Elérkezett hát az ideje, hogy feltegyük a kérdést: sto gyéláty? Mit kellene tenni az lokálisan és globálisan ahhoz, hogy a válságnak vége legyen és visszatérjenek a dolgok a „normális” mederbe? Lehetséges-e egyáltalán, hogy minden úgy folytatódjon tovább, mint a válság kitörése előtt? Gondolom senkit nem fog túlságosan meglepni, hogy a válasz: nem. A mostanihoz hasonló válságok természetéből adódik, hogy a megoldásuk csak komoly paradigmaváltással lehetséges, vagyis a világgazdaság szerkezetének alapvetően kell átalakulnia ahhoz, hogy ismét tartós növekedési pályára állhasson. Ez egyébként logikusan következik az eddigiekből: magának a válság kitörésének a fő oka az volt, hogy fundamentális változások következtek be a nemzetközi kereskedelmi és termelési viszonyokban, amiket egyfelöl a kormányzatok, másfelöl a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi szervezetek (IMF, WTO) nem követtek eléggé gyorsan, lehetővé téve például a hitelezési buborékok kialakulását. A szükséges alkalmazkodás egyik legfontosabb eleme tehát az, hogy a nemzeti és nemzetközi szabályozási kereteket hozzáigazítsák a globalizált és informatizált világgazdaság által támasztott követelményekhez. Nem meglepő tehát, hogy a válság  leküzdésének akadályai nagyrészt nem is gazdasági, hanem politikai természetűek: sok esetben nem a közgazdasági tudás hiányzik a megoldáshoz, hanem a politkai akarat és/vagy a szükséges legitimáció. Az alábbiakban megpróbálom sorra venni azokat a világszerte felmerült problémaköröket, amiknek a megoldása szükséges (bár nem feltétlenül elégséges) feltétele a válságból való végleges kilábalásnak.

1, Az USA költségvetési hiánya

Az amerikai gazdaság, mint a világ legnagyobbja és legerősebbje, természetesen meghatározó jelentőséggel bír az egész világgazdaság állapotára nézve. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb importőrje, a világ legnagyobb adósa, és az amerikai dollár a világ első számú elszámolási- és tartalékvalutája. Egy egészséges amerikai gazdaság nélkül elképzelhetetlen a globális növekedés beindulása. Ami az USA magángazdaságát illeti, az már most sincsen túl rossz állapotban, sőt, sokak szerint túl van a válság nehezén. Az ingatlanpiaci helyzet nagyjából normalizálódott, a vállalati eredmények jók és a munkanélküliség is csökkenőben van. Az „amerikai típusú” liberalizált gazdaság egyik jellemzője egyébként az, hogy egyfelől a recesszióra igen hevesen reagál (például a munkanélkliség hirtelen megugrásával), viszont éppen ezért gyorsan is alkalmazkodik, ami lerövidíti a kilábaláshoz szükséges időt is. Az Egyesült Államokban a baj a szövetségi költségvetéssel van.

Mint arról már szó volt, a Clinton-éra szufficites költségvetését hamar felborította egyrészt az iraki/afganisztáni háború, majd a 2008-2009-ben a teljes pénzügyi összeomlást elkerülendő bevezetett banki mentőcsomag (az úgynevezett TARP). Erre jön még az európaiaknak ismerős demográfiai probléma, ami a szociális kiadások (nyugdíj és egészségügy) drasztikus megugrását vetíti előre a közeljövőben, a II. Világháború után született „baby boomer” generáció nyugdíjba vonulásával. Ja, ha valaki nem tudta volna: az USA-ban a közhiedelemmel ellentétben az öregek széleskörű ingyenes orvosi ellátásban részesülnek (Medicare), ami a horribilis amerikai egészségügyi költségeket tekintve már most egyre súlyosabb terhet ró a szövetségi költségvetésre. A frissen bevezetett „Obamacare” (egyfajta általános és kötelező egészségbiztosítás) szintén nem javított a költségvetés helyzetén.

Az USA a világon messze a legnagyobb államadóssággal rendelkező ország: a teljes adósságtömeg megközelíti a 17 billió (!) dollárt. Viszont ez az első látásra végzetesnek tűnő eladósodottság nem egészen úgy működik, mint akár egy magánszemély, akár mondjuk a magyar állam adóssága. Először is azért, mert az Egyesült Államok a világ legfontosabb gazdasága, és egyben első számú katonai nagyhatalma. Ez ugyebár azt eredményezi, hogy ha valamilyen okból a Fehér Ház úgy döntene, hogy nem kívánja tovább fizetni az esedékes törlesztéseket, enyhén szólva bajos lenne kiküldeni hozzájuk a végrehajtót… Másrészt pedig még Kína, az USA legnagyobb hitelezője sem engedhetné meg magának azt, hogy fizetésképtelenségre hivatkozva leállítsa az áruszállításokat, egyszerűen azért, mert nincs aki kiválthatná az így kieső keresletet, és összeomlana az egész exportvezérelt gazdaságuk. Végül az USA kezében van az adu ász: nevezetesen az, hogy a saját valutája világpénz. Ez nem csak azt jelenti, hogy gyakorlatilag az összes adóssága a saját pénznemében van denominálva (és ezáltal elvileg akár egyszerű pénznyomtatással is ki tudná fizetni, illetve elinflálni), hanem azt is, hogy mindenki, aki USA dollárban (akár készpénzben, akár a jelenleg minimális kamatozású amerikai államkötvényekben) tartja a pénzét, az ő államadósságukat finanszírozza. És ez a mindenki – a zöldhasú világpénz státusának köszönhetően – szó szerint MINDENKI. A világ dollárigénye akkora, hogy a hatalmas amerikai államadósság nem hogy nem rossz, de kifejezetten kívánatos a világgazdaság zavartalan működése szempontjából! Egyszóval amerikai államcsődtől sem most, sem a belátható jövőben nem kell tartani.

Ami viszont egyáltalán nem mindegy, az ennek az adósságtömegnek a növekedési trendje. Normális esetben az amerikai államadósságnak nem szabadna gyorsabban növekednie, mint a saját GDP-növekedésük plusz a világ dollárigénye (ami elsősorban a világ GDP-növekedésétől függ). Hogy ez pontosan mennyi, azt nagyon nehéz kiszámolni, de az eléggé világosan látszik, hogy a mostani növekedési ütem nem fenntartható. Viszont az sem lenne jó, ha az amerikai kormány egyszerűen megszorítana, mert az lefékezné a gazdasági kilábalást, sőt újabb recessziót idézhetne elő (és ne felejtsük el, hogy egy újabb amerikai recesszió az egész világot magával rántaná). A feladat azonban meglehetősen világos: úgy kell hosszabb távon strukturálisan csökkenteni az amerikai deficitet, hogy közben rövid távon nincsen megszorítás. Ezt a költségvetés reformjával: a kiadások hosszú távú csökkentésével (elsősorban a szociális illetve a katonai büdzsét nézve) és/vagy az adók fokozatos emelésével lehetne megoldani. És itt lép be a politika. Az amerikai jobb- és baloldal kb ugyanolyan ideológiai állóháborút vív jó egy évtizede, mint Magyarországon. A gazdaságpolitikában ez úgy jelentkezik, hogy a republikánusok az adóemelésről, a demokraták pedig a szociális kiadások lefaragásáról nem akarnak hallani. Nem hogy a hosszú távú stratégiában, de még a rövid távú költségvetési kérdésekben sem tudnak megegyezni. Márpedig megegyezés híján életbe lép az úgynevezett „fiscal cliff”, egy törvény, ami automatikus költségvetési megszorításokat léptet életbe amennyiben az államadósság túllép egy bizonyos plafont (túllépte). Tehát jelenleg a politikai paralízis miatt az közgazdászok által javasolt intézkedéseknek (rövid távon élénkítés, hosszú távon költségcsökkentés) pont az ELLENKEZŐJE történik (azonnali megszorítások, miközben a hosszú távú negatív trendek változatlanok). Mondanunk sem kell, hogy ez nem éppen a válság megoldása felé mutat…

