Ad maiorem Dei gloriam

A mai posztomat ez, a Tombor Andrásról szóló index-anyag váltotta ki, de már egy ideje figyelem a folyamatot, és – noha részese sose lettem – eleget éltem a közelében, hogy talán tudjak róla írni.

A katolikus befolyás intézményei

A címet a jezsuitáktól kölcsönöztem, akik a katolikus egyház egyik régi olyan irányzata (rendje, csoportja) amely többek között a katolikus egyház világi befolyását próbálja növelni. Oktatói tevékenységükről csak jókat tudok mondani (egyik diplomám egy jezsuita egyetemen szereztem) de az intézményeikben szerepet kap a közösségképző-nevelő munka, amelynek eredménye az, hogy számos, a közéletben utóbb jelentős szerepet játszó fiatal itt kapja meg a közéleti szerep alapját képező érték- és kapcsolatrendszert.

A jezsuitáknál modernebb és sokak áltól (a katolikusokhoz fűződő viszonytól függően) hatékonyabbnak vagy veszélyesebbnek tartott szerveződés az Opus Dei, amely a nyilvánossá vált (illetve nem nyilvános, de elpletykált) adatok alapján sikeresen termet olyan hálózatot, amelynek tagjai az egyházi rendnek nem tagjai, ám közéleti tevékenységükben szintén Isten nagyobb dicsőségére, vagyis az Anyaszentegyház érdekében tevékenykednek, ám ez esetben szervezett és közvetlenebbül irányítható hálózatként.

Ezt egészíti ki a tanító rendek által üzemeltetett középiskolák hálózata, amely nálunk főleg a bencéseket, a piaristákat és a cisztercieket jelenti.

Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a XX. század egyik legnagyobb formátumú magyar katolikus papját, Erdő Péter bíborost, aki amellett, hogy rendkívüli tudású egyházjogász, kiváló példája annak, ohgy hogy kell rendkívüli türelemmel, és kitartó munkával az egyházi befolyást olyan szintre hozni, amilyen szinten Mindszenty fénykorában sem volt.

Hazánkban egyedül a katolikus egyház rendelkezik teljesen kiépített utánpótlás-nevelő programmal. A poszt elején említett Tombor-portré csak az egyik illusztrációja annak, hogy milyen jól működik ez a rendszer.

A rendszer működése

Kezdődik az egyházi alsó- és közép iskolákkal. E körben Lázár János szólta el magát a minap. Valóban, immáron százas nagyságrendű általános iskolában folyik a gyerekek „rendes kereszténnyé nevelése” vagy mit is mondott Lázár. Ezzel önmagában semmi baj nincsen.

Innen tudnak szemezgetni azok egyházi gimnáziumok, amelyek a szocializmus idején gyökerező, jó állami gimnáziumok lassú hanyatlásával egyre inkább a kitörés kizárólagos lehetőségévé válnak. Itt már tudatos felkészítés folyik arra, amit úgy nevezhetnénk: a katolikus értelmiségi szerepe a közéletben.

Ennek a csúcsa pedig a Pázmány egyetem, amely a két évtizeddel ezelőtti kiröhögött diplomagyárból szép lassan elnyerte a komoly egyetem státuszát. Itt pedig már nemhogy felkészítés, hanem válogatás, és egyes emberek konkrét „elindítása” zajlik.

Ennek a rendszernek a termékei egyelőre inkább a második vonalban kapnak szerepet, de ott egyre meghatározóbbak. Minden elsővonalbeli fideszes háttércsapatában ott vannak, de néha már visznek nyilvános szerepet is, mint Rétvári Bence vagy Kocsis Máté (mindketten fölöttem jártak a Pázmány jogi karán). Jellegzetes példa a maga módján Tombor András is, aki lelkesen háttéremberkedik, hol több, hol kevesebb sikerrel (mint pl. az UD Zrt. ügyben, amely, ha nem lett volna tragikus, az évszázad magyar politikai vicce lehetett volna)

A konkurencia hiánya

Kérdés, hogy baj-e az, hogy Magyarországon a Katolikus Egyház jól szervezett, és nagy számú kádert kibocsátó, a befolyását kiterjesztő rendszerrel rendelkezik?

A válasz: Önmagában ez nem lenne gond, számos országban tudott ez kiépülni, létezik ezt Németországtól kezdve Amerikán át Franciaországig sok helyen. Sok helyen megvan a katolikus értelmiséginek ez a jól kiépített útvonala az érvényesülés, a befolyás felé. Sőt, Magyarországon részint a hagyományaink részint Kádár János miatt nem lehett bigott szentfazék módjára keresztény politikát csinálni, mint teszik az Lengyelországban.

A gond az, hogy nálunk ennek nincs konkurenciája. Ez a katolikus befolyáscsináló rendszer ugyanis abban az értelemben nagyon flexibilis, hogy szinte bármilyen politikai rendszerben elműködik, legfeljebb az intenzitása kötődik ahhoz, hogy mennyire dolgozhatnak szabadon.

Minden más rendszer viszont a világi hatalom valamilyen meghatározott formájához van kötve. A Kádár-rendszer világi elitgimnáziumai és szakközépiskolái csak abban a rendszerben tudtak jól működni, továbbélésük nagyban függ attól, hogy a vezetőik milyen úton-módon tudták együtt tarani a tantestületet és új patrónust találni az iskolának. Ráadásul, mire ez két évtizeddel a rendszerváltás után nyugvópontra jutott és kialakult ezeknek az iskoláknak a működése, jött a KLIK és mindent újrakevert.

Az összes többi ilyen rendszer pedig a nyugatos polgári rend és szemlélet gyermeke. Németországban az ottani kiváló katolikus középiskolák és egyetemek mellett ott vannak a protestáns társaik, csak ahhoz nagyszámú, gazdag és mérsékelt protestáns polgárság kell, melynek hiányában pl. nálunk a református egyházat oly könnyen tudják meghatározni a habzó szájúak.

Amerikában a Katolikus Egyház csak egy a számtalan vallási vagy világi társaság közül, amely egyetemeket és klubokat finanszíroz, a mormonoktól a zsidókon és a szabadkőműveseken át a mindenféle protestáns irányzatokig, így ott sem egyedüliként termelik a későbbi befolyásos embereket.

Franciaországban a grandes ecoles, Angliában az oxbridge iskolák, Amerikában az ivy és public ivy egyetemek (illetve főleg délen a helyi keményfejű állami egyetemek) a belépők az elit világába, a katolikus iskolák emellett léteznek, a rendszer egyik elemeként.

Nálunk jelenleg kizárólag a Katolikus Egyház képes ilyen rendszert működtetni, és a rendszerből kijövő embereket csúcsra juttatni. Ezt egyébként Orbánék felismerték, az NKE létrehozása kísérlet egy afféle káderképző csúcsszerv létrehozására, csakhát az emberanyag…na az majd a bencésektől meg a Pázmányról fog jönni.

Ráadásul, amint azt a Tombor-portré is mutatja, az ilyen intézmények akkor érnek valamit, ha a falaik mögött gondolati szabadság lakik, lehet vérre menő vitákat folytani, annak ellenére, hogy az iskolát valamely idológiai irányzat szponzorálja. Nem volna szégyen ezt tőlük eltanulni.

Az ottani Orbán

Régóta figyeljük már a jelenséget, de most Francois Fillon előválasztási sikere után különösen szép gellert kapott a dolog. Nevezetesen az, hogy a magyar politikával foglalkozó közönség különböző politikusokba simán belelátja Orbán nagy nyugati barátját, sőt magát Orbán Viktort.

Eközben különféle nyugati lapokba itteni pártlapokat látnak bele, megfeledkezve arról az apróságról, amelyet szabad sajtónak hívnak, és nálunk nincsen. (és nem, attól, hogy van pár függetlenebb médium, az még nem szabad sajtó)

Az „ottani Orbán” rendszerint belerúg a bepunnyadt helyi elitbe, és az ország felrázását tűzi a zászlajára. Eddig rendben is volna, a mi Orbánunk is hasonlókkal kampányolt.

A vidám percek akkor kezdődnek (most jönnek Panamajack gyűjtései) amikor „Fillon majd visszacsinálja Trianont” illetve Fillon Putyin barátja, Trump és Fillon majd rendreutasítja Merkelt. De volt már a mi barátunk Nigel Farage is, aki ugye abból él lassan harminc éve, hogy burkoltan, de folyamatosan a sok kelet-európai bevándorló hazazavarásával kampányol.

