Rendszerváltó tanulmányok 6: Jogon kívüli jog

A korai hellén demokrácia egyik szokásos kritikája az, hogy nem mindenkinek és nem egyformán járt. A római jog tanulása során is hosszan taglalják a latinjogúak, a teljes jogú polgárok, a provinciabeliek jogait. Később, a középkori jogrend is a jogegyenlőtlenségen alapult, azon, hogy a jogvita eldöntése előtt meg kellett vizsgálni, hogy a jogvita résztvevője hozzáfér-e a joghoz, és van-e joga egyáltalán bíróságra menni?

Jogi tanulmányaim során ezek a részek nyűgösek voltak és unalmasak, hiszen ma már mindenki jogképes, jogok és kötelezettségek alanya lehet, minek személyi jogot tanulni?

Nos, a téma sajnos nagyonis aktuális. Először, oszlassunk el egy tévhitet. A jogegyenlőség és a szépen kisportolt test között két hasonlóság van: sose lehet a teljes tökéletességet elérni és ha csak egy pillanatra nem figyelünk rá oda,. azonnal hanyatlásnak indul. Ezért tévhit az, hogy a jogegyenlőséget ha egyszer deklaráltuk, akkor az rögtön létrejön és mindig úgy is marad. Az, hogy ki és hogy fér hozzá a joghoz, eljárásjogi szempontból, folyamatosan figyelni kell és minden új jogszabálynál szempont kell hogy legyen az, hogy miként hat a jogegyenlőségre. Erre jobb helyeken külön szakember, az ombudsman ügyel.

A jogegyenlőtlenség természete olyan, hogy amíg a kiváltságosok oldalán vagyunk, annyira nem zavaró. Később persze zavaró lehet, két okból: egyrészt ha lecsúszunk, akkor jogcsökkent állapotba kerülünk magunk is. Másrészt gondot okozhat, ha szűk csoportban találjuk magunkat, és a rajtunk kívül eső „aljanéppel” ha üzletelünk, azt magunk kockázatára tehetjük meg mindenféle állami segítség nélkül.

Persze teljesen homogén társadalom és jogegyenlőség csak utópiákban van. Nálunk is vannak hagyományosan kevesebb joghoz hozzáférő csoportok, ám ezekre eddig a nagy többség messziről tekintett.

Részben a jogrend előző posztban említett színvonalbeli hanyatlása, részben pedig az egyre mélyülő társadalmi szakadékok miatt spontán módon megindult a jog alanyi differenciálódása, vagyis elkezdtek kialakulni személyes és csoportjogok.

A vállalkozások körében a kishalak és a nagyhalak küzdelméből lassan kivonul a jog. A közvetlen felelősségről szóló írásban említettem, mennyire bevett dolog a szerződéseket nem teljesíteni. Az a nagy hal, legyen az fővállalkozó nagy cég vagy bank, amelyik kicsikkel mégis szóba áll, gazdasági erejét bevetve olyan szerződéses feltételeket kényszerít ki, amelyekkel úgy gondolja, mégis biztosítja magát. Ez a közismert „mindent visz a bank” szerződések világa. A jog szerepe ebben az lenne, hogy a banknak hatékony eszközt adjon tartozásai érvényesítésére, viszont a vállalkozót megvédje az ab ovo tisztességtelen feltételektől. Ez ma Magyarországon sajnos nem működik. Ebben persze része van annak is, hogy bíráink mit sem tudnak az üzleti életről, de erről majd a következő részben.

Az eredmény sajátos, vadkapitalista, az „erősebb kutya” elvére épülő jogrend, amelyben hiába megy bárki a bíróságra. Az üzleti életben még csak-csak eltűrhető ilyesmi, bár rendkívül káros ott is. Magánosokkal szemben viszont olyan kényszerhelyzeteket teremt, amelyek újabb párhuzamos jogvilágot hoznak létre. A kíméletlen végrehajtások a korlátlan kockázat-áthárítás gyermekei a vagyontalanított és jogtalanított honfitársaink.

Már az őrült mértékű lakossági devizahiteleknek sem volt meg a jogi háttere, vagyis amikor ezeket a hiteleket felelőtlenül kihelyezte a bank és felelőtlenül felvették az adósok, akkor sem voltak olyan jogszabályok és intézmények amelyek hatékonyan közbeléphettek volna. Ennek oka az, hogy a jogrend még nem vette fel a megfelelő pozíciót. Képzeljünk el egy rugby vagy amerikai futball játékost, amint nála van a labda és látja, hogy a védő teljes sebességgel közeledik, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy leterítse. A játékosunk vagy kitérő manőverbe kezd, vagy izmait megfeszítve, fejét leszegve felkészül az ütközésre.

A magyar jog nem készült fel a hitelválságra. Az egyik végletet számára a XIX. század végének polgári joga adja, amely nem ismerte a kíméletességet, abban a jogban mindenki a maga ura és vállal felelősséget. A szocialista jog nem ismerte az önállóságot és a felelősségvállalást. A magyar polgári jognak a kettő között kellett volna felvenni azt a pozíciót, ahol nem teríti le a devizahitel-válság.

Ez a pozíció nevet adna annak az állapotnak, hogy valaki a hitellel túlvállalta magát, méghozzá mindkét oldalon. Az adós akkor amikor életszínvonalának emelésére és nem termelésre vett fel hitelt, a bank pedig akkor, amikor kockázatközösséget vállalt olyanokkal (ti. saját adósaival) akik ezt a kockázatot nyilvánvalóan nem képesek vállalni.

A felelősség kimondása után pedig lehetne megfelelő jogintézményeket (magáncsőd, kötelező pénzügyi tanácsadás stb) létrehozni, hogy kivezessék ezeket a jogalanyokat a válságból.

Azt már csak a történeti hűség kedvéért írom le, hogy ez ügyben a szocialisták teljes szociális érzéketlenséget és felelőtlenséget tanúsítottak, fideszes utódaik pedig hordószónokként, népszerű de jog- és erkölcsromboló, továbbá pénzügyileg tarthatatlan lépésekkel tetőzték be azt, aminek Gyurcsány annyira frappáns nevet adott: az elkúrást.

Na de hogy jön ez a párhuzamos jogvilágokhoz, kérdezheti a türelmetlen olvasó. Hát úgy, hogy az erősebb kutya elvén létrejött szerződéseket a jogból kilépéssel lehet kijátszani. Mindannyian hallottunk már ilyet. A ház a négyéves unokahúg nevén, a hetvenéves nagyi haszonélvezetével. Ez megóv minket az árveréstől. A fizetés kápébe’ van, mert a számlákat inkasszálják. A tévénket az asszony vette hitelből és a sógor rá a kezes, de közben a sógor házát pedig Kittikére, a kétéves újszülöttre írtuk át, szintén a végrehajtás elől menekülve. A föld az Robi nevén van mert harminc alatti és fel tudja venni az ifjúgazdát. A kocsija az a nagypapi nevén van, aki ugyan vakabb, mint Stevie Wonder, ám harminc éve balesetmentes, akkor lett a lemezvillás Csepeljéből a motor átszerelve a tengerimorzsolóba.

Magyar virtus, félázsiai gondolkodás, szittyakuruc kópéság, jól megkapta a labanc bank a magáét, eb ura fakó itten te pénzt nem találsz!

És akkor most tekerjük előre a szalagot csak tíz-tizenkét évvel. Mennék nyugdíjba, de nem vagyok jogosult hiszen a zsebbe kapott fizetés évei alatt nem ketyegett a szolgálati idő. Beteg leszek, de nincs TB-m. Robi, aki nevén a föld volt, összeállt valami rossz erkölcsűvel és egy részeg hajnalon az összes földet eladták az uzsorásnak aki most milliókat keres rajtam. Amikor meghalt a nagyfater, előkerülnek húsz éve nem látott unokatestvérek és részt kérnek a kocsiból, amit én törlesztettem le. A gyerek hiába akar egyetemre menni, senki nem ad már az egész családnak hitelt, hogy segíthessünk neki. A színlelt szerződések miatt hiába is mennénk bíróságra, ott nem tudnak nekünk segíteni. Mit is kell ilyenkor csinálni? Ja igen, segítsen az állam!

A fenti példában szereplő család nagyrészt önhibájából másrészt társadalmi-történelmi kényszerből jogcsökkent állapotba került. Régiesen: polgári halált halt. Nem vehet fel hitelt, mert már mindenki rossz adós. Nem tud vállalkozásba kezdeni, gyereke nem tud továbbtanulni. Hiába deklarálja ugyanis a jogrend, hogy ehhez neki joga van, ennek a jognak az élvezetéből generációkra menően ki van zárva. Az anyagi leszakadás ezen a ponton jogi leszakadássá erősödött.

Ebben a jogcsökkent világban is zajlik az élet de a vadon törvényei szerint. Ott is vannak szerződések, adásvételek, kölcsönök, de az olyan konstrukciók élvezete, mint például a lízing vagy a fejlesztési hitel, ezen emberek számára elérhetetlen. Ezek pedig a gazdasági fellendülés motorjai.

Sajnos ma, Magyarországon lassan milliók élnek valamelyik jogcsökkent állapotú csoportban. A jogegyenlőség helyreállítása az egyik legfontosabb, legégetőbb feladat. A baj az, hogy szinte lehetetlen, fájdalmas és lassú folyamatról beszélünk.

A jogcsökkenés nálunk ugyanis a kötelezettségek alóli mentesülés érdekében indult be. Nagyjából Orbánék kétéves költségvetése óta minden kormányprogram egyik kimondtatlan célja az, hogy a kötelezettségek alóli mentesülés ne járjon a jogosultságok elveszítésével. A száznapos program, a végtörlesztés, az adósmentés mind arra irányul, hogy a jogcsökkent társadalmi elemeket felhúzzák, a hibáikat pedig meg nem történtté tegyék.

