Az Economist egyik friss elemzésében (igen, ilyenekről szoktunk Panamajack barátommal diskurálni) arról ír, hogy mekkora hiba lenne az amerikai demokraták részéről azt gondolni, hogy Bernie Sanders és csapata kezébe kell adni a karmesteri pálcát, hiszen ő biztosan megverte volna Trumpot, nem úgy, mint Hillary Clinton.

Ezt azzal indokolják, hogy Sanders valójában maga is populista programot hirdet, csak más hangsúlyokkal, mint Trump, és ellentétben Trumppal, aki minden bazárisága ellenére tapasztalt, pragmatikus üzletember, Sanders egy álmodozó idealista (vagy ahogy múlt szombaton neveztem: szalonbakunyinista)

Az Economist igazságának belátásához fel kell eleveníteni azt, amit a múlt héten írtam. Lényeg: a választó nem hülye. Illetve egyes választók lehetnek hülyék, de a nép szava, az nem hülyeség.

A demokrácia ugyanis nem a hatalom gyakorlásának formája, mint a neve mutatja (kratein – uralkodni) hanem a hatalom kontrolljáé. A demokrácia a kapcsolat a spenótot megenni nem akaró gyerek és a gyerek szervezetének megfelelő vastartalmáról gondoskodni óhajtó szülő között.

Azt pedig tudjuk, hogy noha a gyerek képes sima érzelmi zsarolásból is sírni, ha a gyerek sokat sír, ott a szülőnek kell kitalálni valamit: elvinni orvoshoz, végiggondolni mit csinál rosszul, esetleg szétnézni a spenóttól eltérő ízű, magas vastartalmú bébiételek között. De a gyerek vastartalma fontos.

Trump győzelme lényegében azt mutatja, hogy a gyereksírást túl sokáig nem vették komolyan. Persze, hogy bőg, de ledugjuk a torkán a spenótot, mert attól lesz szép és okos. Aztán a gyerek valahogy nem akart szebb és okosabb lenni, pedig a spenót lassan a fülén jön ki. A politikai elit addig-addig nem foglalkozott a gazdasági szerkezetváltás, a világpolitika átalakulás és a technológiai forradalom veszteseivel, míg Ödönke fogta magát, és szépen leverte a spenótos tányért a földre, és megválasztotta azt a bácsit, aki azt mondja, hogy lehet szépnek és okosnak lenni kizárólag nutellás keksz fogyasztásával.

Sanders és a neoszocialista baloldal ajnározása azonban nem megoldás. Más megfogalmazásban ugyanis, de pont ugyanazt a mumust, ugyanazt a „rendszert” teszik meg ellenségnek, és ugyanúgy mélységesen spenótellenesek.

Ilyenünk volt nekünk is, amikor a szocpárt Orbán Viktor ellenében előrántotta a kalapból Gyurcsány Ferencet (illetve ő kiugrott a kalapból, amelyen a szocpárt ült, hogy pontosak legyünk) és megindult a Make Hungary Great Again bullshit-vetélkedője, melyet aztán Orbán Viktor nyert meg, és azóta is a teljes magyar „baloldali, européer, demokratikus” elit azt várja, mikor lesz neki megint olyan champion-ja, aki le tudja tromfolni Viktort.

A megfelelő lózungok keresése közben az egész elit elsivatagosodik, hiszen a gazdaság irányából senki sem akar kooperálni olyan politikusokkal, mint pl. Mesterházy „fenntarthatóbb rezsicsökkentés” Attila, Molnár „megúsztam” Gyula,  Baja „szavazz ránk és majd meglátjuk” Ferenc vagy Gyurcsány „sokak Magyarországa-rikárdó-villanygitár-vadaiági” Ferenc. De a nép se bízik bennük, hiszen a nép már szavazatával eldöntötte, kinek hiszi el, hogy nem kell megenni a spenótot.

A nép hülyének nézésével összevethetően nagy hiba tehát, ha azt gondoljuk, hogy a népet jobban el tudjuk kényeztetni, mint ahogy már egyszer elkényeztették, mert ezzel csak a politikai élet teljes kiüresítését érjük el.

Mindenki tudja, aki tanult közgazdaságtant, hogy az árversenynek egy győztese van, amely győztes végül felzabálja a többieket, mint teszi ezt most a Fidesz a Parlamentben. Az árversenyt ideig-óráig a kartell megakadályozza, mint tette azt Magyarországon 2010-előtt.

Amikor viszont az árversenyző mindent alárendel annak, hogy az ő portékája legyen mindenütt elérhető, akkor az okos versenytárs, kilép a versenyből, mert tudja, hogy a nagy versenyző árujánál is olcsóbb áru már hiteltelenül silány lesz, ld. pl. „fenntarthatóbb rezsicsökkentés”.

Az amerikai de a magyar ellenzéknek is az lenne a feladata, hogy olyan témákat, olyan megoldásokat találjon meg, ahol a populizmus dübörgése kevésbé hallatszik. Le kell menni az alapokhoz, új embereket kell megszólítani és velük együtt olyan dolgokat mondani, amelyek nem a hangosabb üvöltést váltják ki, hanem az „aha” pillanatot, amikor a választó azt mondja: várjunk csak, én erre nem is gondoltam.

És a haza fényre derül.