A múltkorában szóltam pár keresetlen szót Venezueláról, az ő tragikus sorsáról, és arról, hogy milyen veszélyek leskelődnek Magyarországra, ha továbbmegy a chavezi úton.

Most párosunk másik tagjáról fogok mesélni, Panamáról, amely az átlag magyar szemszögéből még Venezuelánál is ismeretlenebb, titokzatosabb hely. Illetve hát a Panama név igencsak jól ismert és gyakran használatos, csak éppen kizárólag valamilyen előtaggal: ingatlan-, értékpapír-, stb. Esetleg Bokros Lajos diplomája kapcsán szokták emlegetni, kaján röhögés kíséretében. A nagyon műveltek azt is tudják, hogy létezik egy ilyen nevű ország (régi barátunk, Kurtz ezredes szerint ez olyan, mintha egy államot Tribuszériának vagy Tocsikföldének hívnának, höhöhö) ahol van egy csatorna, és valami ananászképű diktátor uralkodik. Továbbá az utóbbi időkben különféle gyanús (ex-)kormányközeli vállalkozókról derül ki, hogy közük van Panamában bejegyzett cégekhez.

Azt gondolná hát az ember, hogy egy ilyen Bissau-Guinea szintű, velejéig korrupt, harmadik világbeli koszfészek gazdaságának az elemzése nem kifejezetten vág a disztingvált Ráérünk Blog profiljába. Az ember nem is tévedhetne nagyobbat. Panama ugyanis kis túlzással Szingapúrhoz és Tajvanhoz fogható példa arra, hogy egy kicsi, szegény és szinte reménytelennek tűnő ország hogyan tudja a saját hajánál fogva kirántani magát a mocsárból. Ráadásul az ázsiai tigrisekhez képest jóval később kezdte a felzárkózást, konkrétan a 90-es évek elején, tehát gyakorlatilag Magyarországgal egy időben. Jelenlegi fejlettségi szintje is valahol Kelet-Európával van pariban (az panamai egy főre eső GDP nagyjából a románnal egyezik meg), viszont gazdaságstruktúrájában és növekedési dinamikájában jóval megelőzi azt. Mindezt jóval alacsonyabb szintről indulva. Nagyon tanulságos tehát megvizsgálnunk, hogyan lett sikertörténet egy sem említésre méltó természeti erőforrásokkal, sem ázsiai munkakultúrával, sem Nobel-díjas tudósokkal és NASDAQ-on jegyzett startupokkal nem rendelkező kis ország egy nem éppen fejlettségéről és politikai stabilitásáról híres régióban. Természetesen a csatornának sok köze van ehhez, de önmagában nem lett volna elég. A szerencsés geopolitikai elhelyezkedés szükséges, de nem elégséges feltétel.

Azért persze ha Panamáról beszélünk, a csatorna kikerülhetetlen (a szó szoros értelmében is), hiszen maga az ország is ennek köszönheti létrejöttét. Kevesen tudják, de a panamai-földhíd a spanyol világbirodalom XIX. századi felbomlásától egészen a XX. század elejéig Kolumbia egyik különösen elmaradott tartománya volt, annak ellenére, hogy a 17-dik században itt haladt át a spanyol konkvisztádorok által Peruból zsákmányolt arany jelentős része. De a birodalmi Panama gazdagságából ekkorra már nem sok minden maradt, így a helyi lakosság nagy lelkesedéssel üdvözölte a Szuezi-csatornát megépítő francia Ferdinand Lesseps tervét egy az Atlanti- és Csendes-Óceánt összekötő hajózható csatorna létrehozásáról a földhídon át. A franciák azonban nemcsak hogy kudarcot vallottak a Szuezhez képest nagyságrendekkel nehezebb terepen (lapos sivatag helyett sűrű dzsungellel borított hegyvidék, kígyókkal, trópusi betegségekkel, árvizekkel és földcsuszamlással), hanem kirobbantották a XIX. század egyik legnagyobb pénzügyi botrányát, amely Panama nevét máig a korrupcióval tette szinonímmá. A XX. század legelején azonban Theodore Roosewelt elnöksége alatt az Amerikai Egyesült Államok elkezdett valódi nagyhatalomként viselkedni, és birodalmi terjeszkedésbe kezdett (többek között Csendes-óceáni gyarmatok megszerzésével). Ehhez nagy szüksége lett volna a két világóceánt összekötő csatornára, így a Nicaragua-csatorna tervének elvetése után (amely ugye mostanában ismét felbukkant kínai részről) tárgyalni kezdett a kolumbiai kormánnyal a francia csatornaépítési koncesszió átvételéről. Az amerikai igényeket azonban a kolumbiaiak túlzónak találták (konkrétan a csatorna és környéke fölötti teljes szuverenitást követeltek), és a tárgyalások zátonyra futottak. Ez nyilván nem tetszett a panamaiaknak, akik a csatornában látták az egyetlen esélyt arra, hogy kitörjenek a Kolumbián belül élvezett „vidéki posvány” státusból, és lázongani kezdtek. Az amerikaiak természetesen több mint készségesnek bizonyultak a tartomány függetlenségét célul kitűző szeparatisták támogatásában, és így végül 1903 novemberében kikiáltották a Panamai Köztársaságot.

