Addig is, amíg újabb rendszerváltó tanulmányom megírására össze nem szedem az energiát, megnyilvánulok romkocsma-ügyben.

Rom+kocsma

Amint a fenti, egyszerű képlet is nagyszerűen demonstrálja, a romkocsma létrehozásához a fenti két elem együttes jelenléte szükséges. Meg katalizátorok. Romkocsmát tehát nem lehet csinálni olyan helyen, ahol nincsenek romok. A hetedik kerületben vannak romok, egyrészt azért mert a házak elhurcolt lakói helyébe nagyrészt lumpen elemeket telepítettek hatvan éve, másrészt ezek kitakarítása óta meg mindenki várja, hogy akkor most lesz spekuláció, vagy nem lesz spekuláció. Ez a várakozás nagyjából egyidős az épületekkel, hiszen tudjk: a Madách téren álló barna modernista Sötét Kapu is egy ingatlanspekuláció miatt épült, de a Király utcából végül nem lett alternatív Andrássy út.

Tehát ezek a házak szép csendben rohadnak. Kirúgták a korlátokat hetente kétszer lesuvickoló házmestert, az őt megfizető lakókat marhavagonra rakták és elvitték. Az üzlethelyiségekből eltűntek a szaküzletek. Igen a szaküzletek. Régi tervem, hogy írok a szaküzletről, azt hiszem itt az ideje, hogy ezt most megtegyem.

Kitérő: a pesti szaküzlet

Réges régen, (és újabban) a pesti belvárosi többemeletes földszintjén illetve utcai bejárású szuterénjában üzlethelyiség volt és van. Ebben régen Schwartz Ármin és Fiai Gyarmatáru Kereskedése, Müller Leopold Legfinomabb Angol Úri Kelmeboltja, Meinl Gyula (Bécs-Budapest-Prága) Csemegeüzlete, Harkányi (Hauer) Ferencz Cipőjavító műhelyecskéje és más hasonlók működtek, az ismert eseményekig, ahogy TGM kurziválva mondaná. Ma ezek a 0-24 pia- ropi- cigi- koton boltok, szoláriumok, ingatlanközvetítők és hasonlók.

A köztes ötven évben pedig ezekben a helyiségekben működtek a szaküzletek. A szaküzlet rendszerint hiánycikket árult, országos monopóliummal. Tegyük fel, valakinek volt egy világvevő, erősítővel egybeépített Videoton készüléke (melyről minden bennfentes tudta, hogy Toshiba koppintás), melyben kiment egy tranzisztor- vagy ellenállás. Nosza elment a – teszem azt – nyíregyházi Gelka-üzletbe, megvenni ezt az alkatrészt. Ott szomorú arccal közölték, hogy ez a fajta alkatrész sajnos hiánycikk, sehol sem kapni. Megbízható törzsvásárlók, helyi notabilitások grátisz kaptak egy nagyon jó sztorit arról, hogy az adott tranzisztort a furfangos magyar gumitalpúak néhány Szacsikó és Micukó felpróbálása, két-három Norijuki és Tadajuki lekaratéjozása után, furfangos módon juttatták ki Japánból (tervrajzostul) és az csak fedőtevékenység, hogy belerakják ezekbe az erősítőkbe, a valódi felhasználási terület az atomrakéták célravezérlő berendezéseiben van, ezért az export nagy része oda megy, a rádiókba csak annyi kerül amennyi épp muszáj. Mindjárt elviselhetőbb a hiány, nem?

Mármost ilyenkor az ember a Gelkás útmutatásai után felül a vonatra és felmegy Pestre a szaküzletbe. Ez a szaküzlet valahol a mai romkocsmás negyedben volt található, valamilyen szövetkezet nevet viselt. Belépve enyhén patikai hangulat fogadta a vásárlót, műpolitúr, vitrines pultok, misztikus fiókos szekrények és egy barnaköpenyes alak, homlokratolt szemüveggel és világrekord-gyanús affektálással. Rutinos pestrejárók tudták, ohgy meddig kell menni a villamossal, hol kell átszállni a trolira, és hogy vinni kell az elhullott régi tranzisztort. Mert ha valaki nem vitte, azt a pesti szakeladó fogta, és – hamm – bekapta.

