Hiteles futbbalkritikusként megírom mi a baj a magyar focival. Azért vagyok hiteles, mert életemben nyolc alkalommal találtam el az ügyesebbik (jobb) lábammal úgy a labdát, hogy az utána egynesen, a lábam lendítésének irányába ment tovább. Az összes többi kísérletem valahogy mindig gellert kapott, elgurult, félrement vagy a szomszédban landolt. Véletlenül sem ragadtatom hát arra magam, hogy bárki helyett megmondjam, hogy passzolni vagy lőni kellett volna, inkább futással vagy taktikus ívelgetéssel győzhettük volna le Hondurast. Ugyanis nem tudom.
Más szempontból kell ezt nézni. Egy alacsonyabban jegyzett, a mieinknnél gyengébb játékosokból álló csapattal szemben kikaptunk. Csúnyán. Mitől van ez? Sok dologtól, amelyeket több részben tervezek áttekinteni.
Szembetűnő, hogy fiatal és felnőtt csapataink játékosai jó csapatokban játszanak (Liverpool, PSV, stb.) de amint hazajönnek a válogatottba, lesüllyednek a magyar NB I. szintjére. Lelassulnak,ellustulnak, dekoncentráltak. Amikor visszamennek külföldre, hetekig nincsenek a kezdőcsapatban (legtöbben)mert vissza kell rázódniuk a rendes tempóba. Ha meg jól játszanak, egy-két félidőt végigkoncentrálnak, akkorr kijön az, hogy annyira azért mégsem rosszak, a nemzetközi futball középkategóriájához, annak is a felső részéhez zárkóznak fel. Ötven-hatvan percre.
A magyar futballt szervezetként szemlélve szokás azt mondani, hogy nincs benne pénz, ami nagyrészt igaz. Illetve úgy igaz, hogy nincs benne elég pénz, és ami van jórészt az sem ott van ahol lennie kellene de ez majd a következő rész lesz.
Ami igazán hiányzik a magyar fociból, az a tudás. Nem tudunk focizni és nem tudunk nyerni. Kiveszett a futballunkból az a tudomány, ami az élsportolók versenyre felkészítéséhez kell. A továbbiakhoz definiáljuk, ki az élsportoló. Élsportoló az az ember, aki sportágának csínját-bínját jól ismeri, erőnléte alkalmassá teszi arra, hogy ezeket a trükköket terhelés alatt is bármiko bemutassa és mentálisan annyira összeszedett, hogy sem a fizikai, sem a szellemi, sem a lelki terhelés nem akadályozza meg abban, hogy a sportra és a meccshelyzetre koncentráljon. Ezért a kritikus pillanatban szellemi és fizikai teljesítménye egyszerre van a csúcson, és ezt kihasználva nyer.
Mi igaz ebből a mi játékosainkra? Alapképességeik, úgymint szaladni a labdával, cselezni, passzolni, rúgni, nagyjából rendben vannak. Nem brazilul vagy angolul rendben, de azért minden játékosunk tud annyit a labdával, ami egy Honduras vagy Dél-Afrika elintézéséhez simán elegendő. Fizikai felkészültség tekintetében ma már nem akkor a lemaradás mint volt vagy tíz éve, de ezt igazán nem magunknak köszönhetjük, hanem azoknak a német, angol, spanyols stb. erőnléti edzőknek akik a fiainkkal dolgoznak. A győzni tudás itt a gond. Az a képesség, hogy felpörögjenek, koncentráljanak, nyerjenek. Nem tudnak. Ez a magyar foci nagy szervezeti gyengéinek egyike.
A mi els osztályunk nem arra van kitalálva, hogy a játékosok pörögjenek vagy nyerjenek, hanem arra, hogy kényelmes tempóban, a lehetséges minimumot nyújtva valahogy meglegyen a meccs. Mindegy milyen az utánpótlás, ha ide fut ki. Előbb vagy utóbb, mindenki egy NB I-es vagy NB II-es magyar edző kezei között landol. Ezek az edzők meg nem utódai a Baróti Lajosoknak, akik pörögni és nyerni tanítottak. Nincsen kitéve a játékos éles helyzeteknek, ahol megszokná, hogy a meccs megnyerésének feltétele a 100% teljesítmény.