A kolumbiai hadsereg egy kisebb helyőrséggel rendelkezett Panamavárosban, amivel a lázadók meglehetősen rejtői módon „bántak el”: az új kormány vezére egyszerűen besétált a laktanyába egy aktatáskával, amelyben 60 ezer (akkori értékű) USA dollár lapult. Azt letette a parancsnok elé, és gratulált a független Panama fegyveres erőinek főparancsnokává való kinevezéséhez. Amennyiben nem fogadná el ezt a megtiszteltetést, természetesen pár éven belül fogolycserével szabadulhat. A derék kolumbiai tiszt pár perc gondolkodás után felesküdött a panamai zászlóra. A bogotai kormány persze tombolt, és azonnal hadihajókat indított útnak a szárazföldi úton gyakorlatilag megközelíthetetlen tartomány megrendszabályozására, amelyeket azonban rövid úton visszafordított az amerikaiak tengeri blokádja. Megszületett hát az új állam, amely kormányának nevében (de a felhatalmazása és tudta nélkül!) egy a Lesseps-féle csatornán dolgozott francia mérnök, bizonyos Bunau-Varilla aláírta az Egyesült Államokkal az új csatorna megépítéséről szóló egyezményt. Az csatorna építése 1904-ben kezdődött és tíz évig tartott – ez az akkori világ messze legnagyobb szabású, legdrágább és legambiciózusabb beruházása volt, amely nem csak jelentős technológiai újítások kifejlesztését eredményezte, de például a malária és a sárgaláz kórokozójának és terjedési módjának a felfedezését is! Az építkezés lebonyolításához a helyi munkaerő nem volt elegendő, így az amerikaiak nagy tömegben hoztak kínai, jamaicai és egyéb fekete karibi munkásokat is, ezzel teljesen átalakítva az ország addig tipikusan közép-amerikai (indián-mesztic-spanyol) etnikai összetételét. Panama igazi multikulturális olvasztótégellyé vált.