2, Kína kereskedelmi többlete

A Kínai probléma tulajdonképpen az amerikai deficit tükörképe. Mondhatnánk, hogy de hát akkor Kínában ennél jobban már nem is mehetnének a dolgok, de ez nem így van. Ekkora többlet már igenis gondokat okoz. Az első ugyebár az, amit az előbb megtárgyaltunk: ugyan Kína a kezében tartja az USA államadósságának jelentős részét, de ezzel önmagában nem sokat tud kezdeni. Bezsebeli a kamatokat (szintén USA dollárban), fizeti belőle a (nyersanyag-)importját, de egyszerűen nem tudna annyit vásárolni, hogy ezt a pénzt mind el tudja költeni (arról nem is beszélve, hogy ha ekkora kereslettel lépne a piacra, az már önmagában is komoly inflációhoz vezetne, tehát a pénzének azonnal csökkenne az értéke!). Kínának az sem érdeke, hogy az amerikai import (megszorítások és/vagy recesszió következtében) csökkenjen, hiszen akkor kinek fog eladni? Ez a felállás egyébként már egyszer megvolt, mégpedig a 70-es évek vége felé, amikor az akkor szintén recesszióval küzdő USA és az erejének teljében lévő Japán álltak szemben. Az akkori megoldás valószínűleg most is működne: növelni a kínai belső fogyasztást, ami által csökken az exportfüggőség, és nő az import – ez lehetővé tenné az amerikaiaknak (és kisebb mértékben az európaiaknak is), hogy exportjukkal az adósságukat fokozatosan csökkentsék. A másik oldalon pedig a kínaiak életszínvonala jelentősen megnőne, ami ugyebár jó dolog – elvileg tehát semmi sem szól eme megoldás ellen, ugye? Sajnos ez sem ilyen egyszerű… A fentebb leírt gazdaságpolitika megvalósításához ugyanis az kéne, hogy a kínai jüant teljesen konvertibilissé tegyék, és engedjék a felértékelődését a dollárhoz képest. Ez ugyebár az export helyett az import növekedésének kedvezne. A gond az, hogy nagyon nehéz lenne belőni (és még nehezebb betartatni), mekkora felértékelődés lenne még éppen megengedhető ahhoz, hogy az exportvezérelt kínai növekedés ne akadjon meg, és a megnövekedett belső kereslet ne inflációban vagy (a 80-as évek Japánjához hasonlóan) ingatlanbuborékban csapódjon le. Azt sem szabad elfelejteni, hogy míg Japán egy viszonylag kicsi, homogén, fejlett politikai és társadalmi infrastruktúrával rendelkező nemzetállam, Kína egy nemzetiségileg heterogén, iszonyatos regionális fejlettségbeli és társadalmi osztálykülönbségekkel terhelt birodalom, amit több ezer éves történelme folyamán csak diktatorikus módszerekkel lehetett egybentartani. A központi hatalom meggyengülése eddig mindig széteséshez és polgárháborúhoz vezetett, így nem csoda, hogy a kínai vezetés nagyon nem szeretné kiengedni a kezéből a gazdaságpolitikai gyeplőt. Márpedig a konvertibilitás bevezetése és a direkt árfolyamkontroll feladása egy fontos eszközt venne ki a kezükből, a tömegek életszínvonalásának gyors emelkedése pedig szükségszerűen növeli a demokratizálódás igényét. Kína pillanatnyilag a „fontolva haladás” híve, a kormány úgy érzi, nem érett még meg a helyzet egy ilyen fokú nyitásra. Nem mellesleg az amerikaiakat (illetve a Nyugatot általában) sokkal inkább tekintik riválisnak, mint partnernek – kínai szemszögből az ideális szcenárió a Nyugat lassú hanyatlása lenne, hirtelen összeomlás nélkül. De mint minden a diplomáciában, ez is elképeztően finom kötéltánc a nagyhatalmak összefonódásai, érdekei és lehetőségei körül.

3, Az EU és az euro jövője

A rossz hír az, hogy az összes nagy világgazdasági központ közül az Európai Uniót vágta haza a legjobban a válság. Ennek okai egyrészt a már említett egyensúlytalanság, amit nagyrészt az euro idő előtti bevezetése okozott a mediterrán országokban, másrészt pedig az a különleges helyzet, amiben az EU leledzik. Félreértés ne essék, az EU megálmodói már az elejétől fogva, bár ezt egyértelműen soha nem mondták ki, egy föderalista Európai Egyesült Államokat tűztek ki végcélul. Ez a Római Birodalom bukása óta a Nagy Európai Álom, amit rengetegen és rengetegszer próbáltak megvalósítani, legtöbbször erőszakkal és eleddig sikertelenül. A második világháború után létrehozott Európai Közösség, majd Unió a világtörténelemben egy mindeddig példa nélkül álló kísérlet, ahol egymással évszázadok óta rivalizáló és háborúzó államokból békés úton, a kereskedelem és a gazdaság erejével próbálnak fokozatosan egy egységes „birodalmat” létrehozni. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. A mostani válság azonban az első alkalom, amikor komolyan felmerül a közös európai projekt kudarcának lehetősége. Ennek két fő oka van: az egyik, hogy mostanra jutott el az integráció arra a szintre, ahol a további elmélyítés már mindenki számára egyértelműen a nemzetállami lét végét jelentené (emlékezzünk, hogy a lisszaboni szerződést is mennyire nehéz volt a közvéleménnyel elfogadtatni, pedig akkor még dübörgött a gazdaság). A másik, hogy a válság felborította a második világháború vége óta fennálló hallgatólagos megegyezést, miszerint az európaiak lemondanak nemzetállami ambícióikról, cserébe pedig békét és a világ legfejlettebb jóléti rendszerét kapják. A válságból való kiút ugyanis alapvetően két dolgot követel: egyrészt az európai termelés versenyképességének javítását (ami sajnos a jóléti rendszerek reformjával és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével kell hogy járjon), másrészt a közös európai valuta megtámogatását közös és hiteles fiskális- és pénzügypolitikával. Akármennyire is irtóznak a gondolattól a britek (és kisebb mértékben a franciák), a jövő Európájának gazdaságilag (ha nem is politikailag) egy nagy Németországgá kell válnia ahhoz, hogy fennmaradhasson. És itt megint eljutottunk oda, hogy a gazdaság jövője elsősorban a politikán és a politikusokon múlik – amennyiben megszületik a megegyezés a szükséges intézkedések meghozataláról (ami jelenleg mindenhol kérdéses, Németországot beleértve) a közgazdászok meg tudják mutatni a válságból kivezető utat, ellenkező esetben tehetetlenek. Ráadásul ebben az esetben nem képzelhető el köztes megoldás: az unió elmélyítésének nem a „marad minden a régiben” az alternatívája, hanem a teljes felbomlás. Ezzel egyébként a vezető európai politikusok is tisztában vannak. Amennyiben nagyon odafigyelünk arra, amit mondanak, az EU-tagságról rendezendő népszavazással fenyegetőző (ám ugyanakkor a tory jobboldal és a UKIP ellen minden eszközzel harcoló) David Cameron-tól kezdve, a markánsan Merkel-ellenes propagandával kampányoló, majd hatalomra jutva hamar becsicskuló François Hollande-on át magáig a Vaskancellárnőig mindenki tisztában van vele, hogy az euro és az EU esetleges felbomlásával sokkal többet veszítenének, mint nyernének. Mi több, a többi világhatalomnak (talán Oroszország kivételével) sem érdeke, hogy Európa gazdasági és politikai káoszba csússzon, és ezzel vészesen felborítsa a nagyon törékeny világgazdasági egyensúlyt. Abból is látszik ez, hogy annak ellenére, hogy a válságból való kilábalás továbbra sem látszik, egyre kevesebb szó esik az euro megszűnéséről – a piacok kezdik felismerni, hogy az nagyhatalmak ezt nem fogják hagyni, kerül amibe kerül.