Szokták kérdezni, hogy miért "tűnnek el" a 14-16 éves szupertehetségek. Azért mert az edzők fejében nincs ott a tudás, amely továbbsegítené őket. Fogalma sincs a magyar edzői kar jó részének arról, hogy mi az a képesség, melyek azok a nüanszok, amelyek ahhoz kllenek, hogy megállja a helyét az idősebb korosztályban.
Ezt a tudást nem Bozóky, Kisteleki vagy Mészöly lopta el, hanem évtizedek alatt kiveszettt, ahogy egyre kevesebb kapcsolata volt a focinak a nemzetközi vérkeringéssel, ahogy a belterjes világában egyre kevesebb elég volt a sztársághoz. Ma már odáig jutottunk hogy a 14-15 éves tehetségek a sztárok, mert ők még magas szinten vannak a nemzetközi mezőnyben.
Mivel további tudást nehezen tudnak itthon adni nekik, ön- és közösségámításként azt mondják ezeknek a fiúknak, hogy készen vagytok, mostmár mindenetek megvan ahhoz hogy belőletek nemzetközi sztár legyen. A képességeik nagy része tényleg megvan, de befejezetlenek maradnak. Már ez is elég nagy baj lenne, de sok olyan is van köztük, akinél egy-egy alapképesség megtanításába is baj csúszott a kezdet kezdetén. Ezek okozzák aztán az olyan meccseket (másokénál jóval nagyobb számban) amikor "semmi sem jött össze" "megvoltak a helyzeteink" , "többet birtokoltuk a labdát" , meg "nem lehet versenyezni az ő anyagi hátterükkel".
Szigetszerűen, itt-ott megjelenik a tudás a rendszerben, egy-egy lelkes vidéki utánpótlás-edző személyében. Ezek azonban nem tehetnek csodát, mert a tudásnak folyamatosan, a lépcső minden fokán megfelelő módon kell bekerülnie a játékosba.
Alapfokon szükség van több ezer jó edző bácsira-nénire akik helyi tornatanárként, vagy edzőként eleve helyes és modern módszereket alkalmaznak. Edzik a gyyerekeket és egyben a helyi futballélet motorjai, összeszedik az apukákat és megyekettes csapaptot szerveznek belőle, hogy vérre mennő meccseket játsszanak szombaton a szomszéd iskola apukáival. Helyi tornákat, focitáborokat szervezgetnek. Ők egyrészt most kevesen vannak, másrészt nem jutnak hozzá olyan tudáshoz, amely elsőosztályú, modern. Tehát képezni kell őket. Az alapfokú edzőképzés anyagát beépíteni a testnevelő tanárképzés anyagába. Ugyan most is benne van, de úgy kell modernizálni, hogy az megegyezzen azzal a tudással, amit a holland vagy az angol edzők tanulnak meg. Később folyamatosan, továbbképzésekkel fejleszteni kell. Ennek a képzésnek tömegesnek, évente legalább százas nagyságrendűnek kell lennie. Meg kell tanítani a szakma mellett a szervezési alapkészséget, hogy helyben a társadalmi életbe ágyazódva jelenhessen meg a futballtudás. Miután a jó futballistának alapvető erénye az edzettség, az ilyen módon továbbképzett tanárok-edzők természetes lökést adnának a többi sportnak is, mert jobb, atletikusabb állapotú gyerekeket képzenének. Emberi erőforrások szempontjából tehát az alapfok felmérésre szorul, majd továbbképzésre és utána folyamatos monitoringra. Enélkül nincsen focifeltámadás.