Kiderült ugyanis, hogy abból a tranzisztorból, amelyről a vidéki eladó (aki feltelefonált hogy megy egy jó embere, adjanak már neki alkatrészt, de mondják azt, hogy a helyi szakszervizben lehet csk beforrasztani) csak harangozni hallott, létezik két- és háromlábú, 2-4-8 ohmos verzióban és menjen haza és nézze meg, ha nem tudja, milyen tranzisztort akar venni. Az se segített, ha a nyíregyházi eladó pontosan, műszaki szaknyelven felírta az alkatrész nevét, ugyanis mindenképpen le kellett őt fitymálni, még műszakibb szaknyelven. A fenti közbeszúrásból az is világos, hogy természetesen az üzlet saját telefonvonallal is bírt.

Happy end esetén kicsi barna papírtasakban az alktarésszek az atyafi mehetett is haza, persze miután elintézte a rokonok-ismerősök által rábízott egyéb pesti elintézendőket, a tök ugyanilyen pestiröltex szaküzletben megvett finomabbik fajta (varrógépbe való!) német selyemcérnától, a gumimatracba szintén csak pesten kapható (metrikus! colos nem jó!) leengedőszelepen (jugoszláv, naná) át, a minisztériumba Kovács elvtársnak beadandó házipálinkáig bezárólag.

Aztán annyi lett (pár kivétellel) a szaküzleteknek is. Kérdés, hogy mi legyen ezek után ezzel a kerülettel. Volt kábé hatféle terv, a Madách térrel keződő, százötven éve megtervezett ingatlanfejlesztésen át a világörökséggé nyilvánításon át a rehabilitációig, özös jellemzőjük, hogy egyikből se lett semmi. A romok tehát megszülettek, jött a kocsma.

Kocsmahiány

A kocsmának jönni kellett, hiszen a romkocsmák előtt (amikortájt én 19 évesen Pestre kerültem) egy-két egyetemi klub, régimódi, bordó-fehér metlachit padlójú tamponálók, illetve Pussta-Betyáren -Tschikosch-Karikasch Jáááá stílusú turistafogók jellemezték a várost. Teljesen természetes, hogy pár élelmes vállalkozó egyszerűen alkalmazta a receptet, miszerint tűrhető áron kell piát adni, bécsi (vagy nyugatabbi) zenét kell játszani, és abból lesz pénz. És lőn.

Eddig a rom és kocsma, lássuk a katalizárorokat.

Katalizálta a jelenséget a sok olcsó repülőjegy és az, hogy sokan szerettek volna belesni a vasfüggöny mögé. kb úgy, ahogy én most kiváncsi vagyok, milyen lehet Észak-Korea. Egzotikus. Mindez ráadásul tele jobbnál jobb csajokkal.

Ezek a helyek ráadásul történelmi, macskaköves környéken voltak. A macskaköves-múlt századi feeling bárhol máshol csak belépő és illedelmes viselkedés ellenében tekinthető meg. Prágában az igazán politúros környéken négyszer annyiba kerül a sör, mint másutt, bohócnak öltözött a pincér. Amerikában is van pár ilyen környék de nagyon mű és cseppet sem európai. London? Párizs? Ne is bezéljünk róla, a híres bulinegyedek önmaguk paródiái. Itt meg spontán, két McDonalds között félúton, igazi régi házban, igazi macskaköves utcán, abszolút élvezhető és trendi zenével, jó csajokkal, közepesen rossz sörrel és szabadon szívható fűvel lüktető bulinegyed van, mert nem tiltotta be időben senki.

És a politika

Las Vegas óta tudjuk, hogy ilyen persze nincsen a maffiának leadott jatt nélkül. Talán emlékszünk még a mínuszos hírekre a VII. kerületi rendőrkapitányságon végrehajtott tisztogatásról és az előző éra erzsébetvárosi potentátjainak bevádolásáról. Nyilván én vagyok a gonosz és rosszindulatú, amikor azt gondolom, hogy nem független a dolog attól a hatalmas üzlettől, amely a világ legfelkapottab szórakozóhelyeinek „bevédése” jelent.

