(Az alábbi történet teljes egészében a kissé rosszindulatú fantázia szüleménye. Kéretik nem komolyan venni.)

Aprót zökken a gép, ahogy a kerekek leérnek a kifutópálya betonjára. A Sólyom Nemzeti Magyar Légitársaság járata komótosan begördül a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér terminálja elé. Az utasok között szórványos taps, egy hazatérő turistacsoport rázendít a Szózatra. Felveszem a pókerarcom. Mire a gép megáll, már mindenki a kijáratok felé tülekedik. Én elegánsan ülve maradok, megvárom, amíg kinyomakszik a birkatömeg, majd kisétálok. A birkatömeg láthatóan nálam sokkal jobban tisztában volt vele, mi itt a módi. Hosszú sorban állnak az épület előtt a betonon, egy kordonnal elkerített területen, a szemerkélő esőben. Ott dekkolunk, amíg két tagbaszakadt melós lepakolja a csomagjainkat a gépről, majd összehordják őket egy kupacba. A sor elején levő kiválasztja a sajátját, és bemegy a biztonsági ajtón, majd a következő jön, és így tovább. Én persze utolsónak kerülök sorra.

Kicsit hezitálok, melyik útlevelemet nyújtsam a kölyökképű határőrnek (aki mintha ismerős lenne valahonnan), végül a magyar mellett döntök, mondván máskor úgysincs alkalmam használni. Hiba volt.

–          Személyi, lakcímkártya?

–          Őőő, olyanom nincsen. Külföldön élek.

–          NAV-igazolás a HSZA befizetéséről?

–          Tessék? Az mi?

(A srác erre felnéz.)

–          Hazafias Szolidaritási Adó. Minden külföldön élő magyar állampolgár számára kötelező az országba belépéskor igazolni a befizetést az Alaptörvény XXXVII-dik módosításának 5-dik cikkelye 3-dik bekezdés alapján. – darálja.

(Kezd melegem lenni. Próbálok visszaemlékezni, hogy mi ez. Rémlik valami új szabály pár évvel ezelőttről, akkor nem nagyon törődtem vele.)

–          Kérem, én már több mint öt éve nem jártam itthon…

(Kínos csend.)

–          Magyarországi tartózkodási címe?

(Kissé megkönnyebbülten bediktálom.)

–          Hatvan napon belül megkapja az idézést. Be kell menni személyesen a NAV-hoz, ott majd megállapítják az adót és a bírságot.

–          De én csak pár napra jöttem! Várjon!

–          Az útlevelét a befizetési igazolás ellenében kapja majd vissza. Addig is ezzel a papírral igazolhatja magát. Magyarország területének elhagyására nem jogosult. Következő!

Gurul a taxi a jól ismert ferihegyi úton. Körös-körül a lepukkant házak, a kopár fasorok, az útmenti szemét régi ismerősök, amióta az eszemet tudom, a reptéri út részei. Rosszkedvűen hallgatok, szerencsére a sofőr sem próbál beszélgetni. Azt sem tudhatja, beszélek-e magyarul, az 52 ezer forintos viteldíjat főleg külföldiek engedhetik meg maguknak. Amikor beérünk a városba, kissé javul a hangulatom. Ismerősként üdvözlöm az épületeket, a Körutat, a kirakatokat. Itthon vagyok. Kíváncsian nézek ki az ablakon, próbálom megállapítani, mi változott amióta legutóbb voltam. Szinte semmi, a pesti utcák pontosan ugyanúgy néznek ki, mint 1974 és 2014 között bármikor. Gondolom 1934-ben is így néztek ki, de akkor még nem éltem, hehe. Egy kis állandóság a rohanó világban. Egy dolog azért feltűnik: az utcákról hiányoznak a máshol megszokott reklámok és neonok. A hirdetőoszlopok főleg választási szlogenekkel vannak tele, még két évvel ezelőttről: “2022-ben: Újra Háromharmad!”, “Magyarország egyre jobban teljesít!”, “Nem vagyunk gyarmat!”, ilyesmik. Van egy eléggé megfakult, ami az EU-ból való kilépésre buzdít a 2020-as referendumon.

A tabletemre automatikusan feltöltődik a Székesfővárosi Est eheti száma. Végiglapozom, hátha van valami érdekes. Kárpátia emlékkoncert az Operában. A38: Modern Talking nosztalgiabuli « ifjaknak és örökifjaknak !». Fővámház (ex-Corvinus): A Drábik János Szabadegyetem októberi programja. Koltay Gábor filmhét az Uránia Nemzeti Filmszinházban. Fekete György retrospektív a Műcsarnokban. Nemzeti Színház: Vitéz Lélek jubileumi díszelőadás. Sóhajtok.

Az első utam egy gyerekkori jóbarátomhoz vezet, már előre lebeszéltük a találkát. Pont belefutok a gangosház udvarán, épp munkából jön. Örülünk egymásnak, összeölelkezünk. Megállapítjuk, hogy semmit sem változtunk. Na jó, kicsit megkopaszodtunk, meg híztunk is, de nem vészes. Jól tartjuk magunkat.

–          Adjon az isten, Vámoskám! – köszön ránk valaki olyan hangosan, hogy összerezzenünk.

–          Szebb jövőt… Őőő, ez itt Borberics úr, ő a CÖF tömbképviselője. Éppen a házunk részvételét szervezi az idei Békemeneten.

–          Bizony ám Vámoskám, és milyen remekül halad minden! – bazsalyog a faszi – De remélem, idén a lányod is eljön. Nem való az, hogy egy tisztességes magyar lány az ünnepeket a családja helyett valami kétes egyetemista társasággal töltse. Hallok ám dolgokat azokról a zsidókölykökről! – itt egy kis hatásszünetet tart, majd végigmér. – Na és ki az új barátja?

