Európa jövője – Jamaica?

Itt Ráérünk blogon (és a Múzsán) már elég régóta beszélünk arról, hogy a 2016-os Nagy Populista Áttörés egyáltalán nem a semmiből jött, hanem teljesen logikus következménye volt annak, hogy a nyugati világot a második világháború óta uraló politikai paletta elfáradt. A hagyományos jobbközép-balközép váltógazdaság a két nagy ideológiai áramlat konvergálásával a 90-es évek folyamán értelmét vesztette. Clinton, Blair és Schröder a hagyományos baloldalból gyakorlatilag a jobbközéptől csak részletkérdésekben különböző, ugyanúgy a neoliberális gazdaságpolitikát szociálisan progressziv ideológiával ötvöző „történelem vége” technokráciát kreált. Ez az „összeolvadás” körülbelül 20 éven át egy szinte példátlanul stabil és nyugodt, de ugyanakkor unalmas, rugalmatlan, és a tömegeket a politikától egyre nagyobb arányban elfordító kormányzáshoz vezetett, ami a 2008-as gazdasági, majd a sorozatos világpolitikai válságok által támasztott kihívásokhoz már nem tudott felnőni.

A választók az általuk tehetetlennek és elefántcsonttorony-politizálásba ragadt bürokratáknak érzékelt hagyományos pártokat sorra büntették megalázó vereségekkel – egyre több helyen törtek előre protestpártok, a viccpártoktól kezdve a szélsőjobbos és szélsőbalos alakulatokig. 2016-ban a Brexit-szavazással és Trump megválasztásával úgy tűnt, hogy a nyugati mainstream liberalizmus történelmi vereség előtt áll – 1945 óta először komolyan felmerült a lehetőség, hogy a jövő az egyszer már legyőzöttnek hitt totalitárius ideológiáké lehet. Ez a félelem végül is túlzottnak bizonyult: 2017-ben az osztrák, a holland és végül a legfontosabbnak tekintett francia választásokon a szélsőjobb visszaszorult, és liberális mainstream pártok győztek, méghozzá meggyőző többséggel. Ebből sokan (de nem mi! :)) az a következtetést vonták le, hogy a szélsőjobb kifutotta magát, 2016 csak a körülmények szerencsétlen összejátszása volt, és minden vissza fog térni a normális kerékvágásba.

És akkor jöttek a német választások, ahol a „szabad világ” legerősebb bástyájának tartott országban a jobboldali populisták megint csak történelmi áttörést értek el, és a második világháború óta először komoly parlamenti erővé váltak. Az eddig kormányzó CDU/SPD koalíciónak annyi, Merkel sokáig kikezdhetetlen politikusi imázsa alaposan megsérült. Most akkor mi van? És legfőképpen – mi lesz?

Nos, a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv szerint Németországban „Jamaica-koalíció” fog alakulni, vagyis egy CDU-FDP-Grüne (fekete-sárga-zöld) kormány. Erre sokan már most húzzák a szájukat, mondván, hogy különösen a neoliberális FDP és a zöldek között kibékíthetetlen ellentétek vannak. Pedig bármennyire is meglepő, nagyjából ugyanez a felállás hozta meg Emmanuel Macronnak a győzelmet Franciaországban. A mostani francia kormány ugyanis jobbközép liberálisokból, balközép blairistákból és zöld aktivistákból állt össze, és ugyanez elmondható az LREM pártról is. A holland kormánykoalíció is egészen hasonló képet fog mutatni, ha majd végre összeáll.