Az meg egy kiváló üzenet, hogy ezeket a Szodomákat és Gonorrheákat (elnézést) bezárják éjfélkor. Sag schon, ahogy azt a régi lakók mondták, 22:30 és 23:15 között biztos nem lehet körbeadni a spanglit vagy meginni hat viszkikólát. Mint világutazásban némi tapasztalattal bíró egyén, tudom, hogy az ilyen csendrendeletek a fiatalság érdekeit szolgálják, a buli ugyanis a helyben megismert srác/csaj lakásán szokott folytatódni, esetleg a hostel folyosóján,  törökülésben, háttal a falnak dőlve, ölbe vett lányokkal, amint azt a Tankcsapda is oly szépen megénekelte. Nehogy felfázzanak szegények.

Miután a Rogán- és Rétvári féle alakok (akik az ilyen bulikból kimaradtak a KISZ- és lelkitábor bulikon) igazából szarnak a nyuggerekre, előbb-utóbb létezni fog a megoldás, hogy ezek a helyek megint kinyissanak és hajnalig tartson újra a buli. A megoldást pénznek hívják és a megfelelő (új) zsebekbe kell tömni.

Ha pedig a heyek elmennek a Kazinczy utcából, aggodalomra semmi ok. Rom, az annyi van, amennyi csak kell. És a legtöbb fittebb, fiatalosabb, mint a most ugráló csinovnyikok. Szóval fel a fejjel és irány szilveszterkor a Kazinczy utca!

Nem titok, én a tandíj régi és lelkes híve vagyok. Jártam egyetemre állam bácsi pénzén, a családom pénzén és jóindulatú milliomos bácsi pénzén, így valamelyes tapasztalatokkal is bírok arról, melyik milyen volt. De, mielőtt a tandíj esztelen dicséretébe fognék, szemüveget a bírónak!

Két probléma

A pályán ugyanis két szabálytalanság történt vagyis pártunk és kormányunk két, egymástól elkülönülő, bár egymástól nem független kérdésben nem tud dönteni. Az egyik: milyen felsőoktatásra van Magyarországnak szüksége? A másik: Hányan férjenek ehhez hozzá és milyen feltételek mellett?

Mielőtt belevágnék, egy parabola: azt írja a Véleményvezér blog, hogy az első diploma szociálisan ingyenes valamelyik skandináv országban és ettől ott milyen magas színvonalú értelmiség van. Bizonyára ez szentigaz, ám gondolom Skandináviában nincsenek feudális rendszerű egyetemek és olyan mentalitás se, amelyben a közös szó szinonimája a szabadon ellopható.

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy állítsunk fel valami diagnózisfélét, amely alapján valami kezelésfélébe foghatnánk, akárcsak itt a blogon.

Diagnózis

Amikor a felsőoktatás teljesítményét vizsgáljuk, nehéz a dolgunk az olyan országok felsőoktatásával szemben, ahol erős hazai gazdaság van. Nem mérhetjük ugyanis az eredményességet úgy, hogy adott hazai vállalat vagy ágazat eredményessége hogyan korrelál X egyetem vagy a hazai egyetemek ott dolgozó diplomásainak számával. Vagy megfordítva: X egyetemnek hány diplomása helyezkedett el ilyen-olyan iparágakban. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy erős gazdasági környezet hiányában lehetetlen lenne jó felsőoktatást csinálni, csak azt, hogy sokkal nehezebb. És persze azt, hogy számokon alapuló indikátorok nélkül sokkal nehezebb rangsorolni és prioritásokat meghatározni.

