A közelmúltig tartotta magát az a kép, hogy a magyar gasztronómia abból áll, hogy a hagymát a zsiradékon megdinszteljük, rárakjuk a pirospaprikát, rögtön felöntjük vízzel, nehogy lekozmáljon, majd ebben puhára főzzük a mócsingot. Ezután tejfölös liszttel sűrítjük és a sárgáspiros kulimászt kifőtt csőtésztával tálaljuk. A másik fajta kaja pedig a rántott pepihús. Krumplival. Még egy-két éve is, aki mással jött, azt elküldték a molekuláris, fúziós, francia csigazabáló nénikéjébe. Ma pedig, nem kis részben Molnár B. Tamás és Bittera Dóra tevékenységének (akik közül azért MBT, valljuk meg, kőkemény Gasztro-Savonarola) másképp is főznek egyre több helyen, és nem feltétele a magyarosságnak a lisztes kulimász. Valami elindul.

Hogy mi köze ennek a haza fényre derüléséhez? Sok minden. Praktikusan az, hogy rászabadította a vállalkozói kreativitást a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra. Filozófiailag pedig bebizonyítja, hogy ezerévesnek hitt sztereotípiáink egyike-másika nem más mint pár évtizedes rossz beidegződés. A lisztes paprikás kulimász az ötvenes évek terméke, amikor a szűkös nyersanyagokból kellett valami mégis jó ízű, laktató dolgot főzni, meg kitalálni valami magyaros gasztronómiát.

Mi köze ennek napjaink politikájához? Ezerévesnek gondolt sztereotípia, hogy a magyar ember, ez a lováról egyszerre hatfelé nyilazó szittyakuruc, az akadálya annak, hogy itt értelmes dolgokat lehessen bevezetni. Mert mi mindent kijátszunk, megkerülünk, ilyenek vagyunk, már a Szíriuszról minket idehozó űrhajón is valaki ellopta a szalvétákat. Újabban a hatfelé nyilazó szittyakuruc válik az előző írásban említett emberideállá, és Orbán Viktor a bölcs, aki ugyan öltönyt visel, de igazából a szittyakurucok nyelvén ért, az ő legendás svindlerségüket akarja az ország felemelkedésére használni, a felemelkedést valamiféle Nagy Nemzeti Kópéság Tervvé összefogva.

Ez hamis nemzeti romantika, amire az égvilágon semmi szükség nincsen. A nemzeti romantika a hűvös angolokkal, a vérmes olaszokkal és a többi sztereotípiával száz éve idejét múlta, és átadta a helyét a modern nemzeti gondolkodásnak. Nálunk egyszerűen nincs igény rá. Régen se volt. A kiegyezés után a nemzeti romantika elfoglalta az őt megillető helyet a kultúránkban. Irodalmunk, zenénk része lett és senki nem akarta Álmosra hivatkozva visszafoglalni az Etelközt, mint ahogy viszonylag alacsonynak volt mondható az Európában kószáló grállovagok vagy viking hajóhadak száma is, miközben ezekről is írtak regényt és operát.

Ahogy a magyar ember csirkepaprikást eszik nokedlivel sztereotípia is elsősorban a vendéglátóipar lustaságának volt betudható, úgy a „magyar kuruc, nem tart be semmi játékszabályt” sztereotípia is nagyrészt a politikai elit bűne, amely rájött, hogy az eredeti tőkefelhalmozás, a politikai pozíció gazdasági potenciállá konvertálásának fő eszköze az abnormális működés fenntartása.

A normális működés iránti vágy majd’ szétfeszíti az országot. A növekvő ütemű kivándorlás, a lefékeződött vállalkozási kedv és a nagyszámú bizonytalan szavazó mind ugyanazt jelzi. Van aki kivárva, van aki menekülve, de mindenki a normális működés helyreállását akarja.