Ha belegondolunk, ez az egész nem is túl meglepő. Az európai választópolgárságot ma elsősorban három kérdés foglalkoztatja: a politikai és szociális biztonság (ideértve a migrációs válságot is), a hosszú válság után beindult gazdasági növekedés konszolidációja és az ezzel kapcsolatos modernizációs kihívások, valamint a klíma- és környezetvédelmi kérdések. Ezeket az igényeket pedig eléggé pontosan leképezi egy szociálisan érzékeny, de rendpárti konzervatív, egy dinamikus gazdasági liberalizmust hirdető, és egy progresszív zöldpárt koalíciója. Velük szemben pedig két markáns ellenzéki pozíció foglalható el: a marxista gyökereihez visszatérő, militáns baloldalé (Franciaországban Mélenchon, Angliában Corbyn, Németországban a Die Linke), valamint a jobboldali nacionalista radikálisoké (FN, AfD).

Szóval úgy tűnik, kezd kikristályosodni az elkövetkező évtized európai politikai palettája. Hogy ebbe a trendbe Kelet-Közép-Európa, és különösen Magyarország hogyan tud majd beilleszkedni… na az érdekes lesz.

Kicsi a bors, de van nála egy ász

Feltűnést keltett a Politico cikke, ahol azt írják, hogy Orbán megnyerte a migránsügyi vitát az Európai Unióban és mostmár az általa két éve egyfolytában hirdetett elvek fognak érvényesülni