Barátunk és „ottani Orbán” Donald Trump, akinek politikai szándékairól vajmi keveset tudni, de annyit biztosan, hogy Kelet-Európára nem akar sok erőt fecsérelni, oldják meg a németek, nevezetesen a Bundesmutti. A Bundesmutti nem „ottani Orbán” mivel a nyugati  nagyhatalmi politikusok közül egyetlenként ő van direkt kapcsolatban az itteni Orbánnal és hát nem kedves vele, amikor az itteni Orbán, egy kis(mikro)hatalom miniszterelnöke, keresztbe megy a nagyhatalmi érdekekkel.

Az összes többi „ottani Orbán” számára mi kis pont vagyunk, és mindaddig, ameddig Kelet-Közép Európa stabilitását nem veszélyeztetjük, a kutyát sem érdekli, hogy ki Magyarország miniszterelnöke. Főleg nem az „ottani Orbánt” aki rendszerint azzal nyeri a választásokat, hogy nem fogja a gazdag nagyhatalmak pénzét, mindenféle Orbánokra elkölteni.

Az „ottani Orbán” szeretése afféle ártatlan hobbi, sokkal ártatlanabb, mint amikor itteni baloldali értelmiségiek (úgynevezett, naná) mennek házalni az „ottani Hornhoz/Gyurcsányhoz/Medgyessyhez” hogy ugyan 1) ugyan küldjön már egy kis pénzt, de legalább a lányuknak intézzen el egy ösztöndíjat 2) valahogy hasson oda, hogy az itteni Orbánt takarítsák már el, hogy lehessen munka nélkül választásokat nyerni.

Ettől azonban még nagyon sok ember, aki örül az „ottani Orbán” sikereinek, fogja átélni azt az érzést, amelyet a magyar szkinhedek éltek át akkor, amikor 1) rájöttek, hogy van szerb meg szlovák szkinhed is, és az magyarokat akar verni 2) az angol szkinhedek szerint a magyar, a szerb, meg a szlovák szkinhed is bugris kelet-európai paraszt. És olyankor zökken egyet a világkép.

Elmegy a vonat

1992-ben, miközben Magyarországon még az volt-a a téma, hogy most, hogy a csúnya bácsik már nincsenek, inkább kakastollas kalpag vagy amerikáner barrett-sapka legyen a rendőr fején, esetleg maradjon az orosz pilotka-sapka (maradt az orosz pilotka-sapka) az európai integráció fontos lépést tett. Megszületett a maastrichti szerződés és vele az Európai Unió.

Felemás dolog volt ez. Jacques Delors, az Unió történetének eddigi legfontosabb embere nagyon sok problémát megoldott. Az új szervezetet a folyamatos brit vétók már nem tudták blokkolni, a belső piac szép lassan kiépült, és a küszöbén álltak annak, hogy az Európai Unió ne csak nevében legyen szupranacionális szervezet, hanem elveiben, működésében is.

A Szovjetunió szétesése, Németország igénye korábbi érdekszférája elfoglalására, és a volt keleti blokk államai káoszba süllyedésének megakadályozása eltérő igényeket támasztott. Az az Unió, amelyik még nem volt „kész”, bekebelezte ezeket az országokat. Ebbe a terjeszkedésbe a működésképtelenség bele volt kódolva.

Világos volt, az elejétől kezdve, hogy például abban az országban, ahol az „ellenálló” (valójában állami fizetést húzó) bölcsészt egy pufajkás kommunista, majd a „radikális ifjú” (valójában a régi állampárt klasszikus káderkeltetőjéből indult) miniszterelnök váltotta, nem lehet olyan integrációt csinálni mint Európa két ipari nagyhatalmában.

Tegnap a francia jobboldal előválasztásának első fordulájt Francois Fillon nyerte, Franciaországban szokatlannak számító programmal. Ennek a programnak része az is, hogy Marianne a továbbiakban nem óhajt mindenféle Kelet-Európai kuplerájok gardedámja lenni, ellenben az európai integrációban továbbra is érdekelt.

Amerikában Trump győzelme azt a politikai irányt látszik hozni (bár ebben az egyenletben még mindig vannak ismeretlenek) hogy erejét nem fogja fecsérelni Németország hátsó udvarára. Ebből Magyarországra továbbra is az André Goodfriend-i értelemben vett pofonok maradnak majd, de egyébként Putyin megtartása ott, ahol most van, abszolút német (uniós) érdek és feladat lesz.

Adott tehát az európai integráció magasabb foka, ahol ráadásul – eltérően Delors hivatali idejétől – most nem kell küzdeni a brit vétókkal, a britek a „take it or leave it” helyzetbe manőverezték magukat. És adott az, hogy Putyin minden kardcsörgetés ellenére nem elég erős, hogy kiterjessze az érdekszférát oda, ahol az 1991-ben összeomlott. A saját országának problémái és az olajár adott neki annyi gyomrost, hogy meg lehet vele egyezni. És adott Amerika, amely a Jó és a Rossz szokásos csatáját a Dél-Kínai tengeren fogja most megvívni.

Ebből az jön ki, hogy az EU hozzáállása térségünkhöz alapvetően meg fog változni. Mostanra nagyjából minden politikai erő (néhány hagymázas idiótát, leszámítva, pl. a magyar baloldal pártjai) tudják, hogy nem lesz itt integráció, meg euró, meg kolbász és kerítés. Szép csendes megegyezés lesz Putyinnal, hogy Lengyelországot, Csehországot és a Baltikumot felejtse el, Szlovákia, Magyarország, Románia, a balkáni országok pedig olyan területek lesznek, ahol a német üzleti érdek érvényesülése mellett van tere az orosz politikai érdek érvényesülésének is. Ukrajnát szépen csendben az EU feladja.

Ezzel a manőverrel véget lehet vetni az orosz titkosszolgálatok folyamatos szarkavarásának a térségben, és diszkréten kijjebb lehet szorítani a Balkán-vasutat építő kínaiakat. Putyin odafigyelhet a „lágy altest” diktátoraira, Petike közép-ázsiai túrái megritkulnak majd.

És nekünk ez a legjobb forgatókönyv, mert egy Le Pen vezette Franciaországgal küzdő EU meg aztán teljesen kapát-kaszát eldob a térségünkben.

Akárhogy is, Magyarország elfehéredő ujjakkal kapaszkodik az egyre inkább nyugatra tartó vonat utolsó kocsijába és próbál legalább az ütközőre felugrani.

Most jön ki az, hogy nem elég nyugatra vágyni, oda is kéne tartozni. Ehhez képest 25 év alatt sikerült szétverni a lakosság anyagi biztonságát és megrendíteni a hitét a pénzügyi kultúrában. Sikerült a hadsereget a VSZ-rendszerrőln nem NATO-ra átalakítani, hanem helyette teljesen szétzülleszteni. A bíróságokat a jogviták gyors és szakszerű eldöntéséről leszoktatni. A szociális hálót darabokra tépni. Az ipart, az oktatást szétverni.

Fölösleges azon sajnálkozni, hogy ezt Orbán az utóbbi hat évben, vagy a szocik előtte nyolc évig csinálták. Ez a szétverési periódus legalább a hetvenes  évek végéig visszavezethető. Az eredménye az, hogy a nyugattal való gazdasági integrációnk kimerül a nyugati diszkont boltláncokban vásárlásban és nyugati összeszerelő üzemekben dolgozásban.

Persze, ha megint az orosz érdekszférában találjuk magunkat, akkor majd megint szidhatjuk az önérdeket kergető, Bűnös Nyugatot, amelyik a Marshall-segély többszörösét adta ide, hogy felzárkózhassunk, és mi ebből elvtársi nyaralókat, térkövet, gucci táskákat és makkos cipőt vettünk. Meg persze pártközeli üzletemberek lányainak és szeretőinek tévécsatornát, óriási, tízmilliárdos Barbie-házak mintájára. De a Bűnös Nyugat a hibás, mert a magyarok sose hibásak.

A nagy nyereségadó-csökkentés tisztáldozat a táblán, kísérlet arra, hogy a lehető legtöbb nyugati tőke idevonzásával, ha farvizen is de benne maradjunk abban az Európában, amely elég valószínűen erős német-francia-benelux integrációból és az ezt körülvevő periférfiából fog állni. Egy EU-Putyin kiegyezés elvágja a kínai és a mindenféle egyéb keleti vonalainkat (amelyek eddig is csak inkább látszólagosak voltak) vagyis a következő 10-15 év magyar kormányai zéró mozgástérrel fognak rendelkezni a nemzetközi színtéren.

