A kormányról sokat elmond, hogy milyen minisztériumokat állít fel. Az „elmúltnyolcév” érában nem volt például belügyminisztérium és nem volt igazságügy-minisztérium, hanem a kettő helyett sóhivatal. A mostaniban nincsen pénzügyminsztérium és kultuszminisztérium, hanem helyettük sóhivatal. Az ilyen sóhivatalok rendszerint azért jönnek létre, mert nem erős ember irányítja őket (mint pl az MSZP-éra pénzügyminisztériumát vezető szocialista erős ember Veres, vagy a Fidesz-éra belügyét vezető erős ember Pintér) és az adott terület tényleges irányítása máshol van.
A kormánynál Pepita Ofélia áll és gitározik
Ennek a felállásnak az a veszélye, hogy a minisztérium élére kinevezett látszatember privát elmebaját, vagy pedig a veszélyeskáder-lerakóba elhelyezett egyéb futóbolondok random dilijeit csak úgy jogszabályba foglalgatják, vagy egyszerűen az önjelölt Napóleon időnként felsétál a pulpitusra és sürgősen bejelent valamit, mintha Pepita Ofélia, esetleg Schwachta Szókratesz vagy Knapp (ahogy tetszik) is részt venne az irányításban.
Ennek ma az egyik legszebb példája az oktatásügy. Köztudott, hogy nálunk mindenki ért az oktatáshoz, a makrogazdasági mutatókhoz, a szexhez, a vezetéshez, a futballhoz és még pár dologhoz. Persze ez a világon mindenütt így van, csak nem értesülünk róla. Az oktatásügyünkben azonban pont annak vagyunk tanúi, hogy lózungok követnek lózungot (lesz ám lózungos poszt, készül már) és senkinek sincs arról fogalma, hogy mit kellene az oktatással csinálni.
Előrebocsátom, én sem tudom. Nem vagyok pedagógiai szakértő, annak ellenére sem, hogy anyai ágon tanárdinasztiából származom, tucatnyi tanár rokonom van. Itt most impressziókat fogok leírni és az, hogy milyen szerepet kellene betöltenie az oktatásnak hazánk életében.
Kérek tizenöt deka történelmet szeletelve és fél kiló irodalmat
Jól látható, hogy az oktatásban teljesítményorientált, ipari szemléletet erőltetnek. Időnként feltűnik egy megmondóember és közli, hogy megengedhetetlen, hogy nálunk nem oktatnak tökvájást és akkor holnaptól vezessenek be az iskolákban heti három óra tökvájást.
Egy héttel később a következő ápolt beszünteti az informatika-oktatást, vagy átalakítja. Őt letaszigálja a pódiumról a világhírű karnagy, esetleg Gustav Bahr, és beleordítja a mikrofonba, hogy mindenki tanuljon németül mert az a helyes. Esetleg iskolaérettség vizsgálata nélkül zavarják a gyereket iskolába és punktum.
Egyrészt világos, hogy pusztán a vakszerencse miatt van, hogy ezek az alakok nem a kocsmaasztal mellett, hanem a minisztériumban mondják a magukét. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy az oktatási kérdések kimerülnek annyiban, hogy mit kellene még a gyerek fejébe beleönteni, felülről. A gyerekagyak közvetlen tankolásának igénye szülte a mindenkori keret- és központi tanterveket és újabban a központosítást, amihez elfelejtettek költségvetést csinálni.
Alkotói függetlenség vagy kerületi tanhadnagyok?
A közoktatásnak az egyik legfontosabb fundamentuma pedig az lenne, hogy megtalálják benne a központi irányítás és az alkotói függetlenség nagyjából jó elegyét. Igen, alkotói függetlenség. Emlékszem sok évvel ezelőtt egy Széchy Tamás interjúra, ahol magát alkotó embernek mondta. Csodálkoztam rajta, hogy miért is nevezi magát egy edző alkotónak. Pedig az. Sok, jobbnál jobban úszó gyerekből kell kiszúrnia azt a néhányat, akit majd tizenöt év múlva még úgy meghúzza az utolsó húsz métert, hogy nem marad ellenfele az olimpiai döntőben. Belőle minden áron (akár a személyisége torzulása árán is…) ki kell hoznia a lehető legjobbat. Szobrászat ez a javából.