Biztos vagyok benne, hogy ez az elemzés épp mostanában söpör végig a teljes kormánymédián, Orbán pedig már mondott is egy győzelmi beszédet, ahol még fegyvert és lőszert kért a Rendektől az EU- és migránsellenes dicsőséges kétfrontos háború folytatásához.
Mivel várhatóan a következő hetek slágertémájáról van szó, a Diétás Magyar Múzsa (és kiváló háttérblogja, a Ráérünk blog) kicsit a dolog mögé néz.
Valóban belátta Európa Orbán igazát?
Vezető európai politikusok valóban egyre többet nyilatkoznak olyanokat, hogy közös, megerősített határőrizetre van szükség, hogy a migránsokat meg kell szűrni mielőtt tengerre szállnának, lehetőleg nagy befogadóközpontokban még Afrikában/Ázsiában, plusz szét kell csapni az olyan NGO-k között, és amelyik embercsempészek kezére játszik akár akarva, akár akaratlan, le kell állítani.
Összefoglalva: itt az ideje rendet rakni a migráció nevű kupiban.
Valóban, ezekből a szólamokból jó sokat Orbán használt először, bár a jelen poszt szerzője már a végül érvénytelen migráncsos népszavazás kampányában is leírta, elolvasható az Érvénytelen FB oldalon.
Orbán ekkora zseni lenne? Annyiban igen, hogy meghallja az idők szavát, és sokszor tesz jó lóra. Ezzel az üzenettel valószínűleg megnyeri a 2018-as választásokat.
A nyugati politikusok pedig ekkora hülyék akiknek a szeme elől csak most oszlott el a rózsaszín liberális köd? Nem egészen.
Merkel szemszögéből
Ahhoz hogy megértsük például Németország „nyámnyila” reakcióját, kicsit fel kell vennünk Angela Merkel kancellár szemüvegét.
Németországban a kancellár nem tehet meg bármit, és Németországban milliószám élnek békés, adófizető, német állampolgár muszlim bevándorlók (meg nem békések is, de jóval kevesebben).
2015-ben Németországnak nem a menekültkérdés hosszú távú megoldásával kellett foglalkoznia, hanem azzal, hogy százezres tömegek tartottak a német határok felé. Egyrészt humanitárius katasztrófa fenyegetett, másrészt pedig a BND (német hírszerzés) alighanem a túlórák túlóráit dolgozta, hogy felmérje: melyik maffia, melyik külföldi titkosszolgálat és terrorszervezet szítja a tüzet, kik akarnak ügynököket bedobni a tömeggel, satöbbi. Rendes, becsületes állambiztonsági krízis volt, amelyben Németországnak egy választása volt: beleállni az ütésbe és bízni abban, hogy a világ egyik legerősebb gazdasága és legjobban szervezett állama kibírja lábon. Kibírta.
És (elnézést a durva kifejezésért) kurvára megjegyezte, hogy ebben a szituációban melyik szövetségese mit csinált. A magyar konkrétan a saját pecsenyéjét sütögette a németek kontójára. Természetesen Németországban is volt aki felvázolta az afrikai hot pointok és a közös európai határvédelem tervét, de az európai szövetségesek épp azon versenyeztek, hogy tolják rá a balhét az EU gazdag nyugati országaira, szóval épp nem a nagy összefogásnak volt itt az ideje.
Ráadásul ha Merkel kemény szavakat használ, annak nagyon rossz vége lehetett volna, hiszen német állampolgárokat tehetett volna ki pogromveszélynek, és a hitelességét is aláásta volna, ha nagyívű ígéreteket tesz, anélkül hogy azok politikai és költségvetési megvalósíthatóságáról meggyőződött volna. Merkel egy komoly ország komoly vezetője, nem engedheti meg magának az orbáni nagy szavakat.
Mi változott? 
Sok minden. Előszöris Európa két vezető hatalma, amelyik tényleges súllyal bír a nemzetközi porondon, megfeszítette izmait. Macron elnök első intézkedései közé tartozott, hogy a francia befolyást a frankofón afrikai országokban arra használja, hogy visszafogja a népvándorlást (konkrétan a líbiai hajózásokat miatta fogták vissza a versengő líbiai kormányok). Merkel (megint csak megjegyezve ki a barát és ki az ellenség) kifizette a zsaroló Erdogant. Valószínű, hogy kellő diszkrécióval, de nagyon komoly titkosszolgálati-titkosrendőri akciók zajlottak az embercsempész-hálózatok megtöréséért, főleg az olyan esetek után, mint a halálkamion ügye.
Az akut problémák elhárultak, el lehetett kezdeni a szisztematikus megoldások kidolgozását, az állandósult problémákra. De nem ez a fő változás.
Megújuló EU
A migránsválság az utolsó csepp volt abban a pohárban, amelybe az EU válságtünetei gyűltek. A évek során kiderült, hogy az EU nem tudja kezelni, ha egy tagja domináns (Németország) ha egy vagy több tagja vészesen szervezetlen és szegény (Görögország) ha egy tagja különc és zsarolni akar (Egyesült Királyság) vagy éppen módszeresen az EU ellen politizál, az EU pénzéből (Magyarország).
A migránsválság idején mutatkozott meg, hogy stresszhelyzetek kezelésére is képtelen, és ezzel váltak a válságtünetek a szélesebb tömegek számára is láthatóvá és érthetővé. Nem véletlenül történt a Brexit és volt rá valós esély, hogy Franciaország is EU-ellenes elnököt választ. Orbán pedig – megint meghallva az idők szavát – azóta lett az EU ostora.
Az EU reformja elkerülhetetlen, és a vezető erők között ebben az egyben konszenzus van. Macron víziója a sikeres Franciaországról csak egy megváltozott EU-ban lehet sikeres. Németország, ahol Merkel utolsó, „szoborállító” ciklusára készül, érdekelt abban, hogy befolyását ne csak milliárd eurók mozgatásával tudja gyakorolni, mert azt a német kormányt választó derék és takarékos svábok, bajorok, satöbbik nem nagyon szeretik. Az újabban Juncker szavaival megszólaló brüsszeli apparátus meg érzi, hogy ha nem száll be a reformokba, azok a feje fölött fognak megtörténni, német-francia paktum formájában, mint már annyiszor az EU történetében. Tehát ők is reformálnának.
Pilot project
A létrehozandó „új EU”-nak központosítottabb, hatékonyabb rendszernek kell lennie, ahol a pénz nem az ellenzők csitítására, hanem létező problémák hatékony kezelésére megy el. Ez óriási politikai ellenállással fog járni. Hiba lenne azt gondolni, hogy Orbán Viktor az egyetlen politikus, akinek van vesztenivalója egy erősebb EU-val szemben.
Épp ezért jön kapóra a migráncsügyi összeurópai fellépés, hiszen ennek szükségességét senki sem meri vitatni, és ki lehet próbálni, hogy mennyire lehet nyomást gyakorolni, hogy lehet összerakni egy ténylegesen működő és hatalmat gyakorló (tehát nem a tagállamok között balanszírozó-lavírozó) összeurópai végrehajtó szervet, hogy lehet hatékony katonai és titkosszolgálati koordinációt csinálni. Ez az új EU pilot projectje.
Orbán lapjai
Természetesen ez a projekt nehezen viseli el, ha valaki módszeresen, látványosan szabotálja, és Orbán láthatóan ezt teszi. A fennhangon hirdetett „senkit nem fogadunk be” és „testünkkel védjük meg Európát” szólamok a régi EU fenntartására tett erőfeszítések, valódi jelentésük: „Küldjetek pénzt és mi ellenőrizetlenül el akarjuk költeni valami hangzatos közös célra, de a piszkos munka a tiétek”
Nyilvánvaló, hogy ezt Orbánnak nem akarják megengedni, de nem is tudják, hiszen például nekik olyan apróságokra is figyelni kell, mint a Balkán stabilitása.
Orbán természetesen nem óhajt hősi halált halni Brüsszel falai alatt, hanem játszmázik. Játszmájának lényege az, hogy ha elég hangosan mondja, hogy „én vagyok aki már az elejétől a frankót nyomja, és most ezért meg akarnak büntetni” akkor kellemetlen lesz őt agyoncsapni, mint egy fáradt őszi legyet, EU reformok ide vagy oda. Ezekkel a szólamokkal megnyeri a 2018-as választásokat, utána pedig a szabadságharcot egyik napról a másikra elfelejtve, jó szokása szerint szolgaian végrehajt mindent, amit a nagyok mondanak, és akkor meg már a kutya nem foglalkozik vele. Vagyis, elég kis pontok vagyunk ahhoz, hogy ha Orbán ugatva, de nem harapva jön a falkával, az erősebb kutyák ne bántsák.
Ez a terv. A szokásos futballokos taktika, a sok labdatartásból hozott döntetlen. Csak lehet itt most kevés az ugat de nem harap módszer, és jól kellene helyezkedni. Legalábbis két V4 ország már bedobta a lapjait. Klárika, a magyar fiú ALL IN-T mondott! Nézzük, nézzük, Angela call vagy nem call…
…csak Angelánál revolver is van.