A rossz hír az, hogy – ellentétben sokak reményeivel – senki sem fog nyugatról az itteni politikai áramlatok útjába állni, hiszen Orbán Viktor számtalanszor demonstrálta, hogy kellő erővel kezelve abszolút kezelhető politikus. A visszaállamosítások révén bőven van a kezében alkualap, az elvtelenül levitt nyereségadó mellett csak arra kell vigyáznia, hogy éhínség és járványok ne legyenek.

A jó hír az, hogy ellentétben 1956-tal, nincs itt megszálló hadsereg és várhatóan nem is lesz. Egy orosz és egy német bólintást minden olyan kormány megkap, amely a generál status quo-n nem változtat. A mozgásteret lehet tágítani, lassú, higgadt újjáépítéssel. Az átrendeződések eredője ugyanis arra mutat, hogy nagy szerep- és hangsúlyváltozások lesznek, de nagy európai háború nem lesz. Ha így lesz, akkor vannak esélyeink. Nagyon-nagyon hosszú távon. Viszont elcseszni őket nagyon rövid távon lehet.

Ha újra Delors-szerű éra jön, most a két szép szemünkért nem vesz fel minket a busz. Jegyet kell venni. Vagy rázni az öklünket a két, távolodó piros lámpának.

 

 

Szokásos szombati unalmas: Az elgyurcsányosodásról

Az Economist egyik friss elemzésében (igen, ilyenekről szoktunk Panamajack barátommal diskurálni) arról ír, hogy mekkora hiba lenne az amerikai demokraták részéről azt gondolni, hogy Bernie Sanders és csapata kezébe kell adni a karmesteri pálcát, hiszen ő biztosan megverte volna Trumpot, nem úgy, mint Hillary Clinton.

Ezt azzal indokolják, hogy Sanders valójában maga is populista programot hirdet, csak más hangsúlyokkal, mint Trump, és ellentétben Trumppal, aki minden bazárisága ellenére tapasztalt, pragmatikus üzletember, Sanders egy álmodozó idealista (vagy ahogy múlt szombaton neveztem: szalonbakunyinista)

Az Economist igazságának belátásához fel kell eleveníteni azt, amit a múlt héten írtam. Lényeg: a választó nem hülye. Illetve egyes választók lehetnek hülyék, de a nép szava, az nem hülyeség.

A demokrácia ugyanis nem a hatalom gyakorlásának formája, mint a neve mutatja (kratein – uralkodni) hanem a hatalom kontrolljáé. A demokrácia a kapcsolat a spenótot megenni nem akaró gyerek és a gyerek szervezetének megfelelő vastartalmáról gondoskodni óhajtó szülő között.

Azt pedig tudjuk, hogy noha a gyerek képes sima érzelmi zsarolásból is sírni, ha a gyerek sokat sír, ott a szülőnek kell kitalálni valamit: elvinni orvoshoz, végiggondolni mit csinál rosszul, esetleg szétnézni a spenóttól eltérő ízű, magas vastartalmú bébiételek között. De a gyerek vastartalma fontos.

Trump győzelme lényegében azt mutatja, hogy a gyereksírást túl sokáig nem vették komolyan. Persze, hogy bőg, de ledugjuk a torkán a spenótot, mert attól lesz szép és okos. Aztán a gyerek valahogy nem akart szebb és okosabb lenni, pedig a spenót lassan a fülén jön ki. A politikai elit addig-addig nem foglalkozott a gazdasági szerkezetváltás, a világpolitika átalakulás és a technológiai forradalom veszteseivel, míg Ödönke fogta magát, és szépen leverte a spenótos tányért a földre, és megválasztotta azt a bácsit, aki azt mondja, hogy lehet szépnek és okosnak lenni kizárólag nutellás keksz fogyasztásával.

Sanders és a neoszocialista baloldal ajnározása azonban nem megoldás. Más megfogalmazásban ugyanis, de pont ugyanazt a mumust, ugyanazt a „rendszert” teszik meg ellenségnek, és ugyanúgy mélységesen spenótellenesek.

Ilyenünk volt nekünk is, amikor a szocpárt Orbán Viktor ellenében előrántotta a kalapból Gyurcsány Ferencet (illetve ő kiugrott a kalapból, amelyen a szocpárt ült, hogy pontosak legyünk) és megindult a Make Hungary Great Again bullshit-vetélkedője, melyet aztán Orbán Viktor nyert meg, és azóta is a teljes magyar „baloldali, européer, demokratikus” elit azt várja, mikor lesz neki megint olyan champion-ja, aki le tudja tromfolni Viktort.

A megfelelő lózungok keresése közben az egész elit elsivatagosodik, hiszen a gazdaság irányából senki sem akar kooperálni olyan politikusokkal, mint pl. Mesterházy „fenntarthatóbb rezsicsökkentés” Attila, Molnár „megúsztam” Gyula,  Baja „szavazz ránk és majd meglátjuk” Ferenc vagy Gyurcsány „sokak Magyarországa-rikárdó-villanygitár-vadaiági” Ferenc. De a nép se bízik bennük, hiszen a nép már szavazatával eldöntötte, kinek hiszi el, hogy nem kell megenni a spenótot.

A nép hülyének nézésével összevethetően nagy hiba tehát, ha azt gondoljuk, hogy a népet jobban el tudjuk kényeztetni, mint ahogy már egyszer elkényeztették, mert ezzel csak a politikai élet teljes kiüresítését érjük el.

Mindenki tudja, aki tanult közgazdaságtant, hogy az árversenynek egy győztese van, amely győztes végül felzabálja a többieket, mint teszi ezt most a Fidesz a Parlamentben. Az árversenyt ideig-óráig a kartell megakadályozza, mint tette azt Magyarországon 2010-előtt.

Amikor viszont az árversenyző mindent alárendel annak, hogy az ő portékája legyen mindenütt elérhető, akkor az okos versenytárs, kilép a versenyből, mert tudja, hogy a nagy versenyző árujánál is olcsóbb áru már hiteltelenül silány lesz, ld. pl. „fenntarthatóbb rezsicsökkentés”.

Az amerikai de a magyar ellenzéknek is az lenne a feladata, hogy olyan témákat, olyan megoldásokat találjon meg, ahol a populizmus dübörgése kevésbé hallatszik. Le kell menni az alapokhoz, új embereket kell megszólítani és velük együtt olyan dolgokat mondani, amelyek nem a hangosabb üvöltést váltják ki, hanem az „aha” pillanatot, amikor a választó azt mondja: várjunk csak, én erre nem is gondoltam.

És a haza fényre derül.

 

 

A Jedik, a papucs és az éremeső

Hargitay András és Gyárfás Tamás nem érti, hogy mi van. Nincsenek konkrétumok, mit szeretnének ezek a bugyuta úszócskák. A Ráérünk blog néha elmagyaráz dolgokat, most is így lesz.

Régen (sőt: a régi szép időkben, amelyekre sok birka magyar oly nagy szeretettel gondol vissza) úgy volt, hogy ha valakinek jól úszott a gyereke, bevitték a Jedi Templomba, ahol az úszópápa és a papjai nevelték az olimpiai bajnokokat a szocialista hazának. Az olimpiai arany mindent megmagyarázott, minden alól felmentett.

Ha éppen arról volt szó, hogy papuccsal verték a kisgyereket, akkor azt. Ha meg arról, hogy volt egy kis fütyi-punci fogdosás, vagy hogy a nagyobbacska úszók rámentek egy kicsit bögyösebb társnőjükre hármasban, akkor azt.

Ez pontosan ugyanaz a mentalitás, mint amikor az ötvenes években az atomkísérlet közelébe egyszerűen odavezényeltek egy-egy hadosztályt. Hát istenem, lesz egy kis sugárfertőzés, de a Nemzet atomfegyverhez jut, azért pár száz leukémia igazán nem nagy ár, nem?

A szülő, aki ki merte hozni a gyerekét a Jedi Templomból, mert úgy gondolja, nem jó az a légkör, ami ott van, az áruló. Áruló, mert pusztán azért, mert normális gyereket szeretne nevelni, megfosztja a Nemzetet attól, hogy egy csomó, egyébként a Nemzetért semmit sem tevő ember Magyarnak (így, nagybetűvel) érezze magát, amikor két évtizednyi szenvedés után a gyerek aranyéremmel a fogai között sírdogál a dobogó tetején.

A gyerek a Nemzeté, a Jedik cölibátusban élnek, és sportkarrierjük végéig padavanok maradnak. Mindenki észreveszi az álomszép, és magától értetődően tripla toe-loop-ból tripla axelt majd abból még egy dupla rittbergert ugró orosz korcsolyázónő mögött a kétszáz kilós, mellékállásban GRU-vallatótiszt edzőnőt. Akik most „konkrétumokat” akarnak, azok ugyanezek, csak nem vagyunk hajlandóak észrevenni.