Végül pedig muszáj megemlítenem Magyarország helyét ebben az egész dilemmában. Egyfelől Magyarország gazdasági jelentősége még Európán belül is marginális, világszinten pedig nullához közelít. Más részről viszont Orbán Viktor kemény munkával elérte, hogy a „magyar kérdés” bekerüljön az európai politika ha nem is elsődleges, de figyelmet érdemlő problémái közé. Ennek fő oka valóban az, amit Bayer Zsolt vagy Bogár László hajtogatnak: Brüsszel és Berlin attól tart, hogy a magyar példa ragadós lehet, és további félperifériára szorult EU-tagállamok is nacionalista-populista „szabadságharcba” menekülnek, ami dominó-hatásként végső soron szétrobbanthatja az amúgy is rendkívüli feszültségektől terhes uniót. Ez a magyarázata annak, hogy egyfelől miért vív Nyugat-Európa szabályos propagandaháborút Magyarország ellen, másrészt pedig miért tartózkodik attól, hogy „bevesse a lovasságot”, vagyis hogy igazán húsbavágó szankciókat léptessen életbe. Sajnos ezt az egészet hosszú távon mindenképpen meg fogjuk szívni: az már most borítékolható, hogy amikor Európa végre túljut majd a válságon (azért ez előbb-utóbb be fog következni, amennyiben nem üt be valami hatalmas katasztrófa), Magyarország ki fog maradni a fellendülésből, ugyanis a Fidesz-kormány éppen módszeresen lerombolja egyrészt az irántunk való befektetői bizalmat, másrészt az Unión belüli érdekérvényesítő-képességünket. Ennél is rosszabb jövő vár ránk akkor, ha a helyzet tovább éleződik, ugyanis végső esetben az EU inkább ki fog minket szorítani a közösségből, minthogy eltűrje a tekintélyének belűlről történő módszeres bomlasztását. Ahhoz pedig elég ránézni a térképre, hogy a helyére tegyük a „Keleti Szélről” szőtt, minden realitást nélkülöző álmokat. Egy nem EU-tag Magyarország körülbelül akkora jelentőséggel bír Kína szemében, mint Mongólia Németországéban.

4, A globális pénzpiacok és a Tobin-adó

Végezetül visszatérnék a globális tőke- pénzpiacokra. Azt már elmondtam, hogy a válság kitörésében a pénzpiacok felelőssége ugyan egyáltalán nem elhanyagolható, de nem is kizárólagos. A válság megoldása is elsősorban a reálgazdaság és a politika felől kell, hogy jöjjön. Az viszont nem kérdéses, hogy a pénzpiacokat újra kell szabályozni – az informatikai forradalom és a globalizáció hatására megváltozott körülmények között a jelenlegi szabályok elégtelennek, a nemzeti kormányok pedig tehetetlennek bizonyultak a piacok diszfunkciói ellen. Az alapvető gond az, hogy amikor a nagybefektetők közepes méretű országok GDP-jének megfelelő pénzösszegeket képesek fénysebességgel mozgatni kontinensek között, nincs az a kormány vagy központi jegybank, ami érdemben ellenőrzése alatt tudná tartani az eseményeket. Másfelől pedig az offshore adóoptimalizálás révén a világcégek gyakorlatilag kikerültek az őket létrehozó nemzetgazdaságok befolyása alól, ami tovább szűkíti az amúgy is meggyengült kormányzati gazdaságpolitikai eszköztárat (nem is beszélve a kieső adóbevételek miatt súlyosbodó költségvetési egyensúlytalanságokról). Ez természetesen nem fenntartható állapot: vagy hozzá kell igazítani a szabályozást a globális piacok kihívásához, vagy pedig előbb vagy utóbb a tényleges hatalom teljesen kikerül a demokratikusan választott kormányzatok kezéből a tisztán profitorientált befektetőkébe. Ez nagyon nem lenne jó, hiszen a különböző hatalmi centrumok és célrendszerek közötti egyensúly az, ami a fejlődést biztosítja, egy társadalmi részrendszer egyeduralma mindig stagnáláshoz és hanyatláshoz vezet.

A nehézség itt is az, mint az összes eddig vizsgált példában: globális problémára csak globális választ lehet adni, márpedig ehhez egymástól esetenként radikálisan eltérő érdekekkel rendelkező hatalmak megegyezése szükséges. Vegyük például a pénzpiacok megregulázásának egyik gyakran emlegetett lehetséges eszközét, a Tobin-adót. Ez a James Tobin Nobel-díjas közgazdász nevéhez köthető ötlet valójában pofonegyszerű: adóztassuk meg a nemzetközi tőke- és pénzmozgásokat. Ez két nagy előnnyel is járna: egyrészt a kormányok hatalmas adóbevételhez jutnának, még nagyon alacsonyan megállapított adókulcs esetén is (egyszerűen a tranzakciók mérete folytán). Másrészt egy ilyen adó gazdaságtalanná tenné a spekulatív tőkemozgások egy jelentős részét, nevezetesen azokat, amelynek a várható profitrése alacsonyabb az adókulcsnál. Ez egy csapásra visszaadná a kormányok kezébe a nemzetközi tőkepiacok hatékony szabályozásának képességét. Azonban a Tobin-adót csak úgy lehet bevezetni, ha ebben a világ ÖSSZES jelentős pénzügyi központja együttműködik. Bárhol egyoldalúan bevezetni öngyilkosság lenne: a tőke egyszerűen kimenekülne az adott országból, azonnali gazdasági összeomlást okozva. Ez mellesleg megint csak mutatja az Orbán-féle „gazdasági szabadságharc” teljes értelmetlenségét: a „nemzetközi karvalytőkét” csak a nagyhatalmakkal (esetünkben az EU-val) együttműködve lehet megzabolázni. Akármennyire is fáj, a XXI-dik század nem a nemzetállamokról fog szólni.

Fun fact: a válság 2008-as kitörése óta az emberiség nagyobbik felének növekedett a jóléte. Itt lehet megnézni: http://en.wikipedia.org/wiki/File:GDP_Real_Growth.svghttp://en.wikipedia.org/wiki/File:GDP_Real_Growth.svg

