Szittya testvéreim!

Kihirdetem, hogy a kurultáj időpontja 2013. április 18. csütörtök késő délután/kora este, helyszíne egy később pontosítandó budapesti kocsma. Megfigyelők: a különböző szakszolgálatok, a TEK és a BRFK. Jelleg: félszeg beszélgetés ismeretlen arcokkal.

A szervezést elég korán nem lehet kezdeni, ezért megkezdem a jelenléti ív összeállítását, amelyet ti a kommentek között folytathattok.

1. a szerény professzor úr

Preambulum:

http://alfahir.hu/gyongyospata_ismet_peldat_mutat

Az Önkormányzat Hivatala az új működési modellel kapcsolatban az alábbi felvilágosítást adja:

Gyámügyi ügyintézés K-CS 11:00-12:00, Gyámügyi előadó a haza Patrónája,

Építésügyi ügyintézés: H-Sz 8:30-11:00, építésügyi előadó a Szent Korona, páratlan héten Árpád-házi Szent Margit

Őstermelői igazolványokkal kapcsolatos ügyintézés: P 8:30-11:00, előadó a Turul

Gyepmesteri és Közegészségügyi ügyintézés: Munkanapokon folyamatosan, előadó a Szent Korona, helyettesként a Turul

Szociális Munkás: a haza Patrónája, munkanapokon délután

Tekintettel arra, hogy a községet a Szent Korona és a Boldogasszony tulajdonába és kegyébe adtuk, Magyarország következetes és a józan ész talaján álló kormánya a település minden támogatását felfüggesztette és humanitárius okokból csak ivóvízről gondoskodik, a községi kút kiásásáig, az ügyintézésért illetéket nem kell fizetni.

Az ügyintézéshez személyes megjelenés nem szükséges, ügyintézőink mindenütt folyamatosan jelen vannak. Tekintettel a feszes munkarendre, hogy imáikata fent közöltek szerint, az ott megjelölt időben, név, születési idő és lakcím megjelölésével mondják el, majd otthonukban bizakodjanak.

Gyöngyöspata, 2013 március 22.

Árpádné Pehely Ajándok

jegyző

Testvéreim a Szíriuszban!

A blog a közelmúltban már rendezett egy nagy sikerű találkozót, ahol drágán rossz sört ittunk, obszcén vicceket meséltünk egymásnak, és megállapítottuk, hogy a csajok élőben jól néznek ki, a fiúk viszont, hát, hogyismondjam, nem véletlenül választották az írásbeli szájhősködést.

Idén tavasszal hazánkba látogat panamajack barátom, aki felvetette, hogy kellene valami találozófélét szervezni.

Az időpont április 18-19, mádámvemöszijő, fetvozső.

Szaniszló Ferenc azelőtt volt haditudósító, mielőtt a haditudósítást kiloccsantagyvelő-köbméterben mérték volna, és az lett volna a mérvadó, hogy ki tud több sírásra görbülő szájú kisgyereket fotózni a harcok körzetében. Nem mintha ez nem lenne fontos, de azért csak jó volt az olyan szaktudás is, hogy valaki esetleg a helyi nyelven megtanul tíz szót, vagy az utánégető hangjáról megismeri, hogy milyen nációjú vadászgép húzott át a város felett.

Ma már ilyen alig van, sőt, haditudósítás is alig van. Ami kell, megvehető a Reuterstől, AP-től, CNN-től. Más kérdés, hogy egy magyar ember a helyszínen talán olyan dolgokat látna, amely a magyar embereket érdekli, netán hazatérvén elvárnák egy kávéra a hadügybe, hogy ugyan mesélje már el, hogy milyen fajta fegyvereket látott a katonáknál, melyeket szerettek a katonák, melyeket kevésbé, meg hogy is volt az a felrobbantott amerikai hiper-szuper tank abban a sikátorban, ahonnan múlt szerdán bejelentkezett. Esetleg mindezért a soron következő augusztus 20-án valami kis érdemkereszt, vagy valami óraadói honorárium a Zrínyin, bocsánat, a NemKöszEgyetemen.