Mindennek eleve csak egy diktatúrában lenne értelme, de mint minden, diktatúrában kiépült struktúra, ez is el van kurvulva.

A Jedi Templom papjai, ezek az apostoli szegénységben élő aszkéták, valójában romlott, korrupt gazemberek. Eleve én mindenütt gyanút fogok, ahol öltönyös emberek kettőnél többször mondják ki a Rend és a Tisztelet szavakat.

Valójában arról van szó, hogy a Jedi Templomban évtizedeken át az olimpiai bajnokra, mint fogyóeszközre tekintettek, aki két-három olimpiai ciklus után kap egy Zsigulit, valami jobb panellakást valami jobb lakótelepen, aztán jön az újabb tizennégy-tizenöt éves csodakislány, a Nemzet Marcikája, Danikája, Katikája, Ágikája, Ödönkéje, aki mindig arról nyilatkozik, hogy hát igen, kemény volt a felkészülés, de ANNNNYIRA megérte. Verésről, fütyiről-punciról nem esik szó.

A rendszerváltás ezt annnyival fűszerezte meg, hogy ezzel bizony pénzt is lehet keresni. Sok pénzt. A Nemzet Ödönkéje, azért hogy kis pipa vagy három csík legyen a gatyáján, mindenféle kiutalás nélkül megkapja egy jobb panellakás árát. Évente. És akkor még nem evett joghurtot, nem korpásodott a haja, és nem kenegette a bőrét a csodás, szuperenzim tartalmú hidratáló testápolóval, nem ment bankba, nem vett autót és nincs kedvenc tévémárkája. Természetes, hogy ebből vissza kell osztani annak a közegnek, amelyben felnőtt, de szépen, szerződéssel, nem pedig úgy, hogy a Jedi Templom főpapja jár a nagymercivel, a bajnok, meg ha szépen mosolyog, kapi évi ötmilliót a megkeresett százból, meg járhat a szponzor kocsijával.

Ráadásul kiderült, hogy noha a kőkemény munkát és az áldozathozatalt valóban nem lehet kihagyni a képletből, a Jedi Templom klórgőze nélkül is van siker. Sőt, hogy a Jedi Templom kicsit lemaradt az újdonságokról, más országokban egyre sikeresebbé válik az a modell, amikor az olimpiai érmet nem kiverik a gyerekből, hanem belefejlesztik. Az úszásba, mint minden más sportba, megérkezett a Tudomány.

Nem, nem a doppingra gondolok. Hanem arra, hogy hőmérsékleteket, vegyi összetételeket megmérnek, és ez alapján dolgoznak és ez hosszú távon sokkal sikeresebb, mint az öreg Jedi tapasztalata. Nem tudjuk, hogy hány olimpiai érmünk maradt tinédzserkori izomszakadásokban, ízületi sérülésekben.

Erre kiállnak Gyárfás és Hargitay urak, és nem értik. Ha csak úgy csinálnak, mintha nem értenék, akkor gazemberek. Ha tényleg nem értik, akkor tényleg takarodniuk kell a sleppjükkel együtt. De ez nehéz menet lesz, mert a Jedi Templom mindigis jóban volt a politikával. Hiszen ők szállították a Nemzet Bajnokait, és az új Jedi Templomhoz is ígértek éremesőt. Hajbókolva elmondták, hogy az éremeső nem a korszerű uszodától és az emberszámba vett úszótól van. Hanem tőlük, és csak tőlük. Eltakarításuk kiemelt, minden aranyat megelőző nemzeti érdek.

 

The Birth of the Blues

Oh, they say some people long ago
Were searching for a different tune
One that they could croon
As only they can
They only had the rhythm
So they started swaying to and fro
They didn’t know just what to use
That is how the blues really began
They heard the breeze in the trees
Singing weird melodies
And they made that the start of the blues

Elég gyakori toposz, hogy Francis Fukuyama tévedett, hiszen jé, a történelemnek nem is lett vége, azóta is van háború, meg lottóötös. Ha a cím után is olvassuk, persze látjuk, hogy ő valójában azt tartja, hogy a nyugati liberális demokrácia olyan keret, amelyben a történelmi folyamatok már elrendeződnek, és nem lesz újabb társadalmi együttélési forma csinálva (az öreg Marx ezzel vitatkozna, hiszen szerinte a polgári demokrácia az még csak Kőbánya-Kispest, megáll még a világ a szocializmusnál, mielőtt megérkezne a kommunizmusba…)

Most, amikor a Facebook-ismerőseim nagy része hangosan nyivákol Trump miatt, érdemes eszünkbe idézni Fukuyamát, és arra a következtetésre jutni: Trump győzelme nem a demokrácia veresége, hanem a demokrácia diadala.

A demokráciához ugyanis a türannosz legyőzésére van szükség, és bizony a nyugati világban, akármennyire is mi egy liberálkonzervatív kapitalista (és punk) blog vagyunk, be kell látni, hogy türannisz készült kialakulni, és az egyéni szabadságjogoknak (konkrétan a szólásszabadságnak és az általános, egyenlő és titkos választójognak) köszönhető, hogy nem valósulhat meg.

Demokratától (mármint most nem az amerikai pártra gondolok) nagyobb blaszfémiát ugyanis nem tudok elképzelni, mint hogy azt mondja: a választó hülye, és a hülyék választottak maguk fölé egy még nagyobb hülyét.

A demokrácia lényege ugyanis pont az, hogy igen, valóban, a választók nagy része nem olvasta végig az Eltűnt idő nyomában-t (én valahol a századik oldal környékén adtam fel, ahol a főhős még mindig nem tudott leszakadni a jóéjtpusziról) és Platón államában Trump valami alantas szakmát űzne, ennek ellenére a Nép nem hülye, amikor Trumpot választja meg. A nép üzen. Vox populi, vox Dei.

De mit üzen? Vissza Fukuyamához, és ahhoz, hogy az emberiség a Felvilágosodás óta mi mindent oldott meg. Tovább, jobban, és egészségesebben élünk, mint bármelyik elődünk. Nincs gyerekbénulás, kolera, vérhas, éhínség satöbbi. A legtöbb országban a demokrácia valamilyen formája érvényesül, és egyre több országban teljesednek ki a szabadságjogok. Boldognak kellene hát lennünk, de mégsem vagyunk azok. Miért?

Régi elméletem, hogy a nyugati gazdasági és politikai elitek közötti egyensúly előbb elborult az előbbi javára, majd a két elit szép lassan összeolvadt. Ezért legkésőbb az olajválság utántól a politikai fejlődés egyre inkább a koncentrálódó tőke igényei szerint zajlott le (Marx a kommunista mennyországban lájkolta a fejleményeket).

Az a politikai elit, amelyik most hülyézi a választóit, közben nem volt valami aktív. Hogy is lehetett volna, amikor a pár évtizedekkel korábban kihirdetett céljait nagyrészt elérte. A második vagy harmadik olyan politikusgeneráció aktív, akinek nem kellett gyárudvaron, egy hordó tetején üvöltve hergelni vagy csitítani az övéit. A hagyományos jobb-bal, liberális-konzervatív pártok berendezkedtek a tartós kormányzásra, és arra, hogy lobbistáknak engedjenek. Hülyének nézi a saját választóit, de legalábbis okosabbnak tartja magát náluk.

Adottnak vették, hogy nincs alternatívájuk, és uralkodnak. Uralkodnak, hiszen ők az uralkodó osztály, a mindig megválasztott politikai elit. Fodor Gábor sokezer példányban. Nem tud megbukni, mindig lesz neki pártja, mindig bekerül valahova. Lehet full kokainista, majd legfeljebb elküldik valami nemzetközi sóhivatalba. Készült a türannisz.

Persze vannak pozitív mellékhatások pl. az, hogy valószínűleg a demokratikus intézményrendszer, amely Trumpot csúcsra juttatta, a lobbistákkal együtt valószínűleg moderálni is tudja majd. Nem lesz pl. abban a helyzetben mint Orbán, hogy átírja a játékszabályokat.

De miért szavaztak egyáltalán Trumpra? Az eddigiekből már érezhető, vagy talán le is vezethető, hogy a népnek abból lett elege, hogy a szocdem pártjaik még mindig a munkásság jogaiért küzdenek, a konzervatív, értékalapú pártjaik kilóra meg vannak véve, a harcos jogvédők pedig az keleti óriáspöcsű frakkosmakákó (Gigantophallus elegans ssp. orientalis) steril körömollóhoz való jogáért törnek lándzsát.