A tanár is alkot. Minden fokon másképpen. Egyszerre olyan zseninevelő, mint Széchy, másrészt viszont őt nem akkor fogják eredményesnek tartani, ha a harmincfős osztályból huszonhét hülye mellett nevel három matekzsenit, hanem ha mindegyik elboldogul majd a matematikával felnőtt korában.
Nemrégiben a HVG honlapján látható volt egy videofelvétel egy iskoláról, ahol érdekes módon sikerült a máshol rengeteg gondot okozó, beilleszkedni képtelen, hátrányos helyzetű családokból származó cigány gyerekekből szorgalmasan tanuló, eredményes, csillogó szemű kisdiákokat faragni, anélkül, hogy erőszakot, vagy más drasztikus szankciót alkalmaztak volna. Kiderült az igazgatónő beszámolójából, hogy rengeteg munka és figyelem a siker kulcsa. A diákok folyamatos csoport-foglalkoztatása, a személyre szabott előremenetel a tananyagban, az egymást felhúzó eredményű tanuló eszembe juttatták a falusi iskolát, az osztatlan alsó tagozattal, ahol a tanító (pl. a nagyapám) különösebb elméleti alapok nélkül, de ugyanezt csinálta.
Kérdés, hogy ha ilyen is van, akkor hogy jutunk el ahhoz a tragikus helyzethez, ami most van?
Tökéletes rendszer, tökéletes hazugság
Meggyőződésem, hogy szerepe van a dologban annak a helyzetnek, ahová a magyar közoktatás a nyolcvanas évek végére eljutott. Kiépült egy olyan intézményrendszer, amely akárcsak a kultúra, a mezőgazdaság vagy az ipar területén, itt is a társadalmi élet egy adott részét a teljesség igényével akarta szabályozni.
Hiba lenne ezt a rendszert kizárólag a poroszosság vádjával illetni. Igen, sok tekintetben poroszos volt, de gondoljuk meg, hány énekkar, táncegyüttes, helytörténeti szakkor, ásványgyűjtő szakkor stb. működött az akkori iskolákban! A rendszerben igenis volt helye a tábla előtt fénysebességgel cikázó, a tanítást életformaként űző tanárzseniknek, akik nemhogy szigorúak nem tudtak lenni, egyszerűen a légynek sem tudtak ártani.
Nem ez az akkor kiépült rendszer legjellemzőbb tulajdonsága, hanem az, hogy a totális szabályozás mindig uniformizálást igényel. Ha uborkaügyi szabványt akarok csinálni, akkor meg kell határozni a nyersen fogyasztható és savanyítandó uborkákat, méretosztályokat. Amelyik ebbe nem esik bele az nem uborka. Vagy ha különböző uborkajogi egyezmények miatt ezt nem mondhatom, akkor azt mondom, ezek a kisegítőbe való uborkák.
A világ legokosabb diákjai
Hasonlóan az oktatási rendszer meghatározta a magyar diák (közismerten Nobel-díjas alapanyag!) ideális tanmenetét. E tanmenet szerint az érettségiző magyar gimnazista két héten belül képes: hetvenvalahány különböző matematikai törvényszerűséget (cos. tétel, csonka kúp térfogata etc.) szabályszerűen bizonyítani, további nyolc matematikai feladatot a koordináta-geometriától kezdve a valószínűség-számításon át a gráfelméletig megoldani, a magyar és a világtörténelem valamennyi fontos eseményét dátum szerint felsorolni és azokról értő módon beszélni, irodalmi elemző esszét írni. Ezenkívül folyékonyan beszél egy idegen nyelvet, melynek nyelvtanával ugyanolyan pontosan tisztában van, mint a magyar nyelvtannal, noha – hacsak nem finnül tanult – még az alapfelépítés is más. Ezen kívül vagy tud még egy idegen nyelvet, vagy egy természettudományos tárgyat fúj kívülről.
Nos, én kitűnőre érettségiztem. Ez köszönhető annak, hogy egyik tankönyvemet se kellett soha kétszer elolvasnom. Más ügyesen cselez a labdával, szépen énekel vagy nagy mellei vannak, esetleg kifejező, azúrkék szemei, nekem ez a képesség jutott az élet autóskártyájában. Nem tudom, ha más jutott volna, akkor biztos sokkal szorgalmasabb lennék vagy tudnék hízelegni a jobb eredményért, esetleg együtt fociztam volna a tanár fiával. Másrészt értelmiségi családba születtem, öt éves koromban könyvet adtak a kezembe. Harmadrészt pedig pályájuk csúcsán levő tanárzsenik voltak a tanáraim között.