Az első világháború kitörésének évében átadott csatorna azonban nem hozta meg a panamaiak számára a remélt prosperitást. Az úgynevezett Csatornaövezet (Panama Canal Zone) gyakorlatilag területenkívüliséget élvezett, az Egyesült Államok kormányának szuverenitása és hadseregének ellenőrzése alatt (a Csatornaövezetben született például John McCain szenátor, aki ezzel együtt simán indulhatott az elnökválasztáson). Panamai állampolgár be sem tehette a lábát különleges engedély nélkül, és a csatorna bevételeiből is vajmi kevés jutott a panamai államnak. Amely hamar rá kellett hogy jöjjön, hogy a „függetlenség” az ő esetükben gyakorlatilag amerikai protektorátusi (kvázi-gyarmati) státust jelent, és vécére sem nagyon mehetnek a gringók engedélye nélkül. A feszültségek a 60-as évektől kezdtek igazán kiéleződni, amikor Panama, sok más latin-amerikai országhoz hasonlóan, a hagyományos fehér elit uralmát megtörve egy populista katonai diktátor, Omar Torrijos vezetése alá került. Torrijos jó viszonyt ápolt Kubával és a latin-amerikai baloldallal, földosztást kezdeményezett és népjóléti intézkedéseinek hála meglehetősen népszerű is volt. Hugo Chávezzel ellentétben azonban nem akart szocializmust bevezetni, nem korlátozta sem a magángazdaságot, sem a külföldi tőkebefektetéseket. Sőt, az ő kormányzása alatt alakították ki svájci mintára a panamai bankrendszert, amely az országot a nemzetközi pénzmosás és adóelkerülés egyik kedvelt helyszínévé tette. Torrijos életcéljává tette a Csatorna visszaszerzését, és hosszú évek tárgylásai, helyezkedése és fenyegetőzése (például a csatorna felrobbantásával) után 1977-ben aláírta Jimmy Carterrel az új Csatorna-szerződést, amely egyrészt jóval nagyobb részt biztosított Panamának az üzemeltetés profitjából, másrészt kimondta, hogy az évezred végére a csatorna teljes egészében panamai tulajdonba és irányítás alá kerül. Cserébe Panama vállalta, hogy a csatorna „semlegességét” továbbra is az Egyesült Államok garantálja. Néhány évvel később Omar Torrijos meghalt egy máig tisztázatlan repülőgép-balesetben (egyesek szerint a CIA keze volt a dologban), és utódja Manuel Noriega tábornok lett.

Az „ananászképű” Noriega a néhai Torrijos bizalmasa volt, ezen kívül a CIA fizetett ügynöke. Az időközben Amerikában kormányra került republikánusok eleinte örültek a panamai fordulatnak, és Noriegát fontos szövetségesnek tekintették az újra kiéleződött hidegháború közép-amerikai hadszínterén, különösen a nicaraguai sandinisták ellen. A jó viszony azonban nem tartott sokáig. Torrijos „puha” diktatúrájához képest Noriega sokkal brutálisabb elnyomást alkalmazott, beleértve ellenzéki aktivisták meggyilkolását, ártatlan emberek „eltüntetését”, sőt a névleg szabad választások győztesének nyilvános megveretését is. Rendszere hírhedten korrupt volt, és Panamát egy idő után a kolumbiai kartellek első számú pénzmosó- és tranzitországává tette, ahol a drogbárók teljes biztonságban és kvázi az állam védelme alatt üzletelhettek. Amikor az amerikaiak megpróbáltak diplomáciai nyomást gyakorolni, csak még jobban elmérgesedett a helyzet, és a 80-as évek vége felé a panamai hadsereg már a Csatornaövezetben állomásozó és dolgozó amerikai katonai és civil alkalmazottakat kezdte komolyan fenyegetni. Végül 1989 december 20-án megindult „Igaz Ügy Hadművelet” (Operation Just Cause) néven az invázió, ami Vietnam óta a legnagyobb USA által kezdeményezett katonai beavatkozás volt. Az amerikai hadsereg természetesen néhány nap alatt elsöpörte a Panamai Védelmi Erők ellenállását, és a vatikáni követségre menekült Noriegát is sikerült később elfogni. A heves harcok romba döntötték Panamaváros egy részét, és a civil áldozatok számát legalább 2000 főre becslik. Amerikai támogatással az előzőleg Noriega által erőszakkal érvénytelenített elnökválasztás győztese, az ellenzéki Guillermo Endara lett az új államfő. Panamába visszatért a demokrácia, de az ország egy traumatizált, gazdaságilag a padlóra került, félig anarchiába süllyedt csődtömeg lett, ahol a rendet és a kormány stabilitását megszálló idegen csapatok biztosították. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni…