Mindeközben az egykori munkásságnak nincs munkája, mert elment a gyár, a paraszt versenyképtelen az iparosított mezőgazdasággal szemben, és általában, elment nagyon sok ember, és országnyi méretű vidékek mellett a világ. Az embereknek ezzel problémája van.

A politika célja pedig az volna, hogy az emberek problémáit megoldja. Azonban a politika kisajátítódott és elszigetelődött ezektől a problémáktól. Ennek számos oka van, például az urbanizáció, amely a politikát városi műfajjá tette (ugye a szó eredete…). A másik ilyen ok pedig a világméretű folyamatok, amelyekre laikus szemmel nincs jó magyarázat (miért ment el a telefongyár Kínába? Régen Chicagoban volt a világ legmagasabb épülete, most meg valahol Ázsiában, miért van ez?)

Van tehát egy jelentős tömeg, akinek nincs pártja. Pontosabban több jelentős tömeg, akik, noha jobban élnek még a hatvanas évek aranykoránál is, úgy érzik, hogy az életük nem jó irányba megy, nem fontosak, nem sikeresek. Feszültség van.

Erre jelenleg két megoldási javaslat látszik, az egyik az okoskodó szalonbakunyinizmus (Kettős Mérce blog, Jámbor Andris szevasz :), TGM, Corbyn, Sanders). Ez az áramlat sok dolgot jól lát, csak épp azt nem, hogy ez az undok kapitalista világ, néhány szerencsétlen országot leszámítva, az egész világot jobb hellyé tette. (egy átlagos román ma jobb higiéniai és élelmezési körülmények között él, mint egy jómódú angol nyolcvan éve). Nincs küszöbön forradalom, az embereknek ugyanis vannak bajaik, de nem éhesek, nincsenek elzárva dolgoktól.

A másik javaslat a populizmus javaslata, amely a konzervatív pártok hátteréből jön elő, de nem konzervatív, hanem reakciós, vagyis nem a haladást hirdeti az értékek őrzésével, hanem azt, hogy vissza kell térni valamilyen korábbi állapothoz, amely azonban nehéz lesz. Ugyanis pont ugyanazt nem látják, mint a szocialista délibábok kergetői, hogy az, ami most van, minden hátránya ellenére sokkal jobb annál, ami régen volt. Lehet utálni azt, hogy Vietnamban van a tévégyár, de az olcsó tévét meg mindenki szereti. Szokás azt is figyelmen kívül hagyni, hogy a világ nagy részén az utóbbi 10-30 év minden kétség nélkül aranykor. Lehet egy kávéház teraszáról sajnálni a vietnami tévégyár dolgozóit, de az ő szüleik-nagyszüleik 7-50 éves koruk között (tehát halálukig) rizsföldön dolgoztak, most meg a gyerekek iskolába járnak, és a szülők megélnek a fizetésükből, vagyis szépen zárkóznak fel pl. Európa keleti részéhez.

A két javaslat között nagy különbség, hogy az utópista szocialistákat nem szereti az üzleti elit, a populista reakciót viszont bizonyos feltételek fennállása esetén eltűri. Mellesleg ezért fog elbukni a populista reakció (vagy nagy galibát csinálni, mint tette azt 80 éve Németországban).

Mindkét irányzat alkalmatlan azonban valós változások elérésére. Az igazi válasz természetesen a demokrácia újra feltalálása. A civil szerveződések olyan formáinak kell jelentkeznie, amelyek helyben megvalósítható célokat tűznek ki, tudnak egymásról, szerveződnek, aztán lefocizzák az értékkülönbségeiket.

Az internetes lustivizumst kell internetes aktivizmussal leváltani, mert a probléma megoldása, és a problémákra reagálni képes politikusok azokból lesznek, akik a helyi problémák megoldásán nőnek fel, és a globalizált világ nem valami átok számukra, hanem egyszerűen a XXI. század világa.

Donald Trump nekik ad esélyt, a választók nem okosak, nem fognak rögtön új embereket katapultálni az élre, de a nagydumás megválasztásával eltakarították a sima modorú profikat az útból.

A nyamvadt, hülye, lejárt liberális demokrácia nélkül ez nem ment volna.

Hello Mr. Fukuyama, you are right.

A század hajnala

Amikor ehhez az íráshoz hajnalban hozzákezdek, akkor Trumpnak épp 244 elektora van és a maradék államokban is a szavazatok 60-80%-nak összeszámolása után hajszállal, de vezet, tehát minden valószínűséggel ő az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke. Én éppen azt számolgatom, hogy meddig kell esnie a dollárnak, hogy nyáron már megérje kimenni kicsit szétnézni…

De a viccet félretéve ez nagyon nagy pofon, és mint a nagyon nagy pofonok általában, kijózanító hatású. Hirtelen tisztán látszanak azok a dolgok, amelyek akkor is ott voltak, amikor még magabiztos Clinton-vezetést mért mindenki. Például 3-5% lesz a harmadik utas szavazatok aránya a szokásos 1-2% helyett.

Tiltakozás van.

Miközben a Föld nevű bolygón élni talán még sosem volt olyan jó és biztonságos, mint most, emberek tömegei bizonytalanok. Hiányoznak azok az élmények, azok a cezúrák, amelyekhez odaérve a politikai elit és a választóik felvehetnék a korszellem ritmusát. Ez mondjuk annyira nem váratlan jelenség, hiszen a XX. század első tizenöt éve is inkább a XIX. század folytatása volt, a század igazi kezdete az I. Világháború.

Ha félszázadokban gondolkodunk a XX. század 2. fele is 1956-ban kezdődik, mikor Sztálin halála után biztossá válik, hogy Beriját kicsinálják, Hitler rég halott, Churchill végleg távozik a porondról, és Budapesten kiderül, hogy nem avatkoznak be, ha a Szovjetunió fegyverrel csinál rendet a birodalmában.

(közben Clinton vitt egy kicsit, 215-ön áll, de úgy tűnik Pennsylvania megy Trumphoz, vége a dalnak)

A XXI. század sem keződött el csak úgy, bár 9/11 elég cezúrának tűnt, de alapvetően ugyanazok a folyamatok folytatódtak mint előtte, nem voltak minőségi változások. A nagy gazdasági válság is szépen lassan lezajlik. De a cezúra érzése még mindig nem volt meg, mert a kortársak a cezúrát mindig politikai változásokban keresik.

Meglehet, a történetírás olyan dolgokra fog majd rámutatni száz év múlva, mint a gazdasági világválság vagy épp Afrika egyre gyorsuló felzárkózása a fejlett világhoz, de mi most itt kapunk egy politikai cezúrát.

És azért kapjuk, mert a nyugati világ politikai elitje a XX. században ragadt. A térképre pillantva látszik, hogy Clintonra a partvidékek megapoliszaiban szavaztak, a vidéki Amerika Trumpé lett. Még akkor is, ha valami csoda folytán ezt Clinton mégis megnyerné, akkor is felmerülne a kérdés, hogy mi történik?

Hiszen a jelenség Magyarországon is ismert, nagyon erős a vidéki-urbánus határ. A Brexit-szavazáson is az látszott, hogy a leszakadó régiók szavazói szavaztak dühből valamire.

A politikai elit pedig két részre bomlik, ahogy ezt mi már tíz évvel ezelőtt végignézhettük: az ún. „progresszív” vagy „jó” (dehogy az…), jellemzően magát haladónak, liberálisnak beállító oldalra és a régi jó dolgok iránt nosztalgiázó jobbra. Mindkét irány végzetes ellustulásban szenved.

Az a baloldal, amely egykor a dolgozó rétegek képviselete felől indult, szinte teljesen elérte céljait. Vannak munkavállalói jogok, női jogok, melegjogok, társadalmi mobilitás, legalábbis ezek papíron mindenütt biztosítottak, nem kell értük küzdeni. A jogvédelem mára a társadalom kisebb, vagy perifériára szorult csoportjainak jogaiért küzd, vagy valami marginális dologért, amely többször nevetséges mint nem.

A nyugati világ baloldali pártjai ezért aztán elvárosiasodott elkényeztetett hisztibázisok lettek, ahol már a második-harmadik politikusgeneráció szokja meg, hogy üres frázispuffogtatással kaphat valami kis sóhivatalt, amelyből csendben megélhet.

Eközben az egykor általuk képviselt munkásságnak már nem az a baja, hogy nincsenek jogai, hanem az, hogy nincs munkája. Amikor Thatcher kinyírta az önmaga paródiájába forduló angol ipart, sok felesleges kiadástól szabadította meg országát, ugyanakkor kreált egy csomó embert, akinek nem a 3×8 órás nappal volt a baja vagy épp a fizetett szülési szabadsággal, hanem azzal, hogy nem volt hol dolgoznia.

