Blogunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy „Válságok és közgazdászok” címmel Panamajack tudományos jelleggel ismeretterjesztett egy jóízűt, így aki azt elolvasta, remélhetőleg nem süllyed a matolcsysmo mocsarába, vagy nem akar elszabadult lézerjani módjára kenyérjegy-rendszert bevezetni a visszaélések megelőzésére. (mert nyilván tudja, hogy hamarosan árucsere-piac épülne ki, és a kenyérjegynek lenne szabadpiaci árfolyama)

Ugyanakkor bántóan kevés szó esik arról, hogy mi a göcsörtös, náthás, nádvágó stb. stb. az a kötvény, amelyből a mára már elfelejtett Globex-bukta után most a Quaestor-bukta is kifejlődni látszik. Nos a kötvény egy darab papír, igazán jelentéktelen dolog, az igazán lényeges dolgok mögötte vannak, erről írok most pár sort. Közgázt, pénzügyet végzettek vegyenek be valami lazító hatásút, mert felületes leszek és szakmaiatlan.

Kezdjük túránkat a bankban. A bankba az ember a pénzt betenni, vagy onnan kivenni szokta. A bank pedig igyekszik a pénzt fialtatni, megígéri, tutira, a betétesnek, hogy X időre Y százaléknyi betéti kamatot fizet és pénzét a vállalt időben (lejáratkor) kiveheti, illetve ha nem kötötte le, akkor bármikor kiveheti. A bankokra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, hogy ténylegesen mennyi készpénzt kell készen tartaniuk a betétesek kifizetésére, mennyi tőkéjüknek kell lennie, és úgy általában, hogyan kell fegyelmezett és felelős (prudens) módon működniük. Ha mégsem teszik, bizonyos összegig az állam fizet helyettük.

Ebből talán logikusan következik a kedves laikus olvasónak az is, hogy a bankbetétre adott kamat természetéből adódóan nem lesz túl magas, hiszen a bank nem vállalhat (itt) túl nagy kockázatokat, hiszen képesnek kell lennie arra, hogy a betéteseket, akik azért vitték a pénzt a bankba, hogy az ott biztonságban legyen, bármikor kifizetni.

Persze a bankok belemennek olyan bulikba, ahol lehet fogni jóval több pénzt, de az ott megkeresett pénz jelentős részét kell a kockázatok fedezésére, tartalékképzésre fordítani.

A vállalati kötvény, és azok piaca nem más, mint az a hely, ahol az állampolgár (cég, befektető, általános pénzügyi alany) közvetlenül akar kockázatot vállalni, abban a reményben, hogy több pénzt fog keresni, mint ha betette volna a pénzét a bankba.

A kötvény, mint neve mutatja, kötelezettségvállalás. A kötvény kibocsátója azt vállalja, hogy a kötvény vásárlójának X idő (mondjuk egy év) múlva a kötvényen szereplő vételárat (mondjuk száz forintot) vissza fogja adni és közben bizonyos időközönként (mondjuk havonta) bizonyos összeget (mondjuk egy forintot) fog küldeni a kedves vásárlónak. Ez utóbbit, amikor még papírdarab volt a kötvény, kis levágható szelvények, úgynevezett kuponok levagdosásával és beváltásával lehetett elérni, ezért a mai napig coupon rate a neve, de ennyire most nem megyünk bele.

Ha most a havi egy forintokat összeadjuk, akkor azt látjuk, hogy egy évre kerestünk 12 forintot a száz forintunkkal. Ezt még árnyalni kell azzal, hogy például a nyolc hónap múlva megkapandó egy forint az még nyolc hónapig nem a mi pénzünk, azzal addig az adós tud gazdálkodni vagyis nem mi. Ez alapján annak az ún. jelenértékével kell számolni, amibe most nem mennék bele, fogadjuk el, hogy ezután a hókuszpókusz után egy 12 forintnál kisebb összeg jön ki, mondjuk 8 forint 70 fillér, amely jövedelmet mi száz forintunk kockáztatásával vettünk meg.

És itt jön a lényeg, a kockázat.

Ma nehéz olyan bankot találni Európában, amely fizetne egy évre lekötött száz forintra nyolc forintot. Olyan kötvényekből, amelyek kibocsátói ígérnek ennyi pénzt, van sok. Miért ígérnek ennyi pénzt? Azért, mert olyan tevékenységre keresnek pénzt, amelyre normál banki körülmények között nem, vagy nem könnyen kapnának hitelt. Kockázatos technikai újításon dolgoznak, valamilyen csődtömeget vettek át, és gatyába akarják rázni, új irányba bővítenék üzletüket. Szoktak ők bankhitelt is felvenni, de csak a napi üzletmenet finanszírozására.

Az ideális állapot az lenne, hogy mi tudjuk, hogy be fog nekik jönni a dolog, vagy nem. De nem tudjuk. Kiváló professzorom, akitől ilyesmit tanultam, mindig azt mondta, hogy a jótündértől egy holnapi Wall Street Journal-t kérne.