Ilyen már nincs, ráadásul a kilencvenes évek médiaháborújában, ahol Moszkvában tanult, szüzességüket valami KISZ-táborban elveszített emberek állapították meg Moszkvában tanult, szüzességüket valami KISZ-táborban elveszített emberekről, hogy komcsik, Szaniszló, sok más társával együtt rosszul helyezkedett, és a periféria került. Sokféle vesztes van. Kit a tartása, kit a véleménye, kit a helyezkedésre, intrikálásra való alkalmatlansága vitt el a fősodorból.

Van, aki feltalálta magát, szaktudását kicsit átalakította, máshová dolgozik, felment a netre, PR-céget alapított, de vannak, akik úgy vannak vele, hogy ők újságírók, újságíráshoz értenek, és voltaképp semmi máshoz.

És persze van, aki erre rámegy. Alkoholista lesz, vagy szívbeteg a stressztől, a nosztalgiának kezd élni vagy privát mániái lesznek. Ha egykori (nagyon) nagy névként kap egy műsort, ezeket el is mondhatja a tévében. Lesz köztük nevetséges, meg szörnyű, nagyrészt a közönségen múlik, hogy mit lát bele. Lehet rajta bólogatni, hogy igen, végre valaki kimondja. Lehet röhögni, hogy nézd, szegény pasas meghibbant. Meg persze lehet szörnyülködni, ízlés szerint.

Mindez senkit se zavart volna, ha a pasast ki nem tüntetik. A kitüntetést lehet magyarázni, hogy haditudósítói érdemei miatt kapta, ám azért jól tudjuk, hogy a kitüntetésnek csak egyik része az érdem. Másik része az érdek, amely amellett szól, hogy az illetőt kitüntessék. Mert mással hirtelen nem tudjuk honorálni, mert korábban kiszúrtunk vele, mert elvégzi helyettünk a piszkos munkát, mert jó vele egy fényképen lenni.

Fontos azonban, hogy ha egyszer kitüntettük, akkor álljunk ki mellette. A mi kutyánk kölke, a mi eszméinket népszerűsíti. Nürnbergben is szánalmasabbak voltak a magyarázkodók, mint a vigyázzban állók. Kitüntettük, nem véletlenül, nem egy segédvogon hibájából, hanem direkt, felső utasításra került a listára.

Lehet, sőt biztos hogy nem kellett volna. Nem azért, mert nem érdemli meg, hanem azért mert nem szerencsés. Vagy ha az az érdek, hogy tegyünk egy gesztust (szélső) jobbra, akkor ezt illene vállalni, akkor is, ha egy-két régi elvtárs visszaadja a díját, meg van belőle nemzetközi balhé.

A töketlenkedéssel két dolgot értek el. Az egyik az, hogy ha valakinek eddig a rajongótáborban kétsége lett volna afelől, hogy Szaniszlót a zsidó világösszeesküvés üldözi, most megnyugodhat, hisz lám, tényleg üldözi. A másik viszont az, hogy az egykor szebb napokat látó, és öregségére a fősodorból kiszoruló újságírót meghurcolják. A kitüntetést lehet, hogy nem érdemelte meg. Az össztüzet azonban biztos, hogy nem. Állt benne eleget, és akkor még szerették azok, akik most is, azóta is, valahogy mindig a fősodorban vannak.

Először is, Tanítóm, bocsánatkéréssel tartozom. Ott voltam, igen ott voltam, pedig nem kellett volna ott lennem. Hát nem érezte minden állampolgár dorgáló tekinteted, melyet Brüsszelből ránk vetettél? Hát nem hallottuk mindannyian atyai hangod: ne indulj el, mert havazni fog! Megmondtad, és mi, felelőtlen, tékozló fiaid, elindultunk.

