Itt az ideje, hogy szót ejtsünk arról, amiről a közgazdászokat szapuló populista politikusok elsőként szoktak megfeledkezni: nevezetesen hogy a gazdaságpolitikáról nem a közgazdászok döntenek. Hanem a populista politikusok. Nem kizárólag, sőt nem is mindig elsősorban szakmai szempontok alapján. A mostani válság kétségkívül létező gazdasági okai mellett volt egy pár olyan, nem hogy a közgazdászok ajánlására, de kifejezetten azok ellenében hozott politikai döntés, ami nagyban hozzájárult a válság létrejöttéhez és elmélyüléséhez. Az alábbiakban sorra veszem ezeket, reményeim szerint azok épülésére, akik szerint minden problémára megoldás a több állam és a kevesebb piac.
1, Az amerikai subprime-lufi
-
Ezt szokták legelsőként felhozni arra példának, hogy a magára hagyott és szabályozatlan pénzpiacok mérhetetlen kapzsiságukban buborékokat, majd törvényszerűen összeomlásokat generálnak. Ebben van némi igazság (talán meglep sokakat, hogy a szabályozatlan globális spekuláció veszélyeire maga Soros György figyelmeztette a döntéshozókat a subprime-lufi csúcsán), de a politika legalább annyira ludas volt a helyzet elmérgesedésében. A 90-es években az Alan Greenspan által vezetett FED (az amerikai jegybank) sikeresen tartotta magát ahhoz az ökölszabályhoz, hogy „a jegybank feladata elvenni a puncsos tálat, ha beindult a buli”. Ez azt jelenti, hogy fellendülés esetén a jegybanknak kamatemeléssel csökkentenie kell a pénzkínálatot, a gazdaság túlhevülésének elkerülése érdekében. Az összefüggés a következő: a beruházóknak akkor érdemes hitelt felvenniük, ha a befektetésükkel nagyobb nyereséget érhetnek el, mint a fizetendő kamat. Tehát, ha a kamat emelkedik, kevesebb olyan beruházás lesz, amibe érdemes belevágni, míg ha csökken, akkor több. Friedman monetarizmusa szerint a jegybank így a kamatszínt, vagyis a hitelpénz-kínálat szabályozásával ki tudja simítani a gazdasági ciklusokat (Keynes elmélete ugyanezt az állami kiadások és az adók szabályozásával éri el – ezt hívják fiskális politikának). A 90-es éveket és a 2000-es ével legelejét a „nagy mérséklet” (The Great Moderation) időszakának hívták, mert ekkor valóban sikerült folyamatos növekedést biztosítani alacsony infláció és komolyabb ciklikus kilengések nélkül.
-
A 9/11 és az azt követő háborúk azonban gyökerestül felforgatták az amerikai bel- és külpolitikát. A terrortámadások után a Bush-kormány erőteljes élénkítésbe kezdett, hogy az elszenvedett sokk miatt ne forduljon recesszióba a gazdaság (ami reális veszély volt, hiszen a gazdasági növekedés alapjai a beruházások és a fogyasztás, amik erősen függenek a jövőbe vetett bizalomtól – erről még szó lesz később). Az élénkítés egyrészt radikális adócsökkentésben (fiskális lazítás) és kamatcsökkentésben (monetáris lazítás) nyilvánult meg (mindkettő a neokonzervatív gazdaságelmélet alapján), másfelől pedig a terror elleni háborúval kapcsolatosan az állami kiadások megugrásával járt (ami paradox módon inkább keynesiánus megoldás). A recessziót sikerült is kivédeni, viszont a szövetségi költségvetés súlyosan deficites lett. Ezt az amúgy elvi alapon deficit-ellenes republikánus döntéshozók azért nem tartották akkora gondnak, mert az iraki háborút egy potenciálisan nyereséges beruházásnak tekintették – amennyiben Irakból sikerül egy békés és erős amerikai szövetségest faragni, az olajár csökkenése és a közel-keleti stabilizáció olyan fellendülést fog hozni, ami majd újra egyensúlyba hozza a költségvetést. Ez az ismert okokból nem jött be. Viszont a könnyű hitelek tovább pörgették az amerikai fogyasztást, és ez az egész világgazdaságot húzta maga után, ugyanis mindenki az USA-ba exportált. Ez azt jelentette, hogy elsősorban Kína, de Japán és az EU is boldogan hitelezett tovább, ugyanis a saját jólétük is ettől függött. És ekkor még mindenki hitt abban (ismét a bizalom!), hogy az amerikai gazdaság növekedése továbbra is töretlen. Csakhogy 2005 környékére már átment a növekedés buborékba – a fogyasztás alapja már leginkább a háztartások eladósodása lett, amit az ingatlanárak megugrása tett lehetővé. Az úgynevezett subprime-buborék alapja a rendkívül könnyű hitelhez jutás volt, amit egyrészt valóban a globalizált pénzpiacok minden józan észen túlmenő kockázatéhsége tett lehetővé, másrészt viszont a kormányzati politika is, ami kifejezetten bátorította a subprime-hitelezést (Bush 2006-ban még euforikusan beszélt arról, hogy soha ennyi embernek nem vált még elérhetővé az „amerikai álom”, nevezetesen a saját tulajdonú ingatlan) – saját csökkenő népszerűségének megmentése érdekében. Érdekes egyébként ezt összevetni a magyarországi helyzettel ugyanilyen tájban: Gyurcsány/frankhitelek!
Nem igaz egyébként, hogy a közgazdász-szakma nem kongatott volna vészharangokat a subprime-válság kitörése előtt, a már említett Soros Györgyön kívül is volt jópár ismert közgazdász (például a Dr Doom-ként elhíresült Nouriel Roubini), aki már 2006-ban megmondta, hogy ennek nem lesz jó vége. 2007-ben pedig már főleg azon folyt a vita, hogy „soft landing” várható-e (vagyis normális ütemű lassulás), vagy súlyosabb recesszió. Aztán a valóság még rosszabb lett, mint amire mindenki számított, de ehhez az kellett, hogy összejöjjön egy pénzügyi-reálgazdasági-világpolitikai „tökéletes vihar”.
2, Az euro-válság
-
Az euro bevezetése a másik remek példa arra, amikor a politikai megfontolások felülírták a gazdasági racionalitást, hogy aztán később a közgazdászokra lehessen kenni a fiaskót. Először is szögezzük le, hogy az európai közös pénz egy jó ötlet volt. A második világháború után az európai nagyhatalmak csillaga leáldozott, a kontinens amerikai és szovjet dominancia alá került és a két világrendszer összecsapásának fő színterévé vált. A hidegháború végével Európa egyfelől fellélegezhetett, másfelől ki kellett találnia, hogy mit is kezdjen magával az először egypólusúvá, majd multipolárissá vált világban. Az eléggé hamar világos lett, hogy rivalizáló nemzetállamok formájában a vén kontinens globalizált terepen nem versenyképes. Ennek belátásához elég tudatosítani, hogy például a kontinens legnépesebb államának (Németország) a lakossága ugyanannyi mint Vietnámé. Az EU a maga teljességében viszont már megfelel egyharmad Kínának, összesített GDP szempontjából pedig az USA riválisa. Csakhogy. Míg az Egyesült Államoknak már a nevében is benne van, hogy egységes államalakulatról van szó, közös pénzzel, hadsereggel, szövetségi kormánnyal és adórendszerrel, az EU esetében ennek csak a kezdeményei voltak meg. Amerikában továbbá megvívtak egy polgárháborút azért, hogy erős központi irányítás alá hajtsák a renitenskedő államokat, míg az EU-ban minden egyes komoly döntéshez a tagállamok közötti konszenzus szükséges – gondolom mindenki ismeri a viccet a bizottság által tervezett lóról… Szóval a közös pénz az úgynevezett maastrichti egyezmény (ami az Európai Közösségből Európai Uniót csinált) harmadik pillére a szolgáltalások és a munkaerő szabad áramlása valamint a belső határok eltörlése mellett. Plusz az így megerősített integráció kellett ahhoz is, hogy az EU felvehesse tagjai közé a posztkommunista „új demokráciákat” (minket), ami a kontinens stabilitása szempontjából alapvető fontosságúnak tűnt (különösen a délszláv háborúk tükrében).
-
A bibi a következő volt: a pénzügypolitika a gazdaság szabályozásának az egyik alapvető eszköze (mint azt fentebb jenkiknél láttuk), és más-más fejlettségi szinten álló, különböző gazdasági szerkezettel rendelkező országok különböző monetáris eszközöket igényelnek a zavartalan fejlődés biztosításához. Ezen kívül a közös pénz igényli a közös fiskális politikát is: összehangolt adózást, alapvetően hasonló szintű szociális ellátórendszereket, egységes banki szabályozást. Na ez volt az, ami hiányzott. Ami még rosszabb, a létrejött eurozónán belül volt egy nagyon fejlett „mag” (Németország, Franciaország, Ausztria, Finnország és a Benelux) valamint egy sokkal fejletlenebb „periféria” (a később PIIGS-országoknak elnevezett társulat). Sok közgazdász már az euro létrehozásakor figyelmeztetett, hogy ez a fejlettségbeli különbség később okozhat gondokat, de az aggodalmakat lesöpörték a politikai megfontolások: euro KELL, mégpedig MOST és minél több ország részvételével. Ennek legeklatánsabb megnyilvánulása az volt, hogy félrenéztek, amikor több ország is egyértelműen kozmetikázta a belépéshez szükséges makromutatóit (amiket a maastrichti egyezmény pont az új pénz stabilitásának biztosítása érdekében követelt volna meg). Végül csak az nem lett eurozóna-tag, aki nem akart az lenni. Az új pénz ennek ellenére sikeresen elfoglalta helyét a világ második legfontosabb valutájaként, ami az EU mérete és gazdasági ereje mellett nem is meglepő. Plusz sokaknak tetszett, hogy a dollár mellett van egy másik világpénz-státusra esélyes valuta, ami elvileg csökkenti a hitelezői kockázatokat (például Kína is elég hamar átváltotta devizatartalékainak egy részét eurora).
