A varázsló áll a bambusznádból és falevelekből összerótt repülő mellett. A repülő pont úgy néz ki, mint a repülő, amelyiken John érkezett. John, aki egyszer majd újra eljön. A varázsló brummog, durrog. Jó hallású ember, simán tudja utánozni egy Pratt and Whitney Double Wasp csillagmotor hangját. Csak nem érti mitől működik. Pedig apja, az előző sámán, aki szintén nagyon jó hallású ember, hangról-hangra megtanította neki az összes durranást és berregést. Egy jó fülű szerelő simán meg tudja mondani a gyújtási sorrendet is az énekből. Szerelő, aki értené is, hogy mitől durran a motor, sajnos nincs a törzsben. Ezért találta ki még a sámán apja, hogy majd John visszajön és beindítja a gépet. Addig is minden évben a termés 10%-a a sámáné.

2006, a jogi kar dísztermében állok, nevetséges, kölcsönzött betmenjelmezben, nevetséges kalapban és kesztyűben. Nota bene, ezek a kevésbé nevetséges dolgok a helyen. Nem sokkal korábban, jeles átlagú egyetemi tanulmányok, majd mindenféle magánéleti okokból bekövetkezett összeomlás után nagy nehezen bemagoltam és visszabüfögtem a kor jogszabályait, kettesre. Az, hogy értem-e őket, senkit sem érdekelt. Az államvizsgám magyar joganyagából (tehát az EU-jogot és a mindenféle nemzetközi egyezményeket leszámítva) egyetlen betű sincs hatályban.

2012, szakvizsgázom. Közben szereztem még egy diplomát, lehúztam majd’ öt évet ügyvédjelöltként. Egy tajtparaszt kolléga előtt ülök, akinek szemmel láthatóan kimaradt a reggeli feles, és ő szemmel láthatóan az a fajta, akinek ez a szemén látható. A gazdasági társaságokról szóló törvénnyel nyaggat, annak is az ügyvezetőnek adható felmentvényről szóló részletszabályairól. Megbuktat. Nem baj, egy hónappal később, immár a Gt-t nagyjából kívülről tudva, átmegyek. A Gt-t egy fél évvel később hatályon kívül helyezik, mert jön az új Ptk.

2015, egy ügyfelem felhív, hogy mi lenne, ha a gyereke néha eljönne hozzánk, mert joghallgató, és tanulna egy kicsit. Főz kávét. Pénzt nem kér. Hadd jöjjön. Kiderül, hogy rendkívül értelmes, semmit sem kell neki kétszer elmondani vagy elmagyarázni, sok jogszabályt is megtanult, ám zéró, azaz zéró rendszerezett ismeretanyagot adtak át neki a hazai jogi oktatás fellegvárában. Ezért aztán egy-egy akta rendberakása vagy szerződés lediktálása hosszas magyarázatokba torkollik (nem mintha bánnám, imádok magyarázni) a szolgáltatások fajtáiról, birtok és tulajdon különbségéről, dologi és kötelmi igényekről, a szerződéses akarat kinyilvánításáról, hatályról és érvényességről.

Ezeket ő mind tanulta, de lóg a levegőben, senki nem mondta el neki, melyik mire való. Ilyenkor eszembe jut, hogy 30 bőven elmúltam, mikor azért, mert szégyelltem, hogy nem tudom, utánaolvastam, hogy mi a szinusz és a koszinusz. Egyébként jelesre érettségiztem matematikából, egy jónevű gimnáziumban. Ráadásul, a természet fura ajándékaként, szinte minden sorra emlékszem gimnáziumi tankönyveimből, tudom mi az Avogadro-szám és a Boltzmann-állandó, holott, mint az a fentiekből látszik, nem lettem se vegyész, se fizikus, se mérnök.

De, az általános iskolától egészen a háromdiplomás értelmiségi létig, kivétel volt az, amikor gondolkodni és rendszerezni tanultunk. Mint viszonylag híres „versenyistálló” iskolák egykori növendéke, országos tanulmányi versenyek rendszeres döntőse, néha győztese mondom, hogy ez már 25 éve, amikor a régi szép időkben én általános iskolás voltam, ez már akkor is ordas kamu volt.