Megbántuk ezerszer, és ott a hóban, hejj, abban a fene-fehér hóban ezerszer megfogadtuk, Atyuska, Atyuska, legközelebb szót fogadunk Neked! He radivajsztya, hej, Buhurelov herceg cudar birtokának telei! Százversztányi hófúvások, farkasok, amikor végre megjött értünk az élcsapat Kaganovics és Ordzsonikidze elvtársakkal! Hejj, de jó, hogy ezekre közülünk már senki se emlékszik! Pfhejj, sok büdös kommunista, muramista!

De volt remény! Ott ültünk az Audiban, a szélvédőn székely zázlókat rajzolt lehelletünk dere, de téged, téged ó Gazda, nem nyomott el rosszkedvünk tele.

Tudtuk, hogy jössz majd, Hogy ott leszel, ahol mi, akik részeid vagyunk, és veled vagyunk Egész, ott vártunk. Ahogy megláttuk csillani a fekete páncélosokat, Hajdú vezérőrnagy deli élcsapatát, már tudtuk. Vége van, vége van, végre béke van. Hisz eljössz értünk, egyesíted nemzeted!

A csillogó harckocskik bakondként fúrtak előre hóban, és megláttuk, hogy itt a TEK! Büszkén, dalián és marconán! Ilyen lehetett, mikor nemzetünk tizenöt Turán harckocsija megindult a bukásra ítélt Szovjetúnió mellett, ahogy végre gyerekeink az Igazságot megtanulják.

És a végén, ó Tanítóm, jöttél Te. Nem minket mentettél, hiszen mi türelmesek vagyunk. Hanem egy kamionost, aki a nemzet ütőerében a vértest, aki nemzeti büszkeségeink exportálásában segít nekünk. Ilyen vagy te, bölcs, előrelátó és gondoskodó.

Mester, mi mindannyian bocsánatot kérünk tőled, hogy meg kellett minket mentened, Ígérjük és fogadjuk, hogy több ilyen nem lesz. Bocsáss meg, kérlek bocsáss meg. Bumm. Bumm.

(a fenti írást Giró-Szász András dolgozószobájában találták, miután a kormányszóvivő kétszer főbe lőtte magát)

Az eddigi részekben már többször írtam valamely részterület működésképtelen állapotáról, illetve korábban, talán egy éve arról, hogy nem csak szomorú dolog az, hogy bizonyos csökevények szőröstül-bőröstül mennek a szemétdombra. A történelem szemétdombjára, ha úgy tetszik.

Egyrészt lehet siratni az egykor száznál is több vadászgéppel és két hadosztályba szervezett, tucatnyi üteggel készültséget adó rakétás alakulatokkal készültséget adó légvédelmet. Másrészt, ha félretesszük a romantikát, akkor beláthatjuk, hogy nagy része árnyékbokszolás volt, mert vagy ellenség nem volt, vagy megvédeni való érték a közelben. Húsz-harminc jól karbantartott vadászgép, meg egy-két neuralgikus ponton rakétás kiegészítő védelem elég lett volna. Azzal, hogy nem kell szovjet rakétákat és vadászgépeket tovább működtetni, esélyt kapott az ország, hogy építsen szebbet-jobbat. Más kérdés, hogy nem tette.

De beszélhetnénk a kereklámpás Ikaruszok százait-ezreit kibocsátó gyárról is, ugyanebből a perspektívából.

A nemzet képtelennek bizonyult arra, hogy – noha káderei sértetlenül mentették át magukat – az egy egykor valamilyen – jó vagy rossz – rendszer szerint működő erőforrások kritikáját elvégezze, új rendszereket állítson fel, és a régi rendszer egyes elemeit azokba beépítse. Ez mutatja meg legjobban, hogy mennyire nem volt eddig rendszerváltás, és mennyire a régi rendszer agóniáját néztük eddig.

