Brahms kamarazenéjének alattomos élettani hatásai

Először: ha valaki kezdő komolyzene rajongó és búzamező módjára hajladozó vonósokat lát, meneküljön. Rajongása ugyanis előbb méla undorrá, majd fejvesztett meneküléssé fog változni. Amikor ugyanis a vonósok hajlonganak, akkor két eset van. Az egyik az, hogy a karmester tehetetlen és már rég a lovak közé hajította a gyeplőt, a másik pedig, hogy maga a maestro is egy kimosakodott vonós, aki minden komolyzenei művet veszett húr-reszelésként értelmez.

De ez az írás merőben másról szól.

Arról a jelenségről, ami bizonyára mások koponyájában is előfordul. Lefekvés előtt, amikor az agyam már megkezdte a szalag előretekerést és a memória töredezettség-mentesítését, de még ébren vagyok, akkor én hagfelvételeket hallok. Mindig azt, amelyiket aznap a legtöbbet hallottam, vagy a legdöntőbb volt a nap kakofóniájából. Hallottam már nem is egyszer apámat, amint épp előadja, hogy már rég milliárdosnak kellene lennem (persze nem ezt mondja, de az agy már csak olyan hogy kihangosítja a metakommunikációt). Aztán hallottam már a főnökömet is (ezt most nem idézem), édesanyámat (Kisfiam…) és még ezer dolgot.

Amikor életemben először hallottam Bartóktól a Concertót, akkor azt az agyam, amely éber állapotában képtelen szolmizálni, illetve a szinkópánál bonyolultabb ritmusképleteket értelmezni, a Concertót, amely nem valami kellemes kis divertimentó… Kétszer játszotta vissza. Emlékszem rá most is, nem hagyott elaludni. Már megvan a jegyem (köszönöm szépen) az élő előadására.

Tehát van ez a gyönyörű jelenség, és bizony van valami ami ezt tökéletesen képes tönkretenni. Johannes Brahms kamarazenéje. Ezek kvartettek, kvintettek, szextettek, szeptettek és oktettek formájában leselkednek a gyanútlan MR3 hallgatóra. általában legalább (tételenként) negyven percesek és viszonylag egszerű témákra épülnek. Az első hegedű: Nyi-nyá-nyíí-nyá-nyinyinyinyányíííí. Második hegedű: ugynez egy tercel lejjebb. A brácsa: nyányányá-nya-nyi-nyi nyáááá, míg a gordonka: nyunnyurunyunnyu-nyanyányunyunyurúúúúú. Ezek ismétlődnek, negyven percen keresztül, de ez alattomos. Ha az ember mást csinál, mondjuk vezet, akkor nem veszi észre, hogy lehalkítva szól a d-dúr szextett, és akkor este rettenetes büntetés jön. Fekszem az ágyban és egyszercsak megszólal a nyinyányi.

Borzasztó, tiltsák be.

3 hozzászólás

 1. bertrand — 2015-09-27 15:06 

A 2010-es évek közepén felbukkant egy új, mégis hasonló veszélyforrás: a YouTube-on bekapcsolva felejtett autoplay. A YouTube a szélesebb tömegek ízlésére támaszkodik, így a veszély Brahms vonósnégyesek helyett B-moll noktürnök és André Rieu felvételek formájában jelentkezik.

 2. noirp — 2015-09-28 09:13 

@bertrand:
Alattomos egy kórokozó ez így, ammár beztos.
Az egyetlen védekezés ellene a saját lejátszási lista, megpántolva adblockerrel. Mert Brahms akár még egy pelenkareklám alatt is támadhat.

 3. flashbang52 — 2015-09-28 14:03 

@bertrand:

Inzultálok vagy protestálok vagy valami ilyesmi. André Rieu korunk nagy élve adó izé előadó művésze.Például senki nem tudta előtte melltartó nélkül szinpadra állítani a Bond nevű eszcájgos vagyis hegedűs meg miegyéb zenekart A fiatalság épülésére és közízlésének formálására a páneruópai fuvolaművészet legszebb napjait idéző stilusban 🙂

A nyinyi nyinyi nyáááá csak utána jön… 🙂

https://www.youtube.com/watch?v=AbaNGU1CrXI

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.