Illetve dehogy nehezebb. Nagyon is könnyű. Ahogy az alsóbb iskoláknál, itt is teret nyerhet az aktuális Pepita Ofélia, aki részegen a kormányhoz tántorog és elénekli a Lala a fűtő elhajózott az Új-Hebridákra, hahó c. kuplét, esetleg a Tökfilkó belépőjét a Makk ászból. A felsőoktatásunk vezetőiben rég kialakult két alapvető reflex. Néhány vadászvacsorás háborgáson kívül, amikor nyomás alatt esetleg panaszkodnak egy sort, jó pofát vágva alkalmazkodnak minden új őrülethez, amivel pénzt lehet szerezni az egyetem fenntartására. Ha skót szoknyában kell kutatóegyetemnek lenni, még dudálnak is hozzá. A másik, hogy nagy részük kitartó munkával irtja a tehetségeket. Épelméjű fürdővendégekre nem lehet hülye rendszereket felépíteni. Ha már megverte az Isten tehetséggel, legalább fogja be a száját és üljön meg a seggén. A jól helyezkedő nagy öregek, sokszor évtizedekre állják el egy-egy tudományterületen a karrier útját. Mivel azonban a kellő pillanatban képesek skót szoknyát ölteni, a vezetés szemében értékesebb embereknek számítanak. Arról nem is beszélve, hogy aki nekem nyal, az nyalhat másnak is, jobb őt nem az ellenségeim között tudni, gondolhatja a méltóságos főrektor úr. Tehát alkalmazkodás és a kilengések lenyesegetése jellemzi a rendszert. Nameg persze a fontos emberek megdoktorítása, kisebb-nagyobb előnyökért cserébe.

Politikuskeltető, szociális jelleggel

Talán feltűnhet, hogy egy aprócska csoportot kihagytunk az egyetemi életből. Így van, a diákokat. Akiknek a vezetői felmérték, hogy a jó hökös nagyon ugrál és nagyon nem csinál semmit. Szépen megköti a háttéralkukat, lenyúlogatja a kasszát, elintézget egy-két vizsgát kikapósabb diáklányoknak, fontos emberek gyerekeinek. Vajh kell-e azon csodálkozni, hogy a „legtehetségesebb” politikusaink közül nem egy kezdte hökösként?

Mindez szerintem szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy nálunk az egyetemi-főiskolai oktatás, mindenkinek ingyenesen, szociális alapon járó áldás, sőt malaszt,  mint ahogy az egészségügy is vagy a kedvezményes tömegközlekedés. Egyszerűen fogalmazva: örüljön a paraszt, hogy megkapja amit megkap, ne reklamáljon, mi állami hivatal vagyunk. Na. Mi az hogy még kívánságai vannak?

Elszámoltatás

Ennek a betegségnek a gyógyszerét angolul úgy hívják: accountability, magyarul talán elszámoltathatóság lenne, de ezt a szót nálunk Keller és Dubai Gyula úgy elkoptatták, hogy fel se merül, milyen jó is lenne, ha tényleg bevezetnék. Volt nekem egy élményem, amit már leírtam itt a blogon. https://raerunk.blogrepublik.eu/2012/01/10/kisbolygok_es_telefonok/

A tandíjnak tehát az az előnye, hogy teljesen új helyzetbe helyezi a diákságot. A fizető vendég szerepébe, aki a pénzéért extrákat kérhet, és a szolgáltatónak mosolyogva kell azokat teljesíteni, ha még akar más vendéget is.

Nem csodaszer persze a tandíj, de bevezetése riasztó perspektíva nagyon sok helyen. Hát ki a fene akarna harminc évvel ezelőtti jegyzetből tanulni, egy olyan professzornál, aki pofára buktat? Amikor a pofára buktatás újabb százezrekbe kerül, pillanatok alatt kerülne egy diktafon, aztán a pofára buktatós vizsga kint lenne a youtube-on, panasz a dékánnál, és ha sokáig bevédi az ő régi cimboráját, azon veheti észre magát, hogy ugyanezt a tantárgyat máshol is oktatják, friss nemzetközi eredményekből fordított tankönyvből, mert egy normális prof, három ifjú doktorandusszal nekiállt fordítani. És egyszercsak elmaradoznak a diákok.

Ezt jelenleg kisebb veszélynek érzi egy-egy intézmény vezetése, mint azt, hogy kiesnek a pikszisből az aktuális pénzosztogató hullámnál. Az intézménynek ugyanis nem a diákból van pénze, hanem a Nemzeti Csigaszámlálási Programból. Meg kell csinálni a Regionális Integrált Csigaszedési Centrumot, ami aztán vagy jó valamire, vagy nem, ám csak így lehet tíz új laptopot venni, esetleg berendezni egy előadót. Hogy a világon senki nem akar csigát szedni ráadásul a környéken nem is nagyon van csiga? Sag schon, ahogy a művelt szingaléz fogalmazna.