Általában: a XX. század végének és a XXI. század elejének technológiai ugrása a munkások és a parasztok jelentős részét hagyta munka nélkül és nem adott nekik esélyt a felzárkózásra sem az új „városi” szakmákhoz, életmódhoz. Ez a tömeg, amelyiknek érdekes módon több pénze van, kevesebbet kell dolgoznia és jobban, egészségesebben él, mint az „aranykorban”, teljesen bizonytalan, és a jobboldal fő bázisa.

Az a jobboldal, amelyik egykor a nagypolgárság és az arisztokrácia felől indul, megérkezik az egykori baloldali bázishoz, és nekik árulja a régi szép idők illúzióját, ahogy teszi ezt napról-napra Orbán Viktor, ahogy a birodalmi nosztalgiát meglovagolva tette Nigel Farage és ahogy tenni fogja majd most Trump.

Eközben igazi válaszok nincsenek, ezt jelzik az 5%-ot nyaldosó third-party szavazatok Amerikában, ezt jelezte a sok érvénytelen szavazat a kvótanépszavazáson. A jobboldal addig kényelmeskedett, ameddig elő nem bújtak a szélsőségesek, a baloldal addig ringatta magát a mi vagyunk a jó fiúk illúziójába, hogy a városokon kívül kiszorult mindenhonnan.

Itt tartunk, a XX. század második felében megszokott politikai felosztás szétrohadásának fináléja kezdődik.

A kérdés az, hogy a társadalom egyéb struktúrái vannak-e vagy lesznek-e olyan erősek, hogy ezt kibírják komolyabb balhé nélkül. Konkrétan a gazdasági elit nyomásgyakorló képességére és a civil társadalomra gondolok. A gazdasági elitnek megfelel egy szélsőséges jobbos, erre a harmincas évek Németországa a legjobb példa. Hogy ennek milyen kockázatai vannak, arra a negyvenes évek Németországa a legjobb példa.

A nagy kérdés a civil társadalom, a politikai önszerveződés új formáinak kibontakozása, amely a XXI. század hajnala után, a XXI. század első felének legfontosabb politikai kérdése lesz, és amelyben szerénységem is szeretne ezt-azt tenni. Már persze ha nem lesz balhé.

Adja a magasságos Atyaúristen, hogy ne legyen, ha már ezeket a stációkat, úgy tűnik, mindenütt végig kell járni.

Magyarország egyébként, a Miniszterelnök Úr legbensőbb vágyainak eleget téve világpolitikai jelentőségű hely lett. Ahogy ugyanis Venezuela és a chavesismo a lila balos utópiák álomországa és kísérleti nyula volt, úgy vagyunk mi a kemény odacsapunk-jobbos retorika Venezuelája. Nálunk tehát hamarabb vége is lesz.

A kérdés, csak az, hogy hogyan…

Meghalt Kocsis Zoltán

Meghalt Kocsis Zoltán. Ennek a mondatnak a folytatása szinte lehetetlen, mert évtizedek zenetörténészi munkáját fogja igényelni annak felmérése, hogy mi mindent tett ő a zenéért, és mi minden maradt ki az életéből.

Kocsisról most mindenki elmondja, hogy zseni volt, ki kötelességből, ki meggyőződésből. Én meggyőződésből állítom, hogy zseni volt.

A zsenik életének sajátossága, hogy az életmű befejezetlen marad. Az igazán nagy zenészek, zeneszerzők nem tudják letenni a tollat és ennek ellenére, vagy talán épp ezért, fájó hiányok maradnak utánuk. Kocsis kapcsán nem lehet nem beszélni Bartókról, és érdekes, vagy talán sorsszerű a két életmű vége. Bartók Amerikai, kései művei megérkeztek a tomboló zsenialitásból az érett zsenialitásba, a Concerto és a 3. zongoraverseny dallamos, fogyasztható, de továbbra is zseniális világához. Tudjuk, hogy az utolsó zongoraversenyt már vázlatokból kellett az utódoknak befejezni. Fájóan hiányzik még pár ilyen nagy szintetizáló mű abból az életműből.

Bartók legnagyobb és legigazabb interpretátora szintén a tomboló zsenialitásból indult, és megérkezett az 50-60 éves, már nem zongorázó, de csuklóból hatalmasakat vezénylő emberhez. Tehetsége mellett a tudása, a művészi érzéke avatta olyanná, aki a kortársai közül egyedül érdemes volt arra, hogy Bartók-összkiadást csináljon. És az összkiadás most befejezetlen marad. Ha be is fejezik, úgy, ahogy ő csinálta, már nem lehet majd befejezni.

Kocsis zsenialitása sokrétű. A XX. század első felének zenei élete dúsan el volt látva zsenikkel, a Kadosa-féle zongoraiskolától kezdve az olyan zongorafenoménok, mint Fischer Annie feltűnésén, Bartók és Kodály tündöklésén át, az Amerikába távozó karmester-aranygenerációig. Ez a táptalaj a legsötétebb diktatúrát és a gulyáskommunizmust is áthidalta, és hozta nekünk a kiváló szólistákat és a jó karmestereket.

Kocsis kortársai nagyrészt olyan kiválóságok, akik kiválóságát a nagyon jó zenei tudás, és ez a gazdag – de fejlődésében megrekedt – kultúra adja.

Ez a fejlődésben megrekedés az, amivel kapcsolatban a legtöbbet szoktam vitatkozni másokkal, ha komolyzenére terelődik a szó. Mert önmagában az nem lenne baj, ha az ember azonnal megismeri ha magyar zenekart vagy szólistát hall. A baj az, hogy ez a Bartók rádió harmincéves felvételein, és sok mai koncerten is így van.

Kivétel Kocsis. Kocsis, miközben maga is az aranykor kései utóda, összetéveszthetetlen, öntörvényű, a saját útját járó művész volt. De ami legalább ennyire fontos, a saját maga által elképzelt hangzásból, hangzásminőségből nem engedett, a koncertjein sosem éreztem azt a fajta kimért, finomkodó stílust, amelyet annyi más magyar komolyzenei koncerten igen. „Alibi” Kocsis-koncert nem volt.

Kocsis tehát megismételhetetlen, de nem felülmúlhatatlan. Születhet olyan zseni mint ő, és születni is fog. Kérdés, hogy miben fog felnőni? Nem a Ferencsikek és Kadosák hagyatékán, ez ma már egyre inkább sajnos csak történelem.

Előtte lesz viszont, ha minden jól megy, az egész nyitott világ, hatni fog rá ezer dolog, ha lesz zseni, akkor a zsenialitásának nem búra alól kell majd előtörnie, hiszen korunk magyar hangszeres zsenijei (van pár) már járják a világot, és az igazán jók, üdítő, új hangon szólalnak meg.

A dolog nem lehetetlen. Csak sajnos lehet sokára lesz. Lehet, hogy itt lesz az ideje egy külföldről szerződtetett dirigensnek. Akárhogy is lesz, a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein a következő tíz évben mindig fel fogjuk tenni a kérdést: Ezt vajon Kocsis hogy csinálta volna?

Ez a zseni. Űrt hagy. Nagyot. Fájdalmasat.

Hosszú és unalmas szombat reggeli poszt

A Ráérünk blog régen közölt olyan bejegyzést, amely a magyra belpolitika ütőerére tette volna ujjait és fontoskodó arccal mondott volna okosat, ideje, hogy következzen egy stating-the-obvious okoskodás.

Az elmúlt hét érdekes hírei közé tartozott Tóta W. Árpád provokatív és nagyban vitatható műsora a Tilos Rádióban és az, hogy a Médiatanács szerint semmi baj nincs azzal, hogy a közmédia 90%-ban kormánypárti propagandát sugároz. Nosza, kommentáljunk.

Tótavé olyanokat mondott (a leírások szerint, mert továbbra sem bírok tilosrádiót hallgatni, idegesít, amikor hetven év alatti emberek raccsolva affektálnak) hogy Kádár volt ötvenhat igazi eredménye, a pesti srácok gyerekkatonák voltak stb. Erre aztán mindenki rátette a maga ütőlapjait, történészi és politikusi szempontból is. Tótavé ezzel elérte célját, hiszen meg is mondta: provokálni akart.

Olyan vitát akart provokálni, ahol 1956 eseményei nem a szentté avatási perek stílusában vannnak feldolgozva, amelyek egyébként nagyban emlékeztetnek arra a pátoszra, amivel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeiről kellett régen beszélni.