-
Az euro értékét elsősorban a német gazdaság ereje határozta meg, ami hát ugye akkora amekkora. Nagy. A bivalyerős valuta viszont nem kedvez a kicsi, nyitott, ám kevésbé fejlett országok versenyképességének, mert megdrágítja a helyi termelést és az exportot (kedvezett viszont a németeknek, mert az ő gazdaságukhoz képest az euro kifejezetten gyenge volt!). Ezt szívták meg a mediterrán országok, na meg azt, hogy a tagállamok képtelenek voltak konszenzusra jutni az európai könnyűipar kínai dömpingtől való megvédése kapcsán. Ezt kicsit kifejtem: a könnyűipar (elsősorban textil) a viszonylag fejletlen, ám olcsó munkaerővel rendelkező országok hagyományos útja a felemelkedéshez. Egészen a 90-es évek végéig (Dél-) Olaszország, Spanyolország, Görögország és Portugália az európai könnyűipar bástyái voltak, a népesség egy jelentősebb hányadának biztosítva megélhetést. Az erős euro viszont ugyanabban a pillanatban rontotta le a versenyképességüket, amikor Kína elkezdte kiciolcó tömegtermékeivel elárasztani a piacot. A dél-európai országok vadul lobbiztak az Európai Bizottságnál a védővámok bevezetéséért, de a fejlett északiak megvétózták ezt (ebben némileg sárosak voltak a szabadpiac-fétisben szenvedő közgazdászok is). Cserébe elnézték, hogy a tönkrement iparágak által munkanélkülivé tett tömegek életszínvonalát az állami szektor felduzzasztásával tartsák fenn (ez különösen Portugáliára és Görögországra volt igaz, Spanyolországban az elszabadult ingatlanárak hoztak létre építőipari buborékot, ami egy ideig mindenkinek adott munkát). Az államok természetesen rohamos eladósodásnak indultak, amit viszont nem volt gond finanszírozni a világgazdasági pénzbőség és az alacsony eurokamatok mellett. Ez egészen addig ment is, amíg megvolt a piacokon a bizalom (már megint az a fránya bizalom!) – vagyis az amerikai subprime-lufi kipukkanásáig.
78 hozzászólás
1. joep — 2013-05-11 12:42
Professore, megemelem a kalapom. Nagyon szépen, érthetően foglalod össze az eseményeket.
2. panamajack — 2013-05-11 12:57
Professore érdemeit nem kisebbítve, ezt én írtam. 🙂
3. panamajack — 2013-05-11 18:38
Körkérdés: érdekel ez egyáltalán még valakit? Csak mert fölöslegesen nem strapálom magam a harmadik résszel…
4. professzorpizka — 2013-05-11 20:06
@panamajack: nyomjad, hétvégén gyengébb szokott lenni a forgalom.
5. FilcTroll — 2013-05-11 21:06
Én csak most tudtam elég figyelemmel elolvasni a poszokat és a kommenteket, de mindenképp hasznos összefoglalók, még ha rétegműfaj is. 🙂
Az én közgázképzetlen elmémet az a friss ökohisztérikus felvetés piszkálja nagyon, hogy egy véges rendszerben hogyan lehet végtelenül növekedni? Nekem az eddigiekből az jön le, hogy a gazdaság akkor kerül válságba, amikor nagyon elrugaszkodik a valóságtól. Igazolható vagy cáfolható-e az a gondolat, hogy a mostani válság már a Föld kinövéséről szól?
Lehet, hogy a növekedésbe vetett hit rendült meg, és ez okozza a problémát?
6. FilcTroll — 2013-05-11 21:23
És még valami: nem osztom azt a nézetet, hogy a politika csinálja a gazdaságot. A politikainak tűnő döntések mögött mindig gazdasági érdek áll. Az életminőséget is gazdasági mutatókkal mérjük, a pénz uralja a legtöbb ember legtöbb döntését. Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy a pénzvilág mozgatja a politikát.
Tudom, hogy ezeket a kérdéseket a komcsiktól a vudu-közgazdászokig sokan felvetik és hajmeresztő válaszokat adnak, de ettől a dilemma még fennáll.
7. becsuszoszereles1k — 2013-05-11 23:43
@FilcTroll: A toke: az a penz, amelyik beszel; a politika pedig az a kutya, amelyik ugat.
A toke diktal – hiszen a legkisebb passzivitas vagy tevedes is milliardjai realizalatlansagaba vagy elbukasaba kerul, amiben nem ismer trefat, de nem is ismerhet, hisz veszelyezteti a kivanatos egyensulyt, ami konnyen gazdasagi krizisbe, illetve tarsadalmi kaoszba torkollhat. Es itt tunik fel a politikai hatalom, mint a toke specializalt formaja (lasd tudomanyok specializalodasa a tortenelmi papsag intezmenyebol), tarsadalmi koordinatora(o csinalja a gazdasagot, ami mogott a toke erdeke all) es szocsove pedig visszadiktal (amiben akar, es van amiben nagyon akar, ha ugy hozza a sors: befektetes feltetelei; tovabbi erdekeltsegek tamogatasa; monopolium szabalyozasa; reszesedesi aranyok; ado merteke vagy kedvezmenye – annak felteteleivel).
A toke, illetve a politika torekvese azonos: pozicioszerzes es annak megtartasa. Kozos erdek a hatalom, amelynek alapja es kozege a tarsadalom, mint letezo. A hatalom (szemelyes jolet) ara pedig a tarsadalom vezetese.
A toke diktatum es a politikai diktatum merlegenek nyelve a politikai hatalmi eszkozok. Igy a kutya nem csupan ugat, de paradox modon erosebb is – tehat o csinalja a gazdasagot:)
8. becsuszoszereles1k — 2013-05-11 23:57
3.@panamajack: Koszonet a posztert; nagyon is erdekes (legalabb) sajat korunk tarsadalmi- politikai utjat, gazdasagi tendenciait, esemenyeit osszefuggoen latni!
9. shiri — 2013-05-12 11:00
@panamajack: Egy határozott érdeklődő jelentkezik…
Az rss olvasóban látom, hogy mikor van új cikk, az elsőre csak kíváncsian kattintottam, a második részt már vártam.
10. panamajack — 2013-05-12 13:09
@FilcTroll: Köszi a kérdéseket. A következő részben az ökológia és a fenntarthatóság problémakörére részletesen is kitérek.
Ami a pénz és a hatalom viszonyát illeti, az sokkal inkább szimbiotikus, mint alá-fölérendelt. Erre egy jó példa a zsidó bankárok helyzete a késő középkorban. Sokszor előfordult, hogy az arisztokraták és királyok annyira eladósodtak, hogy elvileg a zsidóknak kellett volna átvenniük az irányítást. Csakhogy hadserege a királynak volt (ami igaz, hogy szintén pénzbe kerül, de rövid távon csak a királynak engedelmeskedik), és az adósságválságot rövid úton megoldotta egy jó kis pogrom.
A lényeg az, hogy a pénz hatalmat ad, viszont hatalom nélkül nem lehet a pénzt sem megszerezni, sem megtartani. Tény, hogy a kapitalizmusban a kereskedelem és a termelés megszervezéséhez minimális erőszakra van szükség (ami egy kifejezetten jó dolog – a modern társadalmakban élő emberek esélye erőszakos halálra minimális a megelőző korokhoz képest), de attól még például az államadósság soha nem fogja az USA szuverenitását korlátozni, amíg a hadsereg főparancsnoka az elnök, és nem Warren Buffett.
11. yenoee — 2013-05-12 13:24
@panamajack:
Felettébb érdekes, jöhet minden, ami még van a tarsolyodban.
12. panamajack — 2013-05-12 13:40
@panamajack: Ha kicsit mélyebben belemegyünk, tulajdonképpen a pénz a hatalom egyik megnyilvánulási formája. Mert hát mi is a hatalom? Az, hogy rá tudsz venni másokat arra, hogy a te céljaidért dolgozzanak (ez persze alapból a te saját jóléted biztosítása). A legegyszerűbben ezt fizikai erőszakkal tudod elérni: ha nem csinálod azt, amit akarok, beverem a kőbaltámmal a fejed! A civilizáció létrejöttével azonban a dolog bonyolultabbá vált, hiszen a nyers erő már nem elég nagyobb embertömegek irányítására. Ekkor jöttek létre a hatalomgyakorlás más formái:
– a vallási hatalom (ha nem teszed azt amit mondok, elkárhozol és lesújt rád Isten haragja)
– a feudális hatalom (tedd azt amit mondok, mert a hagyomány szerint tőlem függ a társadalmi státuszod)
– és a pénz hatalma (ha azt teszed, amit mondok, pénzt adok neked, és akkor neked is lesz hatalmad)
Ezek közül az utolsó láthatóan a legdemokratikusabb, ugyanis elvileg mindenkinek jut egy szelet a hatalomból, ami ráadásul nem statikus, megfelelő körülmények között többet is szerezhet belőle az ember. Viszont ehhez igen magas civilizációs fok kell, ugyanis a pénz hatalma társadalmi megegyezés kérdése – csak addig tart, amíg nem veszi valaki elő a kőbaltát.
13. sakic19 — 2013-05-12 13:59
@panamajack: Egy kicsit pontosítanék: a fenti három nem hatalmi, hanem uralmi formák (és a weber-féle kategorizálásból kimaradt a karizmatikus, amikor is azért az a csávó a vezér, mert ő akkora májer, vö. Fletó-hívők, Viktor-hívők, Kim Csung valami hívők).
Az erőszak viszont tényleg hatalmat ad, a különbség az, hogy az uralmat az emberek elfogadják, sőt, néha még élvezik is (vö. meghalni a királyért, a főpapért).
Nyilván van átfedés a dolgok között, de az alapvető különbség az, hogy az uralmi-helyzetben történő utasításosztás nem von maga után megalázottságérzést (sőt), a hatalmi helyzetben történő viszont nagyon is.
Egyébként nagyon jó volt az elmúlt két poszt, én is várom a folytatást, élvezet ilyen színvonalas írásokat olvasni.
14. FilcTroll — 2013-05-12 15:00
@panamajack: No, pont ez az egyik bökkenő: „a pénz hatalma társadalmi megegyezés kérdése”.