Ez mind-mind megfordulna akkor, ha nem holmi számvevőszéki vagy Kehi vagy a fene tudja milyen ellenőrzéstől kellene csak tartani, hanem attól, hogy a diák nem jön be, és be lehet zárni.

Mellékhatás

A tandíj tehát jó, ám vannak mellékhatásai. Az elején említett skandináv rendszer, ahol mindenki hozzájuthat az első diplomájához, hatásosan tompítja a társadalmi egyenlőtlenségeket, ahogy a Véleményvezér is írja. Megítélésem szerint nálunk ezt a szerepét nem tudná betölteni, ugyanis az egyenlőtlenségek jóval lejjebb kezdődnek. Igaz azonban, hogy a tompítatlan tandíjrendszer a felsőoktatást a gazdagok, a kiváltságosok sportjává teszi, amelyből rengeteg olyan ember marad ki, akinek amúgy ott lenne a helye.

Hiba lenne azonban e körülmény miatt feláldozni az előnyeit és maradni annál, hogy a felsőoktatás állambácsi kegyelméből jár és állambácsi a hoffmanrózsai hagyományban kiteljesedő nihilt adja.

Mi a teendő?

Két dolgot kell megtenni, hogy nálunk is a hallgatói igényeket kiszolgáló, jó felsőoktatás legyen. Világossá kell tenni, hogy állami pénzen felsőoktatás az arra érdemeseknek és a támogatásra rászorulóknak jár. Ahelyett, hogy visszavágjuk az állami helyeket tíz százalékra, már rég ki kellett volna dolgozni azt a rendszert, amely a középiskolától kezdve figyelemmel kíséri és támogatja azokat a diákokat, akik „csak” tehetségükkel és szorgalmukkal tűnnek ki. Ott a régi szakkollégiumi rendszer, amely ezeknek a diákoknak a legfelső gyűjtőhelye volt, világhírű emberek tucatjait adva az országnak. Ha a teljes állami támogatást pályázat útján, kiváló tanulmányi eredmény mellett lehetne elnyerni, akkor a legszegényebb diákot is a pénzes megrendelő helyzetébe hoznánk aki nem kér alázatosan engedélyt, hogy felköthesse magát, mert negyven évvel ezelőtti géptani ismeretekből szigorlatozik, hanem egy szem pályázati esélyét arra az egyetemre igyekszik felhasználni ahol jó tananyagot kap.

Integráció

Szintén mérsékelni lehet a tandíj szociális igazságtalanságát a felsőoktatás jobb társadalmi integrációjával. Az egyetem-főiskola minél inkább integrált a társadalomba, annál inkább autonóm. Ez elsőre talán paradoxonnak tűnik, ám gondoljuk csak végig, hogy a kizárólag a minisztérium kasszájától függő intézmény kizárólag a minisztérium kedvében igyekszik járni. Amennyiben léte, oktatásának minősége másoknak is fontos, úgy ezeket a szereplőket is igyekszik majd megnyerni magának.

Ezért is lenne fontos, hogy a diplomákra a diákokon és az államon kívül más is költsön. Nem vagyunk abban a helyzetben, mint a fent említett skandináv ország, hogy a felsőoktatás a csapból folyjon. Miközben állandóan megy a sírás, hogy ne zárják be a Pusztaröttyentői Főiskolát, mert kistérségi szerep így, leszakadás úgy, senkiben nem merül fel a kérdés, hogy a kistérségek hány ember oktatásába szállnak be? A városi önkormányzat mivel támogatja a presztízsét emelő iskolát? Tandíjas rendszerben elképzelhető lenne, hogy az önkormányzatok – akár tanulmányi szerződéssel – tanulmányaik kifizetése útján gondoskodjanak saját intézményeik értelmiségi-utánpótlásáról.