A kivándorlási hullám egyik motivációja az, hogy az ifjabb generáció (nagyrészt jogcsökkent emberek gyerekei) felismerte, hogy helyben ugyanaz a jogcsökkenés vár rá. Szociológiai kifejezéssel élve: nincs vertikális társadalmi mobilitás, esélytelen a jólét és a magasabb társadalmi státusz elérése.

Rengeteg szavazópolgár azonban még nem érzi a jogcsökkent állapot teljes nyomasztó és pusztító erejét, hiszen minden kormány igyekszik megvédeni tőle, méghozzá úgy, hogy semmit nem kér érte cserébe, csak szavazatokat.

Helyre kell tehát állítani a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget, és ehhez fájdalmas lépésekre van szükség.

A bankokat jelenleg nem arra kényszerítik, hogy adják fel unfair szerződési politikájukat és engedjenek a bajba került emberek terheiből, hanem arra, hogy a nyereségük egy részét adják át a kormánynak, aki majd saját politikai érdekeit szem előtt tartva egyeseket kivált a zaciból, másokat meg nem. A bankokkal, ha nem lenne az idióta bankadó, már rég meg lehetett volna állapodni átütemezésekről, költség-átvállalásokról és hasonlókról. Ez azért lenne fontos mert a banknál pénzt kell hagyni, hogy hitelezhessen, annál hamarabb indul be az évek óta lefagyott gazdaság.

Az adósokat, tágabb értelemben: a szerződést nem teljesítőket sajnos szembesíteni kell azzal, hogy állapotuk részben saját hibájukból van és az államnak nincs pénze mindenkit, feltétel nélkül kiváltani az adósságából. Ez csak úgy lehetséges, ha bizonyos feltéteket teljesítenek. Ezek a feltételek pedig olyanok, amelyek teljesítése segíti a visszatérést a jog világába, ahol az állam mindazokat a jogokat biztosítani tudja számukra, amelyeket az alaptörvényben garantált. Itt kénytelen elhagyni a jog a múlt századi kereteit, mert pártfogó tanácsadást, jóváhagyandó szerződéseket, egyfajta csődgondnokságot kell bevezetni. Úgy gondolom, hogy ha már feltétlenül sarcolni akarjuk a bankokat, akkor az ilyen tanácsadó hálózat, és az oktatás-felvilágosítás az, amire el lehet tőlük szedni a pénzt.

A bajba jutottak tervszerű és kulturált megsegítése, a szoci éra egyik legnagyobb hibájának korrekciója lett volna az Orbán-kormány egyik történelmi feladata. Jellegzetesen magyar utat választottak: a végtörlesztéssel a bankot erővel kényszerítették a veszteség lenyelésére, és számítottak arra, hogy a magyar szürke gazdaságban van akkora készpénztartalék, amely az olcsón szabadulás ígéretére majd beáramlik a bankba. A számítás elég jól be is jött, de vannak óriási hibák. Először is a megoldás semmit nem mond arról, hogy mi lesz ha az egész megismétlődik. Táplálja azt az érzést, hogy előbb-utóbb megint kiváltanak minket valahogy, nem kell vállalni a közvetlen felelősséget. Csak a lecsúszás kezdetén állóknak segít. A végtörlesztő pénz vizsgálatának amnesztiájával tovább ösztönzi a feketegazdaságot, hiszen most is mennyit tisztára lehetett mosni.

A jó megoldás persze áldozatokkal járt volna. Beismerni a hazugságot nem veszélytelen, ezt Gyurcsány óta tudjuk, ráadásul itt tömegnek kellett volna megmondani, hogy a labanc bank itt csak az egyik hunyó, kedves barátaim.

És végül de nem utolsó sorban újra kell építeni a vertikális mobilitást lehetővé tevő mechanizmusokat, hogy aki dinamikusan ki akar törni a jogcsökkent állapotból, és ezzel a többi adófizető válláról le akarja venni a terhet, ezt könnyen megtehesse. De ez majd másik írás lesz.

Rendszerváltó tanulmányok 5: Jogvilág

Hans Kelsen, a modern kontinentális jogi gondolkodás óriása a világot kétfelé osztja: a Sein és a Sollen, a Van és a Kell világára. A jog szerepe elsősorban nem az, hogy a való világot leírja (erre való például a statisztika vagy a szépirodalom) hanem az, hogy leírja: milyennek Kell lennie.

A jogszabályt alkotó embernek emiatt számos dologra van szüksége, ha jó jogszabályt akar alkotni. A Van pontos ismerete, a Kell pontos megfogalmazása és a használandó kényszer-eszközök helyes megválasztása mind a jó jogszabály megalkotásának feltétele.

A jogalkotónak tisztában kell lennie a kormányzat jogpolitikájának céljaival, mert csak így tudja eldönteni, hogy a megalkotandó jogszabályban mennyi legyen a Van és mennyi a Kell. Ha a jogszabály nem tesz semmit, csak leírja a jelenlegi helyzetet, az nem tesz semmit hozzá a társadalom fejlődéséhez, ha csak azt nem, hogy ha valaki esetleg nem lenne tisztában a már létező társadalmi normákkal, az a jogszabályban elolvashatja azokat. Ez meg nem valami nagy eredmény, bár a jog megismerhetősége fontos.

Ha a jogszabály tele van a Kell leírásával, anélkül, hogy a Van pontos ismeretéből indulna ki és arra építene, akkor az nem más, mint álom, a jogalkotó színes kalandfilmje arról, amilyennek ő a világot elképzeli.A létező világ és a jog világa egy ilyen szabály miatt teljesen elszakadhat egymástól.

A Van és a Kell közötti kapcsolatot a jogi norma előírásai és szankciói teremtik meg. Kicsit egyszerűsítve, ezek arra a két kérdésre válaszolnak, hogy „Mit kell tennem” és „Mi lesz ha nem így teszek?”.

Japán szamurájkardokat készítő kardkovácsokat, vagy éppen hegedűkészítőket bemutató műsorokban szokott időről-időre előkerülni az, hogy a jó alapanyag és a nyolcvanéves mester hetvenöt éve csiszolt mesterségbeli tudása mellett milyen fontos, hogy a hangulata is meglegyen az alkotásnak. Igazán félelmetes katana csak úgy születhet, ha a kardkovács látja maga előtt a penge csillanását, suhanását a levegőben és szinte érzi a szöget, ahogyan az él pont megfelelően vág az ellenfél húsába. A hegedű fogólapjának íve is csak akkor lehet igazán tökételes, (mikroprocesszoros marógép hiányában…) ha a mester elméjében a zenészujjak sajátként táncolnak a húrokon.

Bármilyen furcsa, a jogszabály is csak akkor sikerül jól, ha a megalkotója a megfelelő adatokon és a jogalkotási technológia ismeretén túl tudja, miért dolgozik és milyen országot akar a jogszabállyal szolgálni.

A rosszul megalkotott, rossz irányt vett jogalkotás szüli az egyik legkárosabb jelenséget: a követő jogalkotást. A rossz jogszabály mellett, az emberek ösztönös vagy tudatos módon párhuzamos gyakorlatot alakítanak ki, ami gyakran torz viselkedés. Torz abban az értelemben, hogy maguktól sose tennék, amit tesznek, de a rossz jogszabály miatt mégis kialakul valamilyen magatartásminta. A jogalkotónak ez persze nem tetszik, és újabb jogszabályt alkot. Nem veszi azonban észre, hogy az újabb jogszabály alapja már nem a Van, az ember valamilyen természetes módon bekövetkező magatartása, hanem a Van és a Kell egészségtelen elegye, amelyre az újabb Kell már nem hoz jó választ, mert legtöbbször újabb torz úton próbálják megkerülni. Aki példát akar, gondoljon a magyar adójogra, ahol az egyik végrehajthatatlan szabályra tromfolnak a másikkal, már mindenki mindent hatféle nyilvántartásban vezet, adó meg csak nem akar bejönni.

A fentiek ismeretében a magyar jogalkotás állapota: teljes csőd.

Hiányzik a Kell. Rendszerváltás óta kormányzó kormányaink (mind együtt) legnagyobb hibái közé tartozik a perspektíva nélküliség. A sok „technokrata” és „szakember” amellett, hogy esetleg tényleg ért valamihez, sajnos abban hasonló, hogy sose tanultak meg arról gondolkodni, hogy stratégiai célokat alkossanak, de legalább ott belül legyen iránytűjük, amelyik azt mondja, hogy a nagyobb közös jó, vagy a Japánnal határos Magyarország, a Magyar Csendes-óceáni Tengeralattjáró Flotta, a Közép-Európai vezető szerep, vagy egyáltalán bármi a kormányzás célja. Azt állítom, hogy ha minden kommunikációs tanácsadás, felkészítés nélkül, megkérdeznénk bármelyik még élő miniszterelnökünket, hogy mondja el három bővített mondatban, hogy mi volt a célja miniszterelnökként, egy mukkot sem tudna szólni. Cél nélkül meg elég nehéz koherens jogalkotást csinálni.

Hiányzik a Van. Majd lesz a sorozatban külön írás a Lózungokról, amelyek meghatározzák a politikai gondolkodást, és egyáltalán bármilyen társadalmi problémáról gondolkodást. Jogot alkotni felmérések, statisztikai tanulmányok, a végrehajtó szervek megkérdezése, terepen végzett vizsgálatok (gyk. field study) után kell. Minden ami enélkül történik az inkább ahhoz hasonlít, amikor a rabbi Kohn libáit gyógyítja és nem jogalkotáshoz.

