(A forradalmi hevületnek köszönhetően kicsit késtünk Noirp cikkének publikálásával, de szerencsére olyat soha nem ír, ami ne lenne örökérvényű. A csorba ezennel kiköszörültetett.)

Az „ékszerdoboz” jellegű kisvárosban, ahol élek, igen jól berendezkedett a NER. Mást nem is vártam, lévén a rendszer maga is eléggé provinciális, önelégült és színpadias. 2014-ben lezajlott az önkormányzati választás, befutott az addig is regnáló polgármester; papírforma.

Pár hónappal később aztán a környékembeli két utcán szövegkiemelő filcekkel írt A4-es plakátok jelentek meg. „H…s! (a polgármester neve) Padokat ígértél!” „H…s! Hol vannak a padjaink!?” Aláírójuk a fájós lábú Durman, vagy pedig Durman és társai volt. (Lám, már nem emlékszem, egy vagy két n-nel. Elég ciki.) Én bizony elsőre kiröhögtem a plakátokat, nemkülönben a fájós lábú Durman(n)t. Mondván, naiv népek, cseszhetitek a padjaitokat; a szavazatotokkal kitüntetett zsentlmen és párttársai a meglevőket is hazaviszik szalonnasütéshez, ha úgy szottyan úri kedvük.

Aztán 2015 végén vagy 2016 elején azokban az utcákban, ahol a plakátok voltak (elég soká bírták különben) felállítottak legalább két vagy három padot. (Egyiken magam is eltohonyáskodtam ’16 nyár végefele, mert olyan rosszul voltam, hogy nem bírtam egy svunggal megtenni 400 lépést hazáig.)
Mit tagadjam, anno nagyon megdöbbentem, mikor először megláttam a – béna helyre, főút mellé, de mégiscsak felállított – padokat. S akkor magamban bocsánatot kértem a fájós lábú Durman(n)tól, illetve társaitól.

Tegnap pedig újra eszembe jutott a fájós lábú Durman(n), meg a magamban-bocsánatkérés – míg arra vártunk, hogy Káder János aláírja-e (persze aláírta), és körülöttünk bugyborgott a lex CEU által elszabadított közjogi-történelmi elmebaj. Miért is?

Azért, mert a fájós lábú Durman(n) nem volt rest, és választott – nagyon hangsúlyozom: választott – vezetőjén számon kérte a korábbi ígéreteket. A legelemibb állampolgári jogával élt mindazon jogokból, amit egy parlamenti demokráciában definiálni lehet. Morcos UV-sárga szövegeivel a választott tisztségviselők fölött gyakorolt civil kontrollt. Hogy ennek tudatában volt-e? Nem tudom. De csinálta.

Ezért, azt gondolom, minden tiszteletet megérdemel, mert olyasmit művel, amit a blogban már régóta hiányoltunk.

Mélyen meghajolok tehát a fájós lábú Durman(n) előtt és ajánlom őt ismeretlenül is mindenki figyelmébe.

Ajánlom például – az Ürge-Vorsatz featuring Lukácsi Katalin-poszt után – bármilyen, a NER-t váltani kívánó alternatívának, amely komolyan gondolja ezt a megerőltető sportot. Mármint ezt a parli-demo-izét mindenféle jogkörökkel, légfékekkel meg tárasúlyokkal, a kényelmes „car kazál” és „jaj, bárcsak Sztalin elvtárs tudná…” helyett. Megkockáztatom, hogy az ingerült, de energikus kispolgárral nyernek annyit, mint a Párt épp aktuális Mária Magdolnájával, már persze ha komoly aktivitásra utaznak és nem píár-értékre.  Ajánlom továbbá Durman(n) urat az akadémiai szféra mindazon nagyjainak figyelmébe, akik a mai napig nem szólaltak meg érdemben. Mert azt gondolom, aki fél megszólalni a padjaiért, annak egyszer elveszhet a katedrája. Elveszik, mert elveszik. (Elveszik, mert elvehetik. Tovább is van, mondjam még?)

Ennyit szerettem volna, aztán most már ballagok hazafele. Útközben majd leülök egy kicsit a fájóslábú egyik padjára, elgondolkodni egy kicsit. Van min.

Noirp