Ángyán professzor járja az országot. Járja és senki nem tud mit kezdeni vele. A kormányt paralizálja, az ellenzék meg csak analizálja. Ángyán professzor megy, kultúrházról kultúrházra, és balladai, drámai, lírai hatásossággal dalol a közönségnek. És a közönség vele dalol. Énekük halk, ám riasztóan ritmikus és harmonikus. Holott Ángyán professzor nem is létezik.

Nem létezik, mert ez a fajta ember meghalt, kipusztult, nincs, megtört, elveszett, infarktust kapott vagy alkoholista lett. Elhúzott a magánszektorba. Elment a multihoz. Megvesztegették, eladta magát. Fenét. Csak nem látszott, hogy van. És lesz. Egyre több.

Borzasztó az a magány, amit az az ember érez, aki ért valamihez, nevét adta valamihez, és ehhez ragaszkodni akar. Még inkább borzasztó, ha az ember nem akar elmenni azok közül, akiknek ígért, akik a nevére adtak. Az ország értelmisége rokkant, méghozzá azért rokkant, mert húsz év se volt neki elég ahhoz, hogy félretegye egszisztenciális aggályait, és hű legyen önmagához. Húzzuk ki, bírjuk ki, alkalmazkodjunk.

Kajánul kihasználták őket, a gyávákat. Nem a gonoszság, a gyávaság teszi, hogy lehet irracionális döntést hozni, hogy lehet fejeket cserélni. Mindenki behódolt. Ángyán professzor nem létezik.

De létezik. Nem szupermen ő, egy öregecske agrármérnök, a hatvanas-hetvenes évek agrár-technokrata képzésének tucatáruja. Százszámra van hozzá hasonló országszerte. Nagyrészt idősödő, kedvtelen emberek, akik büszkék arra, hogy az évfolyam meghalt, vagy ivástól meghülyült másik felével ellentétben megúszták a rendszerváltást, a gyereket elindították, és talán majd nekik jobb lesz. Szakemberek, a pontos és tervszerű munkára és az egyéni felelősségvállalásra nevelve. Amelyik még fizikailag bírja, megbecsült közép- vagy felső vezető. Csendben van, hiszen megúszta, így jó, hatvan-hetven évesen nem ugrálunk, majd a fiatalok.

Hiteles figurák ezek, és nagyon kellett  a választásokhoz az ángyáni hitel és tekintély. Egy valamivel nem számoltak. Az, akit rendesen megtanítottak zöldborsót termelni vagy szarvasmarhát tenyészteni, aki olyan emberekkel dolgozott, akik az egyenes beszédből értenek és semmi másból, veszélyes ellenfél. Ahogy módszeresen felkészül elemi kárra, kártevőre, talajviszonyra és terméshozamra, ugyanolyan alaposan csinál minden mást az életben. Idegesítő, ám eredményes. Old school muscle, ahogy az amerikai mondaná.

Ángyán professzor tehát nem rögtönöz. Szántóföld van előtte, amelyet módszeresen elő kell készíteni, meg kell művelni és le kell aratni. Hazai pálya. Higgadtan, lépésről lépésre, a föld nem tűri a kamuzást, de a munkának biztos eredményt ad.

Egy gát volt Ángyán professzor előtt: a félelem. Módszeressége és kitartása a fentiek miatt annak volt meglepetés, aki nem látott még agronómust dolgozni. Az igazi újdonság az, hogy egyetemi tanárként, az MTA doktoraként egyszercsak kimondta azt, amit előtte főbírák, főorvosok, főprofesszorok se mertek: Mi a fenétől is félnék én? Tán nem leszek elismert tudós, akkor is ha kirúgnak? El fogják hinni egy szakállas, szürke öltönyös alakról, hogy valójában egy malomtulajdonos kulák, akik titkos kéjtanyákon szórakozza el a lopott pénzt? Ugyan.

Bántani fogják? Ugyan. Hogyan lehet bántani azt, aki a tényszerű igazat mondja, a közönség nyelvén, úgy hogy a közönség érti és szereti? MITŐL FÉLJEN? Václav Hável mitől félt? Indexre tették. És? Kisebb író lett tőle? Egy panelban nyomorgott. És? Amúgy palotája lett volna?

A baj ott van, hogy Ángyán higgadt járása a parázson ragadós példa lehet. Innen a paralízis. Mi van ha többi is dalolni kezd? Hisz ők sem léteznek. Vagy igen?

(a bejegyzést minden agrármérnöknek sok szeretettel ajánlom)