Endara elnöksége nem lett sikeres, a hősies ellenálló nimbusza hamar szertefoszlott a gazdasági bajok és a nem túl kompetens kormányzati teljesítmény tükrében. A következő, 1994-es választáson Ernesto Perez Balladares nyert, aki a Torrijos-Noriega-féle Forradalmi Demokrata Párt (PRD) színeiben indult, és kormányzati szerepet vállalt mindkét diktátor alatt (mellesleg Magyarországon ugyanebben az évben győzött az MSZP Horn Gyulával). Balladares Amerikában tanult közgazdász volt, és elnöksége alatt radikális piacpárti reformokat vezetett be. Privatizálta a közszolgáltatások nagy részét, deregulációt vezetett be a munkaerőpiacon, csökkentette az adókat és az állami kiadásokat. Meglepő módon még Endaránál is USA-barátabb külpolitikát folytatott, és igen jó viszonyt alakított ki a Clinton-kormányzattal. Ugyan ő is belekeveredett pár csúnya korrupciós ügybe, de végül meglehetősen népszerű elnökként köszönt le (Panamában csak egy ciklusra lehet elnök valaki, és Balladares hiába szerette volna módosítani az alkotmányt, hogy újraindulhasson).

Balladares reformjai lerakták az alapjait annak a modern panamai gazdasági modellnek, amely gyakorlatilag 20 éve többé-kevésbé zavartalan folyamatossággal működik, hiába volt eddig minden egyes választás alkalmával kormányváltás (ebben például alapvetően különbözik a rendszerváltás utáni Magyarországtól). A panamai gazdaság alapvetően három pilléren nyugszik:

1, a Csatorna és az azt kiszolgáló infrastruktúra

A Panama-csatorna, amely az ezredforduló óta teljesen panamai kézben van, évi 2,5 milliárd dollár bevételt és csaknem 1 milliárd dollár profitot termel. Az üzemeltetését egy állami vállalat, a Panama Canal Authority végzi, ami a venezuelai PDVSA-val ellentétben teljesen autonóm, az állam egyáltalán nem szól bele az irányításába, és gyakorlatilag úgy működik, mintha egy magáncég lenne. Az adózott eredményét teljes egészében befizeti a költségvetésbe, ellenben a dologi és fejlesztési kiadásairól maga dönt. A csatornánál a fizetések világszínvonalúak, így a panamai mérnökök, tengerészek és munkások legjobbjai mennek oda dolgozni, valamint a világon mindenhonnan jönnek hozzájuk elismert szakemberek. Jellemző, hogy amióta az USA átadta az üzemeltetést Panamának, a csatorna teljesítménye, nyereségessége és biztonsága javult. De ez még nem minden: a csatorna köré egy olyan logisztikai és kereskedelmi infrastruktúra épült ki, amely a kis Panamát a világ egyik tengerhajózási nagyhatalmává teszik.

Ezek egyike a panamai nyílt hajóregiszter, vagy másnéven „flag of convenience”. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármilyen tulajdonú (nem hadi-) hajó hajózhat panamai zászló alatt, ami egyrészt azt jelenti, hogy az otthoni helyett a jóval kevésbé szigorú (bár egyre szigorodó) panamai előírásokat kell betartania, másrészt engedményt kap a csatorna-átkelésnél (ami nem kis összeg, egy panamax méretű hajó esetén az átkelési díj 200 ezer USD is lehet!). Ennek köszönhetően ma Panamának van a világ legnagyobb kereskedelmi flottája, és a hárommilliós kis ország az ENSZ tengerészeti szervezeténél az Egyesült Államokkal egyenrangú hatalomnak minősül. A másik fontos pillére a panamai kereskedelemnek a Colón Free Trade Zone, ami a csatorna atlanti kijáratánál található, és a világ (Hong Kong után) második legnagyobb vámmentes és szabadkereskedelmi övezete. Ennek, és az egyébként is alacsony vámoknak és adóknak köszönhetően, valamint annak, hogy Panama megalapítása óta 1:1 alapon az USD-hez kötötte a nemzeti valutáját (panamai balboa, de csak érme formájában létezik, papírpénzként a zöldhasút használják), Panama az egész karibi és közép-amerikai térség bevásárlóparadicsoma, a környéken található legnagyobb választékkal és legalacsonyabb árakkal (ebben is a zárt devizagazdálkodású, hiperinflációval és árúhiánnyal küzködő Venezuela szöges ellentéte). Még Braziliából is napi charterjáratokkal érkeznek a turisták eltölteni egy-egy hétvégét a mega-giga méretű (és persze heti hét napon át nyitva tartó) panamai bevásárlóközpontokban.