Túlteljesítő nemzettestvérek

A DACA ügy

Amerikában Trump elnök a Kongresszust hívta fel, hogy találjon megoldást a DACA-problémára. A megoldást nem tudjuk, viszont az eset kiváló alkalom arra, hogy beszéljünk pár, Európában és azon belül hazánkban is aktuális jelenségről.

A DACA a Deferred Action for Childhood Arrivals rövidítése. Arról van szó, hogy Amerikában milliószám (bár csökkenő milliószám) élnek „undocumented” emberek, akik illegálisan vándoroltak be az Államokba. Ezek az emberek sokszor családostól, kisgyerekekkel érkeztek, akiknek aztán sokszor születtek a ius soli miatt amerikai állampolgár kistestvérei. Így olyan családok jöttek létre, ahol apa-anya illegálisan dolgozott, a gyerekek meg vegyesen vagy állampolgárok, vagy nem, de mindannyian amerikai iskolába jártak, angol anyanyelvűek.

Az amerikai bevándorlási jogszabályok erre a helyzetre nem voltak felkészülve. Ezeket a családokat a hatályos jogszabályok alapján szét kellett volna szakítani, vagy amerikai iskolákban jól teljesítő tinédzsereket kellett volna elküldeni egy olyan országba, amelynek a nyelvét, szokásait már kevésbé ismerték, mint Amerikáét, amelyet hazájuknak tekintettek.