Amikor tehát odaadunk száz forintot a Délkelet-Kazahsztáni Bányaművelő és Smaragdhasznosító Zrt-nek, akkor vállaljuk a kockázatot, hogy nem találnak egy darab smaragdot se a bányában, ha találnak ellopják, lemegy a smaragd világpiaci ára és nem fognak annyit keresni vele, hogy vissza tudják a kölcsönt adni, vagy holnapután a helyi kazah Simicska Lajos vagy Lázár János bekebelezi a bányát és közli, hogy az imperialista karvalytőkés rablókat, akik a kazah nép vérét szívják (ezek vagyunk mi) márpedig nem fizetik ki, viszont a pénzükből vett berendezésekkel, köszönik szépen, ezután is fognak smaragdot bányászni.

Magyarul lehet, hogy sem a havi kifizetést, sem pedig a végén a főösszeget nem látja viszont az, aki a kötvényt megvette. Bukik.

Persze a tőkepiac nem arról szól, hogy az emberek kockáztatnak a vakvilágba. Két dolgot is megtesznek. Az egyik, hogy a remélt nyolc forint hetven fillérjükből feláldoznak vagy hatvan-hetven fillért arra, hogy megkérdezzenek szakembereket, akik körmére néztek a kötvény kibocsátójának. Ezek a szakemberek aztán mondanak valamit, a korábbi kötvénykibocsátások története, a smaragd világpiaci árának alakulása, és a délkelet-kazah hegyekről készült geológiai szakvélemények alapján arról, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a dolog be fog jönni. Igen, ezek a gonosz Fitch, Moody’s, Standard&Poor’s és társaik, akik főállásban nem szegény volt komcsi országok vezetőinek csesztetésével vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy pénzért vállalati kötvényeket értékelnek.

Előfordulhat aztán, hogy a minősítő azt mondja, hogy az adott kötvény mögött olyan sok a kockázati tényező, hogy bármikor borulhat az üzlet. Ilyenkor hívják a kötvényt junk bondnak, bóvlikötvénynek. Felmerül a kérdés: miért vesznek az emberek bóvlikötvényt?

Ideális esetben azért, mert nemcsak azt vesznek. A pénzük jelentős részét olyan helyre teszik, ahol az biztosan kamatozni fog. A Daimler-Benz, vagy a Siemens kötvényei ugyan elég moderált hasznot hajtanak, ugyanakkor megvan az az előnyük, hogy ezek a cégek szinte nem is tudnak felborulni, tehát az odatett pénz (szinte) biztosan úgy és akkor fog visszajönni, ahogy a kibocsátó megígérte.

Ha az összes pénzünket ilyen eszközökbe tesszük, akkor viszont nem fogunk sokat keresni, ezért ezt a nagy bödön laktató és kalóriadús, ám ízetlen szárazbab-főzeléket fel kell dobni valamivel. Ez a valami, amint azt mindenki pontosan tudja, az oldalas, legyen az sült, vagy füstölt, tök mindegy.

A nagy tányér főzeléken, amely német és svájci államkötvényekből, Merci, VW kötvényekből, francia atomerőművek kötvényeiből áll, a füstölt oldalas a kazah bánya kötvénye, a magyar államkötvény, és a Quaestor-kötvény. Miért? Ezeket mindenki  kockázatosabbnak tartja, ezért a kibocsátóik kénytelenek többet ígérni azért, hogy valaki megvegye őket. Ha ügyesek vagyunk, akkor jóllakunk a főzelékkel (a pénzünk nagy része biztonságos helyről szolid hozamot ad) és még finomat is eszünk (a pénzünk kisebb része valami kockázatos befektetésből úgy jön ki, hogy szinte többet keresünk vele, mint a biztonságos helyen levő sok pénzzel)

Ha tehát ügyesek vagyunk, akkor bukta esetén is lesz egy tányér sótlan, ám laktató baffőzelékünk, akkor is, ha az oldalast elbuktuk.

A baj akkor következik be, a magyar mondást megfordítva, amikor az állampolgár azt hiszi, hogy a hús is bab. Fogja az összes pénzecskéjét, és beviszi egy olyan kötvény-kibocsátóhoz, akinél a profik nemhogy az oldalast keresik, hanem az oldalasra rászórt borsnak megfelelő mennyiségű pénzt tartanak. Tudják, hogy össze-vissza megy a befektetés, hogy előbb-utóbb bukta lesz. Az állampolgár meg nem tudja, mert hinni akar az öltönyös úrnak, hogy igenis, itt tényleg van 8 forint 70 fillér a száz forintjára, és nem kell aggódnia.

Ilyen persze mindenütt van, néha az egész világ babnak nézi a húst, az a különbség, hogy jobb helyeken nem akarnak utána ész nélkül államosítani. Nálunk meg igen. Azért, mert pont annyit értenek hozzá, mint Józsi bácsi, aki a pénzecskéjét bevitte az utazási irodába, és elhitte, hogy az majd jobban vigyáz rá, mint a bank. Talán aki idáig elolvasta, már sejti a véleményem. Nem a Józsi bácsit készülnek itt megvédeni, hanem azt a magyar alapjogot, amelyet még Simicska Lajos fogalmazott vagy tizenöt éve: itt mindenkinek jogában áll hülyének lenni. Kockázatmentesen.