A magánszektort-versenyszférát is lehet ösztönözni arra, hogy fizessen az általa foglalkoztatott diplomásokért. Jogszabályi környezet dolga lenne, hogy milyen kedvezményeket kap ezért társasági adóból, iparűzési adóból, miegymásból. Nyugaton (és a Távol-Keleten) bevett szokás, hogy a nagyvállalat gondoskodik lojális alkalmazottakról, akik neki köszönhetik karrierjüket. Nálunk ezzel szemben most az dívik, hogy megy a nyafogás, hogy „semmit sem tudnak a diplomások”. Miért, megmondták nekik, mit kell megtanulni? Esetleg nyári szórólap-osztogatás vagy fagylaltárusítás helyett volt cég, amelyik nem sajnált havi százast arra, hogy felfogadjon egy-egy gyakornokot? Miért is tenné, az államnak úgy tűnik nem fontos a majdani diplomások integrálása a munkaerőpiacba. Ezzel ugyanis egy laptopot sem lehet kiosztani.

Aztán ott vannak az állami nagy intézmények és rendszerek. Van pénzügyőrségi ösztöndíjas? A NAV által beszedett bírságok X százalékát vajon nem lehetne kötelezően arra költeni, hogy az ország gazdasági szakjain már elsőéves koruktól kezdve diákok sora tudja: a diploma után nem kell paráznia, hanem hadnagyként kezdhet az X megyei NAV nyomozóigazgatóságnál? Az ösztöndíj megtartása érdekében vajon nem fog ráfeküdni a vizsgálatok lefolytatásához szükséges szakismeretekre? Vajon nem az ÁFA-csalás, és üldözésének metodikája lesz a szakdolgozati témája? Nem fog már (esetleg valamilyen iskolai kadét-rangot viselve) nyári munkában segíteni az ügyhátralék ledolgozásában? Ennél könnyebben nemigen lehet jó nyomozóhoz jutni. De végig lehet ezt mondani MÁV-val és közlekedésmérnökkel, vagy bányakapitánysággal és bányamérnökkel.

Végül, ott van az a jelenleg sajnos nem túl széles réteg, akinek saját családi erőforrásai lehetővé teszik, hogy részben vagy egészben maguk finanszírozzák a gyerek vagy gyerekek tanulmányait. Kapnak ők ezért kedvezményt? Kamatmentes hitelt? Van az állam részéről bármi, ami segít eldönteni a Suzuki helyett Opelt vegyünk vagy a gyereknek szálljunk be a főiskolájába-dilemmát?

A szokásos jogalkotási mulasztás

A megoldás tehát az lenne, ha a felső (és alsóbb-) oktatás társadalmi-gazdasági integrációját szolgáló, átgondolt jogszabályokat kellene írni.Ehhez képest a monstruózus új Ptk. tervezetben nincs benne a tanulmányi szerződés. A jogalkotó pedig egyszer és mindenkorra leírhatná, miben lehet korlátozni a diákot és miben nem, melyek az előre kalkulálható következményei annak, ha a diák meglép, segít-e esetleg az állam a fizetéséből is akár letiltani a törlesztést.

Kellene egy olyan törvény, akár a felsőoktatási törvény keretein belül, amely meghatározza, milyen kedvezményekben, ösztönzésben részesül az, aki a jövő generációba fekteti a pénzt. Hogy miért nem lesz ilyen? Azért mert ez visszahozna egy rég elfeledett dolgot: az egyetemi autonómiát. Azt a jelenséget, amikor a rektor, a dékán tudná, hogy elszámolnivalója van a saját hallgatóival, a környező települések önkormányzataival, állami és magán cégekkel, pénzüket áldozó, a családot adósságba verő szülőkkel, szegény sorból jött gyerekekkel, és csak utánuk a hülye minisztériummal. Na ezért nem lesz az egészből semmi. Sajnos.

Ez lesz az az írás, ahol megvédem Matolcsyt és hitet teszek a világűr mellett.

A szórakozott professzor

Meggyőződésem, hogy minden egyetemnek szüksége van legalább karonként egy faksznis, mindenki által hülyének nézett, lila ködbe burkolózó professzorra. Akármit is csinál az egyetem, tevékenysége jó részében a diákoknak minden addiginál magasabb szintű törzsanyagot kell megtanulniuk és vajmi kevés idő, energia és személyzet marad arra, hogy a nagyon magasan képzett tudománytechnikusból értelmiségit faragjon.