–          Őőőő, szóval ő egy régi barátom, külföldről jött haza…

–          Nahát! Újabb tékozló bárány tért meg a hon kebelére? Aztán Hazatérési Kötvényt vett-e már? Van egy kis KFT-m, pénzügyi közvetítéssel is foglalkozunk. Jó barátom a Nemzeti Takarék fiókvezetője, holnap bemegyünk, és lejegyzünk egy szép summácskát, okés? Eurója vagy fontja van?

–          Nagyon kedves, de csak látogatóban vagyok…

–          Jaaa, ha maga egy olyan… Fontosabb a tetves londoni mosogatómelója, mint a hazája, mi? Hol lakik?

–          Szállodában.

–          Melyikben?

–          Ne haragudjon, de semmi köze hozzá.

–          Úgyis megtudom ám, meg én! Na jónapokat!

(dühösen sarkonfordul és el.)

–          Bocs, ezt nem akartam. – fordulok Csaba felé bűntudatosan.

–          Ne törődj vele. Nem akkora lázár, mint amilyennek mutatja magát. Felejtsük el. Inkább menjünk el inni!

A Nyírő József téren ülünk, Csaba törzshelyén, a NÁNDI-ban (Nemzeti Általános Nyereménysorsjegy, Dohány és Italbolt). A dekor egy angol pub, egy betyárcsárda és egy éjjel-nappali közért furcsa hangulatú keveréke. Viszont van házipálinka.

–          …Na és hogy vagytok?

–          Kösz, megvagyunk. A lányom a Közszolgálati Egyetemre jár, nemzetstratégia szakos. Én jobban szerettem volna, ha inkább informatikát tanul, mindig jó matekos volt, meg angolul is tud, mehetne talán külföldre is, de hát mostanság ez a sláger. Mondjuk a legjobbak minisztériumi állásokat is megcsíphetnek, úgyhogy nem olyan rossz ez se. Persze kell a megfelelő háttér… A fiam épp sorkatona, határőr a reptéren, ki tudja talán láttad is a megérkezésnél?

(Nem szólok semmit, csak hümmögök. Kicsi ország, basszameg.)

Miközben kissé kapatosan hazafelé tartunk, régi iskolás sztorikon röhögünk. Nem is volt olyan régen. 89-ben voltunk nyolcadikosok, mi szerveztük a sulinkban az első diákönkormányzatot. Meg az iskolaújságot és a sulirádiót is… Itt elhallgatunk, és csendben megyünk tovább.

–          Hé főnök, megdobnál egy ezressel?

(a semmiből lép ki elénk egy szakadt, cefreszagú alak. Hajléktalannak néz ki, az egyetlen ép ruhadarab rajta egy neonzöld láthatósági mellény „Közmunkás” felirattal. Próbálom kikerülni, de elémáll)

–          Na de főnök, nézz már rám! Nem vagyok én sebuzisecigánysezsidó, tisztességes magyar ember vagyok, hát igazán adhatnál egy fröccsrevalót a munkában megfáradt magyar melósnak!

(kis zsebbenkotorászás után találok egy ezerforintos érmét. A kezébe nyomom)

–          Kösz főnök, rendes vagy. Hogy hívnak?

(csevegni aztán végképp nincs kedvem vele, úgyhogy szó nélkül továbbindulok)

–          Az anyád picsáját, büdös zsidrák! Minek nézel te engem bazdmeg, cigánykoldusnak?! Asziszed, hogy odadobsz nekem pár fillért, és faképnél hagyhatsz?! Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy így bánjanak velem a zsidók a saját hazámban! Én magyar vagyok bazdmeg, MAGYAR!!!

(mondanék valamit, de Csaba elrángat. „kurvára nem hiányzik nekünk, hogy idecsődítsen pár önjelölt gárdistát” – sziszegi a fülembe)

A következő néhány napban csak tengek-lengek a városban. Találkozom rokonokkal, nagyokat zabálok, sétálgatok a Várban és a Dunaparton. Minden olyan, ahogyan emlékszem rá, kopottas és otthonos. Egyszer igazoltatnak. Odanyújtom a Lisztferihegyen kapott papírfecnit, nem fogadják el. Megbüntetnek 100 ezer forintra jogosulatlan közterület-használatért (WTF?). Kártyával fizetek, mire rászámolnak még 20 ezer tranzakciós illetéket.

Itt-ott óvatosan érdeklődöm, hogyan slisszolhatnék ki az országból. Van egy érvényes EU-útlevelem, de nincs benne belépési pecsét, tehát repülő kizárva. Autót bérelni sem tudok magyar papírok, vagy turistakártya nélkül. Végül a vonat tűnik a legesélyesebbnek. A határig nem kérnek okmányokat, a határőrök pedig állítólag megvesztegethetők. Állítólag.

–          Útleveleket, passport bitte!

(kissé idegesen átnyújtom, miközben próbálok unott benyomást kelteni. A bajszos-pocakos határőr lapozgatja)

–          Ebben nincs pöcsét…

–          (hallgatok. WC-re kell mennem. A határőr megtalálja a lapok között a két százeuróst, elteszi)

–          Tudja, hogy maga ezen a héten a hatodik? Azt hiszik a népek, hogy ha kijutnak Nyugatra, ott majd tárt karokkal fogadják őket, mint a kommunizmusban, mi? Nézze, én szívesen átengedem magát, de az osztrákok tíz esetből kilencszer kiszúrják a hamis útlevelet. Azonnali visszatoloncolás, saját költségre. Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem… Na jó utat!

A vonat lassan elindul. A WC-ről kijövet beugrom a büfékocsiba és rendelek egy pár frankfurtert, sörrel.