És végül, de nem utolsó sorban szinte teljesen hiányzik a szaktudás. Nem tudják hogyan kell jogszabályt írni. A teljes politikai vezetés úgy gondolja, ért a jogalkotáshoz, így senkit, de senkit sem zavar, hogy magyartanár vagy épp marketinges ad módosító indítványt az utolsó pillanatban valamilyen törvényjavaslathoz. Nyilván ezeket az embereket az se zavarná, ha nőgyógyászati rákszűrésüket egy ács végezné el, az eldugult lefolyóhoz pedig ornitológus jönne ki vízvezetékszerelő helyett.Ez egyben azt is mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítanak a jogalkotók a saját maguk alkotta szabályoknak.

Bármennyire furcsának tűnhet, a jogszabályoknak műfajai vannak. Nem mindegy hogy a rendelet szabályrendelet, rendtartás, végrehajtási rendelet. Egyáltalán nem mindegy, miről írunk törvényt, rendeletet és mit veszünk be az alkotmányba. A jogalkotás húsz év folyamatos (elnézést) kurvulás után most jutott el oda, hogy „ja, akkor beleírjuk az alkotmányba”. Fogalmuk sincs a jogalkotóknak arról, hogy miből és hogyan kell jogszabályt csinálni.

Persze megkérdezheti a kedves nem jogász olvasó, hogy mi is a gond azzal, hogy rossz a jogalkotás? Az utak is rosszak, mégis közlekedünk valahogy. Ahogyan a rossz utaknak szilentblokkokban és gömbcsuklókban kifejezhető költsége van, úgy a rossz jogszabályoknak is. Két fontos mellékhatást említek csak meg. Az egyik, hogy ha a valóság (a Van) és a jogszabályok a (Kell) között nagyon nagy a szakadék, akkor spontán más magatartási szabályokat kezdenek követni az emberek és kialakulnak a Párhuzamos jogvilágok, amelyekről külön írok majd.

A másik ilyen mellékhatást teljesen egyszerűen be lehet mutatni. Tegyük fel, hogy összejöttünk egy szép és csinos lánnyal valami buliban akit (többek között) azzal szédítettünk, hogy nagyszerű spagettit tudunk főzni. Holott a tűzhelyen a legénylakásban három éve egy MiG-23 dioráma van, APA kocsival és két felszerelésre váró R-23R rakétával. Az addig rendben van, hogy ezt sürgősen áttesszük a szintén keveset használt mosógépre, ám nem tudunk spagettit főzni. Felhívhatnánk anyánkat de gyanút fogna és be kellene számolni arról, hogy mit dolgoznak a csaj szülei és hogy fehér vagy ecru színű asztaldíszek lesznek a lagzin. Irány a google, beütjük hogy spagetti bolognese és elkezdünk megismerkedni a fogalmakkal, vásárolunk egy fazekat, satöbbi, satöbbi. Bizony a spagettirecept is norma, melyhez képest normakövető magatartást tanúsítva az eredmény: Spagetti.

Tegyük fel most azt, hogy nem gasztronómiai előjátékot hanem forgácsolóüzemet szeretnénk csinálni és noha kiváló forgácsolók vagyunk, nem tudjuk, hogyan kezdjük hozzá. Leülünk a gép elé és próbálnánk felderíteni, hogy mi is vonatkozik adójogi, munkajogi, balesetvédelmi, közegészségügyi satöbbi szempontból leendő üzemünkre. Olyanokat fogunk találni, hogy „A R. 45.§ (2.) d. pont nem alkalmazandó az olyan egységekre, amelyek a Vhr. 14. § (3) f pont továbbá a Vhr 34. §. (8) a-k. pontok és a Tv. 2. § (4) bek. rendelkezéseinek egyidejűleg megfelelnek, ide nem értve a R. 36. § (9) l-zs pontjait illetve a Vhr 19. § (4.) k pontját” de ekkor még abban sem vagyunk biztosak, hogy az R. (régi magyar jogalkotásban rendtartás, átfogó szabályrendelet) egyáltalán vonatkozik a forgácsolóüzemekre?

Beruházások, multicégek nagy döntései és kisvállalkozók kisebb de sorsdöntő választásai mögött gyakran áll az a kétely: mi lesz, ha idejön valaki a hivataltól, és közli, ránk nem is az X hanem az Y rendelet az irányadó, ezt itt amit felépítettünk, bontsuk vissza és fizessünk be sokmillió büntetést, najó, méltányosságból, részletekben. Ha nem tetszik, járhatunk hat évig bíróságra. Ja és természetesen a hivatalt saját korábbi álláspontja nem köti.

És persze mi van akkor, ha kiderül, hogy a meghozott, még épp tűrhető jogszabály végrehajtása Lézer János másodunokatestvérének húszmillió forintjába kerülne, vagy épp kiderül, hogy valami szoci kötődésű vállalkozó is pont megfelel a feltételeknek, ezért R. Tóni utolsó pillanatos módosító indítványával a címe és a száma kivételével átírják az egészet?

A megismerhetetlen, kiismerhetetlen, rossz minőségű jogi környezet tehát legalább akkora gátja az ország talpra állásának, mint az összes többi tényező, amelyet emlegetni szokás.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy akkor csináljuk jól. Ehhez azonban a feltételek a jelenlegi politikai keretek között nincsenek meg. Voluntarista hülyékre nem lehet jogalkotást bazírozni. Ha a pénzügyminiszter annyit ért a gazdasághoz, mint én a karfiolnemesítéshez, akkor eleve reménytelen az értelmes pénzügyi jogszabályok megalkotása. Ha a kész jogszabályt átírjuk, mert kiderül, hogy ki kell rúgni valakit, vagy valami rokon nem kap támogatást akkor is minden reménytelen.

Először is tehát önmérsékletre van szükség, aztán pedig elérhető célokra. A stratégiai tervezés tankönyv első oldalain olvasható a Vision-Mission-Strategy triász, amely nélkül nemhogy jogrendszert, de tengerparti kéjutazást sem lehet tervezni. Vision: életünk legjobb nyaralása Mission: A horvát tengerpart minden méterét kiélvezni Strategy: Két nap strand/sör, egy nap kultúra. A Kell csak azután határozható meg pontosan, hogy tudjuk: miképp illik ez a mi stratégiánkba?

Harmadrészt: szakmailag jó jogszabályokat kell írni. Itt is óriási a baj.

Sajnos megszakadt a jogalkotási tudás kontinuitása. A 24. órában vagyunk, körülbelül 23:58 van, két percünk maradt lépni azért, hogy a magyar jogalkotásnak visszaadhassuk eredeti fényét.

Kevésbé ismert tény, hogy a magyar jogtudomány a világháború előtt aranykorát élte. Ahogy természettudományos és mérnöki területen szellemóriások alkottak, ugyanúgy a jogászok között is a nagy generáció évtizedei voltak ezek. De nemcsak az elméleti jogászkodás volt világszínvonalú. A hétköznapi jogalkotásban rend volt. A törvények az átfogó stratégiai kérdéseket szabályozták és rendszerint odaengedték hozzájuk a szakterület vezető elméleti jogászait. A Csemegi Károly fémjelezte Btk, az Apáthy-féle kereskedelmi törvény csak kezdőpontjai annak a folyamatnak, amelyek jó és használható törvények sorát adták a kor Magyarországának. Alsóbb jogalkotási szinteken pedig rigorózus rendben, nagy terminológiai fegyelemmel írták a jogszabályokat.

Nem kell persze agyonidealizálni ezt a kort, mert írtak ebben az időszakban fajvédő törvényt, meg számos más, a kor nem épp liberális szelleméhez igazodó jogszabályt, amelytől ma az is elborzad, aki egyébként nem szokott pesti romkocsmákban kannabisz-felhőbe burkolózva merengeni.

Tény azonban, hogy a magas szakmai színvonal használható, megismerhető, alkalmazható jogot eredményezett, a kor Magyarországának hátrányai nem a rosszul megírt jogszabályokból fakadtak. A Kádár-rendszer alatt ez a jogalkotási színvonal tovább élt. Persze emögött nem valami nemeslelkűséget vagy csodát kell keresni. Egyszerűen arról van szó, hogy minél lineárisabb a jogalkotási folyamat, annál koherensebb jogszabály lesz az eredmény. Magyarul, ha én vagyok a diktátor és kiadom a jogalkotóimnak, hogy írjanak mondjuk sporthorgászati törvényt, akkor a jogalkotóim (ha kaptak rá elég időt) feldolgozzák a kérdést és megírják a szépre csiszolt törvényt. Ja, hogy esetleg nem tetszik a horgászoknak? Berija elvtárs majd kezeli a problémát. Vagyis minél kevesebb helyről szólnak bele a jogalkotási folyamatba, minél erősebb eszközökkel lehet a Kellhez hajlítani a Vant, és minél inkább lehet egyszerűen jogon kívül tekinteni a joggal nem egyező Vant (ld. Kosztolányi: Édes Anna) annál „szebb” jogszabályt kapunk. Az egyik legjobb példa erre a Szovjetunió 1977-es brezsnyevi alkotmánya, amelyet ha szó szerint vesszük, a világ legszebb, legjobb, legboldogabb országát rajzolja elénk. (sanyarú ifjúság: szemináriumi dolgozatot írtam abból, hogy bizonyos demokratikus kritériumok, többek között Robert A. Dahl demokrácia és poliarchia elmélete alapján analizáltam ezt az alkotmányt)

Nem cél tehát, hogy visszahozzuk akár a Horthy-korszak, akár a Kádár-kor steril jogalkotási remekműveit, ám a terminológiai fegyelem és a jogalkotás szakemberekre bízása megmenthető és megmentendő hagyományunk, csakúgy, mint számos akkori jogszabály, ha nem is szó szerint, de rendszerében mindenképpen.

Emellett a jogalkotásban is abba kell hagyni a bezárkózást. Bármennyit is sikerült rajta rontani, a magyar jogrendszer most még modern alapokra épülő, római és hagyományos magyar alapokon nyugvó jó jogrendszer, amely ezer és ezer ponton kapcsolódik a német, a francia joghoz. Teljesen alkalmas arra, hogy torzulás és sérülés nélkül magába fogadja a legújabb eredményeit.