Saját magához mérte magát a rendszer, országszerte volt világhírű. Elevenen él a z emlékemben, a kísérleti technikaóra (mármint rajtunk próbáltak ki egy új tankönyvet) amelyen a „Fritu” háztartási olajsütő (gyártja a Interplazmatron Vállalat Mucsajröcsögei Üzeme) részeit tanultuk. Akkoriban nekünk egy DeLonghi mintájú, forgókosaras, programkapcsolós olajsütőnk volt. Nem azért, mert akkora burzsujok voltunk (na, jó, kicsit de) hanem mert már évek óta lehetett ilyet kapni, amikor egy gyakorlóiskola, válogatott okostojásokból álló osztályából kiválogatott okostojás csoportjával elkezdték bemagoltatni a „Fritu” háztartási olajsütő berendezés részeit.

Ez már akkor is ordas kamu volt, amikor a tanárokat még hagyták dolgozni, és a gyerek kezébe nyomhattak könyveket. Ezek a tanárok aztán szépen lassan nyugdíjba mentek és jött a kontraszelekció.

Sose értettem, hogy mi lesz az egyetemen a sok üres tekintetű kollégával, aki ül halálsápadtan az ajtó előtt, vizsgára várva, és a tételeket recitálja, ám egy mukkot sem ért belőle. Mi lenne, mi lenne, hát ügyvéd, ügyész, bíró, miniszter. Ennyi ésszel. Tudom, csúnya dolog ilyet leírni, de mégis mit tehetnék. Ja igen, azt, hogy nem írom le, hiszen ha nem írjuk le, akkor nincs.

A nyolcvanas évek ordas kamuja eljutott odáig, hogy ő csinál politikát. Végülis nem kéne rá haragudni, ahogy a csecsemőre se haragszik az ember, csak azért mert a csecsemő becsinál. Nem tud mást.

Ezek se tudnak mást. És tök mindegy, hogy vallásos szirupot öntenek a nemtudásra vagy technokratát. Ezt tanulták, ezt tudják.

Amikor 1986-ban összeomlott az ugyanilyen „világszínvonalú” futballunk, elkezdték, központi rendeletre a futballistákat körbe-körbe futtatni a pályán, mert attól majd jobban fut a meccsen. Aztán csodálkoztak, hogy nem.

Most is ez van. Még hat óra matek, még 270 egyenlet a sárgacsíkos feladatgyűjteményből. Erkölcstan, öt testnevelés óra. Még gőzt, még gőzt, mert nem gyorsulunk. Ja, nincs a mozdonynak kereke. Nem baj. Még gőzt, még gőzt.

Kár a gőzért. Kár azért a sok gyerekért.

Rossz idők járnak a baloldalra. Meghalt ugye Fidel, meg nemrég Chavez is, így lassan elfogynak az általános iskolai oktatás mellett az ország nyomorba taszítását bevezető gyilkosok, akikért lehet lelkesedni. Az angliai Labour party romokban, Hollande alól kihullott a baloldal, nálunk meg… tudjuk mi van. Baj van.

Méghozzá olyan baj, amelyet itt, a libertariánus konzervativizmus eldugott Magyarországi fészkében is kénytelenek vagyunk komolyan venni. A fejlett nyugati világban a baloldal válságban van.

A dolgokat jelentősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a mai baloldali pártok elődei olyan rétegeket képviseltek, akiknek az első ipari forradalmak során az új javakból kevés jutott. Marx észrevette, hogy a Föld, a Munka és a Tőke közül a Munkával rendelkezőket elég széles körben kizárták a Föld és a Tőke birtoklásából, és az ezzel járó politikai befolyásból. Aztán a szocialista, szociáldemokrata, keresztényszocialista és kommunista pártok, mindenütt más módon, de nagyrészt elérték az általános, egyenlő és titkos választójogot, lett Munka Törvénykönyve, szakszervezet, miegymás.

Közben örvendetesen bővültek az emberiség technológiai lehetőségei. Elértünk oda, hogy hacsak a gyerek anyja nem valami oltásellenes hülye, akkor nem az anyagi helyzet dönti el, hogy a gyerek meghal-e mondjuk diftériában vagy kanyaróban. A mezőgazdaság és az ipar forradalmi fejlődése, a világ sok részén a fizikai nyomort ha meg nem is szüntette, de jelentősen visszaszorította. Európa, Amerika fejlettebb részeiben főleg.