Én úgy látom, hogy ez a társ.megegyezés nem létezik: ebbe születünk, készen kapjuk, nem folyt és nem is folyik valódi diskurzus ebben a témában. Ráadásul a pénzt könnyen láthatjuk olyan „rabszolgatartó” eszköznek, aminek segítségével megoldható, hogy a rabszolga maga gondoskodjon a saját étkeztetéséről, szállásáról, munkába jutásáról. Valaha ehhez lánc meg lándzsa kellett.
Rabszolgák lennénk? Illik manapság szabadnak vélni magunkat, holott nem áll módomban más úton járni, másképp élni — talán, ha bevonulok valami kolostorba. Jellemző, hogy nincs pénzfüggetlen emberi szerveződés sehol a „művelt” világban, még a Németországban utolsóként fennmaradt „kommuna” is szorgosan szívogatja a szoctám emlőket.
Szerintem közös tapasztalatunk az is, hogy a munkánk értékét általunk befolyásolhatatlan embercsoportok érdekei határozzák meg: a bérek, az árak, az adók, az infláció, a kamatok mind teljes mértékben a fejünk fölött, nélkülünk dőlnek el. Azt persze az érintettek igyekeznek elkerülni, hogy a csőcselék rájuk gyújtsa a házat: ennyiben figyelembe vesznek, de azért elmennek a végső határig.
A másik bökkenő meg a demokrácia: az csak illúzió, hogy ha x évenként kijelölhetek egy politikai vállalkozást (párt) az ország dolgainak intézésére, akkor van beleszólásom bármibe is. Nincs, sőt: példátlan módon a politika nem vonható felelősségre. Nem csak hogy nem perelhetem be mondjuk a Gyurcsány-kormány érintett tagjait a devizahitelek elszabadulása miatt, de a Szegeden a napokban halálra gázolt biciklis családja sem tudja felelősségre vonatni az önkormányzatot a szarul megtervezett és a tiltakozások ellenére így megépített, eleve életveszélyes kerékpárút miatt. De eléggé elkanyarodtam, asszem 🙂
15. rognork — 2013-05-12 16:09
engem érdekelne a 3. rész is, úgyhogy nyomjad. csak ne legyen cerkófmajmozás meg magasröptű kioktatás a kommentek között mert attól behányok.
16. panamajack — 2013-05-12 16:33
@FilcTroll: Attól, hogy ez neked személy szerint nem tetszik, a társadalmi megegyezés még létezik – máskülönben a (hitel-) pénznek egyszerűen nem lenne értéke (amúgy a mostani válság egyik fő oka éppen az, hogy megbillent a hitelpénz értékébe vetett általános hit). Az pedig, hogy a pénz rabszolgái vagyunk, mivel nem tudunk nélküle megélni – miért, azelőtt másképp volt? Az ősközösségi társadalomban szabadon dönthettünk, hogy elmegyünk vadászni-gyüjtögetni, vagy sem? A (valódi) rabszolga felmondhat, ha a gazdája a munkáján kívül mondjuk szexuális szolgáltatásokat is követel tőle? A feudalizmusban a jobbágy előtt milyen karrierlehetőségek álltak? Az a helyzet, hogy bármilyen civilizált emberi együttélés lényege, hogy nem csinálhat mindenki azt, amihez éppen kedve van.
Eddig egyedül a kommunizmus próbálkozott meg olyan társalomszervezéssel, ahol elvileg nincsen meg a pénz, mint motiváló/kényszerítő eszköz. Sajnos elég hamar kiderült, hogy a pénz hiányában az egyetlen lehetséges motiváló/kényszerítő eszköz a régi jól bevált erőszak (az ember ugyanis gyarló és önző, függetlenül a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyétől). Minél közelebb akartak kerülni a kommunista kísérletek a marxi ideálhoz, annál nyíltabb erőszakot kellett alkalmazniuk – extrém példaként lásd Pol Pot Kambodzsáját, ahol aztán tényleg megpróbáltak mindenkit egyenlővé tenni (kivéve persze a főelvtársakat, lásd Orwell műveit). A német, dán, holland hippikommunákat pedig sajnos beárazta a piac (ami a társadalmi konszenzus kifejeződése arról, hogy mi mennyit ér). Ez van, minden világok legtökéletlenebbikében élünk…
17. panamajack — 2013-05-12 16:34
@rognork: A cerkófmajmozásért szégyenlem magam, de az a helyzet, hogy a „kurva anyátokat, közgazdászok!” típusú kommentektől el tud durranni az agyam.
Mindenesetre köszi mindenkinek a támogató szavakat, igyekszem folytatni, amennyire az időm engedi.
18. escargot — 2013-05-12 23:36
@panamajack: Roppantul élvezem a történeti összefoglalást is, és valójában a hogyan továbbot várom. Remélem, abból ki tud majd bontakozni olyasmi érdemi párbeszéd, mint a Rendszerváltó tanulmányok sorozatnál.
19. FilcTroll — 2013-05-13 10:18
@panamajack: Persze, világos mindez és nem is vitatom az állításaid. De ki ne vágyna valamiféle aranykorba? 🙂
Mindazonáltal — ahogy írtad is — eléggé tökéletlen ez a pénzalapú világ. Valamely korábbi poszt kommentjei között már felmerült az „elegendő tulajdon” fogalma, aminek vannak történelmi és kulturális előzményei. Ugyanebből fakad, amit emberileg sosem értettem: aki már egyszer milliárdos, az miért nem száll ki a pénzgyártásból? (Simicska Lajost például pár éve kis híján elvitte a rák. Vajon megjött az esze? Nem úgy tűnik.) A felhalmozási vágy — bár pusztán lélektani kérdésnek látszik — az erre való szabadsággal kombinálva számomra szintén a visszatérő válságok egyik mélyen gyökerező okának tűnik.
20. panamajack — 2013-05-13 10:45
@FilcTroll: Ez igaz, csakhogy ez a problematika már kívül esik a szigorúan vett közgazdaságtudomány hatáskörén, és inkább a pszichológia, társadalomelmélet, filozófia területe. A közgazdaságtan nem azzal foglalkozik elsősorban, hogy MIÉRT akarunk anyagilag gyarapodni, hanem azzal, hogy ezt hogyan érhetjük el a leghatékonyabban.
21. bertrand — 2013-05-13 11:16
Köszönöm az írásokat én is, nekem az euró túl/alulértékeltsége homályos. Annyit azért sejtek én is, hogy nem (csupán) a nominális árfolyam határozza meg két deviza relatív erősségét. Megpróbálom leírni, hogy képzelem ezt, aztán valaki mondja meg, hogy helyes-e 🙂
Tehát pl. Németországban alulértékelt az EUR az USD-hez képest. Ezt a következő légből kapott példával illusztálnám: mondjuk 10 USD-ből az USA-ban tudok venni 3 gombóc fagyit. Ha ehelyett a 10 dolcsit átváltva kapok mondjuk 8 eurót, abból Németországban (gondolom, a hatékonyság miatt) akár 4 gombóc fagyit tudok venni. Ezért az euró Németországban alul van értékelve a dollárhoz képest. Az alulértékelt euró miatt megéri az államokba exportálni, mert ha az USA-ban eladok három gombóc fagyit 10 USD-ért, akkor átváltás után 8 euróm lesz. Míg ha Németországban adom el a három gombóc fagyit, akkor csak 3/4*8=6 euróm lesz.
Ugyanez Görögországgal is elképzelhető fordított értelemben.
Javítsatok ki 😀
22. panamajack — 2013-05-13 11:50
@bertrand: Ez csak az egyik fele a dolognak. Amiről te beszélsz az a vásárlóerő-paritás elmélete, és valóban ez magyarázza meg, hogy a relatíve alulértékelt valuta miért serkenti az exportot (a túlértékelt valuta meg az importot, értelemszerűen). Az euró proplematikája viszont ennél összetettebb:
Mint mondtam, az euró értéket az összes euroövezeti állam összesített gazdasági ereje határozza meg. Mivel Németország gazdasága Európa legnagyobbja, ezért az euro értékének meghatározásában a német teljesítménye sokkal nagyobb szerepet játszik, mint mondjuk a görögé. Ez Görögországnak azért rossz, mert így a pénze (az euró) túlértékelt lesz a gazdasági erejéhez képest (a drachma sokkal gyengébb pénz volt, ami relatíve olcsóbbá és versenyképesebbé tette a görög termelést). Németországban éppen fordított a helyzet: mivel az eurozóna tartalmaz a németnél jóval kevésbé fejlett gazdaságokat is, az euró értéke ezért relatíve kevesebb lesz, mint egy tisztán német pénzé (dajcsmárk), ami jót tesz a német exportnak.
23. professzorpizka — 2013-05-13 11:56
@FilcTroll: Az eredeti tőkefelhalmozás primer milliárdosai közül nagyon kevésnek sikerül visszavonulni és dinasztiát alapítani. Kicsit olyan ez, mint a tiszavirágzás, sok-sok kérész tud felrepülni, még mindig elég sok párosodni, de mégis, csak töredéküknek lesz utóda.
Visszavonulni pedig azért nehéz, mert nincs előttük minta, hogy mit csinál az a gazdag, aki nem harácsol. Sikerüknek csak egyik fokmérője a pénz, de legalább ilyen fontos a hatalom, és a klientúra mérete. Úgy érzik, hogy ha ez utóbbiak csorbulnak, akkor jobb esetben csak respektjük fog csorbulni, rosszabb esetben biztonságuk is megkérdőjeleződik. Ha Simicska, holnaptól egy állami lenyúlászatban sem vesz részt, egyrészt interregnum következne a következő Simicska felmerüléséig, másrészt pedig vagy az új alfahímhez törleszkedés vagy esetleg saját territórium körbehugyozásának vágya miatt sok ember akarna hirtelen nagyon belerúgni. Az ő pozíciója egyben kényszerpálya is. Ha sikerül a felhalmozás után életben (polgári értelemben) maradni, és a vagyont egybentartani, akkor annak örökösei már könnyebben fognak olyan döntéseket hozni, hogy inkább háttérben maradni. Ahol jobban megszokott dolog, hogy emberekből milliomos/milliárdos lesz, ott annak is megvannak a kulturált formái, hogy idős, a napi pörgésből már kikopott milliárdosként igazgatótanácsokban üldögélve megkapják a pozíciót és mégse veszélyeztessék egymást az ifjú farkasokkal. Mi még nem vagyunk ilyen ország. Nálunk nem visszavonulás van, hanem bukás.