Igen, a gyerekkatonázás túlzás volt, de ne feledjük, hogy a pesti srácok úgy nőttek fel, hogy a tőlük tíz évvel idősebb társaik életében még reális veszély volt, hogy elviszik őket népfelkelőnek vagy valamelyik sebtében megszervezett Waffen-SS hadosztályba, és golyófogók lesznek a világháború poklában. A fegyverhasználat, a harc az emberek szocializációjában sokkal jobban benne volt, mint most, és ennek a feldolgozása, kutatása annak a jobb megértéséhez vezetne, hogy miért gondolták az emberek komolyan, hogy a Vörös Hadsereg ellen lehet néhány davajgitárral harcolni.

Szintén érdekes kérdés lenne annak feszegetése, hogy milyen casting előzte meg Kádár hatalomra kerülését, és megfigyelni 1956 és 1848 rokon vonásait. Hiszen az erőszakos forradalom után mindkét esetben a rendszer puhább, de továbbra is erőszakos kiépülése jött, majd bő húsz év után olyan kiegyezés, amely bizonyos gazdasági kibontakozásra adott lehetőséget. Csak éppen ez a gazdasági kibontakozás egyik esetben sem Magyarország kizárólagos érdekeit szolgálta, hanem mindkét esetben a kor birodalmi érdekeit is. És mindkét esetben olyan torzulásokat rögzített a közgondolkodásban amelyek évtizedekig kihatottak az ország életére. 1848-67 terméke volt az egy politikai nemzetben gondolkodás, amely végül szétvetette az országot, 1956-73 terméke pedig a „világhírű” magyar iparba és a magyar modell sikerességébe vetett hit, amely a mai napig akadályoz minden reformot.

Tótavé provokációjából ilyen gondolatokig kellene eljutni, ehhez képest mindenki az obligát lehülyézésig jut el, holott maga Tótavé kezdi azzal a mondandóját, hogy ő ezekhez a kérdésekhez valójában nem ért, de szeretne vitát provokálni.

Kérdés persze, hogy ha sikerülne neki vitát provokálni, az a vita hol folyna. És itt jön a másik hír jelentősége, miszerint kormánypárti médiatúlsúly van. A kormánypárti médiatúlsúly egy teljesen félrevezető szempont. A Fidesz már csak olyan, hogy szépen lassan kitölti a rendelkezésre álló teret, miután az ezt megakadályozó intézményeket (az MSZP lelkes asszisztálása mellett, ld. például a Népszabadság kicsiánálása közben szép csendben kiosztogatott júdáspénzeket) már lebontották. Ez megtörténik, ha jajgatnak hozzá, ha nem.

Az igazi baj ott van, hogy média alatt szerkesztett médiát kell érteni, ha a magyar médiáról beszélünk.Ez a média nemcsak a kormányoldalon kötött. Ott van példának a Magyar Narancsban zajlott vita a kvótanépszavazásról. Olvasta országosan kb ötezer ember, és kizárólag az unalomig ismert emberek unalomig ismert dolgai voltak ott olvashatók.

Közben megy a siránkozás, hogy a média ilyen állapota melltt nem lehet Viktort kritizálni.

1988-ban egy fénymásolóhoz vagy telexgéphez is csak úgy lehetett hozzáférni, hogy odamentünk a megbízható elvtárshoz, akinél a kulcs volt, elkértük a kulcsot, az felírta egy füzetbe és természetesen jelentette, ha túl sokat fénymásolunk. Ennek ellenére valahogy lett szamizdat, azt olvasták országszerte, aztán csak megdőlt a rendszer.

Most meg, 2016-ban, egy szürke őszi szombat reggelen, miközben épp snooker meccset nézek, szabadon kifejthetem politikai gondolataimat az interneten az engem olvasó párszáz embernek. Kevésbé dagályosan, rendszeresebb írással több ezer mobiltelefonjára lehet eljutni fillérekből. Kínából kb. tízezer forintért lehet megrendelni azt a kamerát és mikrofont, amellyel bárhol lehet olyan műsort csinálni, amelyet bárki megnézhet a telefonján, laptopján, okostévéjén.

Ehhez képest, mi azon sírunk, hogy a nyolcvanmilliárdból fellőtt közmédiában a kormánypárt álláspontja túlsúlyban van. Sokkal hatásosabb fegyvereink vannak, mint egykor a pesti srácoknak. A hatvanadik évforduló üzenete az, hogy nem használjuk őket.

Noirpova: Hogyan ne legyen ön hülye?

Na, noirpovát is elkapta a gépszíj, és lehetetlen dolgokra vállalkozik, most például elmagyarázza a rákot citrommal és szódabikarbónával gyógyítóknak, hogy nem, a macskamentától nem múlik el a lábtörés. Sok sikert mérnöknő, mi jól fogunk szórakozni 😀

Kedves Mindenki!

Örömmel töltött el, hogy van érdeklődés a múltkoriban belengetett Politikai kémia rovat iránt. Külön örültem, hogy nem zavartatok el „kartársnő, öntse a lymeonádéját másüvé, ez egy közéleti blog” közfelkiáltással. Ígérem tehát, hogy legyőzöm lustaságomat és lesznek politikémiai, sőt tágabb értelemben vett, irtóztató vadreálos bejegyzések.

A mostani posztolmányt untermensch4 kartárs kommentje ihlette, miszerint

Oké, hiánypótló lesz. Ezt ilyen olvasói visszajelzés-jelleggel merem állítani. A ködpiszkáló vszeg abszolút tárgyszerű de neked jobb a humorod.
Közvetlen munkatársam az egészséges táplálkozás megszállottságának határvonalán mozog. Annyiban kiemelkedik a tömegből hogy tisztában van saját szellemi korlátaival de annyiban nem hogy ő is a honi oktatás gyártmánya (mondjuk én is, nem akartam elitista romkocsma-fellengzősséget elkövetni, becsszó). Nagy projektem hogy a netes zaj felől a ködpiszáló+critical biomass irányba fordítom az érdeklődését
.

Először is köszönöm az olvasói méltatást, rendkívüli módon hizlalta a hiúságomat J Másodszor, arra gondoltam, hogy besegítenék e nemes és nem kicsit önfeláldozó projektbe (önfeláldozó hát, mert u4 kolléga normál vérnyomását veszélyezteti szerintem).

Mégpedig konkrét (kerülendő és ajánlott) honlapok mellett leírnék pár tippet, amiket felhasználva a mindenkori barátok és kollégák lassan tán leválhatnak (mondom, -hatnak) a nettó hülyeségről. Akkor is, ha az színes, szagos, logikusnak tűnik, izgalmas, nemzethy, konteós, megegyezik öreganyám tapasztalataival, alternatív, már az ősi pirézek is ismerték, Celebessy Pucika is ajánlja, Nobel-díjas találta ki és/vagy o’an cuky.

Akkor lássuk, hátha használható lesz, amit írok.

  1. Figyelmeztető jelek, hogy kamu közeledik

Avagy az internet kiütései, pirosak, zöldek, levedzők, kicsik, nagyok. Ahogy megfigyeltem, igen-igen jó kamuindikátorok egy internetes anyagnál — legyen az honlap, kör-email, blogbejegyzés, hír, vagy a Facebookon terjedő szemét — a következők:

