A Reményhez

Posted on 2015-11-17 by panamajack

Mi vesz rá egy orvosilag nem elmebeteg embert arra, hogy magára csatoljon egy kiló robbanóanyagot, kezébe vegyen egy kalasnyikovot, és elinduljon azzal a céllal, hogy minél több ismeretlen, neki semmit sem ártó embert rántson magával a halálba? Felnőtteket, gyerekeket, válogatás nélkül? Miközben lehet, hogy neki magának is vannak (voltak) gyerekei, szülei, szerettei? Tényleg ennyire mások „ezek”? Tényleg genetikai és/vagy kulturális kérdés ez? Vannak a fehér, keresztény népek, akik eredendően jók, racionálisak és építők, míg a bokszosképű muzulmánok és niggerek megrekedtek egy alacsonyabb evolúciós színten, és csak az erőszakból értenek? Vagy az iszlám civilizáció eredendően destruktív és toleranciára képtelen, amely nem tűr semmiféle kompromisszumot, és csak „vagy te, vagy én” alapon tud más kultúrákhoz viszonyulni? Egyszerűen megrekedtek a középkorban és nem tudnak, de nem is akarnak továbbfejlődni? Nincsen remény?

Remény… Talán pont itt kellene keresni a választ a fenti kérdésekre. Szerintem az egyetlen dolog, ami egy öngyilkos merénylőt (vagy bármilyen öngyilkost) borzalmas tettének elkövetésére motivál, az a reménytelenség. Az emberbe genetikailag kódolva van a létfenntartás ösztöne, amit nagyon-nagyon nehéz felülírni. Képesek vagyunk önfeláldozásra a csoport érdekében, de csak akkor, ha minden más lehetőséget kimerítettünk. Ha meg vagyunk győződve róla, hogy a saját életünket már nem éri meg védeni. Hogy jobb lesz nekünk holtan. A különféle gyilkos és öngyilkos ideológiák is jól tudják ezt. Az általuk alkalmazott indoktrináció egyik fő eleme az, hogy kiöljék a reményt a tagjaik lelkéből. Hogy a kamaszsrác úgy érezze, soha egyetlen nő sem fogja őt annyira szeretni, hogy önszántából az övé legyen. Hogy a bajtársain kívül soha senki nem fogja őt tisztelni és becsülni. Hogy ezen a világon ő egy senki, és az életének csak az ügyért vállalt „mártírhalál” adhat értelmet. Olyan belső félelmeken, bizonytalanságokon játszanak jól kiérlelt pszichológiai módszerekkel, amelyek mindenkiben megvannak. Először csábítanak, majd kényszerítenek. Lépésről lépésre csinálnak az érző emberből gyilkológépet. Minden lépés önmagában kicsi, logikusan következik az előzőből, és nagyon nehéz nem megtenni. Minél messzebre jut az ember a „beavatottságban”, annál nehezebb kiszállni, egyrészt a kétségtelenül jelenlévő megfélemlítés és kényszer miatt, másrészt mert mire az ember odáig jut, hogy ölni utasítják, már elkövetett egy sor olyan kisebb bűnt, ami miatt nem csak hogy zsarolható, de szégyelli is magát érte, és már csak a kognitív disszonancia feloldása miatt is muszáj folytatnia a megkezdett utat. Nem csak az ISIS működik így, hanem a drogbandáktól kezdve az SS-en át a kollektív öngyilkosságot elkövető világvége-szektákig minden olyan szervezet, amelynek az indivíduum megszüntetése a célja a totális hatalom érdekében.