A baloldali pártok válságának az egyik oka tehát az, hogy – teljesen másképp, mint tervezték – a céljaik közül rengeteg megvalósult. Közben a baloldali képviselők szépen lassan a legkapitalistább országok parlamentjeiben is megszokott jelenségek lettek, az egész nyugati politika szép lassan felépült a jobb- és a baloldali pártok váltógazdaságára. A baloldali politikai elit szép lassan eltávolodott a választóitól, mivel a mindennapjait ugyanabban a rezervátumban élte, mint a jobboldali politikai elit.

Ez az eltávolodás vezet el Tamás Gáspár Miklósig, Lengyel Lászlóig, Németországban a Savigny Platz kávézóiban üldögélő vérgazdag szocdem forradalmárokig, a mindenféle Latin-Amerikai diktátorokért rajongó nyugat-európai baloldali vezetőkig. Ennek a jelenségnek a terméke a gazdag polgári családba született szocdem Javier Solana, a baloldali NATO-főtitkár, de említhetnénk Gyurcsány Ferencet is.

Ez a baloldal elvesztette a célközönségét, a mondanivalóját és a hitelességét. Nem véletlen a baloldali pártok bezuhanása, amikor az utolsó téma, az egyenlőségből levezetett kulturális nyitottság (ismertebb nevén a multikulti) a kulturális különbségeken elvérzett, és óriási károkat okozott a megmaradt baloldali erőknek.

Megint durva egyszerűsítést alkalmazva: a baloldali pártok politikai hitvallása valaminek a megszerzése volt, a most a szavazóikat elhalászó új jobboldaliaké pedig valaminek a megőrzése.

Első pillantásra tehát a baloldalnak itt semmi keresnivalója, hiszen itt nem jogokért, hanem jogok elveszítése ellen kell küzdeni, ez pedig tökéletes ellentéte annak, amit a jó öreg Marx akart. Itt a nép nemcsak láncait veszítheti.

A hagyományos nyugati baloldal balszéle és radikális része alapvetően hű maradt magához, amikor olyan rétegek felé fordult, akik még nem élték át a jogok kiteljesedését, mint az egykori nyugati munkásosztály. A kisebbségek, a melegek, a drogfüggők országonként és koronként eltérően, de mind valamilyen jogfosztott helyzetben élnek, így természetes, hogy a jogok kiterjesztésében legjáratosabb politikai erő feléjük fordul.

A törést nem is ez okozta, legalábbis nem önmagában ez. Marxnak ugyanis van egy gyengéje. Olyan mint a Moliére előtti francia dráma (vagy mint Csehov). Vagyis a modellje a szereplők egy helyen és egy időben jelenlétét feltételezi, mivel az ő idejében a globalizáció duzzadó vitorlákkal járkáló klippereket jelentett, amelyek teát és borsot hoztak Európába. Na jó, kicsit többet, de például a mindenható brit impérium sem teljesedett még ki a Kommunista Kiáltvány kiadása idején.

Szívesen olvasnám a jó öreg filozoptert arról a világról, ahol az egykori fekete munkásnegyedekben, Birmingham hosszú tégla-házsoraiban, a Ruhr-vidéken, de még Kelenföld vagy Rákospalota lakótelepein is mindenkinek van szavazójoga, jut pénz ételre-italra, és van orvosi ellátás is, hol jobb, hol rosszabb, de nem 1879-et írunk, a várható élettartam a legtrógerebb helyeken is 70 év felett van, a gyerekhalandóság is mikroszkopikus a száz évvel ezelőttihez képest.

A kizsákmányolás elköltözött a gyarmatokra, amelyek nem gyarmatok, hanem egyenrangú kereskedő felek, viszont meggyőződéses kommunisták, és látszólag az itteni tőkés elit ellenségei.

Az elméleti marxistának könnyű dolga van: a világ tőkés elitjébe – ha felveszünk egy piros színszűrős szemüveget – könnyedén bele lehet illeszteni a kínai kommunista pártot, a felhőkarcolós Sencsen, Kanton, Sanghaj moguljaihoz meg már ez a szemüveg se kell.

Csak épp a világ proletárjai nem akarnak egyesülni. Miért is tennék? A nyugatiaknak van szabadsága de nincs munkája, a keletinek végre van jövedelmező munkája (mert gyári munkásnak is jobb lenni, mint nincsetelen parasztnak, és ott ehhez még bekerítések se kellenek, mint az ipari forradalom Angliájában) és egyelőre nem érdeklik annyira a jogai.

