A gép lassan süllyedni kezdett, a hajtóművek elhalkultak. A monitor mutatta, hogy Szibéria határánál, a mongol sztyeppe peremén repülünk. Visszacsuktam a szemem. Eszembe jutottak Cöxpon-fu és Nakonkszipan uangje-fu kolostorai, a lámák, az avas jakvaj-tea illata… Gungga, a burját, amikor lelőtte rólam a támadó medvét… a japán katonák, akik aranyat ígértek a fejemért, de nem tudták, hogy én már tanító, rinpócse vagyok a helyiek szemében. Gondolatban a jurta bejárata fölött száradó és a bent égő tűzhely füstjétől enyhén átfüstölődő és megbarnuló szárított túrót rágcsáltam, amikor kizökkentett a kiáltás.

– Sam, nézzél valami innivaló után!

– Nem tudok Lizzy, előre se tudok így menni.

– Hát akkor kérdezz meg valakit, ott az az alak a skótkockás pléddel letakarva.

Ez csak én lehettem, a "skótkockás pléd" pedig alighanem a Campbell-tartan mintázatú McCormack&Hendely Co. márkájú merino gyapjú útitakarómat jelentette, amelyet nemrég vásároltam háromszáz fontért az Oxford Streeten.

– Hé miszter izé…

– Lawrence. Leslie L. Lawrence vagyok

– Sam Higgins. Nem tudja, hol van ezen a gépen innivaló?

– Dehogynem, abban a szekrényben talál mindenfélét, a kisasszony szívesen ad maguknak.

– Ne pofázz már annyit, szomjas vagyok! – rikácsolt Lizzy Higgins, mire Sam sietve hátravitt két doboz kólát.

Mivel skót whiskyhez most nem volt kedvem, és különben is a britek aludtak, gyorsan kevertem magamnak meg a citromképű amerikainak egy-egy whisky&sour koktélt, mielőtt szólnak, hogy üljünk vissza a helyünkre. Gondoltam, kockáztatok, megeresztettem egy laza kérdést.

– Szétnéznek kicsit Koreában? Úgy hallottam, sok érdekes dolog van ott.

– Én pont az ellenkezőjét hallottam, azt hogy tele van kutyazabáló sárgákkal.

– Akkor talán üzleti út?

– Mit érdekli az magát? Ha nagyon tudni akarja egy levél miatt jöttünk, amelyet Ik-Wan Csongtól kaptunk, azt írja, még a háborúból ismerjük egymást.

Felhajtottam a koktélomat. A fejemben zúgtak a vészharangok, védőszellemem ütemsen káromkodva rángatta a köteleket. Volt azonban még egy érzés, valami kellemetlen szúrás. Oldalra néztem és Lizzy Higgins tekintete fúródott a hátamba, mint egy templomi lándzsa. Sóhajtottam, leültem a helyemre és vártam a leszállást.

(újabb alfejezet)

A reptéren elég nagy felfordulás volt. Többen is Ik-wan Csongot keresték. Egy magányos kínai úr, továbbá egy őszes, szakállas gentleman a Humbolt Egyetem Műszaki Kar Irodalommechanikai Tanszékéről. Ő ideiglenesen kisétált a regényből, de olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy hirtelen sem én, sem Toltang rinppócse, sem pedig Radzs Kumar Szingh nem tudtuk, hogy mit is akar ez jelenteni. Mivel a kínaival nehezen értettek szót az információs pultnál, másik oldalon, félig takarásban üldögélő koreaihoz ballagtam. Koreai tudásom kicsit megkopott, de azért elvártam volna, hogy legalább biccentsen nekem, miután megkérdeztem hol a limuzinszolgáltató embere. Kicsit jobban megnéztem és láttam, hogy már nem fog nekem válaszolni. Akinek a nyúltagyába hátulról temetői kiskapát állítanak, az már nem társalog senkivel…