Érdekes dolog amúgy, hogy a globalizációt balról bírálók nagy részének szociális érzékenysége megáll a fejlett világ határainál. Persze vérzik a szívük, amikor éhező afrikai meg indiai kisgyerekeket látnak, de ugyanakkor elátkozzák azokat a multicégeket, akik munkát tudnának adni a szüleiknek. Természetesen a multik nem szentek, és rengeteg visszaélés és károkozás írható a számlájukra, azonban az tény marad, hogy a fejlett országok által a harmadik világnak a 60-as évektől mostanáig adott segélytömeg századannyi embert nem rántott ki a legsötétebb nyomorból, mint a globalizált gazdaság az elmúlt 20 évben. A mostani válság pedig szinte kizárólag a gazdagok válsága. A legsúlyosabban érintett régiók az USA, az EU és Japán, az úgynevezett „világgazdasági aranyháromszög”, ahol a Föld népességének 20%-a élvezi a világ gazdagságának 90%-át. Eközben az úgynevezett feltörekvő piacokon a fellendülés töretlennek tűnik, beleértve a világ két legnépesebb országát, Kínát és Indiát (ők ketten a Föld lakosságának közel 40%-át adják), Latin-Amerika jelentős részét, sőt a sokáig reménytelennek tartott Afrikát is. Ami a legérdekesebb, hogy amíg a válság előtt a feltörekvő gazdaságok szinte kizárólag a feljett világtól függöttek, egyre inkább úgy néz ki, hogy a saját lábukon is megállnak. A kínai óriás egyre inkább húzza maga után a harmadik világot, elsősorban a hatalmas ipari nyersanyagéhsége által támasztott kereslet révén (ezért tudják amúgy elkerülni a válságot a gazdag nyersanyagtermelő országok is, úgy mint Kanada, Ausztrália vagy az Öböl-menti olajországok). Na most a harmadik világ nyersanyagtermelő országai már átéltek egy pár fellendülést és összeomlást az árak ingadozásának köszönhetően, a legutóbbi időkben viszont annyira kiszélesedett a felvevőpiacuk (ugyebár hagyományosan Latin-Amerika az USA, Afrika pedig a poszt-koloniális Európa „hátsó-udvari beszállítója” volt), hogy a vevők versenyeztetésével minden eddiginél jobb feltételeket tudnak maguknak kiharcolni. A kínai cégek például olyan hatalmas beruházásokat eszközölnek például Afrikában, amire a gyarmatbirodalmak összeomlása óta gyakorlatilag nem volt példa. Latin-Amerika is egyre inkább felszabadul az egyoldalú USA-függés alól (és itt nem a Chavez-féle „szabadságharcról” beszélek, hanem mondjuk a brazil gazdasági sikerekről). Ha a mostani fejlődés még egy-két évtizedig eltart, jó esély van rá, hogy a „harmadik világ” végleg kiszakadjon a fejletlenség, a nyomor és gazdasági függés ördögi köréből – mégpedig nem a gonosz imperialisták kiűzésével, hanem éppen ellenkezőleg: a globálizált kapitalizmus által gerjesztett verseny ügyes kihasználásával és a világgazdaságba való szélesebb körű integrációval.

A másik oldalon viszont a fejlett világ tényleg nagy bajban van. A fejletlenebb országokkal szembeni versenyelőnyük (a gyarmatbirodalmak megszűnése után) leginkább a fejlett intézményrendszerükben, oktatásuk és ezáltal munkaerejük minőségében, technikai és szervezési tudásukban rejlett. Ezek az előnyök, valamint az évszázadok alatt felhalmozott katonai és politikai erejük és befolyásuk – ami természetesen összefügg az előbbiekkel, együttesen tették lehetővé azt, hogy mondjuk egy német munkás egy kínai hússzorosát keresse, és a gyártott termék mégis versenyképes maradjon. Viszont különösen az utóbbi tíz évben ez az előny rohamosan erodálódik: egyre több ázsiai ország másolja le sikeresen a japán példát – a fejlett országokból tudást és tőkét importálnak, majd kihasználva a helyben található nagyszámú, olcsó és fegyelmezett munkaerőt, először olcsó és alacsony minőségű tömegtermelésre állnak rá, majd az oktatás és a kutatás fejlesztésével maguk is minőségi, innovatív termelőkké válnak. Ez Dél-Koreának, Szingapúrnak, Tajvannak már fényesen sikerült, és nincs okunk kételkedni benne, hogy Kínának is fog. Eközben sajnos a fejlett világ nagy részén a jólét már nem feltétlenül áll arányban a valós teljesítménnyel – rendkívül széles inaktív réteget kell eltartani, a munkaerőköltségek sokkal magasabbak annál, amit a termelés Kínába telepítésével lehet elérni, miközben a globalizált szállítás és információáramlásnak köszönhetően a távolságból adódó járulékos költségek egyre alacsonyabbak. Mint az előző részben kitértem rá, a gazdag Nyugat ebben a rendszerben elsősorban fogyasztóként érdekes: a kínai gazdaság csak úgy tud fejlődni, ha a termékeit megveszik, már pedig ilyen tömegben csak Nyugaton van fizetőképes kereslet. Ezért Kína nem csak a fejlett világ első számú szállítója, de az első számú hitelezője szerepét is átvette. A hitelválság abban a pillanatban tört ki, amikor a Nyugat adóssága már akkorára duzzadt, hogy kezd kétségessé válni annak fenntarthatósága, ugyanakkor Kína annyira megerősödött, hogy a nyugati felvevőpiacoktól való függősége lassan csökken a belső fogyasztás és beruházás fellendülésével.

A helyzet tehát a mi szempontunkból nem jó, de azt nem lehet mondani, hogy ami történt, az nem következik logikusan a közgazdaságtan alaptételeiből. Sőt, azt sem mondanám, hogy a globalizáció és az annak következményeként kialakult válság a korábbiaknál igazságtalanabb, egyenlőtlenebb világot hozott volna létre – a gazdasági súlypontok átrendeződnek, az eddigi szegények egy része meggazdagszik, és a gazdagok egy része lecsúszik, ahogyan a történelemben ez már számtalanszor előfordult. A kérdés persze az, hogy a kialakult helyzetben miként lehetne a számunkra legelőnyösebb módon továbblépni.

Előtte viszont muszáj foglalkoznunk az „elefánttal a szobában” – vagyis azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán meddig növekedhet a világgazdaság és az emberi fogyasztás egy véges erőforrásokkal és sérülékeny ökoszisztémával rendelkező bolygón? A közgazdasági gondolkodást érő leggyakoribb támadások egyike, hogy kizárólag a rövidtávú hatékonysággal és az emberi kapzsiság maradéktalan kielégítésével foglalkozik, a hosszú távon okozott károk figyelembe vétele nélkül. Pedig az igazság az, hogy az összes tudományág közül a közgazdaságtan kezdett elsőként foglalkozni a gazdasági- és a népességnövekedés korlátaival.

Thomas Robert Malthus már az ipari forradalom hajnalán, a 19-dik század elején arra figyelmeztetett, hogy a mezőgazdasági termelés nem fog tudni lépést tartani az éppen beinduló népességrobbanással, ami a gazdasági fejlődés megakadásával, majd járványokkal és éhínséggel fog járni. Malthus a demográfiai katasztrófa bekövetkezését már a 19-dik századra jósolta, mindezt növekedési trendszámításokkal alátámasztva. Malthus jóslata nem jött be, mégpedig azért, amiért a hosszú távú közgazdasági előrejelzések általában nem szoktak bejönni: a ceteris paribus elve miatt. Ez az alapelv az első, amit minden közgazdászhallgatónak a fejébe vernek az első mikroökonómia óráján, és azt jelenti, hogy a közgazdasági modellekben általában egyszerre csak EGY változó hatását vizsgáljuk, feltételezve, hogy minden más változatlan marad (ceteris paribus). Ez egyrészt elengedhetetlen, ha a szinte végtelenül komplex gazdasági folyamatokat matematikailag akarjuk vizsgálni, másrészt viszont óriási hátrány a gazdasági előrejelzések megbízhatóságát illetően – ugyanis az idő múlásával egyre kevesebb körülmény marad változatlan. Malthus modellje ott bukott meg, hogy nem vette figyelembe, hogy az ipari forradalom a mezőgazdasági termelés technológiáját is forradalmasítja – olyannyira, hogy a várt élelmiszerhiány helyett azelőtt soha nem tapasztalt fölösleg keletkezett, a valóban bekövetkezett népességrobbanás ellenére is. Ez önmagában persze csak a távolabbi jövőbe tolta volna el az élelmezési válság bekövetkeztét, viszont volt egy másik dolog, amit Malthus nem látott (mert nem is láthatott) előre. Ez pedig az, hogy az iparosodás előtti korok demográfiai modellje (sok gyerek + korai és magas halandóság = lassú népességnövekedés) ugyan először valóban népességrobbanást okoz, amint a gazdasági fejlődés biztosítani képes nagy tömegeknek a létminimumot, viszont a jólét további növekedésével maga a modell is megváltozik: kevés gyerek + hosszú élet = stagnáló vagy éppen lassan csökkenő népesség. Ez a paradigmaváltás ráadásul viszonylag gyorsan, két-három generáció alatt bekövetkezik, és úgy tűnik automatikusan, kultúrafüggetlenül: a népesség növekedése gyakorlatilag az összes feltörekvő gazdaságban lassulóban van: nem csak Kínában, ahol az állam erővel avatkozott be a demográfiába (és ezzel súlyos problémákat kreált a jövőre nézve – túl kevés lány született), de még Indiában is, ahol pedig a nagy család évezredes hagyomány. A legújabb számítások szerint (ceteris paribus J) a Föld népessége 9-10 milliárd körül stabilizálódni fog.