24. professzorpizka — 2013-05-13 11:59
@panamajack: Egy (brit) professzorom az eurót csak per „neue Reichsmark” emlegette, igaz, ő az EU-t is „Franco-German Empire”-nek hívja 🙂
25. bertrand — 2013-05-13 12:46
@panamajack: na, most már legalábbis azt hiszem, hogy értem 🙂 Köszi!
26. badogember — 2013-05-13 13:16
Kedves Panamajack, ha nem folytatod, előveszem a kőbaltát:) Viszont eléggé közgazdászellenes „cerkófmajom” vagyok én is. 🙂 A közgazdászellenességem ugyan, csak annyiban merül ki, hogy önállóan nem képeznék, ezzel szemben mindenféle előtaggal kőkeményen pölö: mérnök-közgazdász, orvos-közgazdász, stb. Tapasztalataim szerint egy agrármérnök, egy orvos, nem tud jól gazdálkodni, mert nincs meg a megfelelő közgazdasági tudása, egy közgazdász viszont nem foglalkozik a szakmai kérdésekkel. Például: szakmailag szükséges, de per pillanat nem éri meg, ha nem csináljuk – később szopunk vele. Sajnos azt látom, hogy a szakma veszít mindig. Nagyon várom az öklógia-ökonómia székfoglalódat, mert itt is mindig az ökológia veszít.
27. panamajack — 2013-05-13 13:44
@badogember: Az ökológia-ökonómia székfoglalóm már készül (amúgy az egyetemen környezetgazdaságtan volt a mellékszakirányom…)
A „tiszta” közgazdászképzés megszüntetése hatalmas hülyeség lenne, nem lehetne őket kiváltani mérnök-közgazdászokkal és orvos-közgazdászokkal (bár a NER biztosan vevő lenne az ötletedre). Az, hogy a „szakmai” (a gazdaságosság is szakmai szempont, amúgy) és a „gazdaság” szempontok ellentétbe tudnak kerülni, ez a dolgok természetéből adódik: szűkös erőforrásokat kell felhasználni potenciálisan végtelen igények kielégítésére. Ilyenkor a gazdaságosság az egyik fontos megfontolás: ez azt jelenti, hogy megvizsgáljuk, nem járnánk-e jobban, ha az erőforrásainkat a vizsgált beruházás helyett másra fordítanánk? Viszont fontos, hogy a „mikor járunk jobban?” kérdést megfelelően komplex módon tegyék fel. Ha a „jobban járás” definíciójának kizárólag a „főnök év végi bónuszát” tesszük meg, akkor értelemszerűen szuboptimális megoldás fog születni. Ez azonban nem a közgazdasági számítás, hanem a HIBÁS közgazdasági számítás problémája. Az, hogy ez elég gyakran előfordul, az elsősorban rossz (tágabb értelemben vett) politikai döntések következménye, és éppen hogy TÖBB és JOBB közgazdász képzését teszi szükségessé.
28. badogember — 2013-05-13 15:34
@panamajack:
Nagyon várom! Az egyetemen az összes közgáz jegyzet közül a környezetgazdaságtan volt a legjobb. Merem azt mondani, hogy élvezetesen volt megírva. Amúgy nem a tiszta közgazdászképzés megszüntetésére tettem javaslatot, hanem a gazdaságossági és szakmai szempontok időnként törvényszerű ellentmondásai és a hibás, pusztán közgazdasági szemlélet kiküszöbölésére. Rövid és eseménytelen életem során, csak azokkal a közgazdászokkal tudtam zöldágra vergődni, akiknek egyéb szakmájuk is volt. Mindegy, hogy előtte, vagy utána végezték a közgázt, megkapták azt a szemléletet, amit a tisztán közgázosok nem értettek, vagy nem akarták érteni. (lehet, hogy az én hibám, bár a komplex kérdésfeltétel megy) Valóban több, jobb közgazdász kellene, általános is, meg szak- is, ahz, hogy jól gazdálkodjunk. Munkám során a megoszlás: 40 % szakma, 50% közgazdaságtan, 10% jóslás. A közgázban nem vagyok olyan jó mint kéne.:)
29. panamajack — 2013-05-13 15:45
@badogember: Sajnos a rossz tapasztalataid egy része abból fakad, hogy a magyar közgazdász- és menedzserképzés általános színvonala, hát hogy is mondjam, nem feltétlenül üti meg azt a szintet, ami egy működő kapitalista társadalomhoz lenne szükséges.
Ugyan nem volt szép tőlem cerkófmajomnak titulálni egy (igaz, hogy agresszív és szemellenzősen demagóg) nem-közgazdászt, azért van jó pár magyar menedzser, akit nem is biztos, hogy főemlőshöz hasonlítanék…
30. badogember — 2013-05-13 16:05
@panamajack: Ráébredtem, hogy tulajdonképpen egyetértünk, csak más megközelítésmódunk van. itt nemműködő kapitalizmus van. A működőhöz más szemlélet kell. Úgyhogy először magamon javítok.
31. panamajack — 2013-05-13 16:19
@badogember: Tulajdonképpen ezt az egész sorozatot azért kezdtem el írni, mert szinte fizikai fájdalmat okoz látnom, hogy húsz évvel a rendszerváltás után a magyarok 99,9%-ának még mindig nincs fogalma arról, hogy mi is az a kapitalizmus, és hogyan is kéne működnie. És mivel emiatt nálunk szarul működnek a dolgok, hát ráfogják a nyuszira (közgazdászokra, multikra, bankárokra, zsidókra), és még az eddigieknél is ostobább demagógokra szavaznak…
32. noirp — 2013-05-13 16:25
@panamajack:
Sajnos a rossz tapasztalataid egy része abból fakad, hogy a magyar közgazdász- és menedzserképzés általános színvonala, hát hogy is mondjam, nem feltétlenül üti meg azt a szintet, ami egy működő kapitalista társadalomhoz lenne szükséges.
Nem írnál egyet a magyar menedzserképzésről és vezetői kultúráról? Én venném!!
Mert talán tisztábban látnék, hogy mi is a baj pontosan és mi vón a megoldás; jó volna rendezett látleletet olvasni, ahelyett az amorf agyfasz helyett, ami a témára gondolva elfog. Ui. összesen 1 értelmes felsővezetőt ismerek — elismerem, nem túl tág — környezetemben, s az is csak három évig volt a posztján, utána beintett; egyről meg olvastam — Orbán István, az Egis egykori feje, nem is él már — a mindennapi tapasztalataim, a saját életemtől a MAL vez. ig. nyilatokzatokon körösztül (lásd: Kolontár) a dundi HR-es Mancikákig és lebukásukig, hajmeresztőek…
33. noirp — 2013-05-13 16:26
jav.: ez idézet volt az előző hszban:
„Sajnos a rossz tapasztalataid egy része abból fakad, hogy a magyar közgazdász- és menedzserképzés általános színvonala, hát hogy is mondjam, nem feltétlenül üti meg azt a szintet, ami egy működő kapitalista társadalomhoz lenne szükséges.”
34. panamajack — 2013-05-13 17:08
@noirp: Sajnos ebben a témában nem vagyok szakértő, én is csak a tapasztalataimra hivatkozva mondom ezt (amit a magyar felsőoktatásban, a magyar vállalati szférában, a nyugati felsőoktatásban és a nyugati vállalati szférában szereztem).
De elég azt felhoznom példának, hogy a Corvinus egyetem Közgazdasági karának a dékánja 2013-ban az a Trautmann László, aki viszonylag fiatal kora ellenére (még demonstrátor korából ismertem) máig is Marxot tartja a végső szaktekintélynek gazdaságelméleti kérdésekben. Vagy egy ismerősömet, aki úgy docens egy gazdasági főiskolán, hogy a legalapvetőbb kérdésekben sem vitaképes a tudása alapján. Vagy egy francia multi magyarországi leányának pénzügyi igazgatóját, aki az anyavállalat képviselőinek nem tudta elmagyarázni, hogy a cége éves jelentésében miért annyi az annyi (még segítőkészen fel is ajánlotta, hogy ha nem tetszik az adott szám, beleírhatunk mást is!).
35. noirp — 2013-05-13 17:40
@panamajack:
agy egy francia multi magyarországi leányának pénzügyi igazgatóját, aki az anyavállalat képviselőinek nem tudta elmagyarázni, hogy a cége éves jelentésében miért annyi az annyi (még segítőkészen fel is ajánlotta, hogy ha nem tetszik az adott szám, beleírhatunk mást is!).
Anyám segíts…
Hát, nekem/nekünk próbáltak már életveszélyes mérést a nyakunkba kúrni — felsővezető úr, „amúgy” vegyész, nem értette, miért nem vállaljuk, megfelelő védőfelszerelés híján, a 20 gramm higanyszulfát feloldásával kezdődő (egyébként szabványos) mérést, ‘sz a higanyszulfát már nem higany, hanem inert só — láttam agyrémszerűen értelmetlen, alany-állítmány nélküli pályázati szöveget nem egyet (de többet már nem is akarok); hívtak már műszak közepén másfél órányit önünnepelni — a menedzsmenthez az időgazdálkodás és a priorálás is hozzátartozna — nem sorolom, úgyis olvastad már 😉
Mondok hátha rá tudsz világítani az okokra, azon kívül, amit Murphynak tulajdonítanak, hogy ti. a menedzsment és a pöcegödör egyben hasonlít: mindig a legnagyobb darabok úsznak fölül.
No jó, de akkor mi a megoldás? Szippantós?
36. panamajack — 2013-05-13 17:51
@noirp: Hát először is meg kéne tanítani a nebulóknak, hogy a menedzser az nem ugyanaz, mint a hűbérúr, és a „szelekció” előtt a „kontra” nem fokozást jelent, mint az ultiban…
37. panamajack — 2013-05-13 19:43
Azért tanulságos ez a cikk is.
http://mandiner.hu/cikk/20130513_michnai_attila_adozni_kell#comments
Nem is annyira a tartalmától kapok lábrángást, hanem a szóhasználattól: „vérprofi seftelők”, „alkalmi ügyeskedők”, „nyerészkedés”, „nagy ívű jogászkodás”. Mindezt teljesen legális kereskedelmi tevékenységet végző emberek minősítésére!