Obama elnök, elnöki rendeletével úgy döntött, hogy bizonytalan időre elhalasztja (deferred action) ennek a körülbelül 800.000 embernek a kitoloncolását. Az ilyen, törvényrontó hatású döntésekért Trump elnököt szokás kritizálni. Pedig Obama elnök döntésének is van komoly árnyoldala: olyan hosszú ideje van hatályban, hogy de facto törvénnyé vált, és a rule of law hazájában az ilyet nagyon nem szeretik. A jó oldala ugyanakkor az, hogy 800.000 olyan ember van Amerikában, akik kőkeményen bizonyítanak: sokkal nagyobb részük tanul és dolgozik, mint az amerikai átlagnépességnek. Kellemetlen kérdés ez középnyugat fehér felsőbbrendűséget hirdetőinek: ezek mögött a gyerekek mögött ugyan milyen világösszeesküvés van, hogy sikereket érnek el?

Trump elnök nem is meri visszavonni ezt a rendeletet, hanem a Kongresszus elé utalta az ügyet, ahol várhatóan valahogy úgy módosítják a törvényeket, hogy ennek a rétegnek ne kelljen visszamenni.

Mit tanulhatunk mi ebből?

Nemzettudat, nemzettagság, birodalmi lét, birodalmi állampolgárság

A felvilágosodás és a nemzetállam egyik vívmánya a birodalmakkal szemben az volt, hogy nem differenciált a polgárok között. A nemzet tagjai egyben állampolgárok is, szavazati joggal, meg minden egyéb joggal. A polgárjognak nincs előszobája, nem lehet elveszíteni, előbb fejez le valaki a nemzet, vagy zár koncentrációs táborba, minthogy megfossza az állampolgárságtól.

Ennek a maga idejében vitathatatlan előnyei voltak, komplett nemzetek jöttek létre azáltal, hogy korábbi alattvalók váltak büszke és egyenlő szlovák, román, német stb. állampolgárokká. A jóléti állam működéséhez is hozzátartozik, hogy a nemzet tagjait  egyenlő jogokban részesíti, tehát nem marad le senki azért, mert ő betelepült bergengóc, mert a nemzet befogadta, az állampolgárságával együtt egyben nemzettagságot is kapott, így részesül minden jóban, amiben mi is részesülünk. Legalábbis ezt mondja a jogi vélelem.

A valóság ezzel szemben az, hogy a nemzettagságot nem osztják ingyen. Még szerencsésebb a helyzet ott, ahol a nemzet kultúrnemzet (aki magyarul beszél, az magyar, dacára annak, hogy a nagyfater Szklenárcsikról magyarosított Sebőkre, és az másik nagyfatert Hubernek, az egyik nagymuttert meg Stovodának hívták). A vérségi-származási nemzeteknél (német, olasz) az ember kb a hatodik generációban szűnik meg Ausländernek lenni (ha megszűnik…).

Nemzettagság vs. szabad mozgás

Az Európai Unióval eleve megváltozott a helyzet: vajon ugyanazokkal a jogokkal bír az Angliában dolgozó lengyel vagy magyar, vagy a Németországban dolgozó kiküldött magyar szakmunkás, mint a helyiek? Vagy létrejött egy réteg, amelyik ugyan ott élhet és dolgozhat, de a papírjai nem ugyanazok, mint a többiekének? A hivatalos válasz természetesen a teljes jogegyenlőség, azonban a gyakorlatban mást gondolnak erről a tagállamok és másképp is próbálnak rá reagálni. (például ez a kérdés volt a Brexit-kampány egyik fő témája)

A bevándorlás ezért is jelent óriási stresszt a nemzetállamokból álló Európára, hiszen ezeknek az államoknak a jogrendszere nincs felkészülve arra, hogy a nemzettagság és az állam területén tartózkodás jogcíme terén különbséget tegyen.

