi vezető társadalmi erejét, a módos paraszttól kezdve a zsidó iparoson, a sváb kocsmároson, a képzett alispánon át a világlátott arisztokratáig, kiiktatták.

A hatvanas évektől Kádár konszolidál, de így is évtizedek telnek el addig, amíg a tanárképző főiskolák és agráregyetemek újra kellő mennyiségű értelmiségivel töltik fel a magyar vidéket. Ez az elit, noha sok gyökere visszamegy a háború előtti elitbe, eleinte nem képes betölteni  fejlesztő-haladó szerepét. Hosszú idő után mostanában tűnik fel olyan politikai erő, amely nagy számban tudhat a soraiban 2-3. generációs fiatal értelmiségieket.

Rendszerváltó erők

De térjünk vissza ’89-be. A rendszerváltásnak olyan ország fut neki, amelyben a kádári erőltetett modernizáció nagyon sok dolgot megoldott, de a társadalmat magát nem modernizálta, a magyar vidék olyan feszültségekkel terhelt, amelyeknek a gyökerei száz évvel korábbra nyúlnak vissza.

A rendszerváltásnak nekifutó értelmiségi elit elittudata is különböző traumákon és kompromisszumokon alakul. Az MDF környékén az engesztelhetetlen kommunista-gyűlölők mellett feltűnnek horthysták, sőt hungaristák is. Az MSZMP nagy öregjeit az ifjú technokraták igyekeznek háttérbe szorítani. Harmadik erőként a budapesti, egykor polgári gyökerű értelmiség tűnik fel, és állítja magáról, hogy a a felvilágosult nyugati eszmék magyarországi letéteményese. Róluk itt írtam bővebben.

A fiataloknak sehol se volt hely. Az MSZP ifjú KISZ-esei elmúltak 30 évesek, több évtizedniy pálya van még előttük. Az MDF derékhada a hatvanas éveiben jár. Az SZDSZ mellett ugyan feltűnnek fiatalok, de 1994-re Orbán Viktor számára világossá válik, hogy liberális pártként a Fideszből soha nem lesz semmi. Sokan Tölgyessy Péternek tulajdonítják azt a váltást, amely megindítja a Fideszt a jobboldal irányába.

A döntés teljesen logikus, ugyanis az MDF-ről kiderül, hogy kormányzóképtelen, a múltban élő párt. A liberális, polgári eszmékről pedig kiderül, hogy normális polgárság hiányában nincsen valódi célközönségük. A magyar társadalom, elsősorban vidéken, olyan jellegzetességeket mutat, amelyeket a nyugat-európai politikai fejlődés évtizedekkel korábban elhagyott és 1968-ban formálisan is lerázott magáról.

A politikus természetes hatalomvágya tehát olyan pályára teszi a Fideszt, amely 1998-ban robbanásszerű sikerre vezet. Torgyán segítségével sikerül megszólítani a vidék jobboldali gondolkodású szavazóit. A Ratkó-unokák generációjának pedig meg lehet tenni azt a fontos ígéretet, amelyre annyira vágynak. Az MSZP-SZDSZ koalíció ’80-as években ragadt szemlélete helyett modernizációt és európaiságot ígérnek.

Az első bukás

2002-ben az orbáni kísérlet megbukott. Orbán már ekkor levonta a konzekvenciát, ideje, hogy 15 évvel később az ellenzéke is megtegye ugyanezt.

A 2002-es bukás egyik oka az, hogy a torgyáni-nép jobboldaliságot nem tudták összeegyeztetni az Európai Unió felé haladó országgal. A legrosszabb dzsentrik módjára basáskodó kisgazda miniszterek a kormány lágy altestének bizonyultak, ahova egy Gálvölgyi János vagy egy Kern András bármikor megerőltetés nélkül tudott szúrást bevinni. Utoljára magyar kormányon ezelőtt Békeffy idejében mertek nyíltan röhögni.

De legalább ilyen fontos ok az is, hogy a baloldal körül csoportosuló értelmiség ellenséges volt Orbánnal szemben. Ennek az értelmiségi rétegnek hagyományosan, Kádár óta előjogai voltak, hiszen ők voltak az európai fügefa levél a szovjet típusú diktatúra előtt. A modernséget, az európaiságot a saját privilégiumukként kezelték, és egyre csökkenő mértékben ugyan, de a mai napig meg tudják a Nyugatot etetni azzal, hogy ők itt országos jelentőségű, progresszív erő, holott rég nem azok. Portékájuk, a sima érintkezés lehetővé tétele a nyugati partnerekkel, jelentőségét vesztette (Orbán szemében mindenképp).

Teljesen érthető, szakmailag és emberileg is, hogy Orbán újítani akart, és nem akart a szoci technokrata háttéremberek rabjaként kormányozni. Megtanulta azonban a leckét: „a szakértelem bolsevista trükk” vagyis az ő pártja soha nem lesz a magyarországi okos párt.

2006: küzdelem helyett háború

A 2002-es bukás után nehéz volt felállni 2006-ra, és 2006 májusa óriási katasztrófát hozott. Kiköltekeztek, nagyon durva kampányt csináltak…és vesztettek. Gyurcsány Ferenc személyében egy Orbánnál is nagyobb populista jelentkezett, és az MSZP a vezetésével nem válogatott az eszközökben.

A Fidesz bukott párt volt, úszott az adósságban, fenyegetett a szétesés veszélye.

Mennyei mannaként hullott alá az öszödi beszéd. Nem tudom, hogy ki szivárogtatta ki, de nagyon kapóra jött annak az Orbán Viktornak, aki akkor élet-halál harcra kényszerült a baloldallal. Sokan hajlamosak elfelejteni, de az addigi élni és élni hagyni szabályait Gyurcsányék rúgták fel. Ha volt is valamilyen nagyvonalúság Orbán Viktorban, annak itt lett végleg vége.

Az azóta eltelt éveket ez, a mindent a hatalomnak alárendelt célelvűség határozza meg. Az öszödi beszéd után, az önkormányzati választásokon a Fidesz ölébe hullottak a vidéki városok, és iszonyatos összegű kötvénykibocsátásaik segítettek rendezni az adósságokat, Simicska Lajos vaskézzel rendbe rakta a pénzügyeket.

Kapóra jött nekik az is, hogy Gyurcsány Ferenc, miután megbukott, még két évig nem mondott le. A közben beütő gazdasági válsággal együtt ez már elég volt ahhoz, hogy megroppantsa, szétzüllessze, béna kacsává tegye a kormányt. Akik akkoriban a politika közelében voltak (én ott voltam) mind emlékezhetnek arra a végtelen impotenciára és züllöttségre, amely az MSZP-SZDSZ koalíció utolsó éveit jellemezte. Közben a Fidesz elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy az ügyészség feletti kontrollt már ellenzékből megszerezze, és ezzel végképp biztossá vált, hogy mindenről Orbán Viktorral kell tárgyalni Magyarországon, minden üzlethez Simicska Lajos beleegyezése (is) kell.

Így következett el a 2010-es választás. Arról, hogy mi és hogy épült ki, arról a következő részben írunk.