Ezt a folyamatot tudja katalizálni a legfelső emelet legszélső folyosójának legutolsó irodájában kuksoló hippi, aki egy-két alternatív tárgyat oktat és akiről ki szokott derülni, hogy több tudományág legújabb fejleményeivel tisztában van, olyan szerzőket olvasott el, akikről a karrierjét építő többi professzor lemaradt, ismer mindenféle alternatív elméletet. Neki elnézik vagy inkább eltűrik, hogy előadásain ahol nem kampányol intézetvezetői kinevezés vagy más poszt elnyerése mellett, időnként elvész a lila ködben és nemzetközi pénzügyek helyett elkezd az Egészről vagy az ember természetéről előadni.

A kétbalkezes könyvelő

Nem szabad rá többet bízni, de sine qua non feltétele az ő megléte minden jobb egyetemen. Talán már kitalálták: Matolcsy Györgyöt a habókos professzor szerepében tudnám elképzelni. Hogy pénzügyminiszter? Tragédia. Nem operatív vezető, nem látja át saját embereinek viszonyait, intrikáit. Nem csökönyös alak aki „nem enged át” dolgokat. Nem piros filctollal sorokat kihúzó könyvelő. Nem. Ő egy habókos professzor.

Jó hogy van, és nem jó ott van, ahol van. Kiváló helye lenne valami kutatóintézetben, ha lenne egy olyan vezetője, parancsnoka, akiben megvan az a politikusi nagyság, hogy érdekelje: mi van azután, hogy legyőzte az ellenséget. Aki megkérdezi, hogy professzor úr, azt értem, hogy győzött Napóleon, de miért akart új törvénykönyveket írni? Miért küldött Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella hajókat a végtelen víz másik oldalára? Mit kutatnak most a németek? Mi lesz a következő automobil, repülőgép, mobiltelefon? Mi az a Higgs-bozon? Mi tudunk Higgs-bozont csinálni, professzor úr? És venni? És az jó lenne nekünk?

Bizony, Matolcsy tragédiája nem is igazán az övé, hanem azé, aki odatette. És persze az egész országé.

Ennyit Matolcsyról.

„To boldly go where no one has gone before”

Most pedig beszéljünk arról, talán egy kicsit matolcsysan, hogy miközben a magyar közélet túrja a magyar közéleti földet és lefele néz, hogy egyenesen menjen az eke, a világban történések vannak. Rákgyógyszereket fedeznek fel, exobolygókat találnak, az anyag olyan állapotait hozzák létre, amelyekről még 5-6 éve is csak elméleti spekulációk voltak. Feltalálják a hajlékony képernyőket, komolyan szóba kerül a tóriumos atomerőművek építése. Olyan műanyagbevonatokat találnak ki, amelyre a tengeri makk és egyéb rákfélék nem tudnak rácsimpaszkodni, napi több tíz tonna olajat megspórolva az óceánjárókon. A gyógyszereket lassan atomonként rakják össze. Laboratóriumi körülmények között, de több tíz kilogrammos tolóerejű (tudom, tudom nehogy valaki átváltsa newtonra) ionhajtóművek üzemelnek az eddigi néhány dekás nagyságrend helyett. Kvantumfizikai áttöréseket érnek el, egyelőre egészen kicsi léptékben de már a hagyományos fizika eszközeivel nem magyarázható teleportokkal. Forradalmasítják a 3D nyomtatást (erről szól a legutóbbi Matolcsy-recenzió)  és ezzel bárminek a gyártástechnológiáját.

Új áttörések, régi szerepek

A világ nagyjából hasonló dolgokat élt át a XX. század első felében. Válságok követték egymást, miközben a tudomány akkoriban még értelmezhetetlen áttöréseket ért el, amelyek alig húsz évvel később szó szerint robbanásszerű változásokat okoztak az emberiség sorsában.