Számos elrontott vagy hiányzó jogszabályunkat pótolhatjuk a hagyományok és az időszerű nyugati tapasztalatok ötvözésével. Ráadásul Európa joga mozgásban van. Az Unió joga olyan sajátos hibrid, amelyre eddig nem nagyon volt példa. Irányelvek és rendeletek alkotnák elvileg, de a sok tagállam közötti egyeztetés miatt csak alapvető szabályozási kérdésekben tudnak úgy dűlőre jutni, hogy azokból jogszabály legyen, a hézagokat pedig precedensjog, a Bíróság (ECJ) joggyakorlata tölti ki.

Erre az új jogteremtési környezetre a tagállamok a maguk rendszerében igyekeznek választ találni és azt jogi hagyományaikkal, nagy kódexeikkel, ezeréves értékeikkel egyeztetni. Nincs olyan, hogy egyetlen helyes út, minden államnak most még adott a lehetősége, hogy megteremtse saját korszerű, Unióval harmonizált jogát.

Ez hatalmas esély és feladat. Esély azért, mert húsz év jogi ámokfutása után bolond szerencse, hogy nem feltétlenül okoz két évtizedes versenyhátrányt az, hogy mi csak mostanában kezdünk bele a dologba. Feladat azért, mert ha nem tesszük meg, nemcsak az egyes állampolgárokkal szúrunk ki, hanem az országgal is, mert előbb utóbb majd Brüsszel tollba mondja kívánságait.

Rendszerváltó tanulmányok 4: Extra Hungariam (panamajack)

A sorozat panamajack barátom írásával folytatódik, aki az eddigieket (és az ezután következőket) nemzetközi kontextusba helyezi. Nem jellemző az írásra a kíméletesség, és az sem, hogy a nemzeti önérzetünk különösebben kímélni akarná. De igaz. És ez a lényeg. Én szóltam.

Rendszerváltó tanulmányok: Extra Hungariam

Ha a magyar népnek van egy tulajdonsága, ami a legközelebb áll a sokat emlegetett (ám kielégítően soha nem definiált) „turáni átok”-hoz, az nem más, mint az önáltatás.

Mi magyarok ugyanis meg vagyunk győződve róla, hogy MÁSOK vagyunk. Hogy alapvetően nem sok közünk van Közép- és Kelet-Európa egyéb népeihez, mármint azon a jelentéktelen apróságon kívül, hogy ezer éve közöttük élünk. Erre van két racionális magyarázatunk, a nyelvi (és ezáltal kulturális) elszigeteltség, valamint a sajátos történelmünk, nevezetesen hogy a középkortól a 20-dik század elejéig Magyarország tulajdonképpen soknemzetiségű birodalmként dominálta a térséget (ez akkor is igaz, ha Magyarországot meg Ausztria dominálta). Sajnos ez a nemzeti excepcionalizmus nem merül ki a néprajzi és történeti másságtudatban, hanem gyakorlatilag a magyar önazonosság egyik alapvető axiómája, ami a rendszerváltás óta különösen hatalmas károkat okoz – nekünk. Mert mi nem csak azt hisszük, hogy mi fingjuk a passzátszelet, hanem meggyőződésünk, hogy máshol nem is fúj.

A közmondásos „extra Hungariam non est vita” közfelfogás nem csak a szélsőjobbos eszelősöknél (kilencszer csavarodó szíriuszi DNS, máriaországa, zsidó világösszeesküvés a magyar föld és víz megszerzésére, stb…), hanem gyakorlatilag politikai oldaltól függetlenül, a leghétköznapibb toposzokban is megjelenik. Ki nem sértődik meg például, ha egy külföldi összekeveri Budapestet Bukaresttel? Vagy ha Magyarországot lebalkánozzák? Vagy lekeleteurópázzák? Vagy fordítva, mi mondunk olyasmiket, hogy: „gyalázat ez, ami itt megy, tiszta balkán”, vagy: „még a (szőröstalpú) románok is leköröznek minket”. Ki mit tud Szlovákiáról? És Szlovéniáról? Hány újságcikket olvastunk arról, mitől is olyan sikeresek gazdaságilag az általunk oly sokáig lesajnált lengyelek? Hogy miben más a cseh politikai élet, mint a magyar? Na ugye.

Itt van például napjaink slágertémája, a kivándorlás. Az összes nyomtatott, sugárzott és online sajtótermék ettől hangos, erről írnak PHD-ket az ELTE szociológián, erről lamentál kormánypárt és ellenzék (természetesen egymásra mutogatva), ettől vizionál nemzethalált és köti röghöz lassan már az óvodásokat is Hoffmann Róza. Amit viszont még senkitől sem láttam/olvastam, az a következő: Lengyelországból, Litvániából már évek óta nagyságrendekkel többen vándoroltak ki, sőt, Lengyelország esetében már meg is indult egy komolyabb visszavándorlási folyamat. Mik az ő tapasztalataik? Milyen hatással volt náluk a migráció a gazdaságra, a demográfiára, a nemzeti kultúrára? Vagy mi a helyzet Írországgal, ahol évszázados tapasztalatok vannak a témában? Biztos, hogy semmit sem tanulhatunk tőlük?

A válaszunk természetesen: nem. Magyarország MÁS. A mi problémáink nem vethetők össze senki máséval (megbünhődte márenépa), és főleg NEKÜNK NE MONDJA MEG SENKI JÖTTMENT HOGYAN INTÉZZÜK A DOLGAINKAT!!! Még akkor se, ha az a jöttment történetesen magyar. Több Közép-Európai állam is választott már hazatért emigránst elnökké/miniszterelnökké. A tapasztalatok vegyesek, de alapvetően egyik országnak sem tett rosszat egy olyan vezető, aki képes a dolgokat más szemszögből nézni. Think outside the KKE box, you know. Na most nálunk sincs éppenséggel hiány külföldön sikeres távolbaszakadt hazánkfiaiból. Ha (nem irodalmi) Nobel-díjat kaptak, még büszkék is vagyunk rájuk. Ha csak az egyik dédnagymamájuk volt magyar, akkor meg aztán különösen: „Hey, Bob, did you know that your favorite musician/actor/scientist is actually Hungarian? No, really! We gave to the hanyatló Nyugat everything, from computers to hidrogen bomb – without us, you’d still be living in caves!”. Baj csak akkor van ezekkel a köztiszteletnek örvendő emigránsokkal, ha ahelyett, hogy hazánk hírnevét külföldön öregbítenék, megpróbálnak hazatérni. Azt ugyanis mi nem szeressük. Soros György, Faludy György, Zwack Péter, Róna Péter, sőt még Teller Ede is mesélhetnének arról, mennyit ér a külföldön megszerzett pénz és elismertség akkor, ha valaki megpróbál belefolyni az itthoni politikába, ne adj isten szeretne átültetni valamit kinti tapasztalataiból… És természetesen ez minden szinten megy – a külföldön diplomát szerzett magyar diák a legritkább esetben talál otthon a képzettségének és ambíciójának megfelelő állást, ha mégis, hamar megtudja milyen érzés, ha mindenki őt akarja megfúrni. Magyarországon kívül nincs élet – ergo aki „elment”, az gyakorlatilag meghalt a nemzet számára, legfeljebb kísérteni járhat haza ebül szerzett balatoni nyaralójába.

Ez a zsigeri elzárkózás mindentől, ami „nem magyar” adja az ideális táptalajt a Nagy Magyar Önáltatáshoz. Ennek tipikus megnyilvánulásai a „Magyarországon világhírű” kategória számtalan versenyzője (ember és termék), valamint a „legjobb kaja”, a „legszebb lányok”, a „legjobb oktatás” sztereotípiái. Természetesen ennek öntömjénezésnek az ellentétpárja, a „nincs még egy ilyen szar ország”, „Abszurdisztán”, „birkanép”, „ennél még Ugandában is jobban lehet élni (nem kitalált szöveg!)” ugyanezen alapszik – a realitások helyett egy romantikus ábrándképet kergetünk, ahol vagy mi vagyunk a Királyi Nonpluszultra, vagy a legeslegszerencsétlenebb lúzernép. A közös nevező itt a „leg” – nem bírjuk elviselni, hogy valamiben csak átlagosak legyünk, pedig ha reálisan körülnézünk a világban, ezt a képet kapjuk az országunkról: nem túl szegény de nem is túl gazdag, nem túl becsületes de nem is túl korrupt, a várható élettartam nem túl magas de nem is túl alacsony, stb. Egyszóval: átlagos (illetve valamivel az átlag feletti, de semmiben sem kimagasló).

Nehéz ezt a magyar néppel elfogadtatni (nem is próbálja senki), már csak azért sem, mert nem ezt szoktuk meg. Kádár alatt mi voltunk a „LEGvidámabb barakk”, a félszemű király a vakok országában. A 70-es és 80-as években Magyarország valóban reális erejénél jóval nagyobb befolyással rendelkezett a világban, és ennek le is aratta a gyümölcseit, a gazdasági teljesítőképességét jóval meghaladó életszínvonal formájában. Hogy ez pontosan hogy működött, azt egy külön írásban kéne kifejteni, de a lényeg a következő: az 56-os forradalom folyományaként Kádár el tudta fogadtatni a szovjetekkel, hogy a magyarokat némileg lazább pórázon tartsák a többi csatlósnál. Bevezettek olyan újitásokat, mint az „Új Gazdasági Mechanizmus”, megreformálták a tervutasításos gazdaságot, engedték a fusizást és maszekolást, stb. Mint később kiderült, ezek a reformok felemásak és alapvetően elhibázottak voltak, de akkoriban a Nyugat álló ovációval fogadta a kommunista ortodoxia ilyetén lazítását, és örömének diplomáciai valamint pénzügyi segítség formájában adott nyomatékot. Sajnos ennek folyományaként Magyarországon viszont kialakult és megcsontosodott a jól ismert „összekacsintós” rendszer, ahol a szabályok be nem tartása bocsánatos bűn, hiszen még a törvényalkotó is elismeri, hogy az általa kényszer alatt hozott szabályok rosszak. Ebből társadalmilag addig lehetett profitálni, amíg fennállt a külső kényszer, tehát a szovjet világrendszer összeomlásáig.