A jelenség persze esélyt is ad arra, hogy új és normális rendszereket építsünk ki, hiszen nem kell százéves benzines Zil teherautókat csatasorba küldeni, lehetne helyettük venni fedélzeti számítógépes, GPS-es mondjuk Mercedes célgépeket, és az irányításukat nem onnan szervezni, ahol harminc éve hengermű volt, hanem onnan, ahol most autópálya van. Nagy lehetőség ez, melyet kihasználva sokkal jobb országot építhetnénk. Szakértelem, gerinc és önmérséklet kellene hozzá. Akkor talán nem fájna annyira az ár amit fizetünk érte.

Mit fizetünk? Fizetünk ócskavas árban selejtezendő, szétrohadt technikát, fizetünk a társadalom perifériájára lökött szakembereket, fizetünk korrupt senkiházi seregeket, akikből kijelöléses alapon lett szakember és akiknek a hivatal mellég az Úr észt is adott, legalábbis szerintük. És ezeken kívül, főleg fizetjük az országnak adott óriási pofonokat.

Mert tegnap pofon volt a javából, az ország fővárosától körülbelül száz kilométernyire, a négysávos autópályát nem képes a katasztrófavédelem egy nap alatt eltakarítani. A mozgósítást akkor rendelik el, amikor a közeli falvakból jószándékú állampolgárok ennivalót hordanak ki. A katasztrófavédelem egykori rendszere helyett mostanra derült ki, hogy nem építettek másikat, rossz állománytáblákkal, organogramokkal (már ha ez utóbbiról nem azt hiszik, hogy fogamzásgátló tabletta), elégtelen eszközállománnyal dolgoznak. Nincs egy parancsnokság, amely súlyozná az erőforrásokat, és nincsenek erőforrások, se eszköz, se ember elegendő.

Aki ezt esetleg Kisar vagy Botpalád térségében olvassa, gondolja végig, mit fog csinálni ez a banda, ha a Kárpátokban egy nap alatt olvad el a hó egy jó kis olvasztó esős melegfront miatt, és megindul a Tisza. SMS-t kap Pintér elvtárstól, hogy ússzál bazmeg, ússzál bazmeg…

De ugyanez van a külügyben, ahol a diplomácia az, hogy ki lehet menni pár évre bulizni valahova, a pénzügyben, ahová épp még Drábik professzor nem tette be a lábát, de csak idő kérdése a dolog. Ugyanez folyik az oktatásügyben, ahol az új „rendszer” első dolga hivatali erőforrást (asztal-szék-nyomtató) rekvirálni az iskolából, a diák meg örüljön ha nem verik.

Válaszút ez. Huszonöt éve siratjuk a régit, csinálni kellene újat. Ha nem tesszük, az országnak talán tíz éve van hátra, mert egyszercsak nem hókotrót kell kérni a szomszédból, hanem néhány tízezer védőoltást, és valaki azt fogja gondolni, hogy saját állampolgárai védelmében be kell ide vonulni, és csinálni egy kis rendet. Ezt azért jó lenne megelőzni.

Időnként Pártunk és Kormányunk úgy gondolja, hogy ő okosabb mindenkinél és most direkte jól kicseszik valakivel, és majd jól megtámogatja valami hülyének a szánalmas üzletét. Egyik ilyen lendület volt, amikor valami jó kis polgári pikniken kitalálták, hogy lócsecs az olyan fogalmakba, mint supply chain optimalization, critical route meg stepping stone method, meg economies of scale, a jó bót az, amelyikben bunkó pénztáros van és drága. A nép, az istenadta nép ezt kissé másképp gondolja és tojva minden nemzeti érzületre elmegy az Aldiba, Lidlibe, Penny Marketbe, mert fele annyiba kerülnek a cuccok, ráadásul legtöbbször jók is. Na persze ettől nemzetietlen páriák lesznek, mert ezek a karvalyok tönkreteszik a magyar gazdát. Hogy miért nem hoztak olyan szabályt, hogy a gazdákkal szegényekkel ne lehessen kicseszni? Nos, azért mert a nemzeti karvalyok is pontosan ugyanolyan szerződést szeretnek kötni a szegény magyar gazdával, mint a nemzetietlenek.

