Meghalt Kocsis Zoltán. Ennek a mondatnak a folytatása szinte lehetetlen, mert évtizedek zenetörténészi munkáját fogja igényelni annak felmérése, hogy mi mindent tett ő a zenéért, és mi minden maradt ki az életéből.

Kocsisról most mindenki elmondja, hogy zseni volt, ki kötelességből, ki meggyőződésből. Én meggyőződésből állítom, hogy zseni volt.

A zsenik életének sajátossága, hogy az életmű befejezetlen marad. Az igazán nagy zenészek, zeneszerzők nem tudják letenni a tollat és ennek ellenére, vagy talán épp ezért, fájó hiányok maradnak utánuk. Kocsis kapcsán nem lehet nem beszélni Bartókról, és érdekes, vagy talán sorsszerű a két életmű vége. Bartók Amerikai, kései művei megérkeztek a tomboló zsenialitásból az érett zsenialitásba, a Concerto és a 3. zongoraverseny dallamos, fogyasztható, de továbbra is zseniális világához. Tudjuk, hogy az utolsó zongoraversenyt már vázlatokból kellett az utódoknak befejezni. Fájóan hiányzik még pár ilyen nagy szintetizáló mű abból az életműből.

Bartók legnagyobb és legigazabb interpretátora szintén a tomboló zsenialitásból indult, és megérkezett az 50-60 éves, már nem zongorázó, de csuklóból hatalmasakat vezénylő emberhez. Tehetsége mellett a tudása, a művészi érzéke avatta olyanná, aki a kortársai közül egyedül érdemes volt arra, hogy Bartók-összkiadást csináljon. És az összkiadás most befejezetlen marad. Ha be is fejezik, úgy, ahogy ő csinálta, már nem lehet majd befejezni.

Kocsis zsenialitása sokrétű. A XX. század első felének zenei élete dúsan el volt látva zsenikkel, a Kadosa-féle zongoraiskolától kezdve az olyan zongorafenoménok, mint Fischer Annie feltűnésén, Bartók és Kodály tündöklésén át, az Amerikába távozó karmester-aranygenerációig. Ez a táptalaj a legsötétebb diktatúrát és a gulyáskommunizmust is áthidalta, és hozta nekünk a kiváló szólistákat és a jó karmestereket.

Kocsis kortársai nagyrészt olyan kiválóságok, akik kiválóságát a nagyon jó zenei tudás, és ez a gazdag – de fejlődésében megrekedt – kultúra adja.

Ez a fejlődésben megrekedés az, amivel kapcsolatban a legtöbbet szoktam vitatkozni másokkal, ha komolyzenére terelődik a szó. Mert önmagában az nem lenne baj, ha az ember azonnal megismeri ha magyar zenekart vagy szólistát hall. A baj az, hogy ez a Bartók rádió harmincéves felvételein, és sok mai koncerten is így van.

Kivétel Kocsis. Kocsis, miközben maga is az aranykor kései utóda, összetéveszthetetlen, öntörvényű, a saját útját járó művész volt. De ami legalább ennyire fontos, a saját maga által elképzelt hangzásból, hangzásminőségből nem engedett, a koncertjein sosem éreztem azt a fajta kimért, finomkodó stílust, amelyet annyi más magyar komolyzenei koncerten igen. „Alibi” Kocsis-koncert nem volt.

Kocsis tehát megismételhetetlen, de nem felülmúlhatatlan. Születhet olyan zseni mint ő, és születni is fog. Kérdés, hogy miben fog felnőni? Nem a Ferencsikek és Kadosák hagyatékán, ez ma már egyre inkább sajnos csak történelem.

Előtte lesz viszont, ha minden jól megy, az egész nyitott világ, hatni fog rá ezer dolog, ha lesz zseni, akkor a zsenialitásának nem búra alól kell majd előtörnie, hiszen korunk magyar hangszeres zsenijei (van pár) már járják a világot, és az igazán jók, üdítő, új hangon szólalnak meg.

A dolog nem lehetetlen. Csak sajnos lehet sokára lesz. Lehet, hogy itt lesz az ideje egy külföldről szerződtetett dirigensnek. Akárhogy is lesz, a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein a következő tíz évben mindig fel fogjuk tenni a kérdést: Ezt vajon Kocsis hogy csinálta volna?

Ez a zseni. Űrt hagy. Nagyot. Fájdalmasat.