A baj az, hogy a rendszerváltás után nagyjából maradt minden a régiben. Illetve annyi változott, hogy a ránkerőszakolt korlátok eltűntek, és kísérlet történt arra, hogy ALAPVETŐEN értelmes és betartható törvényeket hozzanak. Csak sajnos a törvényalkotó megszokta, hogy mindent túl kell szabályoznia, a jogalany pedig azt, hogy semmilyen szabályt nem érdemes betartania. Így evickéltünk át a 90-es éveken egy de facto laissez-faire vadkapitalizmusban, ahol ugyan volt állami korlátozás, csak épp a kutya sem törődött vele. Viszont ekkor még sokáig mi voltunk az „új demokráciák” bezzeg-gyereke. Egyrészt azért, mert nekünk egy már eleve nagyon fellazult kommunista rendszert kellett (volna) leépítenünk, és könnyedén átvettük a nyugati berendezkedés (külsőségeit). Másrészt geopolitikailag Magyarország még mindig nagyon fontos volt, különösen a balkáni háborúk alatt. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati világ éppen egy gazdasági aranykort élt át, mindent átitatott a „történelem vége” optimizmusa, és ömlött a pénz Kelet-Európába. Így a rendszerváltás utáni mély strukturális válságból kikecmeregve 1995 és 2005 között viszonylag könnyen fent lehetett tartani az illúziót, hogy a „sajátos magyar út” valódi modernizációhoz vezethet. Közben a kutya sem törődött a „konkurrenciával”, vagyis a többi rendszerváltó országgal, akik nálunk sokkal komolyabb és mélyebb strukturális átalakításokra voltak kényszerítve, így szép lassan sorra elhúztak mellettünk versenyképesség és tőkevonzás tekintetében, miközben mi kényelmesen ültünk hervadozó babérjainkon.

A keserű kijózanodás 2006-ban jött, az ominózus öszödi beszéddel (ami persze csak a szikra volt, ami meggyújtotta a dinamitos hordót) – a szépen felépített álomvilág szertefoszlott. Sajnos nem sokkal ezután kidurrant a világgazdasági lufi is, úgyhogy igen gyorsan átlendült a közhangulat a Magyar Bipoláris Szindróma „mi vagyunk a legszarabbak” oldalára. Innentől már nem volt a Fidesznek nagy kunszt a kétharmad, csak arra kellett homályos ígéreteket tennie, hogy velük minden más lesz, és hogy minden a szocik hibája. Orbán Viktor kormánya 2010-ben tényleg arra kapott felhatalmazást, hogy mindent fenekestől felforgasson, és lett is volna rá esélye, hogy végre kirángassa az országot a véget érni nem akaró XX-dik századból. Sajnos mára már látható, hogy a Fidesz erre teljesen alkalmatlan. Orbán Viktor és csapata a hagyományos magyar önáltatást minőségileg új szintre emelve (unorthodoxia, Keleti Szél, sajátos félázsiai észjárás, gyorsnaszád, tündérmese, soroljam még?) a zemberek legrosszabb beidegződéseire építi a kommunikációját, és az egyetlen szemmel látható céljuk saját hatalmuk bebiztosítása. Ennek érdekében nem haboznak olyan intézkedéseket vállalni, aminek egyetlen borítékolható eredménye, hogy az ország újra elszigetelődik a fejlett (bár válságot élő) Nyugattól, ahová oly sok nehézség árán nyert bebocsátást. Hogy ez a „keletesedés” hová fog vezetni, azt még csak sejteni lehet, de hogy nem Szingapúrba, az biztos.

Akkor hát stó gyéláty? Hát először is körül kéne nézni a világban. Nem Magyarország az egyetlen nép, akit régen tép a balsors, és volt már rá sok példa közel és távol, hogy szegény, félperiférián vegetáló országok felzárkóztak a legfejlettebbek közé. Meg kel kérdezni őket, hogyan csinálták. Ki kell küldeni a fiataljainkat külföldre tanulni ÉS dolgozni (vagy legalább hagyni, hogy menjenek), aztán vonzó karrierlehetőségekkel hazacsábítani őket. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy mi jobbak (vagy rosszabbak) lennénk, mint a szomszédaink. Tőlük is tanulhatunk, velük is együttműködhetünk (ha Szlovákia vagy Románia politikailag túl necces, ott van Lengyel- és Csehország, vagy a baltiak). Szerintem például egyáltalán nem lenne szégyen lekoppintani az észtek elektronikus államigazgatását. A lényeg az, hogy húzzuk ki végre a fejünket a Kiskunság homokjából. Ha továbbra is ahhoz ragaszkodunk, hogy Magyarországon kívül nincs élet, akkor előbb-utóbb arra ébredünk, hogy már Magyarországon belül sincsen.

Rendszerváltó tanulmányok 3: A normális működés

A közelmúltig tartotta magát az a kép, hogy a magyar gasztronómia abból áll, hogy a hagymát a zsiradékon megdinszteljük, rárakjuk a pirospaprikát, rögtön felöntjük vízzel, nehogy lekozmáljon, majd ebben puhára főzzük a mócsingot. Ezután tejfölös liszttel sűrítjük és a sárgáspiros kulimászt kifőtt csőtésztával tálaljuk. A másik fajta kaja pedig a rántott pepihús. Krumplival. Még egy-két éve is, aki mással jött, azt elküldték a molekuláris, fúziós, francia csigazabáló nénikéjébe. Ma pedig, nem kis részben Molnár B. Tamás és Bittera Dóra tevékenységének (akik közül azért MBT, valljuk meg, kőkemény Gasztro-Savonarola) másképp is főznek egyre több helyen, és nem feltétele a magyarosságnak a lisztes kulimász. Valami elindul.

Hogy mi köze ennek a haza fényre derüléséhez? Sok minden. Praktikusan az, hogy rászabadította a vállalkozói kreativitást a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra. Filozófiailag pedig bebizonyítja, hogy ezerévesnek hitt sztereotípiáink egyike-másika nem más mint pár évtizedes rossz beidegződés. A lisztes paprikás kulimász az ötvenes évek terméke, amikor a szűkös nyersanyagokból kellett valami mégis jó ízű, laktató dolgot főzni, meg kitalálni valami magyaros gasztronómiát.

Mi köze ennek napjaink politikájához? Ezerévesnek gondolt sztereotípia, hogy a magyar ember, ez a lováról egyszerre hatfelé nyilazó szittyakuruc, az akadálya annak, hogy itt értelmes dolgokat lehessen bevezetni. Mert mi mindent kijátszunk, megkerülünk, ilyenek vagyunk, már a Szíriuszról minket idehozó űrhajón is valaki ellopta a szalvétákat. Újabban a hatfelé nyilazó szittyakuruc válik az előző írásban említett emberideállá, és Orbán Viktor a bölcs, aki ugyan öltönyt visel, de igazából a szittyakurucok nyelvén ért, az ő legendás svindlerségüket akarja az ország felemelkedésére használni, a felemelkedést valamiféle Nagy Nemzeti Kópéság Tervvé összefogva.

Ez hamis nemzeti romantika, amire az égvilágon semmi szükség nincsen. A nemzeti romantika a hűvös angolokkal, a vérmes olaszokkal és a többi sztereotípiával száz éve idejét múlta, és átadta a helyét a modern nemzeti gondolkodásnak. Nálunk egyszerűen nincs igény rá. Régen se volt. A kiegyezés után a nemzeti romantika elfoglalta az őt megillető helyet a kultúránkban. Irodalmunk, zenénk része lett és senki nem akarta Álmosra hivatkozva visszafoglalni az Etelközt, mint ahogy viszonylag alacsonynak volt mondható az Európában kószáló grállovagok vagy viking hajóhadak száma is, miközben ezekről is írtak regényt és operát.

Ahogy a magyar ember csirkepaprikást eszik nokedlivel sztereotípia is elsősorban a vendéglátóipar lustaságának volt betudható, úgy a „magyar kuruc, nem tart be semmi játékszabályt” sztereotípia is nagyrészt a politikai elit bűne, amely rájött, hogy az eredeti tőkefelhalmozás, a politikai pozíció gazdasági potenciállá konvertálásának fő eszköze az abnormális működés fenntartása.

A normális működés iránti vágy majd’ szétfeszíti az országot. A növekvő ütemű kivándorlás, a lefékeződött vállalkozási kedv és a nagyszámú bizonytalan szavazó mind ugyanazt jelzi. Van aki kivárva, van aki menekülve, de mindenki a normális működés helyreállását akarja.

Az előző írásban leírt közvetlen felelősség, a közéleti és gazdasági életi fair play a normális működés alapja. Ezért mondják azt, hogy bevezetnénk mi, dehát ugye a szittyakuruc mentalitás…

De a normális működésnek helyre kell állni az egyes szakpolitikai területeken is. Nem állapot, hogy a Rotterdamban öt perc alatt vámolható autót nálunk két hónap alatt intézik el, vagy az Európa-szerte alkalmazott élelmiszer szabvány helyett nálunk egy negyvenéves rossz jogszabály van hatályban.