Így egész jól megtanultam a gimnáziumi tananyagot. Mi a helyzet azokkal, akik kevésbé szerencsés helyzetből indultak? Jobb esetben az iskolán belül, sajt hatáskörben, ilyen-olyan korrepetálásokkal megoldották az illúzió fenntartását. A többieknek jutottak a B és C kategóriás iskolák.
Pénz és kényszerpálya
A rezsim rengeteg pénzt ölt a szabvány-előmenetelű, szabvány diákokra szabott oktatásba. A vonzó tanári életpálya és számos akkor még jórészt ismeretlen életút (vegyészként például nem lehetett lelécelni nyugatra kémcsövet mosogatni vagy amerikai egyetemre ellenőrző kísérleteket szakmányban csinálni) hiánya miatt tele volt a rendszer értelmes, a rendszer korlátain messze túlmutató szakértelmű emberrel.
Az, hogy az oktatás oda jutott, ahol most van, azért történhetett meg, mert a rendszer felborult. Az iskolák áttolása az önkormányzatoknak azt eredményezte, hogy a korábban egységes (nem feltétlenül helyes) elvek alapján fejlesztett intézményeknél azonnal megjelentek a regionális különbségek. Megindult a tanárok elvándorlása.
Közben azon az illúzión, nemzeti önazonosságunk egyik alappillérén, miszerint a mi diákjaink a legjobbak a világon, nem változtattunk. Csak azt felejtettük el, hogy az illúzió legalább részbeni fenntartására nincsen már korlátlanul túlórázó tanár. A filozófia-tanár biztosításokat ad el, a tornatanár fitneszoktató lett, szakkör helyett pénzért magánórát ad a többi, mert nem akar éhen halni. Az eszközpark sem olyan már, hogy a leégett ampermérőre egyszerűen leadunk egy rendelést.
Útkeresés, ötletelés
Az oktatásügy utóbbi húsz éve arról szól, hogy ehelyett találjunk valami mást. Volt olyan (a Magyar Bálint-féle kurzus) amelyik liberalizálni akart, egy olyan országban ahol száz éve mindent felülről mondanak meg. A mostani kurzus pedig, akárcsak az élet más területein, csak saját szocializációs hátteréhez, a Kádár-nosztalgiához tud nyúlni, és központosítani akar. Húsz év után, amikor egyes iskolák kiverekedték maguknak a felemelkedést, mások pedig lezüllöttek, el akarja újra kezdeni a központi osztogatást, az egyenlősdit, a kilobbizott pénzeket.
Azt felejtettük el, hogy a megoldások fel vannak találva és alkalmazásban vannak. Ezekről mindig van egy film vagy egy hétvégi újságcikk, hogy jé, így is lehet. De a magyar politika egyik sajátossága, hogy nem lehet megoldani terv, (elnézést: TERV) nélkül pár tízmilliárdnak valami látványos pénztemetőbe tolása nélkül semmit.
A mai problémák három csomópont köré szerveződnek: szervezeti keret, oktatási modell, társadalmi beágyazottság
Tankerület? Tanrégió? Tanjárás?
Ha Magyarországon bárminek a regionális kereteit nézzük, akkor sajátos fejlődés alapján kialakult rendszert, rendszereket találunk. A XIX. század végére megszilárdult modern vármegyék már nagyjából jó, természetes és kulturális határvonalakat tiszteletben tartó rendszert alkottak. Egy ország regionális felosztásának ugyanis több dimenziója van. Vannak régi jogi kiváltságokra alapuló területi egységek, mint amilyenek nálunk a kun és a jász részek, a határőrvidékek, székely székek, stb. Vannak kulturális határvonalak, amelyeket Hamvas Béla elemzett olyan szépen a déli és északi mentalitású emberekről és falvakról a Dunántúlon. Aztán ott vannak a vallási tradíciók, katolikus és református falvak, gazdafalvak és zsellérfalvak, mezővárosok dölyfös tőzsérekkel, hegyvidéki városok, németajkú polgársággal…
A szocializmus iskolarendszere a fentiekre alig volt tekintettel. Mintha egy hadsereg organogramját (hadrendjét, állománytábláját) nézegetnénk, le volt bontva egyre kisebb egységekre, erőforrások odacsoportosítva, lakosság kiegyensúlyozva, alles in Ordnung,
Most, olyan alapvető kérdésekre sem tudjuk a választ, hogy mennyi és milyen fajta iskola felelne meg Magyarország településszerkezetének, demográfiai, kulturális adottságainak. Hol jobb, ha tűzön-vízen át fenntartunk legalább egy alsó tagozatot és mikor van az, hogy a gyereknek jobb ha hozza-viszi az iskolabusz?