Hogy mi köze ennek a parádésan sikerült kacsasülthöz? Az a köze, hogy a nemzetietlen karvalycégeknél nem hülyék ülnek, így ha a falu szélén nem is építhetnek hodályt (értelme sincs már, mert benzin kell az odajutáshoz) a belvárosokban, ahol a korábbi kicseszések folytán az ingatlan olcsó, mint a pelyva, nyitnak. Na, én egy ilyen Lidliben jutottam akciós kacsamellhez.

Elkészítése gyermekjáték holdfényben.

Kezdjük a redukcióval. Kislábos (kerámia, a nemkozmálós), bele szűk két deci olaszrizling (háztáji), egy deci veresbor (maradék, spanyol, aldi) bő fél deci balzsamecet-utánzat (aldi), két evőkanál szójaszósz (tesco sajátmárkás), egy kis narancs (tesco) kibontva, és háromnegyede felkockázva. Na, ezeket felforraltam, majd lehalkítottam alatta, hadd főjön.

Jött a pác. Két gerezd fokhagymát felaprítottam, bele a kis kőmozsárba, kávéskanál só, cajun fűszerkeverék (még mindig nem fogyott el), evőkanál olívaolaj. Jól összedolgoztam, míg minden kis fokhagymakocka nincs szétnyomva krémnek. Megy bele a maradék narancs. Ez is összetörve. A két kicsi kacsamellfilét jól bedörzsölöm velük, pihennek.

Négy nagyobbacska krumplit sós vízben felraktam főni. Hiba volt. Mindig elcseszem, ha héjastól főzöm. A hibát korrigáltam, és a világ egyik legbonyolultabb ételét, a főtt krumplit majdnem jól megoldottam. Hurrá. Hadd hűljön.

Megpucoltam és feldaraboltam két sárga és egy fehér répát és egy negyed zellergumót. Ezeket beleraktam a lencsesóletnél is már használt sütőtálba. Aldi pikáns fűszerkeverék (bors és chili, nagyon bonyult ám) ment rá. Továbbá egy kis olívaolaj. Ezen kívül volt még a kőmozsárban a páchoz használt pasztából. A kis mozsarat színültig töltöttem vízzel, és bele a tálba az is. Félretettem.

Elő a bordás serpenyő, füstölősre hevít, földimogyoró olaj. Ez is egy aldis kiárusítás maradványa, nagyon jól bírja a hőt. A két kacsamell zsíros-bőrös felével megy először rá, két percig, majd fordítás. Ja, közben a sütő már be van izzítva, 150 fokra. A két megpirított kacsamellfilét rátettem a tálba ágyazott zöldségekre, fedő rá, sütőbe be, negyven perc. Hő levéve kb 120 fokra.Illetve csak harmincat akartam, de az élet nagy rendező. Ja, majd elfelejtettem, pedig fontos. A serpenyőbe szűk két deci narancslé megy.  Feloldja a kacsazsírt és a megpörkölődött kacsapörcöt. Bele a redukcióba, amely mostanra több mint a felét elfőtte.

Nade minek a kolompér? Sok évvel ezelőtt Pekingben ettem pekingi kacsát. Pecselészerű barna szósszal kell enni úgy, hogy kis lepénykére teszünk egy darab kacsát, kevés zöldséget és így alkotunk tökéletes falatot.