38. Tromb74 — 2013-05-13 21:58
Remek írás, Prof. panamajack. Még véletlenül se hagyd abba!
…Nem lehetne ezt kötelezővé tenni az erkölcstan helyett?
39. professzorpizka — 2013-05-14 09:04
A kontraszelekció mellett felmerül kérdésként, hogy egyáltalán mit kellene menedzselni? A management többdimenziós fogalom, és kicsit hasonló ahhoz, ahogy a katonai rangok emelkedésével a rendfokozatot viselő katonának egyre több mindenre kellene figyelnie. A közlegénynek nem feladata a csata sorsáról gondolkodni. Az őrmesternek már oda kell figyelnie, hogy a század kötelékében maradva, azzal összhangban támadjanak. A hadnagyra már egy kisebb frontszakasz van bízva, amelyen belül önálló döntései lehetnek, az ezredesnek már szerveznie is kell, míg a tábornoknak csak annyit adtak ki: nyerjen csatát.
Ha most megnézzük, mik a menedzseri feladatok nálunk azt fogjuk látni, hogy alig van hadnagyinál nagyobb feladat. Az oktatás is alig haladja meg ezt. A magyar menedzsment-oktatás a régi üzemtan oktatások utóda, melyek nemritkán tudományos alapossággal tanítottak meg akkori vállalati struktúrákat működtetni, de keretek és korlátok között. Ezeket a kereteket és korlátokat az akkori rendszer adta, az eredményesség fokmérője az elvárásoknak való megfelelés volt.
Ez ma is így van, multinál a magyar manager nem azért nem jut magasra, mert a multi annyira utálja a magyarokat. Épp ellenkezőleg, a multik előszeretettel alkalmaznak fejlődő országokból fejvadászott menedzsereket, csak épp úgy, hogy azokat előzőleg két-három éven át, saját utánpótlás-nevelő programjukban globalizálják a világon körbe-körbe utaztatva. Aki ebbe nem kerül be, annak nagyon hamar jön a multinál az üvegplafon, mert gondolkodásának hiányzik a stratégiai dimenziója, egyszerűen nem mernek rá az alapfeladatoknál bonyolultabb feladatokat bízni.
Az állami szektorban teljesen világos a jó manager kritériuma: helyezkedik-nyal, helyezkedik-nyal. Ez sem igényel különösebben jó üzleti vagy egyéb érzéket.
Ezek miatt oktatásunk nem is érzi szükségét annak, hogy különösebben emeljen a minőségen. A kemény matematikai ismereteket megszokásból oktatják még pár helyen, ezek az itthoni paradigmából kitörőknek jól jönnek, a többieknek meg egyszerű szóróvizsgává degradálódtak. A management, a vállalati és a befektetési stratégia ismeretei meg kicsit úgy oktatódnak, mintha ékes szuahéli nyelven mondanék szónoklatot, szépen felírják nekem egy papírra fonetikusan, elszónokolom, aztán egy mukkot sem értek magam sem belőle.
40. panamajack — 2013-05-14 09:38
@professzorpizka: Köszönöm, ennél jobban magam sem tudtam volna megfogalmazni. Annyit tennék hozzá, hogy az évtizedes hadnagykodás ráadásul nagyon meg tudja viselni a kicsit is ambíciózus ember lelkét. Jómagam azért léptem le tíz évvel ezelőtt, mert 28 évesen rájöttem, hogy otthon elértem a csúcsra, ahonnan nincs tovább. Azok a kollegáim, akik otthon maradtak, kivétel nélkül (!) ma is ugyanott, ugyanabban a munkakörben, ugyanazt csinálják. Nem túlzás azt mondani, hogy beleszarnak az egészbe, csak arra ügyelnek, hogy ki ne rúgják őket, mert másik állást nem találnának (ugyanis máshol is egy ugyanolyan kiégett nem-olyan-ifjú titán kapaszkodik a székébe).
41. joep — 2013-05-14 10:23
@Panamajack: Bocsi. Valószínűleg az zavart meg, hogy szerzőként professzorpizka van feltüntetve. 🙂
42. panamajack — 2013-05-14 12:11
@joep: semmi gond, örülök, hogy tetszett! 🙂
43. escargot — 2013-05-14 12:17
@panamajack: A helyzetet súlyosbítja, hogy ahova nem került valami – jutalomból, büntetésből vagy szép lányok között nyugdíjra várásból – külföldi vezető, ott hajlamosak ma is azok a negyvenes figurák ülni a boardban, akik a rendszerváltáskor valamilyen szerencsés okból – pl. diplomata szülőnek, valamelyes angol nyelvtudásnak, pár külföldön töltött évnek köszönhetően – legalább alapjaiban megfeleltek a frissen belépő cégek elvárásainak. Ők egyrészt azóta is magasan az átlag felett álló szakembereknek érzik magukat, másrészt nemigen tanulnak (tisztelet a kivételnek természetesen), és különösen nem képesek alkalmazkodni a válság következményeihez, mert eddig csak felfelé ívelő, tőkével bőven ellátott közegben bizonyítottak. (Lásd még a témában A féltudású magyar elit c. klasszikust az Indexen.) És ezek a figurák egyrészt érthetően kapaszkodnak a székükbe, másrészt frusztráltak (és ezért is érdekes lépéseket húznak olykor), harmadrészt frusztrálnak, mert ők maguk – meg a haverjaik – az üvegplafon.
Az viszont általános jelenség, hogy a „szakember” nem érti meg a „vezetőt”, mert ez két külön szakma. A V mítosz c. (Bagolyváras, de ettől függetlenül jó) könyv pl. éppen azt taglalja, hogy egy kiváló szakember (könyvelő, bádogos, stb.) által alapított vállalkozás miért fog jó eséllyel beleállni a talajba, ha nem változtat a gondolkodásmódján az alapító. Hasonlóképpen, ha a frusztrált melós defenesztrálja a főnököt és saját kezébe veszi az üzemet, sanszosan nagyot fog borulni. Az az egyéni tragédiánk, hogy nálunk a vezetők többségét _tényleg_ ki lehetne úgy selejtezni, hogy nem sok hiányukat éreznénk.
44. panamajack — 2013-05-14 14:04
@escargot: Ehez jön még a „forgalmi dugó” effektus. Nevezetesen az, hogy ahogy elmondtad, a rendszerváltás környékén az egyetemről kikerültek egyből felsővezetői pozíciókat kaptak (mivel a betelepült nyugati cégeknek nem kellettek a régi „komcsi” káderek), amihez nem volt meg sem a tudásuk, sem a tapasztalatuk. Viszont nagyon fiatalok voltak, és így gyakorlatilag évtizedekre elzárták az előbbrejutás lehetőségét az utánuk jövő generációktól. A 90-es évek végén végzettekkel (ahová én is tartozom) feltöltötték a középvezetői posztokat, ahol meg is rekedtek, hiszen nehéz úgy továbblépni, ha a főnököd öt évvel idősebb nálad (és alkalmatlan rá, hogy nemzetközi karriert csináljon). A kétezres évek elején a munkaerőpiacra kikerült közgázosoknak már csak a végzetsségüknél jóval alacsonyabb színvonalú favágómunka jutott, a válság kitörése után jötteknek pedig csak a londoni mosogatás. Stagnálás és megrekedés van minden szinten, ami garancia a folyamatos minőségromlásra.
45. sirdavegd — 2013-05-14 16:56
@panamajack:
A középkori hitelezést nem elegáns elintézni ilyen egyszerűen: már az 1200-as évektől egyértelműen az észak-itáliai kereskedő vállalatok uralták a hitelpiacot – mind vállalati, mind „fiskális” fronton. Ez azt eredményezte, hogy random koronás fők 5-6% kamat mellett kaphattak hitelt, míg a fedezetlen uzsorák továbbra is 30% körül ketyegtek. Egy remek könyv a témában:
http://www.libri.hu/konyv/hatalom-es-haszon.html
Progromok szociolélektani megértéséhez egy másik jóféle könyvet ajánlanék: http://bookline.hu/product/home.action?id=86700&type=22&_v=Wolfgang_Behringer_A_klima_kulturtortenete
Behringer koraibeli források alapján világosan leírja, hogy az efféle rendezvények, továbbá borszorkányüldözések leginkább az alsóbb osztálybeli népelemek körében vezették le a feszültséget – amit jellemzően a nem megfelelő kockázatkezelés (=akkoriban tartalékolás gabonából az ínségesebb évekre) okozott. A világi és egyházi vezetők körében a kora újkori progromok/boszorkányüldözések már csak azért sem voltak népszerűek, mert ez könnyen átcsaphatott parasztfelkelésbe és/vagy defenesztrációba.
46. wazelin — 2013-05-14 17:00
Lassabb kommentfolyam miatt vétek lenne abbahagyni 🙂
Ha már szóbakerült az euróválság is, lehetne értekezni arról, hogy miért nem megy a válságmenedzselés. Ki, mit gondol a megszorításokról. Mi lenne a megfelelő megoldás.
47. panamajack — 2013-05-14 18:07
@wazelin: erről majd a negyedik részben írok. 🙂
48. wazelin — 2013-05-14 18:51
@panamajack: Akkor sokat kell még várnom, mintegy cliffhanger egy sorozat végén 🙂
49. sirdavegd — 2013-05-14 19:05
@panamajack:
Igény volna rá 🙂
Amit én mondjuk hiányolok, az a kockázatkezelés kihagyása. Ha végignézünk napjaink társadalmán, akkor az emberi életpálya legtöbb kockázata biztosítható és civilizált helyeken biztosított is valami állami/magán szereplő által (=egészségügy, nyugdíjrendszer, baleset, felelősség, természeti kár).
Ezekben a nagy rendszerekben utána ott parkol egy csomó pénz, amit bankok-biztosítók („univerzális bankok”) kezelnek.