A visszahozandó járási rendszer hogyan viszonyuljon a közoktatáshoz? Legyen járási oktatási igazgatás? Vagy az állam megyei szintről igazgassa az iskolákat? Melyik falu néptelenedik el, ha elvesszük az iskoláját és melyik nem?
A tragédia az, hogy ezekre a kérdésekre semmilyen válasz nincsen, holott évente három szekérderéknyi PhD dolgozatot írnak regionalizmusból, szervezési és vezetési tudományból. Helyette lózungok, legjobb esetben Klebelsberg Kunó emlegetése.
Cipőt a cipőboltból, tisztességet tisztességórán, orr-nempiszkálást orr-nempiszkálásórán
Véleményem az oktatási modellről talán sejthető. A teljesítmény, a mérhető eredmény, a letanított anyag hajszolása úgy tűnik, még sokáig kísért.
Úgy vélem, hogy a mostani oktatáspolitika teljesen kihagyta számításaiból az oktató embert. Az oktató embert, aki nemcsak oktat (sőt: leoktat) hanem nevel. Ennek szerintem jó példája az etika és az állampolgári ismeretek oktatása. Utóbbit, a hülye bürokráciára felkészítés jegyében még el is tudom fogadni, ám ahol irodalomból megtanítják (elvileg) az összes görög drámát, valamint Shakespeare-t, mi a fenének is kell még külön etikai dilemmákkal foglalkozni heti egy órában amikor focizni is lehetne helyette? Ja, hogy Shakespeare úgy lett „letanítva” hogy kösd össze melyik mellékszereplő melyik drámában szerepel, illetve hanyas lába volt Lear királynak?
Amikor azzal szembesülnek, hogy a tanár-utánpótlás gyengül és a jó tanárok (újak vagy régiek) csak kapkodják a fejüket az újabbnál újabb direktívák és rendszerek között, közben alig keresnek, közben (főleg vidéken, kisebb településeken) sokszor olyan családok gyerekeivel kell foglalkozni, akiknek szülei közé a rendőrök csak csapatosan mennek be, nos akkor csak egyfele tudnak nyúlni.
Ha azt látják, hogy az iskola képtelen teljesíteni két alapfunkciója közül az egyiket (nevelni) akkor a másikat, az oktatást próbálják erőltetni, mert az mérhető, mert azt be lehet írni a statisztikába, hogy mi ilyet is tanítunk. Gázt adunk, mert a gázpedált legalább tudjuk hol van. Rosszul dolgoznak, nosza központosítsunk és ha a ló nem húz, akkor nosza, elő az ostort.
Helyi elit: Kocsmáros, polgármester, nade a tanár?
A társadalmi beágyazottság problémái nagyrészt a szervezeti keret bizonytalanságából adódnak. A mostani központosító törekvések teljesen kiölik a rendszerből a szubszidiaritás elvét, vagyis azt, hogy a döntéseket a hatásterületükhöz a lehető legközelebb kell meghozni. Említettem már a tanár két, iskolán belüli feladatát: oktat és nevel. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha egyben a helyi értelmiség természetes tagja. A rendszerváltás érdekes társadalmi jelensége, hogy a katonás központosítással működő iskolák kereteihez szokott tanárok közül kevesen tudtak a helyi elitbe úgy beépülni, hogy helyi, megyei, vagy országos képviselőként, alpolgármesterként vagy más hangadóként vezető szerepet játszanának.