Akkoriban Magyarországon a Monarchia utolsó évtizedében kiépült alap és közép oktatás működött, egyetemeinken nagy formátumú, magas társadalmi státuszú professzorok tanítottak, akik szerves részét képezték egy birodalom felső értelmiségének és kulcstényezői voltak hatalmának. Az egyetemi dékán méltóságos úr volt. Hasonló működött ekkoriban az ereje teljében levő Német Birodalom is, a Humboldt egyetem olyasféle Himalája volt a világ tudományában, mint az ezredforduló nagy amerikai egyetemei, a MIT, a Harvard, vagy a Johns Hopkins.

Hová lettek a tudósok, avagy Teller Ede hét napja

Az amerikai brain drain nem kis részben azért is lehetett sikeres, mert a két közép-európai birodalom összeomlásával hirtelen rengeteg professzor társadalmi státusa ingott meg és lett konkurenciája ügyesen politizáló ám gyengébb képességű kollégák személyében. A nyomorban, válságban létükért küzdő országok szinte kivetették magukból a kizárólag erős, hatalmas országokban létezhető színvonalú tudományos elitet.

Ma más a helyzet. A zuhanást sem onnan kezdtük, mint nyolcvan évvel korábban. A felsőoktatásunk és a hozzá tartozó kutatói háttér kiverekedte magát az olyan oktrojált idiotizmusokból mint a liszenkói genetika vagy mint a szocialista közgazdasági tanok vagy marxista történetírás. Ezután specializálta magát részterületekre és ott ért el kiváló eredményeket. Ezek lényegi különbségek akkor, ha Nobel-díj esélyekről beszélünk, de ugyanolyan könnyen elszívható agyakat jelentenek.

Van viszont itt helyben, Európai Unió néven olyan egység, amibe be lehet helyezkedni, amelyik akkor lesz igazi egység, ha kisebb tagállamai is a nagyok segítségével részt tudnak venni nagyhatalmi szerepében. Ez lehetséges, bármennyire is utópiának hangzik. Sőt, több helyen csinálják is, olyan tudományos vérkeringésbe kapcsolva a tudósaikat, ahol az alkoholizmuson és az emigráláson kívül nyílik más lehetőség is.

Nehogy lemaradjunk

Mindez nem változtat azon, hogy egyszer meg kell oldani az államadósságot, meg a szegénységet, meg a roma integrációt, de közben a világ halad. Az ember egyszer elmegy majd a távoli világűrbe és teleportál, gyógyítja majd a rákot. Mi lesz ebben Magyarország szerepe? Hol van az a politikus aki a holnapra ellopandó pénzen túl arra is tud gondolni, hogy a kutatóintézetek, egyetemek nem azért vannak, hogy legyen elég traktoros.

Egyszerű matek, bonyolult gátlások

Arról nem is beszélve, hogy a high tech minden gazdasági ágazat közül a legnagyobb hasznot tudja hajtani. Mondok egy példát. Magyarország jelenleg nem tagja az Európai Űrügynökségnek (ESA). Románia igen. Az ok: néhány milliárd forint az éves tagdíj. Megfelelő tudományos háttér esetén (Magyarországon ezt a Miskolci Egyetemen működő metallurgiai kutatások is egyedül kifutják, és még akkor a BME-re vagy az ELTE-TTK-ra be sem néztünk) a pénz nyolcvan százalékát vissza lehet pályázni, a világ egyik legmagasabb szintű tudományos minőségbiztosító rendszerén keresztül. (Itt a neuralgikus pont: nehéz ellopni). Ha a felpörgő kutatások eredményeként semmi mást, mint műholdakhoz való csavaralátéteket kezd gyártani egy hazai cég, egyszerűen ÁFA formájában befizeti a többit, ugyanis bármi, amit űreszközbe tesznek sokezerszeres pénzbe kerül a hétköznapi technológiához képest.

Azt hiszem nem bonyolult példa. Az alapkutatás egy évtizeden belül százszorosan térül meg. Nálunk alig van. És fogy. Eközben az egész kormányból csak annak a bolond Matolcsynak szívügye a dolog, miközben mindenki kórusban hülyézi. Pedig néha nem ártana rá figyelni. Ő a mi szórakozott professzorunk. Csak rossz helyen.