Nem így a birodalmak

A birodalmak egyik fontos ismérve, hogy funkcionális egységet alkotnak, és nem valamilyen közös származási vagy nyelvi rendezőelv alkotja a gerincüket. Hanem valamilyen eszme, (pl. Amerika esetében az alkotmányos hagyomány) de lehet egy birodalom vezérelvű is, még ha ez a nyugati világban szerencsésen ki is ment a divatból.

A birodalom az alattvalójától hűséget, munkát és a birodalmi eszmében osztozkodást vár el, és kevesebbet foglalkozik azzal, hogy az alattvaló milyen nációhoz tartozik. Ha nem pont a birodalom fő nációjához, az se olyan nagy gond, legfeljebb bizonyos magasabb pozícióktól zárja el, de néhány generáció alatt, ha akarja és tudja, felküzdheti magát ide.

Ennek megfelelően a birodalmakban természetes a közjogi egyenlőtlenség, vagyis az, hogy a birodalom területén élők és dolgozók (vagy akár a birodalomért harcolók) nem rendelkeznek az „állampolgárság” nemzetállami értelemben vett teljességével. Gyakran (ma már ritkán) még a teljes személyes szabadsággal sem.

A jelenség egyik mellékhatása, hogy a korlátozott jogokkal bíró rétegeknek van veszítenivalója, hiszen korlátozott jogaiknál fogva könnyebb őket kitoloncolni, megbüntetni, velük szemben „en masse” törvényeket hozni anélkül, hogy az a formális jogállamiság követelményeit sértené. Hiszen eleve, mit keresnek ezek itt, ha még állampolgárságuk sincsen?

A bevándorlás kezelésének is eltérő módját okozza az állampolgárság eltérő megközelítése

A birodalmakba érkezők viszonylag könnyen kaphatnak olyan státuszt, amely helyben maradásukat és anyagi boldogulásukat lehetővé teszi. Amerika annyira azért nem kapkod leállítani a tömeges bevándorlást, amikor abból fillérekért dolgozó munkaerő lesz. A franciák üzemeltetik az idegenlégiót, ahol tíz év kemény katonai szolgálat alatt úgyis kiesik a rostán az, akiből nem lenne jó francia. Ha a tíz év alatt hibázik, el lehet zavarni, bármiféle jogi következmény nélkül. A németek se akkor akarják megvédeni magukat az Ausländerektől, amikor azok a német bér harmadáért-negyedéért dolgoznak.

Ugyanakkor ez a státusz kellően bizonytalan ahhoz, hogy a bevándorló „vigyázzon magára” hiszen nem részesül a nemzet tagjainak járó védelemben, sokkal könnyebben kitoloncolható, megbüntethető, mint egy „full” állampolgár.

A legtöbb, kicsit is birodalom módjára működő (tehát a kultúr- vagy származási nemzetbe foglalható embereken túl a területén valamiért embertömegeket megtűrő) országban vagy jogi vagy csak gyakorlati lépcsői vannak a teljes állampolgárság megszerzésének. Ezek közös vonása, hogy a lépcsőn haladóktól „overachievement” az elvárás, vagyis az, hogy túlteljesítsék a nemzettagság követelményeit.

Túlteljesítők

Ezt pedig ezek a rétegek a státusvesztéstől érzett félelmükben meg is teszik. A magyar és lengyel bevándorló Angliában a legjobb munkaerő. Szorgalmas, megbecsüli magát, nincs balhé, a legnagyobb baj velük, hogy egymás között furcsa nyelven karattyolnak és időnként furcsán büdös dolgokat esznek-isznak, de amúgy tisztábbak, szorgalmasabbak, iskolázottabbak a helyi alsó-alsóközép rétegnél. Ugyanígy az „isten lábát megfogó” Németországba kiküldött munkavállalók. A nagy részük igyekszik megtartani a jogot arra, hogy kint legyen, és egy részük majd próbálja a helyzetet állandósítani, hisz látja a német kórházat, német iskolát és önkéntelenül is összehasonlítja a magyarral…