Persze attól, hogy a népességnövekedésnek vannak természetes korlátai, a fogyasztásnak még nincsenek. Az emberi hülyeségen kívül úgy tűnik, hogy az emberi kapzsiság is végtelen. Azért, hogy növelje jólétét, az ember elszennyezi a földet, vizet, levegőt, elpusztítja a biodiverzitást – végső soron pont a jólétének (sőt életének) alapjait jelentő természetes környezetet teszi tönkre. Ez pedig teljes ellentmondásban van a közgazdaságtan alapaxiómájával, a racionális cselekvéssel. A közgazdászok a 60-as években kezdtek komolyan foglalkozni az úgynevezett externáliák jelenségével – ez azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenység költségei nem mindig annál jelentkeznek, akinél a jövedelem. Például egy gyár beleszámolja a termelés költségeibe a nyersanyagok, a munkaerő, a tőke költségét, és csak akkor termel, ha az árút nyereséggel tudja eladni. Viszont a kémények által kibocsátott füst, a folyóba eresztett szennyvíz, a földet megmérgező ipari hulladék költsége alapból nem a gyárat terheli, hanem a közösség egészét. Lehet, hogy az adott termelés az adott technológiával csak azért éri meg, mert ezek a költségek nem jelennek meg a termék árában, vagyis externálisak (külsők) maradnak. A kialakult új diszciplína, a környezetgazdaságtan fő kutatási területe, hogy hogyan lehet ezeket az externáliákat „internalizálni”, vagyis megjeleníteni a termelés és a fogyasztás költségeiben. Erre két alapvető módszert javasoltak: az egyik az állami beavatkozás, vagyis a tökéletnenül működő piacok szabályozással történő korrekciója. Ez egy jól ismert és mára igen széleskörűen elterjedt dolog: a különböző levegőtisztasági előírások és a szennyezőkre kiszabott büntetések, a termékdíjak, a benzin, cigaretta és egyéb káros termékek megadóztatása, az autók súlyadója elvileg mind az externális költségeket próbálják beépíteni az árakba.  Sikerült is eredményeket elérni: a fejlett világ sok országában ma jobb (de legalább is nem rosszabb) a levegő, a vizek és a talaj minősége, mint a 60-as években. Persze itt is jelentkeznek az állami beavatkozás tipikus problémái: egyrészt az állam a különadókra és beszedett bírságokra elsősorban mint jövedelemre tekint, így valójában nem feltétlenül érdeke a káros tevékenységek radikális visszaszorítása. Másfelől egyáltalán nem biztos, hogy az egységes szabályok betartásával valóban optimálisan csökkentik a szennyezést: simán elképzelhető ugyanis, hogy bizonyos termelők gond nélkül még jobban tudnák csökkenteni, mások meg már ebbe is tönkremennek, pedig amúgy hasznos és szükséges tevékenységet végeznének. Megoldásnak egy Ronald Coase nevű közgazdász környezetvédelem piacosítását javasolta. Amennyiben a „szennyezési jogok” egy normálisan adható és vehető árúcikk, akkor elvileg a szennyezők érdeke az lesz, hogy mindenki a tőle telhető „legtisztábban” termeljen. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy az állam mondjuk meghatározza, hogy egy évben maximum hány köbméter széndioxidot lehet az országban kibocsátani. Ezeket a „szennyezési jogokat” valamilyen voucher formájában szétosztja a vállalatok között, akik ezt vagy közvetlenül felhasználhatják, vagy pedig egymás között eladhatják. Így az a cég, aki a legjobban csökkenteni tudja a széndioxid-kibocsátását, többletjövedelemre tehet szert, az pedig, akinek a terméke annyira keresett, hogy a szennyezési költségek árba beépítése ellenére is nyereséges, bővítheti a termelését extra szennyezési jogok vásárlásával. Az állam pedig azzal is serkentheti a környezetvédelmi fejlesztéseket, hogy évről évre csökkenti a kiadható szennyezési kvótát, ezáltal kikényszerítve a folyamatos technológiai innováció által való alkalmazkodást. Ez az elv egyébként a Kiotói egyezmény által meghatározott széndioxid-kibocsátási kvóták alapja is. A probléma sajnos az, hogy mint minden közgazdasági elmélet gyakorlatba átültetéséhez, ehhez is politikai akarat kell, ami vagy megvan (például az EU-ban megvan), vagy nincs (ugye az USA nem csatlakozott a kiotói egyezményhez).

Jogosan remélhetjük, hogy előbb-utóbb világszerte felismerik a kormányok a környezetvédelem fontosságát (például Kína már most a világon a legtöbbet költi megújuló energiaforrások kutatására), és általánossá válik az igény az externáliák minél hatékonyabb kiküszöbölésére. Biztos vagyok benne, hogy a termelés technológiája a jövőben is az egyre tisztább és takarékosabb megoldások felé fog elmozdulni. Csak sajnos ezzel még mindig nem vagyunk kint a vízből. Ugyanis az alapprobléma továbbra is megoldatlan: egy természeténél fogva korlátos erőforrásokkal rendelkező bolygón próbálunk korlátlanul növekedni. Lehet, hogy végül mégis beleesünk a malthusi csapdába, néhány száz éves késéssel? Nos, az a helyzet, hogy előfordulhat. Az emberi találékonyság és az utóbbi két évszázad szédületes ütemű tudományos és technológiai fejlődése versenyt fut a Föld ökoszisztémájának és fenntartó képességének egyre gyorsabb degradációjával – egyelőre nem tudni, melyik lesz a „győztes”. Optimizmusra ad okot, hogy a globalizáció hatalmas lökést adott a tudománynak és a legfejlettebb technológiák széleskörű elterjedésének is – ma már az interneten a világ minden pontján könnyen és olcsón elérhető gyakorlatilag az emberiség teljes tudásanyaga. Ezen kívül a harmadik világ gazdasági felemelkedése ugyan egyrészről tovább növeli a környezetterhelést, másfelől viszont több millárd ember tudását és szorgalmát teszi elérhetővé: ha az új Einstein egy bombayi nyomornegyedbe születik 30 éve, szinte biztosan elkallódik a tehetsége. Ha ma születik ugyanoda, értékelhető esélye van a későbbi Nobel-díjra. A részecskefizikusok az univerzum legelemibb törvényeit vizsgálgatják az LHC-ben, miközben szinte naponta fedeznek fel újab exobolygókat. Hatalmas áttörések vannak a biotechnológiában is, ami ugyanúgy kreál lehetőségeket, mint problémákat. A verseny még egyáltalán nem lefutott.

Ne engedjünk viszont a haragoszöld antiglobalizációs ideológiáknak. Ugyan a képviselőik bizonyosan jó emberek, de ne felejtsük, hogy papíron a kommunizmus is jól nézett ki. A mai globalizált kapitalizmust legfeljebb egy világháború tudná radikálisan megszűntetni, ami az atomfegyverek révén sokkal biztosabban tönkretenné a Földet, mint a globális felmelegedés. Az ipari forradalom előtti korba már lehetetlenség visszatérnünk, az egyetlen menekülési út az előre – az pedig vitathatatlan tény, hogy egyetlen társadalmi-gazdasági berendezkedés sem kedvez úgy a fejlődésnek és az innovációnak, mint a kapitalizmus.