2, A pénzügyi szolgáltatások és a bankrendszer

Már említettem, hogy Panama még a 70-es években kiépített egy svájci típusú, anonim betétekre és abszolút banktitokra épülő rendszert, aminek segítségével a Kajmán-Szigetekhez hasonló offshore-paradicsom lett, mindenféle kétes adóelkerülési és pénzmosási ügyleteket is lehetővé téve. Természetesen az utóbbi években jócskán szigorodtak a számlanyitási feltételek és ugyanakkor különböző bilaterális egyezmények lehetővé tették a banktitok feloldását bűncselekmény gyanúja esetén. A panamai gazdaság fejlettsége ugyanis elérte azt a szintet, amikor már jobban megéri a „tiszta” üzleti hírnév, mint a szürke és fekete zónából való profitálás. Ezzel együtt Panamaváros manapság a régió pénzügyi központja, ahol a világ összes jelentős bankja nagy erőkkel képviselteti magát, és ahol többek között az igen könnyű hitellehetőségek hatalmas ingatlanfejlesztési bummot hoztak. A jó hír az, hogy a panamai bankrendszer a 2008-as válság idején is teljesen stabil maradt (köszönthetően többek között a meglepően szigorú tőkemegfelelési követelményeknek), és a gazdasági növekedés a recesszió legrosszabb évében (2009) sem ment 4 százalék alá. Nagyon fontos továbbá, hogy Panama üzleti környezete egész Latin-Amerikában a legnyitottabb és legglobalizáltabb, az egyik legjobban kiépített internet-hálózattal és minimális korlátozásokkal. Panamában még a fejlett világhoz képest is (nemhogy Latin-Amerikához!) nagyon könnyű céget alapítani, viszonylag egyszerű az adminisztráció és alacsonyak az adók és egyéb járulékok. Ehhez járul még egy kifejezetten vállalkozásbarát helyi kultúra: nyoma sincs a latin-amerikában igen népszerű tőke- és külföldi befektetésellenes populista politizálásnak (bár a szakszervezetekben erős a baloldali befolyás), gyakorlatilag mindenki állandóan vállalkozik és üzletel. Személyesen ismerek például jól menő ügyvédet, aki tehenészetet vásárolt hobbiból, vagy műszaki egyetemen tanító mérnököt, aki tervezett magának egy űrtechnológiájú grillsütőt, és hétvégenként lacikonyhát működtet a háza előtt. Vagy voltam olyan isten háta mögötti kis faluban, ahol karnevál idején az összes házban kiraktak a tornácra egy asztalt, és arról árultak saját készítésű fagylaltot, gyümölcsleveket, pecsenyét, stb. Az arra járó turistáknak, de egymásnak is. Mindez teljesen legális, adót nem kell utána fizetni (csak ha a jövedelmük átlép egy bizonyos összeghatárt), viszont van egészségügyi ellenőrzés. A korrupció létezik, és meglehetősen elterjedt is, de Magyarországgal ellentétben nem fojtja meg a vállalkozásokat, ugyanis a hivatalnokok csak levesznek némi sápot a profitból, valamint a saját üzleteik számára jóval lazábban értelmezik a szabályokat, de nem akarnak mindent maguk és a haverok alá gyűrni (hihetetlen, de igaz!). Van levegő. A másik oldalon az állam szerepe jóval kisebb, mint a nálunk megszokott. Létezik valamennyi szociális háló (nyugdíj, betegbiztosítás, ingyenes oktatás), de ennek mértéke és színvonala viszonylag korlátozott. Arra jó, hogy a szegények ne nyomorogjanak (legalábbis ne a Latin-Amerikában általános szinten), a gazdagabbaknak pedig minden a rendelkezésére áll világszínvonalon – pénzért. Egyébként illiberalizmus-fanok kedvéért megjegyzem, hogy mindez Szingapúrban is ugyanígy működik, sőt, a két ország gazdasági modellje sok tekintetben nagyon hasonlít (Panamát szokták is latin-amerikai Szingapúrként emlegetni) – viszont Panama elismerten demokratikus és liberális állam, szabad (és magántulajdonú) sajtóval és médiával és ötévenkénti kormányváltással.