Az élsportolóképzést persze csak egy bizonyos szintig lehet a grundon, a Pusztaröttyentői Löket SC keretein belül folytatni. Az él- és másodvonalbeli kluboknak egyszercsak össze kell szedni a tehetségeket és megkezdeni az élsportolói felkészítést. Itt már a lelkesedés mellett kőkemény tudománya van szükség. A gyereket mentálisan fejleszteni kell. Ezt egy jó gimnázium/szakközép megoldja együttműködésben a klubbal. De a gyerekek atlétikai, taktikai felkészítése nem enged meg egy centi lemaradást sem az Ajax vagy Manchester United színvonalától. Ez a tudás nincs előlünk elzárva, tanulható, tanítható, terjeszthető. A sok száz alapfokon jól képzett edző néniből-bácsiból tovább kell képezni sok tucatnyit, akik már birtokában lesznek ennek a bővebb tudásnak. Nyilván valakit az ambíció hajt majd az emelt szintű oktatás felé, másokat a klubjuk. Rajtuk kívül figyelni kell azokat a kis alapfokú bázisokat, ahol az átlag feletti színvonalú a munka és az ott működő szakembert azonnal továbbképezni és megadni neki a lehetőséget, hogy a tehetsége jobban kibontakozhasson. Ezen a képzési szinten, már legalább néhány tucatnyi szakembernek (a klubok külkapcsolatait és pénzét is kihasynálva) meg kell adni a lehetőséget, hogy legalább egy-egy fél évre elmehessenek külföldre, jó utánpótlásnevelő klubokhoz és tanulhassanak. Az ő tudásuk hazajőve beépül a rendszerbe.
Az értékláncolat csúcsán…(kis kitérő: itt én éppen a meleg vizet találom fel, amit leírok az a tankönyvekben egy nagyon szimpla value chain humánerőforrás oldala)szóval a láncolat csúcsán nagy és komplex tudású edzőknek kell lenni. Belőlük évi négy-öt kiképzése elegendő. Kiválasztásuk történhet az alsóbb szintek kiválóan teljesítőiből, vagy a kluboktól is jöhetnek, lehetnek volt játékosok is. Amellett, hogy az alsóbb szintek anyagából eminensek, nekik már bővebb, jelenleg itthon nem tanítható ismeretre van szükségük. Az itthoni ismereteiket a már meglevő sporttudományi tudásbázisból a lehető legjobban ki kell fejleszteni, ez ad majd nekik pluszt. Nem lehet elkerülni azonban évi öt-hat ember Németországba, Angliába és egyéb helyekre küldését, akik az ottani legmagasabb szintű edzői képzettséget megszerezve válnak olyan edzővé, akik a 17-18 éves sztárocskáink nevelését folytatni tudják.
Ha a folyamat pár évig zajlik, megjelenik tucatnyi sikerre éhes, nagyon magas szinten képzett fiatal szakember, illetvea kluboknál az utánpótlásedzők között feltűnik egy csomó tehetség, akik ambíciózusan törnek feljebb, és akkor a jelenlegi húsz-harminc fős edzői kar vagy tartja a lépést, vagy átadja a helyét. A klubok szerencsére ma már ki vannak téve a piac viharainak, ezért ha ugyanannyi pénzért van jobb edző, akkor nem haboznának.
Ennek a leírt rendszernek a kiépítése négy-öt évet venne igénybe a tudás-tananyag importjával és implementálásával együtt. Következő lépésként meg kellene szervezni azt a tudományos hátteret, ahol orvosok, pszichológusok, biometriai és biomechanikai szakemberek PhD dolgozataikat a futballhoz, a focisták felkészítéséhez kapcsolódó témákból írnák. Ezeket a kutatásokat, illetve az időközben gyűlő szakmai tapasztalatot lehetne azután az önálló, speciálisan magyar futball-tudáshoz felhasználni.
Így, a játékot, afutball alapigazságait (a labda gömbölyű, a meccs lefújásig tart, stb…) tanító bácsiktól-néniktől a Real Madridot letaktikázó edzőcsodákig folyamatos lenne a láncolata az edzőknek és nem vesznének el a tehetségeink tizenhet éves korunkban. Utópia, tudom de addig csak háromnapos csodák várnak ránk és nem egyenletes színvonéú, jó futball.