Ebben az értelemben (és történelmileg nézve is), az iszlám terrorizmus egyáltalán nem középkori csökevény, hanem egy modern totalitárius mozgalom, amelynek sokkal több köze van a náci és kommunista terrorállamokhoz, mint a középkori kalifátusokhoz. Az ISIS módszerei is teljesen XXI-dik századiak, az internet, a közösségi média felhasználása ideológiája terjesztésére, a horrorfilmeket idéző gyilkosságok feltöltése a youtube-ra, az aprólékosan megtervezett „cool” ellenkulturális márkaépítés (mert marketinges szemmel bizony pontosan ezt csinálják, nem kis részben ezért sikerül nyugat-európai fiatalok ezreit beszervezni), a multicégekre és drogkartellekre emlékeztetően kifinomult finanszírozási módszereik mind-mind azt mutatják, hogy „ezek” egyáltalán nem egy csapat kőkorszaki ork, hanem ugyanúgy korunk termékei, mint mi magunk. Mi, akik egyre egyenlőtlenebb társadalmakban élünk, akik egyre kevésbé tudunk felelősen gondolkodni, egyre inkább a fogyasztással helyettesítjük be a boldog és teljes életre való törekvést. Mi, akik nem vagyunk képesek ellenőrzés alatt tartani a környezetpusztítást, nem tudjuk megállítani a holnap felélését, akik hovatovább már a saját vezetőinket sem vagyunk képesek elszámoltatni. Akik el sem tudjuk képzelni, mit érezhet manapság egy szegény afrikai vagy közel-keleti országban háborúk és nélkülözés közepette felnövő fiatal, amikor a tévében vagy a neten látja, hogy micsoda esztelen pazarlás folyik a gazdag világban. Miben reménykedik ő? Milyen jövőt láthat maga előtt? Ki törődik vele? Ugyan miért mondana nemet az ISIS vagy az Al-Kaida toborzóinak, amikor hatalmat, dicsőséget, elismerést és 77 hurit ígérnek neki? Mit veszíthet? Ráadásul nem is kell ehhez feltétlenül Szíriában vagy Irakban felnőni, egy európai bevándorlógettó vagy egy borsodi cigánytelep sem feltétlenül kínál egetrengető perspektívákat… (persze nyilván nem ugyanaz, de az igények sem azok)

És itt elérkeztünk hozzánk, a keresztény/zsidó/fehér/európai középosztályhoz. Mi miben reménykedünk? Abban, hogy a kényelmes világunk csak nem omlik össze a mi életünkben? És a gyerekeinkkel mi lesz? (már akinek van – azért a remény nem egy utolsó szempont a döntésben, hogy valaki gyereket vállaljon-e) Abban reménykedünk, hogy megvédenek minket? Kik? Mitől? A terrorizmustól? Hogyan? Hermetikusan lezárt külső és belső határokkal, a személyi szabadságjogok szigorú korlátozásával? Háborús pszichózissal és mindenki iránt való bizalmatlansággal? Európa újra felélesztett szélsőséges ideológiáival, ahonnét maga az ISIS is rengeteget tanult, és amelyeknél jobban semmi sem alkalmas rá, hogy a több ezer Európában élő radikális iszlámistából több százezret csináljunk? A fasiszták védjenek meg minket az iszlámistáktól, mert ők a „mieink”? Nem érezzük úgy, hogy ezzel pont azon a lejtőn indulunk meg lefelé, ahová a terroristák akarnak lökni minket, és amelynek az alján már most felsejlik az Armageddon, aminek előidézése az ISIS deklarált célja? És ha a terrorveszélyt sikerül is kordában tartanunk, a globális felmelegedéssel mi lesz? Semmilyen ideológia nem tud annyi migránst és öngyilkos merénylőt termelni, mint az, ha elsivatagosodik a mediterrán térség.

Egy világkorszak határán élünk. Vége az időnek, amikor a „világ” valami nagy, tágas dolgot jelentett, ahol mindenki kialakíthatja a saját, biztonságos kis területét, miközben megfeledkezhet a többiről. A világ fojtogatóan szűk lett, ha Afganisztánban megvadul egy törzs vagy Jemenben túlságosan megerősödik egy fanatikus hadúr, annak Párizsban, Londonban és New Yorkban is megisszák a levét. Ezen sem kerítés, sem bombák, sem cyber-megfigyelés sem tud alapvetően segíteni (bár tüneti kezelésként szükség lehet rájuk). Egy dolog segíthet: a remény. Vissza kell venni, vissza kell adni a reményt – a jövőben, az emberiség fejlődésében, a képességünkben arra, hogy fel tudunk emelkedni a kihívásokhoz, hogy nem nézünk félre, nem ijedünk meg, nem adjuk fel, hanem igenis a jobbik énünk győz a félelmeink, a haragunk, a fásultságunk fölött. Itt az ideje megmutatnunk, hogy elsősorban nem keresztények, muszlimok, zsidók, hanem EMBEREK vagyunk, akiknek a remény legalább annyira létszükségletük az élethez, mint a kőolaj. Mutassuk meg! Legközelebb Párizsban, november végén, a klímakonferencián.

74 hozzászólás

1. labrys — 2015-11-17 17:06

Tökéletes poszt.
+1

74 hozzászólás

Szólj hozzá