Igenám, de egy fórumon Fazekas Sándor agrárminiszter elmondta, hogy pörküttet kell enni, meg túróscsuszát, nem ám ilyen molekuláris ficsúrságokat. Meg nem erősített hírek szerint Molnár bé Tamás Fazekas agrárminiszter vudu figuráját tormával töltött gépsonkatekercsből formázta és elcukrozott svédgombával öntötte le, hogy jelképezze a vérfürdőt amit kíván neki. Még hogy pörkütt meg túróscsusza. Ezek finomak, de a kacsasült is. Át kell ezt hidalni. Már csak azért is, mert én ugye genetikailag furfangosabb vagyok, mint a Pártunkból és Kormányunkból hülyét csináló svábok. A megoldás nagyanyám krumplilángos receptje, ami elég magyaros. A főtt krumplit összetörtem, egy evőkanál francia csillag (ét-oil) és egy tojás kellett bele. Ebből ilyen lágy trutymó lesz, de ez így még nem jó. Liszt. Evőkanalanként. Egy darabig lehet csak fakanállal, utána már kézzel kell gyúrni, amíg az egészből tészta nem lesz. Kifújjuk magunkat, eddigre a sütőtől, a főzőlaptól meg a gyúrástól már meleg van. Nagyon.Sör.

Az acél serpenyőben olajat hevítettem. Sodrófa segítségével ilyen tíz centis, vékony lepényeket nyújtottam a krumplis tésztából, és kisütöttem. Na ez húzódott el addig, hogy végül negyven percet sült a kacsa. A sodrófa a világ összes lisztje ellenére felkapdosta a tésztát. Pedig nemzeti sodrófa. Vagy lehet pont ezért. Közben több fázisban mosogatás, takarítás, tízdekányi lisztfátyol eltávolítása.

Sütőtál ki. (kesztyű! kettő!) A bordás serpenyőből kitöröljük a lisztet, pici mogyoróolaj és a redukcióból (ami megint vagy másfél decit elfőtt, és ha eddig nem említettem volna, van benne egy evőkanál méz is) egy-egy bő evőkanálnyit rá a serpenyőben a kacsára, és addig forgatni benne, míg rá nem glaszírozódik. Már nincs sok hátra. A sütőtálban levő, kacsazsíros, húsleves, főttzöldséges misungot meglepjük egy fél deci konyakkal, kevés borssal és egy csapott evőkanál liszttel és simára botoxozzuk. Botmixerezzük. Kiszedjük tálkába a vadasmártás és a bébibapi zabigyermekét.

A redukciót a csúnya szűrőn (a szép még nincs bebarnulva) egy nagyobb kávéscsészébe szűrtem, a tetejéről az olajat lekanalaztam. Nem lett elég sűrű, viszont jó ízű lett. Persze, ha kicsit is adnék magamra, szereztem volna csontos húsokat, pirítottam volna, leöntöm, felkaparom, sűrítem, bla-bla-bla. Az espagnole és a demi-glace nem zugkonyhai praktika, ennek itt most meg kellett elégednie a kacsasült zsírjával és pörzselékeivel, ráadásul valami savanykás-keleties dolgot akartam.

A kacsamelleket félcentis szeletekre szeltem, egy tányérra rendeztem körkörösen, középre ment a pépesre főtt, a szűrőn fennakadt narancs.

A kacsa a rozénál egy fokkal tovább sült, csak legbelül maradt milliméternyi rózsaszín csík. Ne sajnáljuk. Az a gond ezekkel a saignant bélszínekkel, meg a rozé kacsákkal, hogy ezek csak szteroidmentes nem-ipari állatokkal működnek. Amelyik az izomzatában megkötött sok víztől nagy, azt ha „rozéra” vagy „rare”-re hagyjuk, akkor tocsogós lesz, mint a magyar éttermi kacsamellek nyolcvan százaléka. Sokkal több értelme van rendesen átpárolni, ha zöldségeken csináljuk, mint most én, az íze is jobb lesz. Na.

A Szatmár és Bereg vármegyék határvidékéről származó krumplilepényre így előbb a mártás, aztán a püré. végül egy kacsaszelet került,  tetejébe pedig késhegynyi narancslekvárt púpoztam.

Nagyon jó lett, még a politizálástól is elment a kedvem. Legközelebb valami zöld is lesz, snidling vagy ilyesmi.

Olyan jó vagyok, hogy a saját nevem kiabálom az ágyban.