Ebből a példából is látszik, hogy a normális működést két irányból közelítve kell helyreállítani. Az egyik a most említett szakpolitikai megközelítés, amely óriási lépésekben képes fokozni az ország versenyképességét egyszerűen azáltal, hogy a magyar vállalkozásoknak legalább az eltérő szabályok, bürokratikus kekeckedések nem jelentenének a továbbiakban akadályt és koncentrálhatnának az üzletre.

A másik irány bonyolultabb, mert közvetlen felelősségvállalást, az eddig adócsaló mentalitásból kilépést igényel, ilyet meg a szittyakuruc ugye nem csinál. Nyilván ezért megy ki minden harmadik frissdiplomás külföldre, mert annyira szeretne adócsaló szittyakuruc lenni.

A normális működés helyreállítása viszont nem megy másképp, mint úgy, hogy a politika magán kezdi. Olyan párt, amelyiknek a pénztárosa milliárdos pénzlenyúló birodalmat üzemeltet, nem tud hitelesen bevezetni olyan szabályokat, amelyek az egyszeri állampolgártól elvárják a csalások befejezését. Ez csak társadalmi szerződéssel megy. Az Mszp-től és a Fidesztől ezért is dőreség ilyen reformok végrehajtását várni, hiszen mindkét párt nagy klientúrát üzemeltet, akiket el kell látni pénzzel és ezt normálisan működő jogrendszerben és gazdaságban nem lehet megtenni.

Szinte hallom az ellenérvet, hogy azzal a programmal, hogy „be fogjuk szedni az adót és kevesebb lesz a segély” nem lehet választást nyerni. Ez igaz. Szegény MDF legnagyobb tévedése az volt, hogy a normális konzervatív állampolgár magát normális konzervatív állampolgárnak tartja.

Az a párt, amelyik a normális működés helyreállításának igényével lép fel és ezzel akar választást nyerni, csak hitelesen teheti meg. Kommunikációjának nem szabad a normális működés „árnyoldalaira” irányulnia. (Azért az idézőjel, mert nem árnyoldalról van valójában szó, hanem természetes velejárókról).

A hiteles fellépés kulcsa az, hogy mutassa be az abnormális működés mindenki által ismert hátrányait, és kontrasztként állítsa mellé a normális működés példáit, a legegyszerűbb „másik mosópor” reklámsémát követve. Ezen kívül, a magyar politikai kommunikáció történetében eddig példátlan módon, itt az ideje a szakpolitikai kommunikációnak. Teljesen új frontot lehet nyitni a közbeszédben azzal, ha egy tényleg profi marketinges csapat segítségével egyszerű, csattanós, mégis szakpolitikai üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek az adott szakterületen a normális működés felé mutatnak. Nem azt a részét kell persze hangsúlyozni, hogy „X iparág felét bezárjuk, másik felét pedig elküldjük kapálni” hanem azokat a nyilvánvalóan megteendő lépéseket, amelyek lassan minden kocsmapultnál is felváltják azt a kérdést, hogy akkor most inkább Orbán vagy inkább Bajnai.

Ahhoz, hogy egy ilyen marketinges csapat munkához lásson, általános és szakpolitikai stratégiát kell alkotni és a marketingesnek adott creative brief-nek már ezek egyoldalas leírását kell tartalmazni. Ehhez azonban minden ágazatban le kell számolni az ottani paprikáscsirke-sztereotípiákkal. A következő írásokban ezekre teszek kísérletet.

Rendszerváltó tanulmányok 2: A közvetlen felelősség tana

A gazdasági életben az ártatlan ember fogalma meglehetősen változó. Ma, Magyarországon van olyan ember, aki azért tartja magát tisztának, mert egész életében minden számlát befizetett, senkinek sem maradt adósa, adófizetési kötelezettségének is nagyjából eleget tett. Vannak aztán olyanok, akiket meggyanúsítottak ugyan, hetekig-hónapokig jártak a nyakukra a fináncok és a revizorok, és végül nem találtak semmit, vagy megúszták némi kis bírsággal. És aztán vannak olyanok, akiknek a bűnösségét kimondták, őket mindentől eltiltották, de sebaj, az unokanénikéjük neve alatt az üzlet zavartalanul folyik tovább.

Gondolhatnánk, hogy ez valamiféle deviáns magatartás, ha nem látnánk, milyen széles körben elterjedt jelenségről van szó, ahogy Hofi megénekelte: alsó-felső szinten.

Mi a közvetlen felelősség? Az, amikor az ember felelősséget vállal tetteiért. Miért nincsen nálunk ilyen a gazdasági és a politikai életben? Mert a tapasztalat azt mutatja mindenkinek, hogy az ezzel ellentétes cselekedetet meg lehet úszni. Nem fűződik ahhoz egyéni érdek, hogy tisztességesen járjunk el.

Mi ezzel a baj?

Sólyom László, mielőtt sajnálatosan közszereplésre adta a fejét, elméleti munkásságot fejtett ki. Ő alkotta a „denaturált burzsoá” kifejezést. Mi a denaturált burzsoá? Ennek megértéséhez vissza kell mennünk egy-kétszáz évet az időben. Európa nyugati fele épp polgárosodik és megszületnek a klasszikus polgári törvénykönyvek. Ezeknek van emberideálja, vagyis olyan fiktív ember, aki az adott kor elképzelései szerint vigyáz magára, a javaira, tekintettel van embertársaira. Ehhez a fiktív emberideálhoz mérik aztán az egyes valódi emberek cselekedeteit. A polgárosodás nálunk egy kicsit furcsán ment mindig, talán ez is volt az oka, hogy a klasszikus magyar polgári törvénykönyv nem bírt megszületni, Magánjogi törvényjavaslat néven létezett (Mtj.) De ennek is volt egy polgári emberideálja, a „jó gazda”.

Aztán jött a háború, és 1959-ben egyszercsak felülről a döntés, legyen Ptk. a még itt-ott fellelt remek jogászok, a XX. sz. első felében alkotó nagy generáció utolsó mohikánjai, vagy azok tanítványai az Mtj-ből és egyebekből írtak egy Ptk-t amelyet aztán hatályba is léptettek. Megmaradt ideáljának az az ember, aki a saját javaiért saját személyében, saját nevével felelősséget vállal, aki a szerződéseit becsületből teljesíti és nem ír alá olyan szerződést, amelyet nem fog teljesíteni. És mindehhez jött egy olyan állam, egy olyan rendszer, amelyik az egyéni kezdeményezést, az egyéni kezdeményezést olyan dolognak tartotta, amely kérdésekhez vezet, a megválaszolatlan kérdések nyugtalansághoz, a nyugtalanság elégedetlenséghez, az elégedetlenség pedig lázadáshoz.

Így lett olyan törvénykönyv, amelyet a burzsoának írtak és amely nem talált magának burzsoát, mert nem volt csak „denaturált burzsoá”.

A rendszerváltás után a mindent szabad világa helyett a bármit szabad világa szakadt rá egy olyan társadalomra, ahol a denaturált burzsoák elszoktak a felelősségvállalástól és megszokták, hogy valahogy mindent el lehet sikálni, mert semminek sincs gazdája.

A Ptk. azonban csak előírt bizonyos felelősségi szabályokat és a jogunk is próbálta azt a látszatot őrizni, hogy itt a tetteknek következménye van. Valóságos tudománya épült ki azonban annak, hogyan kell gazdasági társaságokat céljukkal ellentétesen, úgy használni, hogy kötelezettségeik alól mentesüljenek.

Ez azért óriási baj, mert a gazdaság egyik legfontosabb tényezőjét, a bizalmat iktatták ki vele. Mivel bármikor, bárkiről kiderülhet, hogy nem fizet, minden vállalkozást a lehető legrövidebb idő alatt be kell fejezni, termőre kell fordítani. Évtizedek óta sikeres a vállalkozó az, aki a pénzt azonnal ki tudja venni. Nemrég meghallgattam egy amerikás magyar, bizonyos Tom Szaky előadását új cégéről, amely forradalmasítja (reményei szerint) a hulladék-kezelést. Öt-hat éve alapította, azóta a befektetők pénzelik, és idén van az első nyereséges éve. Hat év után. Miközben egy átlag magyar cég nem él három évig.

Ez a jelenség hatalmas gátja a gazdaság igazi fellendülésének, hiszen amellett, hogy egyébként is nehéz beindítani egy vállalkozást, sok tevékenység egyszerűen csak évek múlva lesz profitábilis. Gondoljunk csak az érlelt sajtokra vagy húsárura! A tehénistálló első kapavágásától az első fillér bevételig az érlelt sajtból négy-öt év legalább eltelik. Aki a „világhírű magyar élelmiszeripar” hiányának okait keresi, itt keresse.

Pénzügyi szempontból a jelenség elsősorban a hitel hiányában, másrészt pedig a hitelek magas árában okoz problémát.

De ennél is nagyobb az a pusztítás, amelyet az emberek tudatában végez a felelősségvállalás hiánya. Megszokássá vált, hogy van amit nem kell kifizetni, majd lesz rá segély vagy állami méltányosság, adósságelengedés, kárpótlás, támogatás. Megszokássá vált, hogy majd lesz, amit nem tudnak kifizetni. Amikor fájdalmas szintet ér a dolog, elmegyünk a bíróságra, ahol a bírák már rég elvesztették azt az irányérzéket, hogy akkor most kinek mi a kötelessége és ki az, aki tényleg felelősséget vállalt és ki az, aki csak „lepapíroz”.

Jobb híján a bíró senkiben se bízik, mindenki svindler, mindenki gazember. Azután már nem megy senki bíróságra, tojik az ítéletre, hiszen az ítéletet úgyse lehet végrehajtani. Az ellenfél nullás káefté, meg az adós amúgyis vagyontalan, mindent a mamára íratott át.

Mindez egész addig csak zavaró volt, amíg bizonyos korábban felépített struktúrák működtek. Mivel azonban egyre több dolog megy tönkre és egyre kevesebb dolog működik, szétnézve azt látjuk, hogy nincsenek meg lassan az alapvető szükségleteket kielégítő vállalkozások sem, úgymint húsipar vagy kenyérgyár.