  • Minősíthetetlen helyesírású, nagybetűs (interneten: ordító) mondatok sorakoznak egymásra, sok-sok felkiáltójellel!!!4444!!!444
  • Tökéletesen fogalmatlanul leírt tulajdon-, növény-, betegség-, anyagnevek, messziről látható félrefordítások zsezsegnek a !!!4444!!!-ek között.
  • Az egész anyag azzal kezdődik, vagy az benne a bikavadító grafikával kiemelt rész, hogy Az orvosok is megdöbbentek, amikor…vagy Ezt titkolják az onkológusok/bőrgyógyászok/…(egyéb szakirány behelyettesíthető, ámbátor pl. proktológust még nem láttam lelepleződni azzal, hogy háta mögött megtalálták a friss, géles fos szabadgyök-befogó hatásának titkát).
  • Ha kommentelésre van lehetőség, akkor 4-5 nick farokfelvágva dicséri az adott terméket, szolgáltatást, diétát, módszert.
  • A bejegyzés írója (a honlapgazda, az e-mail feladója stb.) kvantumelméletről, nanotechnológiáról, rezonanciáról/rezgésről vagy pozi-és negatív energiáKról kezd el hubugyálni táplálkozási és/vagy gyógyászati kérdésekben. Ez az energo-duma egyébként az egyik legtutibb módszer arra, hogy jólszituált, elviekben képzett embereket átküldjünk a palánkon.
  • A bejegyzés írója et cetera ősi kultúrákra hivatkozik. Mondjuk, el akarja adni neked a bíbor macskahere levelét, mert épp abból van sok a kertben. Hivatkozik rá tehát, hogy Kínában már 7506,5 évvel ezelőtt használták a macskahere-levelet, mégpedig konkrétan a ptyhűjjezdedurva stádiumú neuroborreliózis és a szubkrónikus kiütéses agyfasz ellen. A szomorú tény, hogy használták ugyan, de fejfájásra, mindenféle további megkülönböztetés nélkül, és 12 000 másik növényi anyaggal párhuzamosan…az ilyen esetekben sosem kerül szóba.
  • A bejegyzés írója estébé Nobel-díjasokra hivatkozik (általában Szent-Györgyi A., Linus Pauling, ritkábban pedig Wilhelm Reich a sláger)
  • A bejegyzés vagy miegymás arra hivatkozik, hogy Kautzky Armand/Yolanda Foster is erre esküszik, ezt eszi, ettől gyógyul, ettől olyan fitt.
  • A bejegyzés (levél, site, hirdetés) arra lyukad ki, hogy valamit — általában tök hétköznapinak tekinthető dolgot — ki kell zárj az életedből, illetve valami, EGYEDÜL ÜDVÖZÍTŐre kell ráállnod ahhoz, hogy karcsú (okos, tünetmentes, lábtól fejig antioxidált stb.) legyél.
  • A kínált táp, étrendkiegészítő, diéta AZONNAL hat. Órákon belül megöli a rákot. Két hét alatt ledúr rólad hét-nyolc kilót. (Én magam ismerek egy ilyen módszert, úgy híják, hogy ut’só félév az egyetemen. Atombiztos!)

 

  1. Kérdezzünk megfontolandókat!

Ha a net-és médiahordalékra rászokott jó emberünkkel — mint untermensch4 is írja — lehet ép logika alapján tárgyalni, érdemes ráugrasztani őt a következő bökkenőkre:

  • Vajon a tudományos áttörések, lúgosítási forradalmak, hihetetlen hatóanyag-felfedezések, dietetikai döbbenetek tényleg a médiaszemét alsó harmadában kerülnek a napvilágra? A Facebookon és a sezlonyponthún keresztül, vagy tévéreklámokban és patikai szórólapokon terjednek?
  • Ráadásul olyan tempóban, hogy minden héten három korszakalkotó táptani vagy hatóanyag-ismereti bomba sül el?
  • Ugyanezek az eget-földet rázó újítások rendre EGY ember, magányos zseni által jönnek világra? Komolyan? Akkor miért kellenek kutatóintézetek és –csoportok? Miért születnek tizenkét-szerzős tanulmányok és megosztott díjak?
  • Biztos-e, hogy az összes körlevélterjesztő, gyógygomba-árus, biokozmetikus Vandálka, rendőrből átvedlett fogyókúraguru elnyomott zseni, az ilyen-olyan maffiák áldozata? Tényleg nincs más felület, ahol kifejtsék a tudásukat, mint a Youtube, a Kiskegyed, vagy pláne a BioBumm Kft. termékbemutatója?
  • Aki valamely területen Nobel-díjat kapott, az vajon mindenhez ért? Avagy előfordulhat, hogy más ügyben tévedett? Netán öregkorára simán megzápult az agya (mint szegény Reich professzornak)? Esetleg uram bocsá’, meghótt már szegény és nem tud felhorkanni, ha visszaélnek a nevével (mint Szent-Györgyi)?

 

  1. Néhány(?) kerülendő honlap

Hálajóisten, azért a hülyeség nemcsak vámszedőket, de ellenzőket, ismeretterjesztőket és oknyomozókat is kitermel. Szegények ugyan tizenkettes szél ellen pösölnek, de munkájuk mégsem veszít a lendületből.

KIb. egy éve hvg-ék listába szedték a legordenárébb kamukéró honlapokat (mint amilyen a mindenegybenblog, a meteon, az avilagtitkai és a tudasfaja, például). Ezt a lajstromot itt lehet találni:

http://hvg.hu/tudomany/20150119_atveros_weboldalak

(Az ám, ha bővítenétek a listát, kedves Ráérünk-olvasók, ne tartsátok vissza magatokat, föl kommentre!)

Emellett az Index közölt egy agyleolvasztó cikket arról, hogy ezek a — viszonylag új keletű — klikkhajhász oldalak hogyan működnek. Röviden, tömören: gecire felelőtlenül, a beküldött vagy pofátlanul ollózott tartalmakért az égvilágon semmilyen felelősséget nem vállalva. Ime: http://index.hu/tudomany/2014/11/17/lassuk_ma_eppen_mi_gyogyitja_a_rakot/
Nem is annyira mellékesen jegyezném meg, hogy a tudnodkellinfo-effektus megjelent a tudományos folyóiratok között is, irtózatos károkat okozva mindenkinek, aki publikálásra vagy irodalmazásra adja a fejét. Komplett kiadóvállalatok szakosodtak ún. ragadozó folyóiratok (predatory journals) gondozására. Ezek részben olyan lapok, amelyek felvesznek egy kalap publikációs díjat a balekjaiktól, majd köddé válnak. Részben, rosszabb esetben pedig, olyanok, ahol a Bújj, bújj zöldágat és a laposföld-teóriákat is leközlik, bírálat és ellenőrzés nélkül, ha a beküldő kifizette a (nem kicsiny) publikációs pénzt. Egyelőre nincs eszköz ellenük azon kívül, hogy egyes, szemfüles k+f-es kollégák listázzák őket és kiadóikat, a kevésbé éber emberfia meg figyeli az egyetemközi és egyeb feketelistákat. Hát ez a hülyeségszóró híroldalakra és blogokra is érvényes, sajna.

 

  1. Háááát akkor mit olvassak?

A már felhozott Ködpiszkáló blog és az inkább szakmai, mint olvasmányos Critical Biomass mellett van még, ahol ésszel írják a bejegyzéseket. Az igaz, hogy ezeken a site-okon sokszor kegyetlenül savas stílusban írnak, vagy pedig (mint a Biomasson) szárazon, szakmaian. Mégis, ha valaki úgy érzi, mesmeg hülyének nézik, vagy csak nem biztos benne, hogy éppen a lapáttal fejbebaszás gyógyítja a rákot (annak ellenére, hogy a kolléganője vagy a nagymamája ezt bizonygatja), az alábbi linkeken érdemes körülnéznie:

www.alimento.blog.hu

(Köszönet Érvsebész kollégának!)

http://www.gunda.hu/e_num/ A rEttEnEtEs E-betűkről

https://rakgyogyitok.wordpress.com/

www.kodpiszkalo.blog.hu

http://www.novenyigyogyszer.hu/

www.gepnarancs.hu itt Boldogkői Zsolt cikkeit ajánlom

http://schrodingersdawg.blog.hu/ a szerző egy verbálagresszív állat, de sok posztja aranyat ér

Itt is érvényes, hogy akinek van még egy-egy jó szemnyitogató linkje talonban, az ne sajnálja a Ráérünk közönségétől! Előre is köszönöm!

Ha pedig úgy érzitek, hogy én most kegyetlenül megszelektálva, sokmindenkit kihagyva ajánlottam olvasnivalót, akkor igen, igazatok van. Olyan neveket vagyok csak hajlandó ajánlani, akik

  • tényleg szaktudósok: könyveikre, cikkeikre keresve nem a rézfaszfalvai szabadegyetem fluxuskondenzációs tanszékénél, vagy a Szendi Gábor Paranoid Nagytábornál kötök ki. Ilyenek mondjuk Csupor Dezső (Ködpiszkáló), Boldogkői (Gépnarancs), Zacher Gábor (netszerte)

vagy

  • józaneszű és írni-olvasni képes laikusok, mint Mészáros Mihály Altezza, a kedélyes és tisztafejű nagybeteg (http://altezza.blog.hu/, onnan további blogokra is lehet menni).

Nem kerültek az ajánlottak közé alanyt-állítmányt nem ismerő, agylázas bloggerek, önjelöltként szakértő Timcsyk, Valikák, Gyuribácsik,Okos Katák, aposztrófos doktorok vagy szaniszlóferencek. Ez tényleg döntés és válogatás kérdése. Ebben egy mottóm volt: „legyünk nyitott elméjűek, de ne annyira, hogy kiessen az agyunk”.
Most pedig megyek…vagy hosszú víkendre, vagy a mókusok elé. Az majd a kommentekből kiderül.