Itt az ideje, hogy szót ejtsünk arról, amiről a közgazdászokat szapuló populista politikusok elsőként szoktak megfeledkezni: nevezetesen hogy a gazdaságpolitikáról nem a közgazdászok döntenek. Hanem a populista politikusok. Nem kizárólag, sőt nem is mindig elsősorban szakmai szempontok alapján. A mostani válság kétségkívül létező gazdasági okai mellett volt egy pár olyan, nem hogy a közgazdászok ajánlására, de kifejezetten azok ellenében hozott politikai döntés, ami nagyban hozzájárult a válság létrejöttéhez és elmélyüléséhez. Az alábbiakban sorra veszem ezeket, reményeim szerint azok épülésére, akik szerint minden problémára megoldás a több állam és a kevesebb piac.

1, Az amerikai subprime-lufi

• Ezt szokták legelsőként felhozni arra példának, hogy a magára hagyott és szabályozatlan pénzpiacok mérhetetlen kapzsiságukban buborékokat, majd törvényszerűen összeomlásokat generálnak. Ebben van némi igazság (talán meglep sokakat, hogy a szabályozatlan globális spekuláció veszélyeire maga Soros György figyelmeztette a döntéshozókat a subprime-lufi csúcsán), de a politika legalább annyira ludas volt a helyzet elmérgesedésében. A 90-es években az Alan Greenspan által vezetett FED (az amerikai jegybank) sikeresen tartotta magát ahhoz az ökölszabályhoz, hogy „a jegybank feladata elvenni a puncsos tálat, ha beindult a buli”. Ez azt jelenti, hogy fellendülés esetén a jegybanknak kamatemeléssel csökkentenie kell a pénzkínálatot, a gazdaság túlhevülésének elkerülése érdekében. Az összefüggés a következő: a beruházóknak akkor érdemes hitelt felvenniük, ha a befektetésükkel nagyobb nyereséget érhetnek el, mint a fizetendő kamat. Tehát, ha a kamat emelkedik, kevesebb olyan beruházás lesz, amibe érdemes belevágni, míg ha csökken, akkor több. Friedman monetarizmusa szerint a jegybank így a kamatszínt, vagyis a hitelpénz-kínálat szabályozásával ki tudja simítani a gazdasági ciklusokat (Keynes elmélete ugyanezt az állami kiadások és az adók szabályozásával éri el – ezt hívják fiskális politikának). A 90-es éveket és a 2000-es ével legelejét a „nagy mérséklet” (The Great Moderation) időszakának hívták, mert ekkor valóban sikerült folyamatos növekedést biztosítani alacsony infláció és komolyabb ciklikus kilengések nélkül.

• A 9/11 és az azt követő háborúk azonban gyökerestül felforgatták az amerikai bel- és külpolitikát. A terrortámadások után a Bush-kormány erőteljes élénkítésbe kezdett, hogy az elszenvedett sokk miatt ne forduljon recesszióba a gazdaság (ami reális veszély volt, hiszen a gazdasági növekedés alapjai a beruházások és a fogyasztás, amik erősen függenek a jövőbe vetett bizalomtól – erről még szó lesz később). Az élénkítés egyrészt radikális adócsökkentésben (fiskális lazítás) és kamatcsökkentésben (monetáris lazítás) nyilvánult meg (mindkettő a neokonzervatív gazdaságelmélet alapján), másfelől pedig a terror elleni háborúval kapcsolatosan az állami kiadások megugrásával járt (ami paradox módon inkább keynesiánus megoldás). A recessziót sikerült is kivédeni, viszont a szövetségi költségvetés súlyosan deficites lett. Ezt az amúgy elvi alapon deficit-ellenes republikánus döntéshozók azért nem tartották akkora gondnak, mert az iraki háborút egy potenciálisan nyereséges beruházásnak tekintették – amennyiben Irakból sikerül egy békés és erős amerikai szövetségest faragni, az olajár csökkenése és a közel-keleti stabilizáció olyan fellendülést fog hozni, ami majd újra egyensúlyba hozza a költségvetést. Ez az ismert okokból nem jött be. Viszont a könnyű hitelek tovább pörgették az amerikai fogyasztást, és ez az egész világgazdaságot húzta maga után, ugyanis mindenki az USA-ba exportált. Ez azt jelentette, hogy elsősorban Kína, de Japán és az EU is boldogan hitelezett tovább, ugyanis a saját jólétük is ettől függött. És ekkor még mindenki hitt abban (ismét a bizalom!), hogy az amerikai gazdaság növekedése továbbra is töretlen. Csakhogy 2005 környékére már átment a növekedés buborékba – a fogyasztás alapja már leginkább a háztartások eladósodása lett, amit az ingatlanárak megugrása tett lehetővé. Az úgynevezett subprime-buborék alapja a rendkívül könnyű hitelhez jutás volt, amit egyrészt valóban a globalizált pénzpiacok minden józan észen túlmenő kockázatéhsége tett lehetővé, másrészt viszont a kormányzati politika is, ami kifejezetten bátorította a subprime-hitelezést (Bush 2006-ban még euforikusan beszélt arról, hogy soha ennyi embernek nem vált még elérhetővé az „amerikai álom”, nevezetesen a saját tulajdonú ingatlan) – saját csökkenő népszerűségének megmentése érdekében. Érdekes egyébként ezt összevetni a magyarországi helyzettel ugyanilyen tájban: Gyurcsány/frankhitelek!

Nem igaz egyébként, hogy a közgazdász-szakma nem kongatott volna vészharangokat a subprime-válság kitörése előtt, a már említett Soros Györgyön kívül is volt jópár ismert közgazdász (például a Dr Doom-ként elhíresült Nouriel Roubini), aki már 2006-ban megmondta, hogy ennek nem lesz jó vége. 2007-ben pedig már főleg azon folyt a vita, hogy „soft landing” várható-e (vagyis normális ütemű lassulás), vagy súlyosabb recesszió. Aztán a valóság még rosszabb lett, mint amire mindenki számított, de ehhez az kellett, hogy összejöjjön egy pénzügyi-reálgazdasági-világpolitikai „tökéletes vihar”.

2, Az euro-válság

• Az euro bevezetése a másik remek példa arra, amikor a politikai megfontolások felülírták a gazdasági racionalitást, hogy aztán később a közgazdászokra lehessen kenni a fiaskót. Először is szögezzük le, hogy az európai közös pénz egy jó ötlet volt. A második világháború után az európai nagyhatalmak csillaga leáldozott, a kontinens amerikai és szovjet dominancia alá került és a két világrendszer összecsapásának fő színterévé vált. A hidegháború végével Európa egyfelől fellélegezhetett, másfelől ki kellett találnia, hogy mit is kezdjen magával az először egypólusúvá, majd multipolárissá vált világban. Az eléggé hamar világos lett, hogy rivalizáló nemzetállamok formájában a vén kontinens globalizált terepen nem versenyképes. Ennek belátásához elég tudatosítani, hogy például a kontinens legnépesebb államának (Németország) a lakossága ugyanannyi mint Vietnámé. Az EU a maga teljességében viszont már megfelel egyharmad Kínának, összesített GDP szempontjából pedig az USA riválisa. Csakhogy. Míg az Egyesült Államoknak már a nevében is benne van, hogy egységes államalakulatról van szó, közös pénzzel, hadsereggel, szövetségi kormánnyal és adórendszerrel, az EU esetében ennek csak a kezdeményei voltak meg. Amerikában továbbá megvívtak egy polgárháborút azért, hogy erős központi irányítás alá hajtsák a renitenskedő államokat, míg az EU-ban minden egyes komoly döntéshez a tagállamok közötti konszenzus szükséges – gondolom mindenki ismeri a viccet a bizottság által tervezett lóról… Szóval a közös pénz az úgynevezett maastrichti egyezmény (ami az Európai Közösségből Európai Uniót csinált) harmadik pillére a szolgáltalások és a munkaerő szabad áramlása valamint a belső határok eltörlése mellett. Plusz az így megerősített integráció kellett ahhoz is, hogy az EU felvehesse tagjai közé a posztkommunista „új demokráciákat” (minket), ami a kontinens stabilitása szempontjából alapvető fontosságúnak tűnt (különösen a délszláv háborúk tükrében).