Az elméleti marxisták azonban a baloldali pártok legszélén tengődő, hivatalos, bevizsgált, frontálisan elismert, hátuk mögött viszont hülyének tartott remeték. Vagy, egyre gyakrabban olyanok, akik hobbimarxisták.

Gyakorlati marxista nincsen, mert gyakorlati marxizmussal mostanában nem lehet választásokat nyerni. Igenám, de amivel meg lehet, az a szélsőjobboldal szellemi terméke, az egykori munkásság fogyasztására szánva.

A baloldal válságát tehát ezek okozzák. És persze az, hogy a mostani jobboldali eszmei háttér (legalábbis nyugaton) a vallási (rendszerint keresztény) és nemzeti önazonossággal együtt épül fel, míg a baloldal munkásmozgalmi gyökerei a nemzetköziségben gyökereznek. Az Internacionálé azonban olyasféle nosztalgikus emlék, mint amikor II. Erzsébetnek, egy európai középhatalom fővárosában elsorolják világhatalmi címeit.

A gyakorlati marxistának azzal kell szembenéznie, hogy ugyan megkísérlelhetné, mondjuk Budapestről, vagy a berlini Savigny-Platzról megmenteni a kínai munkásosztályt, de a választók pont ezt a kínai munkásosztályt nem szeretik, meg a bevándorlókat, akik egyrészt lehet, hogy olcsóbban fognak dolgozni, másrészt veszélyeztetik a kivívott második-harmadik generációs alapjogokat.

Azonban, minden, amit eddig írtam, csak önvizsgálatot igényel, amelyről kiváló kibeszélő workshopokat lehet tartani némi rozéfröccs fölött (a kép a látens b…baloldali aristóé) azonban a fentiek még véletlenül sem jelentik azt, hogy a baloldalnak annyi, és be kell zárni. Meg kell neki újulnia.

Előszöris meg kell vizsgálni, hogy az a réteg, amely a mostani baloldaliak nagyatyái által kivívott jogait félti, miben szenved hiányt. Mert hiányt szenved.

A státusz féltése a jóléti állam válságából is következik, ennek országonként más okai és tünetei vannak. Generális probléma az, hogy a jóléti állam nem tud mit kezdeni azokkal, akiket kizárólag a jóléti állam vonz ide, ezzel halálos veszélyt jelentve a jóléti államra, melynek az alapja továbbra is a befizetés lenne.

Felmerül jobboldalról, hogy ezeket a jövevényeket vagy teljesen ki kell zárni, vagy szelektálni kell és rászorítani őket az európai élet alapkövetelményeinek betartására (én is ez utóbbi véleményen vagyok)

A baloldal ilyen álláspontot nehezen tudna elfoglalni, ám az oktatás-felvilágosítás propagálása nem összeférhetetlen a baloldal alapértékeivel.

És itt elérkeztünk a válság egyik ősokához. Minden tudós máskorra teszi, hogy mikor érünk majd véglegesen oda, de immár érezhetően közeledünk a szingularitáshoz, a fizikai és a virtuális valóság összeolvadásához. Az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékben a virtuális térben termelődő javak új jobbágyságot fognak kialakítani, úgy tűnik, hogy az ember alaptermészete – sok húsz évvel ezelőtti álmodozó tanaitól eltérően – nem változott meg az elménk egy részének internetre költözése által.

A klasszikus közgazdaságtani folyamatok zajlanak az interneten is (pl. oligo- és monopóliumok kialakulása, a kereskedelmi vonalak kényes pontjainak előjogokkal (ld. DMCA törvény) elfoglalása). Még a betegségek is utánunk jöttek az internetre, hiszen a mémként terjedő oltásellenesség a hagyományos biológiai vírusoknak kitett embereket eredményez.

Más szavakkal: a tudatlanság vagyoni differenciálóvá és biológiai szelekciós tényezővé lép elő. A tudáshoz való jog biztosítása lesz a jövő nagy jogszerző küzdelme. Hogy ebben a mostani baloldal fog részt venni valamilyen megújulás után, vagy majd valami teljesen új, azt nem tudom megmondani.