Jogrendszerünk és az államrezon is ahhoz idomult, hogy saját polgáraival úgy bánjon, mint valami rablólovag. Saját működési költségeit rabolja össze és semmilyen módon nem feltételezi, hogy parancsait (jogszabályait) bárki is önként be fogja tartani, hiszen azok egyáltalán nem szolgálják az állampolgárok érdekeit.

Az országot kizárólag felelősebben működő, hosszabb időre tervező vállalkozásokkal lehet a tartós növekedés útjára állítani.

Ehhez úgy tűnik jelenleg két tényező is hiányzik. Az állam akarata és az állampolgárok akarata. Sztereotípia, hogy a magyarok nem is akarnak normálisan működő országot, normális üzleti és erkölcsi renddel. Ezzel foglalkozik a következő rész, melynek címe: A normális működés.

Rendszerváltó tanulmányok 1: Előszó

Nem tudom, hogy hol leszek tíz év múlva és mit fogok gondolni. Talán máshol, talán sehol. Azt tudom, hogy most, követve a közéletről író embereket és véleményüket, szinte fülsértő zsongást hallani, összevisszaságot.

Úgy gondolom, hogy hiba lenne magamban tartani azt, amit a köz dolgairól gondolok. Hiba, mert nem lehet igaz, hogy senki más se gondolja, hogy a dolgokat nem lehet jobban csinálni. Hiba, ha az ember egy rádió adó-vevő mellett ül, nem szól bele, hogy „Hé, van ott valaki?!”

Ha az embernek van valamilyen koncepciója arról, hogyan kellene a dolgokat jól csinálni, akkor az a legszentebb feladata a mostani időkben, hogy írja le. Nem tudom mire fognak az új rend, a magunkhoz térés első kristályai kicsapódni. Ha ezekre az írásokra, hát ezekre. Ha másra, akkor másra. De itt az ideje, hogy indulatoktól és elfogultságtól mentesen írni kezdjünk, mi, akik tudunk írni.Félni nem kell, sőt félni bűn.

Rendszerváltó tanulmányok, talán nagyképű cím, de egy biztos. Ahogy most van, az nem jó, és másképp kell lennie. Szerintem úgy, ahogy majd leírom ezekben az írásokban. Nem biztos hogy igazam van és biztos nem gondoltam mindenre. Nem tudom pontosan, hogyan kell a leírtakat megvalósítani. De szerintem ez a jó irány. Ha semmi másért, leírom hát azért hogy majd egyszer sok év múlva legyen egy önarcképem, itt az online asztalfiókban. Megtisztel mindenki aki elolvassa, leírja véleményét, megosztja másokkal.

Lectori salutem!

 

Inferno 2

Noirpova fiktív és minden valós alapot nélkülöző szürrealista darabja folytatódik:

A próbaterem most úgy nézett ki, mint az őrültekháza (már amíg volt olyan). Valami csúnyán el lett szúrva azzal a vizitációval a múltkor! Szarul állhat az impresszárió szénája odafönn, mert hirtelen mindenki a zenekart akarta ellenőrizni. Az ellenőrzésnek eredménye is lett, csak nem az, amit vártak. Ennek utána valahogy sorban jöttek a zenészeket érő kisebb-nagyobb balesetek. Telebuggyant az internet nyilatkozattal és ellennyilatkozattal. Aztán előkerült a szokásos amatőr videó és feltalált a jutyúbra. Majd még egy. (Fél év elteltével az I…videó is jött, természetesen.)

(video)

Bal 1-en az ÁNTSZ vesz vér-, nyál-és szőrmintát a trombitástól. Már harmadszor. A szerencsétlennek tiltakozni sincs ereje, pedig elsőre egészen kivirult a képe, mikor meglátta a négy, anyányi, anyahajó-elülnézetű nőt a derékig érő fehér köpenyben. Tévedett. És a könnyeiből is mintát vesznek. (A nagy csomag minta amúgy — jóisten se tudja, hogyan— nem a legközelebbi mikrobiológián kötött ki, hanem az ország túlsó csücskében, egy csapat meglepett vegyvizsgálónál, összes növényirost-, urán- és kalóriatartalom meghatározására.) Tulajdonképp azért csaptak le, mert a kottablog.hu egyik bejegyzéséből kiderült, hogy veszett jó fúvós a gyerek. Uuu, hát ezért korhatáros a videó. Szegény, szegény Frédi.
Sajátos, de hát láthatjuk: a megereszkedett, erősen muslicásodó basszgitárost eközben mind a négy köjálos észrevétel nélkül kerülgeti.

Kint az ajtóban, a kapcsolószekrényeknél az Állami Egyesített Oltárinagy Nemzeti Áramszolgáltató embere ordít a szintissel, és viszont. Az üvöltözés hirtelen orgiasztikus röhögésbe csap át, mikor rádöbbennek, hogy a százharminckilenc villanyóra közül a buherált darab alatti kapcsoló tömör aranyból van, belégravírozva: Sopán, Sopán & Sopán Nemzeti Szórakáztató, Tücsökkihangosító és Rejtvényügyi Kft. A szekrénybe amatőrül begányolt, baromi tápkábel-köteg egy részében a leány ujjongva ismeri föl rég és rejtélyesen eltűnt munkaeszközeit, hisz a szigetelésről már kezdenek kopni az utólagos aranybetűk. A két EON-ürge kibogozza a köteget — Jocó! Hová a leprába megy ez egyáltalán??? a terembe nem, az tuti! Hű, te, Gézu, a rajz szerint itt seprűtároló van egy csupasz körtével! — majd vigyorogva összenéz: hja, sokat fogyasztanak a böhöm jupiterlámpák, meg a hálózatra is csatlakoztatható segédeszközök…

A gitáros újdonatúj subáján ül törökülésben és kedélyesen improvizálgat kilenc adóellenőr csattogó tapsa közepette. Semmit a világon nem bírtak ráfogni. Eleinte nagyon nem értették, hogy a francba volt pofája nem kiszámlázni a heti két ingyen szolfézsórát a kisiskolásoknak. De aztán kiderült, hogy ez a gitáros nagyon belevaló fiú, mer’ nemcsak azt az… elkobzot vagy mit vakargatja egész nap, hanem komolyan dolgozik. Bezonyám, igazi magyar gazdálkodó! Olyan ordát meg körözötteket csinál, hogy besza, behu. Tyű, kutyagyerek ez, nem sajnálja a csípős paprikát, meg a hagymát a szájunktól.

Éjjel kettőkor, utolsóként, még befut a Nemzeti Trafikközpont Rt., azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy most ők egy egész csapat jövedéki bűnöző csaló tróger kamanyista állatot fognak elcipelni. Mert múlt hétfőn ráakadtak a banda egyik —2002-es — pályázati anyagában a filter szóra. Az öt szép nagy szál férfi eztán hátratett kézzel, szigorúan nézi, amint a kiscsaj szétpakolja a kocsiládáit és előhúzza a legalsót. A láda csupa luk, meg külföldi felirat: sinus…oscilloscope 1 … és igen: voltage controlledfilter 1. Az egyik egyenruhás — visszafordulva — még megkérdi: tefigyi, ezzel lehet úgy újraéleszteni, mint a Vészhelyzetben? A másik levezetésképp belerúg a lábaügyébe eső ládába. Hálisten rossz helyen.

(kapcsolódó video, életlen felvétel, zajos, titokzatos, izzadságszagú)

Kora hajnal (jobb alsó sarokban felirat: UTC 10:30). Az az izgága bigedék nem bírt magával, bejött gyakorolni. Most a billentyűk közül kaparássza ki a szépen, egyenletesen felhordott, vastag kutyaszuvenír-réteget. Hopsz… mintha megcsusszanna az egyik láda a feje fölött. Hátrapördül. Odaugrik. (UTC 13:30) Az öltözőben láthatjuk viszont, a földön ül, magához szorétja a megmentett hangszert vagy mit, miközben a gitáros varrja a fejét. Sodrott juhbéllel, naná.— Még legalább tizenöt öltés, gyerekek. — A trombitás közben érzéstelenít. — Igyad, bogaram! Cseresznye Szabolcs-Szatmárból, igazi elixír!

Az üzemorvoshoz is a gitáros meg a trombitás támogatta el a kisjányt, miután megtalálták, de ott nem foglalkoztak velük. Vagyis de, mert jó hangosan elküldték a két bohócot a bebrogozott kurvával együtt a cigányzsidóbuzi anyjukba, mit zavarkodnak itten, kiemelt súlyponti centrális erőtér központi rendelőintézetben, munkaidőben. Ki van írva, hogy ne tessék kopogni. Mi? Vérzik a feje? És?

Eh Jocikám, most nézd meg, és ezek állítólag művészek. Hát most mondd…múltkor ott az ünnepi matinén, bezzeg ki voltak öltöztetve szépen, és csendesen, rendesen muzsikáltak mindenféle régi jó számot… Tudod, amilyenre a Honthy Hanna szokott bevonulni. Aztán meg ide állítanak dologidőben, tántorogva. Hát mosmá az ember a saját szemének se higgyen? Bezzeg míg Kádár élt!

(kapcsolódó video folytatása, a hvg szerezte egy tuvalui serverről)

(UTC 21:00) Az öltözőben most mindenki a — csúnyául idegesnek látszó — dobos körül hemzseg. Gyapjúrongy fehérlik fejmagasságban. A dobos előszed egy zsepit, benne egy ujjnyi vastag vécélánc-szerűséggel. Hű a teremtésit, ez aranyból van. Szakadt… A dobos ráförmed a beérzéstelenítőzött hármakra: —… basszájba, annyit nem ihattatok, hogy ne tudjátok, kié!
(UTC 04:00) A dobos az egyik kék-fehér kongájába van beledőlve, körülötte valami folyadék, de ha húsz liter nem folyt szét belőle, akkor egy csepp se. Valami higító vagy mi lehet, mert ázik le benne a festék.