Turizmus és mezőgazdaság

Panamának igen remek turisztikai adottságai vannak, a régióban központi fekvés, trópusi éghajlat, gyönyörű természet, a világ egyik legnagyobb biodiverzitása, dzsungelek, pálmafás tengerpartok, latin életérzés. Ennek ellenére a 90-es évekig alig volt turizmus, egyrészt az ország rossz híre miatt, másrészt a szomszédos Costa Rica sokkal ismertebb és népszerűbb volt. Azonban az ezredforduló után az ágazat igen gyorsan fellendült, és manapság a bevételei meghaladják a csatorna működtetéséből származó bevételeket. Ehhez több dologra is szükség volt: egyrészt ki kellett építeni a megfelelő infrastruktúrát: hoteleket, strandokat, utakat. Ezt is leginkább magánbefektetőkre bízták, az állam itt is megelégedett azzal, hogy vonzó keretfeltételeket teremtsen, például az új építésű ingatlanok 20 évig adómentességet élvezhettek. Elkezdték az ország külföldi népszerűsítését is, többek között olyan biztonságos, olcsó és kellemes helyként, ahol az amerikai nyugdíjasok letelepedhetnek. Erre létrehoztak egy külön programot, ami a Panamában letelepedni szándékozó külföldi nyugdíjasoknak különféle kedvezményeket biztosított, például gyógyszertámogatás (ez a helyi nyugdíjasoknak is jár), könnyített vízum és tartózkodási engedély, személyes ingóságok (autók is!) vámmentes behozatala. Ennek eredményeként mára Panama a világ egyik legjobb nyugdíjas-célpontjának számít. A rövidebb időre érkező turisták csalogatására olyan újításokat vezettek be, mint például ingyenes egészségbiztosítás minden az országban csak néhány hetet eltöltő külföldinek, felújították az UNESCO-világörökség részét képező panamai óvárost, és külön turista-rendőrséget hoztak létre a látogatók biztonságának szavatolására. Rengeteget ruháznak be továbbá öko-turizmus projektekbe, és külön vízumkategóriát vezettek be olyan befektetőknek, akik környezetvédelmi és újraerdősítési beruházásokat vállalnak a letelepedési engedélyért cserébe. Ami a mezőgazdaságot illeti, Panama komoly banán- és ananászexportőr, de ezen kívül a mezőgazdaság nagy része kisbirtokokon alapul és a helyi piacokra termel. Itt is teljesen piaci alapú minden, a külföldiek földtulajdonlása előtt sincs semmilyen adminisztratív akadály. Az utóbbi időben fellendülőben van az extra-luxus minőségű kávétermelés és a trópusi keményfa-ültetvények.

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy Panama egy ultraliberális, hiperglobalizált, kozmopolita szemétdomb, ahol semmit sem tudnak az irányított államkapitalizmus, a nemzeti köldöknézés és a sértett bezárkózás előnyeiről. Ezért kénytelenek voltak megelégedni átlag évi 8 százalékos GDP-növekedéssel az utóbbi 10 évben, és a munkanélküliség is csak 10%-ról 4%-ra ment le 2005 és 2013 között (a Világbank adatai). Ugyanebben az időszakban az egy főre jutó GDP 4600 Usd-ről 11000-re nőtt, és a szegények aránya a népességen belül 38,3%-ról 25,8%-ra csökkent (amivel Panama jobban teljesített a „szocialista” Venezuelánál). Az (egyébként növekvő) államadósság fizetésének a költsége az exportbevételek 15%-ról 5,7 százalékra csökkent. Panama államadóssága 2014-ben befektetésre ajánlott (vagyis nem bóvli) kategóriába került a nagy hitelminősítőknél. Akit bővebben érdekel, itt a világbanki link: http://data.worldbank.org/indicator/DT.TDS.DECT.EX.ZS/countries/PA?display=graph

Aki nem hiszi, járjon utána.