A fenti listába tartozott a napoleoni háborúktól az első világháborúig, majd 1944-1971-ig a pénz értéke és kamatozása is, amit a mögöttes aranytartalom volt hivatott biztosítani. Az arannyal ellenben csak a gond van: a mennyisége állandó (oké, picit nő, meg lehet vásárolni is sok pénzért, de igazából konstans), a gazdaság-népesség növekedése viszont a pénzmennyiség növelését igényli (különben deflációs válság lészen). Amennyiben az állam még stabilizációs szerepeket is megára vállal (=nem akar még egy tömeges munkanélküliséggel/nyomorral/megnáculással járó válságot), akkor az anticiklikus költségvetési politika eleve szétzúz bármilyen kapcsolatot a pénz mennyisége és az aranytartalék (bármilyen tartalék) között. Vagy az egyik, vagy a másik.
1973 óta ezért nincs az aranynak szerepe és ezért ingadoznak a devizák. Meg a kamatok. Mi a hetvenes-nyolcvanas években kb ezer amerikai bank csődjét eredményezte, lévén a FED egészen 1979-ig alacsonyan vagy legalább stabilan próbálta tartani kamatokat, onnantól meg bekövetkezett a volatilitás.
És akkor itt jön a bibi, hogy a (deviza)árfolyam és kamatkockázat kezelése lehetségessé vált pénzügyi innovációk segítségével, azonban ez nem mindig jön össze. Ha pedig nem jön össze, akkor azt többnyire válságnak hívjuk. Az össze nem jövés mögött meg aztán sok minden húzódik – béna a modell (ld: miért nem repültünk mindjárt a Holdra a kerék feltalását követően), mert hatékony piac statisztikai tulajdonságait veszi alapul, a partnerkockázatot nem tudják fedezni (CDO/CDS, Bázel II nem volt elég erre), bármelyik félhülye értékesíthet pénzügyi terméket, mintha az egy cipő lenne, aluszékony fogyasztóvédelem stb. Mint látható, az okok egy része tudományos jellegű, másik fele intézményi, harmadik fele meg emberi. Pont ezért izgalmas 😀
50. panamajack — 2013-05-14 19:23
@sirdavegd: köszi a kiegészítést! 🙂
51. sirdavegd — 2013-05-14 20:07
@professzorpizka: Echte szigetlakó mentalitás 😀 Legutóbb vennem kellett valami bilincset egy csőhöz, szépen lemértem tolómérővel az átmérőt, erre az eladó kérdezi, hogy de nekem hány collos kellene. Hát mondom én csak ilyen metrikus dolgokban tudok gondolkozni, fontban, lábban és könyökben meg nem, amit kiadós nevetés követett. Japánban hülyét is kaptam, hogy az út rossz oldalán érkeznek az autók, amikor át akartam kelni az zebrán 😀
52. zolcsi67 — 2013-05-14 22:49
Az előjelek azonban megmutatkoztak már a válság hivatalosan datált (2008 november) kitörése előtt is. Akkoriban látott napvilágot egy elemzés, mely szerint a világ összjövedelmének majd’ háromnegyede a pénzforgalomból származik. Azaz, mi ez, ha nem infláció? Pénzmozgás fedezet (ezúttal előállított kézzelfogható és szellemi( termék nélkül.
Említette valaki előttem a „növekedésbe vetett hitet”. Nem. Egyszerűen nem növekedhet tovább. A béka meséje, aki addig fújja magát, míg kidurran, pedig úgy szeretett volna ökör lenni. Lett is – de elég nagy. A lényeg: nem növekedhet folyamatosan mindenki, ahogy a focibajnokságban sem győzhet minden csapat egyszerre. Körbeért a világ.
Kína: szép és jó, hogy – hála a „fejlett világnak”, páratlan növekedést produkált. Azonban van egy csúf hátulütője (ugyanúgy, mint az aflatoxinos paprikának, a dioxinos csirkének, stb.): mivel a szigorú előírásokkal dolgozó területeken kívül esik, az amerikai és EU-előírások egész egyszerűen nem érvényesek rá. Sőt mi több (és ez a konteóblogba is tartozhatna), tán maga a környezetére oly kényes Amerika és EU is szívesen exportál oda itt már betiltott technológiákat. Járulékos (környezetvédelmi) beruházások nélkül persze, hogy az olcsónál is olcsóbb a munkaerő és az előállított „kiciócó” termék is. Kína egyik potenciális veszte a nyugati gazdaság összeomlása, azaz nem tud HOVA termelni olyan sokat, a belső piac vásárlóereje – dacára a másfél milliárdos népességnek – nem lesz akkora. A másik, hogy parasztosan fogalmazva: a saját mocskukba fulladnak bele, hála a környezetvédelmi előírások szinte teljes hiányának.
53. escargot — 2013-05-14 22:56
@zolcsi67: Azért nem temetném még a növekedést. Mennyiségi értelemben talán – bár ott sem becsülném le a feltörekvő országok kialakulóban lévő, sokszázmilliós középosztályát és annak igényeit. A fejlett világban inkább minőségi lehet a növekedés: hasonló tömegű árut több hozzáadott értékkel (kézimunka, design, funkciók, személyre szabás, stb.) állítunk elő.
A környezetvédelmi aggályok az eddigi tapasztalatok alapján részben validak, de pl. Kína éppen most tervez komoly beruházásokat ezen a téren. (Feltehetően rájöttek, hogy nem lenne célravezető kiirtaniuk saját magukat.) És ha ők valamit elhatároznak, jellemzően meg is csinálják.
54. zolcsi67 — 2013-05-15 00:09
@escargot: A gond abban is rejlik, amit szintén valaki beírt előttem, csak a könnyűiparra kihegyezve (mint leglátványosabban eltűnt iparág): mintha a fejlett országokban két kategóriát próbáltak volna „kitenyészteni” a kötelező eliten kívül: a csereszabatos diplomást és a csereszabatos betanított munkaerőt (középvezető-menedzser és a „lényegében mindegy, hogy Tesco, benzinkút vagy McDonald’s” tömeget).
55. panamajack — 2013-05-15 07:16
@zolcsi67: Látom, te sem értettél meg semmit a fentebb leírtakból. A kapitalizmus és a demokrácia lényege ugyanis, hogy nincsenek „Ők”, akik valami titkos és sötét Terv alapján „kitenyésztenének” bármit is. Persze tudom, hogy kényelmesebb abban hinni, hogy a Háttérhatalom (szabadkőművesek, zsidók, ufók, Dr Genya) miatt van minden, mintsem felelősséget vállalna az ember a saját életéért…
56. zolcsi67 — 2013-05-15 13:03
@panamajack: Te értetted félre: egész egyszerűen NINCS olyan háttérhatalom, akik irányítanak. Itt egész egyszerűen az egymást segítő érdekek és a felelős gondolkodás teljes mellőzése a hibás. Személyeket, cégeket, politikusokat nem is lehetne elítélni egy „nürnbergi perben”.
X cég Kínába telepíti a gyártást, bejön neki üzletileg.
Y cég meglátja, utánozza (valaki egyszer elkezdte, ugye? egy „első” mindig van)
Követi őket Z, W, Q (stb) cég is.
Az állam – mint írtad a posztodban – folyamatosan gyengül, azaz nem lehet ráhatása arra, mi történik, a befolyó pénz erősebb, mint az (figyelem, felelősség), hogy az esetlegesen munkanélkülivé váló tömegek bizony az ő zsebéből húzzák ki a pénzt (segély). Az üzletnek, a piacnak meg az univerzális ember a megfelelő, akár menedzseri/középvezetői, akár fizikai/betanított munkás szinten. Az állam gyenge, valamint végülis rövid távon jól jár (felelősség,előre gondolkodás képessége), nem szól bele.
Ez szépen pörgeti, pörgeti magát egyre tovább és tovább: a középkori pestisjárványok őrjöngő haláltáncaihoz hasonlóan.
57. panamajack — 2013-05-15 13:36
@zolcsi67: Ok, így már inkább stimmel az érvelés. Csak éppen a következtetésed teljesen hibás. „a középkori pestisjárványok őrjöngő haláltáncaihoz hasonlóan” – WTF?! Az amiről itt szó van az a HATÉKONYSÁG. Na most ennek rövid távon nyilván vannak vesztesei is, de hosszú távon a történelmi tapasztalatok alapján bőven megtérül. A te gondolkodásod a ludditáké, akik az ipari forradalom elején szétverték a szövőgépeket, mert azok elvették a megélhetést a tisztességes kézművesektől.
58. padi — 2013-05-15 14:08
„Az én közgázképzetlen elmémet az a friss ökohisztérikus felvetés piszkálja nagyon, hogy egy véges rendszerben hogyan lehet végtelenül növekedni?”
Ez legfeljebb a közgazdászok, vagy más, társadalomtudományokon szocializálódott elemek számára hisztéria. Természettudományos szemmel nézve (agrármérnök volnék) egyszerű tény: NEM lehet.
A pénzvilág jelenlegi állapotát pedig ez jellemzi legjobban:
http://sorkoz.blog.hu/2013/05/14/a_fold_adossaga?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2013_05_15&utm_campaign=index
313% adósság??? Egy normális világban akkora inflációnak kéne lenni, mint ide Lacháza, de nincs, és arról cikkeznek, hogy nem is olyan rossz ötlet (lásd pl. Japán) pénznyomtatással fölpörgetni a gazdaságot.
59. panamajack — 2013-05-15 15:16
@padi: istenúccse próbálok higgadtan válaszolgatni, de elég nehéz, ha a hozzánemértés kivagyi arroganciával párosul.
1, Tényleg azt gondolod, hogy a közgazdászok annyira hülyék, hogy ezt nem tudják?! (remélem a Prof hamarosan kiteszi a harmadik részt is, az nagyrészt erről szól)
2, Ez a 313% adósságon lovaglás egy szenzációhajhász bulvárcikk, és a hitelpénz mibenlétének teljes félreértésén alapul.
Javaslatom: ne hülyeségezz le olyasmit, amihez lehet, hogy csak te vagy hülye!
60. panamajack — 2013-05-15 15:29
@padi: Hogy jobban megértsd, mitől pöccentem be: próbáld elképzelni, hogy az esztergályos Józsi bácsi lehülyézi és kiröhögi a részecskefizikust, amikor az a kvantummechanikát próbálja elmagyarázni, mondván hogy az teljesen ellentmond a józan paraszti észnek. Tényleg ellentmond, de attól még nincsen Józsi bácsinak igaza.