Egy buszmegállóra elegendő kis hír az Egységes Nemzet Nemzeti Újságjából:

Négy héttel ezelőtt holtan találták a Domus Aurea próbatermében …-t, az ismert ütős zenészt, a nemrég megújult … Zenekar tagját, mindenki kedvencét, a vidám színösszeállítású kongadobok mesterét. Halálát az első nyomozati anyagok szerint metilalkohol okozta. A mérgező oldószer nyomait kimutatták hangszerében és szervezetében egyaránt (!). A jeles muzsikus halálának okát egyértelműen az elmúlt nyolc év mulasztásaiban kereshetjük: a liberális közoktatás káoszában elsikkadt az a fontos tény, hogy a metilalkoholt nem szabad összetéveszteni a denaturált szesszel, és meginni. Szeretett halottunkért gyertyafényes virrasztást tartunk a … téren.

Tárcacikk részlete a Nemzeti Egységes Heti Magazinból:

Mint azonban mi nagyon jól tudjuk, a magyar tradícióban a metilalkohol mint a rézeleje szerepel, és azt tisztességes magyar úri ember kenyérre csöppentve kisded gyermekének nyújtja,az egész család éji nyugodalmát előmozdítandó.(…)

 

Ütőér közéleti megmondó blog, Bűn bélyegét hordó hordó poszt, 597. hsz. :

faszé regisztráltam: @ faszé regisztráltam: Hát ennek a Simánnak vagy kinek nincs esze, fijjug. Há ha én csináltam volna, akkor felgyújtom az egész pecut hordóstól, nitrohigítóstul a faszba, az lett volna tuti.

 

Kisgömböc: Inkább lerágom a lábam, de a pocakom az enyém

A közismert vicc szerint az amerikaiak évekig fejlesztették űrhajósaiknak azt a tollat, amelyikkel a súlytalanságban is lehet írni. Az oroszok ceruzát használtak.

Mivel magyar ember vagyok, természetesen minden rossz dologról azonnal vicc jut eszembe. Önvédelmi reflex. Amikor a NAV-ba kötött pénztárgépekről olvastam, azonnal a farzsebemhez nyúltam. Huh, megvan a brifkó, benne kápé.

Ma a kormány bevallotta, hogy szolid 397 milliárdocskával el van számolva a költségvetés. Ez nem kevés pénz, 3,97 kilosimicska, SI mértékegységgel kifejezve.

Fusimisi professzor kiállt, és elmondta, hogy a sötétlila zöldségek, a hidegvizes fürdők és a neomarxista szerzők mellett, a nemzet felemelkedésének záloga pl a készpénz-felvétel adójának emelése és a hálózatba kötött pénztárgép. Azt igazán megmondhatná ez a félkegyelmű, hogy ez mondjuk a bankok betétállományára hogy fog hatni. Ha a sötétlila gyökérzöldségek hatásai helyett egy napot, csak egy tetves napot foglalkozna banküzemtannal (van ilyen tantárgy, tényleg) akkor rájönne, hogy ez egy újabb gyomros a hitelezésnek, és egy újabb fék a gazdaságnak.

A hálózatba kötött pénztárgép mellett lesz minden kiskereskedésben egy brifkó, amelyben szépen zajlik majd a feketekereskedelem. Kápéba’, okosba’. Értem én, hogy a fordított sertésáfa az sokkal több milliárd forint, de kusza szem ezzel egy újabb generációt szoktat rá az adóelkerülésre.

De mehetünk tovább. Az óriási munkahelyteremtésben 22.000 elbocsátás szinte semmi, az, hogy a tanárember meg dögöljön éhen, szinte természetes. Ment volna áfát csalni vagy más rendes magyar szakmát tanulni.

De rányúlunk kicsit a nyugdíjjárulékra is, hiszen az is azért van, hogy költségvetési lyukakat tömködjünk vele.

De a rossz hír nem ez. Hanem az, hogy ez a csomag kevés lesz. Még nagyobb lassulás következik miatta, ami miatt a bevételnövelő intézkedések nem fogják hozni a számokat. Elég valószínű, hogy még idén újabb csomagot kell bedobni, jövőre pedig szinte biztosan, hacsak nemzetközi folyamatok miatt nem indul be a növekedés.

Ami a kormánynak rossz hír: el fog fogyni a lőszer. Már az összes kommer ellen van vagy volt eljárás, ráadásul a legnagyobb (kiderült) lopások sem érnek a nyomába ezeknek a bokroscsomagoknak. Egy-két baltásgyilkos vagy hímsovén ide kevés terelésnek.

Ráadásul, míg Bokros csomagja valamiféle pragmatikus célt szolgált (órákig lehetne arról vitatkozni, hogy jó célt és helyesen szolgált-e) addig ez a csomag és a következő is, teljesen céltalan, esetleges, fűnyíró elvet alkalmazó csomag. Nem szól arról, hogy kicsit kevesebbet kéne lenyúlni, vagy hogy a szavazóbázist (fiatal demokrata nyugdíjasok, szevasztok!) kicsit is be kéne vonni. Inkább lerágom a lábam, de a pocakom az enyém, mondta a kisgömböc, és gurult tovább.

 

 

Ángyán higgadt járása a parázson

Ángyán professzor járja az országot. Járja és senki nem tud mit kezdeni vele. A kormányt paralizálja, az ellenzék meg csak analizálja. Ángyán professzor megy, kultúrházról kultúrházra, és balladai, drámai, lírai hatásossággal dalol a közönségnek. És a közönség vele dalol. Énekük halk, ám riasztóan ritmikus és harmonikus. Holott Ángyán professzor nem is létezik.

Nem létezik, mert ez a fajta ember meghalt, kipusztult, nincs, megtört, elveszett, infarktust kapott vagy alkoholista lett. Elhúzott a magánszektorba. Elment a multihoz. Megvesztegették, eladta magát. Fenét. Csak nem látszott, hogy van. És lesz. Egyre több.

Borzasztó az a magány, amit az az ember érez, aki ért valamihez, nevét adta valamihez, és ehhez ragaszkodni akar. Még inkább borzasztó, ha az ember nem akar elmenni azok közül, akiknek ígért, akik a nevére adtak. Az ország értelmisége rokkant, méghozzá azért rokkant, mert húsz év se volt neki elég ahhoz, hogy félretegye egszisztenciális aggályait, és hű legyen önmagához. Húzzuk ki, bírjuk ki, alkalmazkodjunk.

Kajánul kihasználták őket, a gyávákat. Nem a gonoszság, a gyávaság teszi, hogy lehet irracionális döntést hozni, hogy lehet fejeket cserélni. Mindenki behódolt. Ángyán professzor nem létezik.

De létezik. Nem szupermen ő, egy öregecske agrármérnök, a hatvanas-hetvenes évek agrár-technokrata képzésének tucatáruja. Százszámra van hozzá hasonló országszerte. Nagyrészt idősödő, kedvtelen emberek, akik büszkék arra, hogy az évfolyam meghalt, vagy ivástól meghülyült másik felével ellentétben megúszták a rendszerváltást, a gyereket elindították, és talán majd nekik jobb lesz. Szakemberek, a pontos és tervszerű munkára és az egyéni felelősségvállalásra nevelve. Amelyik még fizikailag bírja, megbecsült közép- vagy felső vezető. Csendben van, hiszen megúszta, így jó, hatvan-hetven évesen nem ugrálunk, majd a fiatalok.

Hiteles figurák ezek, és nagyon kellett  a választásokhoz az ángyáni hitel és tekintély. Egy valamivel nem számoltak. Az, akit rendesen megtanítottak zöldborsót termelni vagy szarvasmarhát tenyészteni, aki olyan emberekkel dolgozott, akik az egyenes beszédből értenek és semmi másból, veszélyes ellenfél. Ahogy módszeresen felkészül elemi kárra, kártevőre, talajviszonyra és terméshozamra, ugyanolyan alaposan csinál minden mást az életben. Idegesítő, ám eredményes. Old school muscle, ahogy az amerikai mondaná.

Ángyán professzor tehát nem rögtönöz. Szántóföld van előtte, amelyet módszeresen elő kell készíteni, meg kell művelni és le kell aratni. Hazai pálya. Higgadtan, lépésről lépésre, a föld nem tűri a kamuzást, de a munkának biztos eredményt ad.

Egy gát volt Ángyán professzor előtt: a félelem. Módszeressége és kitartása a fentiek miatt annak volt meglepetés, aki nem látott még agronómust dolgozni. Az igazi újdonság az, hogy egyetemi tanárként, az MTA doktoraként egyszercsak kimondta azt, amit előtte főbírák, főorvosok, főprofesszorok se mertek: Mi a fenétől is félnék én? Tán nem leszek elismert tudós, akkor is ha kirúgnak? El fogják hinni egy szakállas, szürke öltönyös alakról, hogy valójában egy malomtulajdonos kulák, akik titkos kéjtanyákon szórakozza el a lopott pénzt? Ugyan.

Bántani fogják? Ugyan. Hogyan lehet bántani azt, aki a tényszerű igazat mondja, a közönség nyelvén, úgy hogy a közönség érti és szereti? MITŐL FÉLJEN? Václav Hável mitől félt? Indexre tették. És? Kisebb író lett tőle? Egy panelban nyomorgott. És? Amúgy palotája lett volna?

A baj ott van, hogy Ángyán higgadt járása a parázson ragadós példa lehet. Innen a paralízis. Mi van ha többi is dalolni kezd? Hisz ők sem léteznek. Vagy igen?

(a bejegyzést minden agrármérnöknek sok szeretettel ajánlom)