Az előző írásban leírt közvetlen felelősség, a közéleti és gazdasági életi fair play a normális működés alapja. Ezért mondják azt, hogy bevezetnénk mi, dehát ugye a szittyakuruc mentalitás…

De a normális működésnek helyre kell állni az egyes szakpolitikai területeken is. Nem állapot, hogy a Rotterdamban öt perc alatt vámolható autót nálunk két hónap alatt intézik el, vagy az Európa-szerte alkalmazott élelmiszer szabvány helyett nálunk egy negyvenéves rossz jogszabály van hatályban.

Ebből a példából is látszik, hogy a normális működést két irányból közelítve kell helyreállítani. Az egyik a most említett szakpolitikai megközelítés, amely óriási lépésekben képes fokozni az ország versenyképességét egyszerűen azáltal, hogy a magyar vállalkozásoknak legalább az eltérő szabályok, bürokratikus kekeckedések nem jelentenének a továbbiakban akadályt és koncentrálhatnának az üzletre.

A másik irány bonyolultabb, mert közvetlen felelősségvállalást, az eddig adócsaló mentalitásból kilépést igényel, ilyet meg a szittyakuruc ugye nem csinál. Nyilván ezért megy ki minden harmadik frissdiplomás külföldre, mert annyira szeretne adócsaló szittyakuruc lenni.

A normális működés helyreállítása viszont nem megy másképp, mint úgy, hogy a politika magán kezdi. Olyan párt, amelyiknek a pénztárosa milliárdos pénzlenyúló birodalmat üzemeltet, nem tud hitelesen bevezetni olyan szabályokat, amelyek az egyszeri állampolgártól elvárják a csalások befejezését. Ez csak társadalmi szerződéssel megy. Az Mszp-től és a Fidesztől ezért is dőreség ilyen reformok végrehajtását várni, hiszen mindkét párt nagy klientúrát üzemeltet, akiket el kell látni pénzzel és ezt normálisan működő jogrendszerben és gazdaságban nem lehet megtenni.

Szinte hallom az ellenérvet, hogy azzal a programmal, hogy „be fogjuk szedni az adót és kevesebb lesz a segély” nem lehet választást nyerni. Ez igaz. Szegény MDF legnagyobb tévedése az volt, hogy a normális konzervatív állampolgár magát normális konzervatív állampolgárnak tartja.

Az a párt, amelyik a normális működés helyreállításának igényével lép fel és ezzel akar választást nyerni, csak hitelesen teheti meg. Kommunikációjának nem szabad a normális működés „árnyoldalaira” irányulnia. (Azért az idézőjel, mert nem árnyoldalról van valójában szó, hanem természetes velejárókról).

A hiteles fellépés kulcsa az, hogy mutassa be az abnormális működés mindenki által ismert hátrányait, és kontrasztként állítsa mellé a normális működés példáit, a legegyszerűbb „másik mosópor” reklámsémát követve. Ezen kívül, a magyar politikai kommunikáció történetében eddig példátlan módon, itt az ideje a szakpolitikai kommunikációnak. Teljesen új frontot lehet nyitni a közbeszédben azzal, ha egy tényleg profi marketinges csapat segítségével egyszerű, csattanós, mégis szakpolitikai üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek az adott szakterületen a normális működés felé mutatnak. Nem azt a részét kell persze hangsúlyozni, hogy „X iparág felét bezárjuk, másik felét pedig elküldjük kapálni” hanem azokat a nyilvánvalóan megteendő lépéseket, amelyek lassan minden kocsmapultnál is felváltják azt a kérdést, hogy akkor most inkább Orbán vagy inkább Bajnai.

Ahhoz, hogy egy ilyen marketinges csapat munkához lásson, általános és szakpolitikai stratégiát kell alkotni és a marketingesnek adott creative brief-nek már ezek egyoldalas leírását kell tartalmazni. Ehhez azonban minden ágazatban le kell számolni az ottani paprikáscsirke-sztereotípiákkal. A következő írásokban ezekre teszek kísérletet.