A tanárnak van tyúkanyó típusa, aki nem vágyik arra, hogy vezető legyen, de sok tanár hordja tarisznyájában a marsallbotot, hiszen nagy létszámú szervezet vezetése, összetartása a feladata és ez politikusi vénát is igényel. Az, hogy a mindenkori kormány már húsz éve a lábát törli a magyar közoktatásba, az annak is köszönhető, hogy nem vagyunk érett demokrácia, így a helyi civil erők hátán kevés gyakorló tanár jut hatalmi pozícióba. Én legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy X város polgármestere vagy Y egyéni választókerület képviselője felállt volna és keményen bekérdezett volna az aktuális Pepita Oféliának vagy Rózsának, hogy „mégis, kollegina, ezt hogy a fenébe’ tetszik gondolni? Az oké, hogy a parlament előtt van pofája azt mondani amit mond, de egy mokkaszagú tanáriban a tanárok előtt el merné mondani? Jöjjön már el hozzánk Pusztakotkodácsra, úgyis én vagyok ott a polgármester is, aztán mondja el helyettem a tanáriban, mert én ott tanár vagyok, nem bohóc, szóval nem szívesen csinálnám”
Talán mondani sem kell, hogy a központosítás, ahol egy vidéki iskolát holnapra egyszerűen bezárnak, az mennyit fog „használni” a tanári kurázsinak.
Szakképzés-konfekció
Van ezzel más baj is. Ahogy fentebb írtam nincsenek egyforma diákok és egyforma régiók. Főleg szakiskolai környezetben nagyon fontos a kreativitás és az, hogy a tanárok-oktatók a helyi üzleti élettel folyamatos kapcsolatot tartsanak, saját maguk befolyással lehessenek arra, hogy milyen szakmákat, milyen hangsúlyokkal oktassanak, hogyan pályázzanak, akár a helyi cégekkel közösen támogatásokra, stb.
Ha minden itt felsorolt naiv utópiából lenne valami, nos az a mostani politikai elitet velőtrázóan rémítő képet rajzolna elénk. Nézzük csak végig:
– a helyi közösségbe beépülő iskolák, amelyek az oktatáson messze túlmutató szerepet játszanak a nőegyleti bál megrendezésétől az egészségügyi szűrővizsgálatok kampányszerű megrendezésén és a felnőttoktatáson túl a városi (községi) foci- és pingpong bajnokság megszervezéséig
– olyan tanárok, akik szűken vett oktatási szerepükön messze túlmutató szerepet játszanak közösség életében, véleményvezérek, a közösségi élet aktív alakítói, új társadalmi fejlemények (egészséges életmód, amatőr színjátszókör, énekkar, focicsapat, szelektív hulladékgyűjtés, stb) elindítói és motorjai, a közösségi megmozdulások rutinos szervezői, akik szavára egy-egy idióta felső direktíva ellen mindenki megmozdul és akik ellen nagyon nehéz a helyi közvéleményt hangolni.
– olyan diákok, akikbe nem beledöngölték kíméletlenül Arany János összes balladáját visszafelé, hanem megtanultak kettőt és egymást segítve, az osztálytársaknak bemutatva feldolgozzák a többit. Akik nem tudni tanulnak meg, hanem tanulni, érdeklődni, döntéseket hozni, dolgoknak utánajárni, akik nem kiképzést kapnak, hanem oktatást.
Nagy utópia ez, jól tudom. de, amint az talán már a sorozat korábbi részeiből kitűnt, egyik írásomnak sem célja, hogy megmondja, mit kell holnap elrendelni valamelyik minisztériumban. Azt is tudom, hogy az épp most felsorolt dolgok akárcsak részbeni megvalósulása zsigerileg idegen a mostani kurzustól, de az egész politikai élettől. Gondolni sem jó nekik arra, hogy mi lenne, ha lennének az életnek olyan területei, amelyeket nem a mindennapi pártpolitika határoz meg és lennének olyan emberek, akiket nem lehet Budapestről holnapra leváltani. Naná, hisz akkor vége lenne a Kádár-kornak. Azt meg, úgy tűnik, senki sem akarja.
Talán az is kiderült, hogy a közoktatás javulásához kevés a modern Eötvös, Trefort, vagy Klebelsberg eljövetele. Az egszisztenciális problémákkal küzdő, lesajnált tanári karnak is meg kell mozdulni és dacolva előítélettel, hivatali packázással, hozzá kell kezdenie a reformokhoz, akkor is ha azok államilag nem is léteznek, mert Hoffmann Rózsáéktól ilyesmit hiába is várna. Középtávon pedig olyan kormány kell, amelyik nem az ellenséget látja bennük és a minisztériumban pedig nem a pénzosztó gépet. Na ha valami, akkor ez utópia. Sajnos.