És, ilyenek a DACA alapján Amerikában maradt gyerekek is. Esetükben is érvényesült az „up or out” elve, tudták, hogy a jeles osztályzat alternatívája valami földcsuszamlás által félig elmosott falu a festői Guatemalában. Pont úgy, ahogy száz éve pontosan tudták, hogy a heti húsz dolláros meló alternatívája a cselédfalu valahol a festői Nógrádban vagy Gömörben…

A problémát az jelenti, hogy a világválság előtt az undocumented bevándorlás Amerikában tömeges volt, és akkor annyira nem is zavart senkit, mert kellett az ember. Most viszont okozott egy demográfiai púpot, tele jó amerikaival, akikkel hirtelen, egyszerre kell valamit kezdeni. Miközben ugye komplett államokban van százezres támogatottsága a barna veszedelem ellen tüntető neonáciknak.

Túlteljesítő újak, lecsúszó patríciusok

A társadalmi feszültség másutt sem ismeretlen, hiszen a nemzetállami és a birodalmi állampolgárság-fogalom között mindenütt vannak súrlódások. Mindenütt fennáll az a probléma, hogy a nemzettagságba beleszületik egy olyan réteg, aki púp az állam hátán, nem tanul rendesen, nincs szükség rá a munkaerőpiacon, és esze ágában sincs feladnia semmit sem a nemzettagság privliégiumaiból (miért is tenné…)

Kontrasztként pedig ott vannak a túlteljesítő bevándorlók, akik elvállalnak bármilyen munkát, spórolnak, és igyekeznek mindent megtenni a maradásért. Befizetik az adót, miközben igyekeznek keveset elvenni a közösből.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan bevándorló, amelyik csak a segélyért jön, és nincs olyan bevándorló, amelyik büszkén hirdeti a saját kulturális felsőbbrendűségét. De ha jobban megnézzük, az ilyen bevándorlók jellemzően ott vannak, ahol a fogadó nemzet tagjai önnön felsőbbrendűségüket hirdetik és megvetik a bevándorlót, illetve ahol a jog még nem alkalmazkodott a helyzethez, és mindenkit egyenlően részeltet a nemzettagság előnyeiben.

A DACA-ügy Kongresszus elé kerülésével egy időben zajlik Németországban a vita arról, hogy a menekülteknek járó segélyeket tán le kéne vinni legalább az EU-átlagig és hogy a végtelen mennyiségű kitoloncolás elleni jogorvoslatot vissza kellene nyesni a normál német jogállami szintre (tehát úgy három fényévvel a magyar fölé…). Vagyis létre kellene hozni azt a helyzetet, amikor a bevándorló egyetlen választása, hogy jobb német legyen a legjobb németnél, különben megy haza.

Konklúzió?

A Ráérünk blog elemzései a legritkább esetben tudják megmondani, hogy mi lesz. Azt azonban tudjuk, hogy mi nem lesz. A nemzetállamok Európáját alapjaiban fogja átalakítani az a reakció, amelyet a bevándorlási nyomásra fog adni az Unió. A DACA-ügy pontosan mutatja, hogy a (magyarral ellentétben tényleg…) gránitszilárdságú amerikai alkotmányosságot is milyen kihívások elé állítja, ha hirtelen milliók sorsáról kell jó és emberséges, de az ország érdekét is szolgáló döntést hozni.

Ezeket a döntéseket, előbb vagy utóbb Európa is meg fogja hozni, már ha nem akar  a bevándorlás által tönkretett, egymással háborús feszültségben élő nemzetállamok mozaikjává válni. Nem lesznek önálló, vidám kis nemzetállamok, ahogy Móricka elképzeli. Ugyanis egy nemzetállamot, legyen akár akkora, mint Németország, egyszerűen agyonnyom a bevándorlás. Ez a történelem szava, amelyet elég sok helyen hallanak. A magyar kormány süketnek és hülyének tetteti magát, de ez se nem új, se nem meglepő…