Amúgy a belinkelt cikkben is benne van: „Ezzel azonban nincs semmi probléma. Az ING elemzőinek meglátása szerint nem véletlen, hogy a legfejlettebb gazdaságok rendelkeznek a legnagyobb adóssággal. Az adósság általában jó.” -ezt a szerző gúnyosan említi, pedig ez így igaz. Ahogy a kvantummechanika is létezik, függetlenül attól, hogy Józsi bácsi nem érti.
61. zolcsi67 — 2013-05-15 18:27
@panamajack: Nem tudom, miért jó neked, ha a végletekkel azonosítasz engem :-)))
Haláltánc, de akár a muszlimok kerengő derviseit is mondhatnám, vagy pogány táltosokat: a lényeg, egyre extatikusabb állapotba kerülve egyre jobban pörgetik fel magukat, egész az ájulásig vagy a halálig, mindenféle kontroll nélkül. A „folyamatos növekedés” gazdasági doktrínája is ezt tette, későn vették, vettük észre, hogy baj van – amikor már baj VOLT. Több kontrollal (szó ne essék ludditákról…), orrnál tovább tartó gondolkodással pár dolog megelőztehő lett volna. Se amúgy ez mindenféle válság lélektana.
Ami itt a baj, a rövid távon gondolkodás, amikor azt hisszük, ha MOST jó, akkor ez már mindig jó lesz, míg világ a világ.
62. zolcsi67 — 2013-05-15 18:28
@zolcsi67: „Se amúgy” helyett „és amúgy”, vagy „és” nélkül, szimplán „amúgy”. Bocs az elírásért.
63. panamajack — 2013-05-15 19:28
@zolcsi67: Ha közgazdaságtanról beszélgetünk, ne fogalmazz költői metaforákkal! 🙂
A kontroll az egy fontos és kívánatos dolog, csak előbb nem ártana letisztázni pár dolgot:
Ki fog kontrollálni?
Pontosan mit is?
Milyen kritériumok alapján?
És milyen céllal?
Az egész válság egyik fő oka, hogy az állami intézmények nem tudnak lépést tartani a gazdasági globalizáció ütemével. Ez nem is meglepő, mert a multinacionális vállalkozásokkal szemben nemzetállamok állnak, amik egymás mozgásterét korlátozzák. A válság valódi megoldása széleskörű jogharmonizációt és együttműködést kívánna az egyes államoktól (aféle globális EU-t), ami politikailag még nagyon nehezen kivitelezhető (de én remélem, hogy előbb-utóbb bekövetkezik). Ami biztosan rossz megoldás lenne, az a globalizáció visszafordításának kísérlete. A szellemet csak egészen extrém erőszakkal lehetne (talán) visszazárni a palackba, és például egy Nyugat vs Kína kereskedelmi háború előbb vagy utóbb éles háborúhoz is vezethetne. Ami ugyan alaposan lecsökkentené a világ népességét, de a Föld eltartóképességét is!
64. zolcsi67 — 2013-05-15 19:33
@padi: ” hogy egy véges rendszerben hogyan lehet végtelenül növekedni” – ennek a legjobb indikátora (a nagy, csak kicsiben) a multilevel marketing (MLM) volt. Elvileg és gyakorlatilag, ha a dolog nem piramis (deeee, az), akkor CSAKIS egy végtelenített rendszerben működik, végesben nem.
65. panamajack — 2013-05-15 19:45
@zolcsi67: Azt, hogy az MLM egy piramisjáték, azt bármelyik közgazdász azonnal megmondja. Ugyanígy azt is, hogy a subprime-buborék (meg bármilyen buborék) is hasonlóan működik. Csakhogy ezek a gazdaság diszfunkciói, aminek a kiküszöbölésére a közgazdaságtant elvileg kitalálták. Ez nem mindig sikerül, de ugye a vak komondor esete is csak az elvakult szélsőséges feministák szemében bizonyíték arra, hogy a házasság, mint olyan, káros és megszüntetendő dolog?
66. zolcsi67 — 2013-05-15 22:17
@panamajack: „Csakhogy ezek a gazdaság diszfunkciói, aminek a kiküszöbölésére a közgazdaságtant elvileg kitalálták. Ez nem mindig sikerül…”
Hibáztunk, elvtársak, önkritikát gyakorolunk, stb., blabla, „elkúrtuk, nem kicsit nagyon” – na és akkor mi van?
Ez maszatolás, ne is haragudj.
67. panamajack — 2013-05-15 23:29
@zolcsi67: Önkritika? Ki kúrt el mit? Te nagyon félreértesz valamit! Gazdaság nem egyenlő közgazdaságtan! Gazdaság és gazdasági válságok akkor is lesznek, ha az összes közgazdászt a bányába küldöd! Legfeljebb egy kicsit több és súlyosabb. Például az a kísérlet is milyen jól végződött, amikor az _igazi_ elvtársak megpróbálták meghaladni a döglődő kapitalista rendszert, ugye? De most komolyan, te most rohadtkapitalistázol vagy rohadtkommunistázol? Mert a kettő együtt nem igazán működik…
68. panamajack — 2013-05-15 23:37
@zolcsi67: Még egy utolsó kísérletet teszek, hogy megértessem veled: a gazdálkodás és a kereskedelem az egyik alapvető emberi tevékenység. Az ember ugyanakkor nem tévedhetetlen és alapvetően gyarló és önző. Tehát a gazdaság soha nem fog TÖKÉLETESEN működni. Eddig követsz? Na most: kitaláltak egy tudományágat a gadálkodás törvényszerűségeinek vizsgálatára. Ez a tudományág tesz javaslatokat arra is, hogyan lehet a gazdaságot úgy működtetni, hogy egyrészt ne fojtsuk meg túlszabályozással (lásd kommunizmus), másrészt meg azért próbáljuk ésszerű mederben tartani a dolgokat. Ezt az egyensúlyt szinte lehetetlen PONTOSAN eltalálni, plusz a közgazdászok is gyarló emberek (a döntéshozó politikusok meg pláne!), így időröl időre megbillen az egyensúly, és válság lesz. Viszont EDDIG még az összes kipróbált rendszer közül ez működött messze a legjobban. Ennél egyértelműbben nem tudok fogalmazni, remélem ezt nem veszed maszatolásnak….
69. zolcsi67 — 2013-05-16 14:09
@panamajack: Már megint félreértettél…a maszatolás az az „ez van, hát nem lett tökéletes, majd csinálunk valami jobbat” – ez nekem az igazi, sima képű középkáderes dumákat juttatja eszembe, lett légyen az vállalati függetlenített KISZ-titkár avagy a jelen menedzsere egy multicégnél – nickemben a születési évem, találkoztam már mindkettővel.
Ez a maszat szöveg a morgolódókat hivatott lehűteni minden rendszerben, a „nyugszik a szegény kicsi beteg” szinonímája, és némileg lekezelő, a „mit értez ehhez, te kicsi vagy, majd mi nagyok tudjuk, mit kell tenni” stílus. Egyszóval nem rendszerkritika, kapitalistázás vagy kommunistázás volt.
70. panamajack — 2013-05-16 15:05
@zolcsi67: Aha, csakhogy én minden konkrét felvetésedre érdemben reagáltam is, amely válaszokat te elegánsan elengedted a füled mellett. Amúgy megjelent a harmadik posztom, ami pont a fenntartható növekedés kérdéskörét boncolgatja. Nem láttam, hogy hozzászóltál volna… Ezek után maszatolást emlegetni nem kicsit pofátlanság a részedről.
71. padi — 2013-05-16 15:29
59, 60:
A kivagyi arrogancia igencsak távol áll tőlem.
1. Ami a közgazdászokat illeti, találkoztam olyan közgazdásszal, aki ezt nehezen fogja föl („Malthusnak se lett igaza, most is lesz valami megoldás”), és olyannal is, aki belátja. Szóval nem gondolom, hanem tapasztalom. Közkazdasági szakirodalmat tény, hogy nem szoktam olvasni, de a mainstream médiában még ma is a növekedés szükségességét szokta emlegetni bárki nyilatkozó. De itt megállok, előbb elolvasom a harmadik részt.
2. A 313% egy banki tanulmányban jelent meg, a Wall Street Journal pedig nem éppen bulvárlap. Ha elmagyarázod, hogyan lehet 3-4 évnyi GDP-vel eladósodni infláció nélkül, megköszönöm. További érdekes kérdés, hogy mennyi idő alatt lehet visszafizetni növekvő/csökkenő/stagnáló gazdaság mellett ezt a hitelt, avagy esetleg nem is érdemes visszafizetni „a hitel jó” vonalat követve.
72. panamajack — 2013-05-16 16:29
@padi: „Ha elmagyarázod, hogyan lehet 3-4 évnyi GDP-vel eladósodni infláció nélkül, megköszönöm” – pontosan úgy, ahogy a bankok is a saját tőkéjük többszörösét hitelezik ki, anélkül, hogy csődbemennének. A hitel a hitelező szempontjából beruházás. Az elsődleges célja nem az, hogy a pénzét azonnal visszakapja (különben eleve nem is adta volna kölcsön), hanem az, hogy folyamatos jövedelmet (kamatot) realizáljon. Mivel a világ nemzetei nem egy földönkívülinek, hanem EGYMÁSNAK vannak eladósodva, nem igazán fordulhat elő, hogy mindenki EGYSZERRE követeli vissza a pénzét. Ha egy államkötvény lejár, újat bocsátanak ki, amit nem feltétlenül ugyanaz vesz meg, aki az előzőt. Addig teljesen lényegtelen az összadósság tömege, amíg megvan a bizalom abban, hogy a reálgazdaság eleget termel ahhoz, hogy a kamatokat és az éppen lejáró hiteleket rendben kifizessék. Ha ez a bizalom megbillen (ahogy a válság alatt ez megtörtént), akkor gond van, ami különböző módon hat ki a reálgazdaságra, ennek egyik lehetséges formája az infláció. Ami bizonyos helyzetekben konkrétan hasznos is lehet, mert beindíthatja a megrekedt növekedést. Ezért kezdett például Japán most nagybani pénznyomtatásba. Ugyanis ők már hosszú évek óta a GDP 2-szeresét meghaladó államadósság mellett DEFLÁCIÓTÓL szenvednek – na erre varj gombot!