• A bibi a következő volt: a pénzügypolitika a gazdaság szabályozásának az egyik alapvető eszköze (mint azt fentebb jenkiknél láttuk), és más-más fejlettségi szinten álló, különböző gazdasági szerkezettel rendelkező országok különböző monetáris eszközöket igényelnek a zavartalan fejlődés biztosításához. Ezen kívül a közös pénz igényli a közös fiskális politikát is: összehangolt adózást, alapvetően hasonló szintű szociális ellátórendszereket, egységes banki szabályozást. Na ez volt az, ami hiányzott. Ami még rosszabb, a létrejött eurozónán belül volt egy nagyon fejlett „mag” (Németország, Franciaország, Ausztria, Finnország és a Benelux) valamint egy sokkal fejletlenebb „periféria” (a később PIIGS-országoknak elnevezett társulat). Sok közgazdász már az euro létrehozásakor figyelmeztetett, hogy ez a fejlettségbeli különbség később okozhat gondokat, de az aggodalmakat lesöpörték a politikai megfontolások: euro KELL, mégpedig MOST és minél több ország részvételével. Ennek legeklatánsabb megnyilvánulása az volt, hogy félrenéztek, amikor több ország is egyértelműen kozmetikázta a belépéshez szükséges makromutatóit (amiket a maastrichti egyezmény pont az új pénz stabilitásának biztosítása érdekében követelt volna meg). Végül csak az nem lett eurozóna-tag, aki nem akart az lenni. Az új pénz ennek ellenére sikeresen elfoglalta helyét a világ második legfontosabb valutájaként, ami az EU mérete és gazdasági ereje mellett nem is meglepő. Plusz sokaknak tetszett, hogy a dollár mellett van egy másik világpénz-státusra esélyes valuta, ami elvileg csökkenti a hitelezői kockázatokat (például Kína is elég hamar átváltotta devizatartalékainak egy részét eurora).

• Az euro értékét elsősorban a német gazdaság ereje határozta meg, ami hát ugye akkora amekkora. Nagy. A bivalyerős valuta viszont nem kedvez a kicsi, nyitott, ám kevésbé fejlett országok versenyképességének, mert megdrágítja a helyi termelést és az exportot (kedvezett viszont a németeknek, mert az ő gazdaságukhoz képest az euro kifejezetten gyenge volt!). Ezt szívták meg a mediterrán országok, na meg azt, hogy a tagállamok képtelenek voltak konszenzusra jutni az európai könnyűipar kínai dömpingtől való megvédése kapcsán. Ezt kicsit kifejtem: a könnyűipar (elsősorban textil) a viszonylag fejletlen, ám olcsó munkaerővel rendelkező országok hagyományos útja a felemelkedéshez. Egészen a 90-es évek végéig (Dél-) Olaszország, Spanyolország, Görögország és Portugália az európai könnyűipar bástyái voltak, a népesség egy jelentősebb hányadának biztosítva megélhetést. Az erős euro viszont ugyanabban a pillanatban rontotta le a versenyképességüket, amikor Kína elkezdte kiciolcó tömegtermékeivel elárasztani a piacot. A dél-európai országok vadul lobbiztak az Európai Bizottságnál a védővámok bevezetéséért, de a fejlett északiak megvétózták ezt (ebben némileg sárosak voltak a szabadpiac-fétisben szenvedő közgazdászok is). Cserébe elnézték, hogy a tönkrement iparágak által munkanélkülivé tett tömegek életszínvonalát az állami szektor felduzzasztásával tartsák fenn (ez különösen Portugáliára és Görögországra volt igaz, Spanyolországban az elszabadult ingatlanárak hoztak létre építőipari buborékot, ami egy ideig mindenkinek adott munkát). Az államok természetesen rohamos eladósodásnak indultak, amit viszont nem volt gond finanszírozni a világgazdasági pénzbőség és az alacsony eurokamatok mellett. Ez egészen addig ment is, amíg megvolt a piacokon a bizalom (már megint az a fránya bizalom!) – vagyis az amerikai subprime-lufi kipukkanásáig.

Mottó: “A közgazdaság nem tudomány, hanem kuruzslás, a közgazdász nem szakember, hanem kuruzsló. Ez a tanulsága az elmúlt évtizedek történéseinek, gazdasági válságainak” – ismeretlen Mandiner-kommentelő.

Na most ezt az egész posztot le lehetne tudni annyival, hogy a fenti idézetben a „közgazdász” szót „onkológus”-ra, „az elmúlt évtizedek történéseinek, gazdasági válságainak” részt pedig „az elmúlt évtizedekben elhunyt rákbetegeknek”-re cseréljük, de az túl egyszerű lenne. Meg a scientológusok már amúgy is megtették. Viszont tagadhatatlan tény, hogy gazdasági világválság van, és ez nagyon sok embernek kézzelfogható kárt okoz. Jogos az igény, hogy azok az emberek, akiknek ez a szakmájuk (és általában az átlagnál jobban vannak megfizetve), legalábbis megmagyarázzák, hogy miért történik ez, plusz lehetőleg javasoljanak megoldást is. A megmagyarázás viszonylag egyszerű (még ha nem is olyan szép és tisztán közérthető mint Szaniszló nemzettestvér bölcselkedései), a megoldáskeresés egyáltalán nem, de nem is lehetetlen. Én az alábbiakban megpróbálom egy szigorúan nemtudományos, laikusoknak szánt, nagyon rövid esszében leírni a véleményemet mindkét kérdésről, amit aztán lehet szétcincálni pontról pontra. Előre figyelmeztetek minden kedves idézetnácit, hogy kizárólag a magam gondolatait fogalmazom meg, NEM fogok ilyen-olyan szaktekintélyek mögé bújni. Ha ettől nem vagyok számotokra legitim, na zágson.

Először is, mi az, hogy válság? Erre persze van rengeteg definíció, az enyém a következő: a válság egy olyan helyzet, amikor egy akut problémára nem tudunk standard válaszokkal megfelelő megoldást találni. Ilyen értelemben például válság az, amikor elkapunk egy olyan betegséget, amire nem elég az aszpirin-antibiotikum kombó, vagy ha leesünk a bicikliről és kitörjük a lábunkat lakott területen kívül miközben lemerült a mobilunk. A válság tehát egy olyan dolog, amit életünk folyamán igyekszünk elkerülni, de ez nem fog mindig sikerülni. A jó hír az, hogy az a válság, ami nem öl meg, az általában megerősít, legalább értékes tapasztalatokkal. A gazdasági válságok is ilyenek. Már Marx is megmondta, hogy a kapitalizmus egyik válságból a másikba bukdácsol – azt viszont elfelejtette hozzátenni, hogy eddig minden válságból erősebben és okosabban került ki, és minden válság után nagyobb lett a jólét (ha nem is azonnal), mint amilyen élőtte volt.

