A jazznagy, a jazz át- és felfoghatatlan. Mit kezdjünk azzal az embertársunkkkal aki mégis megpróbálja?
Jazz-rajongani oly sokféle módon lehet. A jazz olyan gyűjtőfogalom mint a rock and roll, amit játszik az AC/DC és a Beatles is (mindkettő tagja nyilatkozott már ilyet legalábbis…)
Elég bekapcsolni egyik kedvenc csatornámat a Mezzot (a másik az Eusrosport, és még mielőtt valaki megkérdezi miért az és miért nem a, hát természetesen az "öroszpor"…de ne terjengjünk) szóval a Mezzon is félóra alatt lehet látni hatféle zenét , amely saját magát jazzként definálná. Írhatnék dzsesszt is, bár a kedvencem a francia "zsazz".
Legjobban belegyalogolni a jazz-rajongó lelkébe úgy lehet hogy nem ismerjük pontosan az "ő műfaját. "
Tehát ha valaki nem tudja hogy meddig tartott a swing és mikor jött a cool, mi a különbség a bebop, a mainstream és az etno között az inkább hallgasson mert vérig fogja sérteni dzsess rajongó barátját, vagy ami még rosszabb, hosszas lemezhallgatással vagy youtube videókkal egybekötött oktatásban lesz része. Ez az oktatás fájdalomban simán eléri a " King Crimson és az első Colosseum lemezek gitárszólóinak összehasonlító elemzése" című előadást. Szóval csak óvatosan.
A jazzrajongás gyakran társul valamilyen zenegép iránti rajongással és ezt néha súlyosbítja az exkluzív felvételek levadászása. Tehát például Thelonius Monk amint éppen Miles Davis és Charlie Parker unokatestvérével játszik a Blue note klubban (a nevek és a blue note is kötelező anyag, ha jazzrajongó barátunk van).
Öreg amerikai jazz- és blues zenészek portréműsoraiban kötelező elem, amikor elmesélik, hogyan is volt az ‘negyvenhatba’ amikor ő a hatodik és a keleti nyolcvankilencedik sarkán lakott. Onnan nem messze volt az Old Cat bar, ahol Sammi Robinson zongorázott, John Doe gitározott és lejárkált a nyolcvanhetedik és a negyedik sarkán lakó füstös hangú LaShaune Richards és utána volt a Young Dog bar, ahol…
Namost amikor ezt egy kilencven éves, de még mindig félistenként gitározó/zongorázó öregember adja elő, akkor azzal nincs semmi baj. A baj akkor van, amikor ezt olyan ember adja elő, aki a múlt héten vette meg a művész besztof lemezét a helyi teszkóban.
Hasonlóan érdekes az, amikor valaki hirtelen Wynton Marsalisnak képzeli magát. Na nem hangszeresen, mert addig csak nagyon menő trombitások merészkednek, hanem jazz-történetileg. A pasas nemcsak trombitából volt éltanuló a Julliard-on ( Gyk.: ez a Julliard School of Arts, híres amerikai művésziskola) hanem van neki jazz-történeti sorozata. Ami nagyon jó.
Kevésbé jó, amikor valaki felszínes ismereteivel villogva elmondja az embernek Miles Davis korszakait (akinek magyarázták már el Picasso korszakait sejtheti miről van szó).
Aztán persze nemcsak a témát messziről ugató jazz-rajongók vannak. Vannak professzorok. Aki például kívülről tudja a Great American Songbook-ot, aki fel tudja sorolni évjáratonként az összes amerikai kocsma szaxofonosait, aki elmondja, hogy Count Basie big bandjében ki fújt harmadik trombitát ötvenhatban, satöbbi. Ezek ártalmatlan emberek, csak ne kezdjünk velük zenét hallgatni. Vagy ha ebbe a hibába estünk, maradjunk csendben. Kár vérig sérteni barátunkat azzal, hogy összetévesztjük mondjuk Dizzy Gillespie-t Art Farmerrel.
Aztán ott van a jazz fájának lombkoronáján a sok, egymástól távol eső zsenge hajtás. Az etno jazz, a latin jazz, a jazzrock, a fjazz funk, az acid jazz és a többi.
Vigyázat, ezekkel könnyen bajban lehet az ember. Vannak ugyanis vadhajtások. Ezek nagyrészt francia zenészek (és néhány skandináv, jól mutatva, hogy hol elég erős a szakszervezet az ingyenélés széleskörű biztosításához). Ezek a felnőtt, keresőképes férfiak a szoctámból vesznek egy olyan szaxofont, amire a zeneakadémia itthon két évet spórol, majd gyermeki örömmel nyomkodják rajta a gombokat. Jean-Pierre közben a nagyfater hegedűjét cincogtatja, Gaston csapkodja a (húszmilliós Steinway, Blüthner vagy Bösendorfer) zongorát, Bertrand pedig félálomban kapaszkodik a nagybőgőbe és ahogy a feje fel-le bólogat, az adja a szlájd effektet. közben mindenki nagyon átszellemülten néz és lompos külsejű. Ez az ún. modern európai jazz. De ne ringassuk magunkat abba tévhitbe, hogy csak akkor járunk pórul, ha ilyesmiért rajongó emberrel találkozunk. Ez rögtön fáj, az igaz. De ha valami smooth dologért rajong jazzrajongó barátunk még akkor is lehet baj. A harmadik dettó ugyanolyan Spyro Gyra album végighallgatása bizonyítottan az ízületek bevizesedéséhez, az agyi funkciók lassulásához és kataton elmeállapothoz vezet, pedig az kellemes zene (az én vinyómon is van vagy hat albumuk…).
A jazz rajongók amúgy békés emberek. Ha te nem vagy az akkor semmi baj. Lenéz, nem bánt, talán még udvariasan érdeklődik is az általad kedvelt szubkultúra iránt. Te se bántsd meg őt, szívleld meg a fenti útmutatót vágj értelmes arcot. És ne vegyél neki ajándékba olyan lemezt, amelyet nem kért kifejezetten. És igen, Davistől a Sketches of Spain már megvan neki. Tényleg, hova is tettem…