73. padi — 2013-05-17 14:15
ad 60.
Amit röviden írtam, félreértetted, most kifejtem kicsit bővebben.
Először is, azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy agrármérnök vagyok, mert a mezőgazdaság kézzelfogható „tudomány”, ráadásul a természeti erők nagymértékben hatnak rá, tehát aki ezt tanulta és ezzel foglalkozik (még ha íróasztal mellől is), az szükségszerűen a kézzelfogható dolgokat helyezi előtérbe. Lássuk, hogy működik a mindennapi világ, és hogy a világgazdaság az én nézőpontomból:
1. példa:
1. – Alaphelyzet: Reggel kenyeret és tejet teszek az asztalra. A lányom jóllakottan, mosolyogva megy iskolába.
2. – Kölcsön: Nincs otthon se kenyér, se tej. Kérek a szomszédtól. A lányom jóllakottan, mosolyogva megy iskolába. A szomszédnak este viszek tejet, kenyeret.
3. – Hitel: Nincs otthon se kenyér, se tej. A lányomnak adok egy papírt, mely szerint van 10 kiló kenyerünk és 5 liter tejünk. A lányom jóllakottan, mosolyogva megy iskolába. (Vagy inkább elveszi a gyámügy, ha ezt sokáig folytatom.)
Hm. Úgy látszik, a család máshogy működik, mint a világgazdaság.
2. példa:
1. – Alaphelyzet: Minden este iszom egy sört a kocsmában. Kifizetem, hazamegyek.
2. – Kölcsön: Minden este iszom egy sört a kocsmában. Hó vége felé már nem tudok fizetni, ekkor a kocsmáros felírja a tartozást, fizetés után rendezem.
3/A. – Hitel: Minden este iszom egy sört a kocsmában, hitelbe. Sokáig nem fizetek, aztán felajánlom a kocsmárosnak, hogy törlesztek egy kicsit a tartozásból, meg fizetem rendesen a kamatot. A kocsmáros úgy kidob, hogy a lábam sem éri a földet.
3/B. – Hitel: Minden este iszom egy sört a kocsmában, hitelbe. A tartozást alig-alig törlesztem, de fizetem rendesen a kamatot. A kocsmáros nem dob ki, mert az összes vendég ebben a cipőben jár, és másképpen becsukhatná a boltot. Na, valahogy ez a helyzet ma a világban. Sarkítva, persze.
„Az adósság általában jó.”
A banknak valóban jó, hiszen ebből él. Az egyén/cég számára inkább a sóhoz hasonlítanám: valamennyi szükséges, de ha túl sokat használok belőle, annak könnyen magas vérnyomás lesz az eredménye.
„Addig teljesen lényegtelen az összadósság tömege, amíg megvan a bizalom abban, hogy a reálgazdaság eleget termel ahhoz, hogy a kamatokat és az éppen lejáró hiteleket rendben kifizessék.”
Számomra ez a hozzáállás hibás, mivel az én logikám szerint a hitel, különösen egy ország számára, amely adóemeléssel – bizonyos mértékig – könnyen növelheti a bevételeit, átmeneti megoldás lehet csak, nem pedig hosszú távon görgetett teher, burkolt infláció.
Továbbá irracionálisnak tartom azt, hogy belátható időn belül a fejlett államok jó részének esélye sincs komolyan lecsökkenteni az adósságot. (Értem én, hogy a banknak jó ez az állapot, de attól még irracionális.) Vegyünk egy tetszés szerinti országot, melynek adóssága a GDP 80%-a. Tegyük fel, hogy ez az ország szeretné visszafizetni az adósságát. Ha sikerül úgy alakítani a költségvetést, hogy a GDP 4%-át adósságcsökkentésre költik, és ettől nem lassul a gazdaság, akkor 20 év alatt fizetik vissza; 2%-nál 40 év alatt. (Ceteris paribus, továbbá nem számoltam azzal sem, hogy a tartozásban a kamat is benne van.) Hosszú távon mind meghalunk, ugye…
74. panamajack — 2013-05-17 14:50
@padi: Nem értettelek félre, ez a mostani hozzászólásodból is kiderült. Nem véletlenül hoztam fel analógiának Józsi bácsi esetét a kvantumfizikával. Az sem egy „kézzelfogható” dolog, és józan paraszti észjárással ugyanúgy hülyeségnek tűnik, mint az, hogy az eladósodottság nem mindig probléma (mert ugye micsoda őrült dolog az, hogy kvantumszinten lehetséges az, hogy egy részecske egyszerre két helyen tartózkodjon?!). Te is ugyanazért érted félre a dolgokat, mint Józsi bácsi: a hétköznapi élet nagyságrendjében érvényes szabályokat akarod ráerőszakolni radikálisan más nagyságrendű, ezért teljesen máshogyan működő rendszerekre.
Az 1, számú példád teljesen értelmezhetetlen, úgy hülyeség, ahogy van. Nem is tudok rá mit reagálni, legfeljebb annyit, hogy „dömdödöm”.
A 2, számúval már jobb a helyzet, itt már meg tudom mutatni, hol hibás az analógiád: a világgazdaság nem kocsma, és a pénz nem sör (hülyén hangzik, de tényleg ez a probléma kulcsa). A hitelek legnagyobb része nem fogyasztásra, hanem tőkeberuházásra megy, ami maga is értéket termel, jó esetben elegendőt a hitel+kamat törlesztésére, plusz profit. Ha hitel nem lenne, beruházás sem lenne.
Cseréljük le a kocsmárost egy építési vállalkozóra. Elvállalja egy ház felépítését, de csak a végén fizetnek neki, amikor már kész van. Viszont minden nap ki kell fizetnie a melósait, anyagot kell vennie, fizetnie az áramot, teherautót, stb. Ha nincs hitele, bezárhatja a boltot. Ha pont csak annyi hitelt vesz fel, hogy kihúzza addig, amíg kifizetik, majd mindig 100%-ig kifizeti az adósságát, akkor el tud lenni egyik megrendeléstől a másikig, de soha nem fog növekedni a vállalkozása. Ellenben ha több hitelt vesz fel, akkor lesz annyi tőkéje, hogy egyszerre több projektet is elvállaljon, több embert foglalkoztasson, jobban és hatékonyabban megszervezze a munkát, méretgazdaságossági előnyöket, és ezáltal több profitot realizáljon. Így ugyan soha nem fogja az összes hitelét teljesen visszafizetni, de ez senkit nem is izgat: minden EGYES hitelező mindig időben és kamatostul megkapja a pénzét, és ezért bármikor szívesen is ad kölcsön, ugyanis a hitelnyújtó a kamatokból él, és nem szereti a pénzét otthon parkoltatni, mert az úgy nem hoz semmit. Ráadásul az építési vállalkozó alkalmazottai is fogyasztanak, vásárolnak, többet mint azelőtt, tehát a helyi pék, boltos, kocsmáros is több pénzt fog keresni. Annyit, hogy maguk is házat fognak építtetni (akár részben hitelből), ami ismét az építési vállalkozó megrendeléseit fogja növelni, aki még több hitelt fog felvenni az üzlet bővítésére, és így tovább és így tovább. A végén mindenki sokkal jobban jár annál, mintha mindenki csak a saját pénzét költené.
75. padi — 2013-05-21 13:11
@panamajack:
OK, a hitel működését értem, a mértékével van gondom. Vegyünk két példát:
1.
Építési vállalkozónknak van egy szakadt furgonja meg 2-3 embere, a munkájából épphogy megél. Ahogy írtad, hitelből fejleszt, több munkát bevállal, stb. Több embert tud foglalkoztatni és ő maga is tisztességesen megél.
Pár év alatt az autóra/gépekre felvett hitelt visszafizeti, és egyelőre nem is vesz fel újat (legfeljebb csak forgóeszközre), mert mind jó állapotban vannak. Aztán, ahogy kezdenek elhasználódni, részben a megtakarításaiból, részben hitelből vesz újakat.
Erre mondom azt, hogy egészséges mértékű hitel.
2.
Ezzel szemben egy globális cég rá van kényszerítve, hogy folyamatosan, nagy arányban vegyen fel hitelt, folyamatosan fejlesszen, nőjön, innovációra költsön. Ha nem így tesz, előbb-utóbb lenyelik a versenytársak. Jó példa erre a gyógyszergyárak fúziója: Merck-Sharp-Dohme, Glaxo-SmithKline-Beecham, Sanofi-Aventis(-Hoechst-Rhone-Poulenc) stb… (Más kérdés, hogy ha kevésbé hatékonyan működik, akkor is lenyelik a versenytársak.)
Erre mondom azt, hogy ez egészségtelen folyamat; olyasmi, mint a Tour de France, ahol fantasztikus eredmények születnek, mögötte viszont keményen ott van a dopping.
76. padi — 2013-05-21 13:44
@padi:
(Lásd a 3. résznél lévő hozzászólást is.)
77. panamajack — 2013-05-21 17:47
@padi: Hát speciel a gyógyszeripari óriások pont arra példa, amikor a hatalmas méretekre szükség van. Az új gyógyszerek kutatási-fejlesztési költsége ugyanis horribilis, és sok évig tart, amíg a gyógyszercég bevételt tud realizálni egy új formulából (és persze a fejlesztéseknek csak egy kis része jut el addig, hogy forgalomba kerüljön). Kisebb cégek egyszerűnek nem tudnák finanszírozni ezt, tehát ha nem lennének fúziók és ezáltal masszívan hitelképes konglomerátumok, kevesebb új gyógyszer is kerülne piacra (na most persze lehet azt mondani, hogy az nem biztos, hogy rossz lenne, egészen addig, amíg nem pont a te betegségedről van szó…)
78. padi — 2013-05-26 07:03
@panamajack:
Finomítsuk kicsit az állításokat:
Egyrészt, a gyógyszeriparban jellemzőek az összeolvadások, felvásárlások, de azért kisebb cégek is képesek fennmaradni. Lásd pl. Richter Gedeon.
Másrészt, a nagyobb méret valóban több, gyorsabb fejlesztést tesz lehetővé, de ez az összefüggés nem lineáris. Bizonyos méret fölött ennek a gyógyszerfejlesztés sebességére gyakorolt hatása már minimális.
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.