Itt jön be a közgazdaságtudomány szerepe és korlátai. Egyfelől a közgazdaságtan igyekszik olyan eszközöket adni a magánszemélyek, cégek és a kormányok kezébe, aminek okos alkalmazásával hatékonyan és zavartalanul tudnak gazdasági tevékenységet folytatni. Másrészt viszont tessék nem elfelejteni, hogy a „gazdaság” szabad akarattal rendelkező szereplők a maga teljességében átláthatatlan interakcióinak eredője, aminek egyetlen fix pontja az állandó változás. Ennek egyik érdekes következménye, hogy abban a pillanatban, amint egy zseniálisan felismert közgazdasági hatásmechanizmus a szélesebb értelemben vett köztudat részévé válik, már érvényét is veszti – ugyanúgy, ahogy egy fantasztikusan jövedelmező befektetés is csak addig marad az, amíg erről viszonylag kevesen tudnak. Csábító tehát azt mondani, hogy a közgazdaságtudomány mint olyan szart sem ér, hiszen nem tud olyan stabil „fizikai” törvényszerűségeket felmutatni, amit aztán a „gazdaságmérnökök” tévedhetetlenül tudnának alkalmazni. Csakhogy ez az egész nem erről szól. A közgazdaságtudomány modelleket gyárt – olyan modelleket, amik lehetővé teszik, hogy a „miért van neki több jószága, mint nekem?” kérdésre ne az legyen az egyetlen válaszunk, hogy „csak” (vagy ahogy évezredekig mondták: „Isten akaratából”). Sőt, az előbbiekből logikusan következő „hogyan lehetne nekem is több jószágom?” kérdésre is tudunk jobb válasz annál, mint: „öld meg a másikat és vedd el az övét!”. A közgazdaságtan tehát a többi társadalomtudománnyal együtt a civilizált együttélés tudománya.

A közgazdászok egyébként valóban képesek rá, hogy útmutatást adjanak arra, hogyan kell az aktuális válságból kievickélni – előbb-utóbb. A legismertebb példák Keynes érdemei a 30-as, és Friedman-é a 70-es évek válságainak leküzdésében. Az pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezek a sikeres megoldások kivétel nélkül megágyaztak a következő válságnak.

A kapitalista gazdálkodás lényege ugyanis az alkalmazkodás. A gazdaságpolitikai intézkedések azért tudnak működni szabad piacgazdaságban (ahol nem tartanak pisztolyt a gazdasági szereplők fejéhez, hogy így vagy úgy cselekedjenek), mert az emberek és cégek a saját önérdeküket követve (az önérdek-követés minden gazdasági modell axiómája a marxizmust kivéve – az is ki lett próbálva) alkalmazkodnak a megváltozott feltételekhez, megváltoztatva ezáltal éppen azokat a viszonyokat, amikre válaszul az adott intézkedést hozták.

A legutóbbi három válságban ez így nézett ki:

• A 30-as évek gazdasági világválságának okaként Keynes az ipari forradalom által felfuttatott termeléshez képest elégtelen fizetőképes keresletet határozta meg, és megoldásként radikális bér- és fogyasztásnövelést, a jóléti rendszerek széleskörű kiépítését és az állam nagyobb gazdasági szerepvállalását javasolta. Ezen kívül felismerte, hogy a válság terjedését megakadályozandó bevezetett protekcionista-merkantilista politika egyedül egymás megfojtására jó, és háborúhoz vezet (ez ugye be is következett). A keynesi gazdaságelmélet remekül működött egészen a 70-es évek elejéig, hatalmasat nőtt a jólét, és sokan úgy gondolták, hogy megvan a végső orvosság a gazdasági ciklusok ellen – a bölcs és jóságos állam lenyesegeti a kapitalizmus vadhajtásait, és biztosítja, hogy mindenkinek jusson a bőség kosarából.

• Az olajárrobbanás (gyakran legalább részben gazdaságon kívüli események okoznak gazdasági válságot, ez esetben éppen a soros közel-keleti háború) viszont felszínre hozta az addigra túlterjeszkedett és túlszabályozott jóléti államok problémáit: hatékonytalan termelés, ami nem tudja felvenni a versenyt a feltörekvő konkurrenciával (akkor éppen Japán), rugalmatlan és militáns szakszervezetek, akik egyre magasabb béreket követelnek egyre kevesebb munkáért, pazarló erőforrás-felhasználás és elavult technológiák. Ennek eredménye az úgynevezett stagfláció lett, amikor az addig jól bevált állami költekezés a remélt gazdasági növekedés helyett csak az inflációt pörgeti fel, krónikusan magas munkanélküliség és növekvő államadósság mellett. Ekkor Milton Friedman széleskörű liberalizációt javasolt, azzal a céllal, hogy az erőforrások (nyersanyag, munka és tőke) a hatékonytalan, állami lélegeztetőgéppel fenntartott iparágakból az új és innovatív technológiák felé áramoljanak. Ugyanakkor ehhez kellett az addig szigorúan ellenőrzött pénzpiacok felszabadítása is, a zavartalan tőkeellátás és a kockázatvállalás serkentése érdekében. Az alkalmazkodás sok fájdalommal és áldozattal járt (lásd a 80-as évek Nagy-Britanniáját), de végső soron teljes sikert hozott – a Nyugat nem hogy megállt a „hanyatlásban”, de egyenesen megnyerte a hidegháborút, amire a 70-es években nem sok „progresszív” értelmiségi fogadott volna.

• A 90-es évek a 60-as évekhez hasonló „aranykort” hozott, és ugyanúgy mint akkor, néhányan már olyan kijelentéseket tettek, mint az elhíresült „történelem vége”, vagyis hogy itt van már a Kánaán, innentől kezdve nem lesz több gazdasági válság (büszként állíthatom, hogy én ezt már akkor, egyetemistaként is hülyeségnek tartottam). Természetesen nem így lett, a látványos és folyamatos növekedés motorjai, nevezetesen a globalizáció (ezen belül az EU létrejötte), az informatikai forradalom és az ázsiai gazdaságok felemelkedése ugyanis már önmagukban elvetették az újabb válság csíráit. Ehhez jött még egy gazdaságon kívüli esemény, a 9/11 terrortámadás, és az ezt követő afganisztáni, majd iraki háborúk. Egészen addig az USA világdominanciája mind politikailag, mind gazdaságilag megingathatatlannak tűnt. A „terror elleni háború” viszont megmutatta a Pax Americana korlátait, és az addig szufficites szövetségi költségvetést is nagyon hamar felborította, különösen, hogy a Bush-kormányzat közben erősen expanziós fiskális és monetáris politikát folytatott (vagyis adót csökkentett és alacsony kamatokkal serkentette a hitelezést) a recesszió elkerülése érdekében.

• Közben a kínai gazdaság hihetetlen módon beindult, és a világ olcsó tömegtermelését szinte teljesen átvette a fejlett országoktól. Míg a 90-es évek növekedésének elsődleges motorja a technológiai forradalom és az új piacok meghódítása volt, a 2000-es évek elején a termelés Kínába telepítésével elérhető költségcsökkentés (ezt amúgy pont az előző évtized technológiai forradalma tette lehetővé). A gazdag Nyugat fogyasztása viszont továbbra is pörgött, mégpedig a globalizálódott pénzpiacok biztosította, szinte korlátlannak tűnő hitellehetőségeknek köszönhetően. Ez Kínának nagyon is jó volt, hiszen a nyugati felvevőpiacokra termelt, viszont magával hozta a fejlett országok gazdaságának „kiüresedését” – ez azt jelenti, hogy a drága helyi munkaerővel már csak a legmagasabb hozzáadott értékű munkákat érdemes elvégeztetni, minden egyebet Kínában csinálnak. Csakhogy ennek megvannak a korlátai, nevezetesen az, hogy még a magas szintű oktatással rendelkező országokban sem lehet mindenki fejlesztőmérnök és programozó – az alacsonyabban kvalifikált munkaerőnek pedig egyre kevesebb munka jut. Közben a hitelbőség elérte azt a szintet, amikor normális esetben már inflálódik a pénz, azaz értékét veszti (mert már nincs elég áru vagy jövedelmező befektetés, amire költeni lehetne), csakhogy a globalizált és teljesen kontrollt vesztett pénzpiacok kínáltak egy lehetőséget: az amerikai ingatlanpiacot, mégpedig a „kreatív pénzügyi derivatíváknak” köszönhetően különféle olyan eszközökbe csomagolva, hogy szinte lehetetlen volt felismerni a kockázatokat. Így ment át a „normális” növekedés „buborékba”, és jött a törvényszerű összeomlás.