Szathmáry Zsigmondról egy hirdetésben olvastam először a müpa ajánlójában. Kiderült hogy orgonista, jónevű, jó templomokkal, jó koncertekkel és jó mindenfélével a háta mögött, így megvettem a 2900 forintos jegyet a koncertjére. Gyenge ötödház volt, dehát mit várjon az ember kedd délután. Mondjuk azt, hogy kerüljön fele ennyibe a jegy.

A műsorból jól látszott, hogy a papa biztosra ment, nem volt Liszt és Franck, hogy az orgonairodalom legnagyobb álommanóit említsük. Illetve Liszt volt, de szimfonikus költemény (Orfeusz) átírva.

Mi sem természetesebb, mint orgonakoncertet Bach prelúdium és fúgával kezdeni, ezúttal az esz-dúrral. Szathmáry ötvenéves rutinnal bíró német templomi orgonista, így nagyon jól tudja, hogy Bach műveinél az orgonista akkor jár el helyesen, ha nem áll a zene és a hallgatók közé. Így minden pózolás és manír nélkül szépen eljátszotta a művet, a többit pedig megtette Bach zsenije és a terem. Az első pár hang után a közönség java része úgy gondolhatta, hogy megérte a kedd délutáni jegyvásárlás.

Ellenpontként Szathmáry saját szerzeménye következett, hangszalagra és orgonára. A hangszalag rész az alighanem „Best of Tom&Jerry” hangeffekt szalag lehetett valamikor. A tökéletes Bach után senki sem haragudott a mű miatt, ehhez hozzátett, ahogy az előbb még fegyelmezett kántor módjára orgonáló ősz úriember kalimpáló tatává változott, és teljes beleéléssel nyomta, az ember szinte a hetvenes években volt, Opel Rekordok és Milde Sorte cigaretták között, világoskék garbóban, trapézban és teknőckeretben.

A szimpátia fennmaradt tehát, és kellett is a Dvorák-átirathoz, amely az Újvilág-szimfónia második és negyedik tétele volt. Nem tudtam, hogy az előadó átirata partitúraolvasás-gyakorlat lesz, vagy belenyúl a műbe. Belenyúlt. Az egésznek ettől lett egy kis filmaláfestő zene karaktere de végülis ki lehetett bírni. Azért jól jött a szünet.

A szünet után jött fenyegetően a Liszt mű, de kiderült, hogy a művész úr nem csak Bachot tudja jól előadni, az Orfeusz átirat sem okozott olyan fájdalmakat, mint általában Liszt orgonazenéje.

Muszorgszkij zseni volt és a művei jelentős része is zseniális, így volt ez az itt előadott Éj a kopár hegyen-átirattal is, mely kellően megtépte a romantikába belezsibbadt hallójáratokat.

Aztán vissza az origóhoz, újabb Bach mű, a c-moll passacaglia és fúga, szépen helyretéve mindent, amit az orgonán helyre kell tenni.

A koncert tehát jó volt, jó zeneválasztással, évtizedes rutin támogatta jó előadással. Ami a gondom, az az orgona maga. Nagyon jó hangszer, érdekes és egész jó kompromisszum a monumentális és a Bach-orgonák között. Ugyanakkor ez a kettős természete okozza talán azt, hogy eddigi általam hallott megszólalásain egyik orgonista sem tudta uralni, úgy sajátjaként játszani rajta, mint azt bizonyára Bach vagy Handel tette a kor orgonáin, vagy mondjuk ahogy talán Charles-Marie Widor játszott a Cavaillé-Coll hangszerén. Ez mindenképp levon a koncertélményből amely azonban így is kitűnő volt, még akkor is, ha semmi újat nem mondott. Hiszen Liszt orgonazenéje dagályos, a hetvenes években ugyanolyan kretén alter művészek voltak mint most, és Bach zenéjével, ha csak pillanatokra is, de ki lehet emelkedni az undok mindennapokból. Ez, kedd délutánra pedig több mint elegendő lecke a fáradt szellemi munkásnak.