E.P.: A könnyű, a nehéz, a zaj, a csönd (részlet)
(Megjelent az Igen című katolikus ifjúsági lapban – 1990-ben)
„Most minden hangosodik, és ez eléggé magától értődik a nagy, hamis országos csönd után. A hit is hangosodik. Lehet ebben jót látni, az öntudatra ébredés első mozdulatait. A hit azonban lényege szerint csöndes, szerintem hangos hit nincs is, a hangos hit hazug. Az elnyomott egyház mindig bírja rokonszenvünket, azaz önszeretetünket. (Bár, ahogy az elmúlt 30-40 esztendő sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem volt diadalittas – az egyháznak sem. Vajon csak annyi kompromisszumot vállaltunk, amennyi muszáj volt? Vajon eléggé segítettük egymást? Vajon papjaink és főpapjaink kellő példát mutattak? És prominens testvéreink? Milyen sok híres emberről derül ki most, hogy ismeri az „Isten” szót. A katolikus egyház egy centivel sem emelkedett az ország átlaga fölé!)
Az mindig nagy próbatétel, hogy miképpen őrizzük meg csöndességünket, kicsinységünket, amikor úgymond, nem korlátoz semmi (csak mi magunk). Én mindig megijedek, ha látom az egyházam társadalmi erejét. A nagymisén a pöffeszkedő, magabiztos arcok, ahogy állok ott új nyakkendőmben, és az arcomon az a kis türelmetlenség, ha túl hosszú a beszéd, hisz ez majd kis zavart fog okozni a vasárnapi ebédben – mi, jók.
Félek azoktól, akik hangosan hisznek. Azok nagyon tudnak valamit. Pontosabban: éppen azt tudják, hogy milyen az Úristen. De az Úristen nem ilyen vagy olyan; más. Krisztus az, aki közvetít. Ám hogy esélyünk legyen az értésre, nagyon halknak, kicsinek, elszántnak és odaadónak kell lennünk.”