Kérdés, hogy van-e célja a március 15-i tüntetésnek, lesz-e olyan, hogy a tömeg elfoglalja Táncsics börtönét vagy a Landerer-nyomdát vagy ilyesmi. Nem lesz. Ezeket egyébként azért (is) szeretik hangsúlyozni a visszaemlékezésekben, mert ilyesmi nagyon ritkán történik. A tüntetés nem erre való, erre a forradalom való.

Hogy mire jó ez az egész és mit jelenthet itt a sikeres tüntetés, nehéz elmondani. Két történettel fogom illusztrálni.

Az első egy amerikai háborús film, amelynek a címére nem emlékszem, a második VH idején játszódik, egy kis csapat megy egy gátat felrobbantani. Természetesen a két legigazabb tag jut el a helyszínre, és a robbantás előtt el is búcsúznak egymástól, hogy akkor szevasz élet, mi is felrobbanunk a gát belsejében. Aztán a robbanás után kiderül, hogy még a plafon sem repedt meg a gát belsejében, némi nehézségek árán kijutnak. A nem robbantómester pasas megkérdi a robbantómestert, hogy mi volt ez. Mire a másik mondja, hogy nem kell itt nagyot robbantani, nézz csak oda a természet megteszi a többit…és végszóra a gát előbb megreped, majd kilyukad és végül átszakad.

Valami ilyesmi lehet a legtöbb, amit a tüntetés és úgy általában a tiltakozó mozgalom elérhet.

Meghátrálásra késztetheti egy részterületen a kormányt, és talán elveti a magját annak a szolidaritásnak, amely oly fájón hiányzik a magyar közgondolkodásból. Tüntettek itt már rendőrök, nővérek és még a fene tudja ki, de az mindig szűkkörű klubdélután maradt, amelyre bármikor rá lehetett mondani az orbáni „na és-t”.

A siker abban lesz mérhető, ha egy hónap múlva egy vidéki állomásfőnök leírja, hogy elege van az állomáson naponta tucatjával átrobogó, ócska, koszos, minimum negyedórát késő, ürességtől kongó ötvenéves vagonokból, és így meg így kellene jobban csinálni. Majd ezután azok, akiknek még a kezében-fejében megvan a lendület, beállnak az állomásfőnökök tiltakozása mögé, és úgy általában, befejezzük azt, hogy ha valaki felteszi a kezét, hogy helló kérem itt épp életveszélyt okoz a hülye állam, és csináljunk valamit, akkor az a kutyát sem érdekli.

Természetesen ez sem fog azonnal bekövetkezni. A tanármozgalom prototípus és annak sem a legtökéletesebb. De első élménynek jó lesz a demokráciával kapcsolatban.

A másik történet Mózesé, de lehetne Álmos vezéré is. Egyikük sem léphetett be az ígéret földjére.

A mai ellenzék sem léphet be. Ha ők maradnak, akkor vándorolunk tovább. Kádári alakok, egytől egyig. Annak a korszaknak a túlkoros képviselői, amelyik azt mondta, hogy magadnak megcsinálni bármit huncutság. Kis gazemberség.

Mindenhez kérj állami engedélyt, eszközt és majd az állam segít neked megcsinálni, sőt lehet mozdulnod se kell, mert majd az állam ad. Nem értesz te semmit, bölcsességed nem ér fel a Hivataléval.

Az összes „baloldali demokratikus ellenzéki” erőnek a fő baja az, hogy nem tudnak semmit mondani a választóknak. Igaz nem is akarnak. Azt akarják, hogy válasszuk meg őket és akkor ők majd jobban és okosabban csinálják, mint Orbán Viktor. Azt meg elfelejtik, hogy Orbánt azért választották a magyarok elsöprő, kétharmados támogatással miniszterelnöknek, már kétszer, mert végleg elegük lett a sok későkádári arcból, aki csak azt tudja nyammogni, hogy majd én izé, erópunijó, jó lesz.

Persze Orbánt sem kell félteni, ő kialakította magáról azt a bölcs vezér képet, akinél nem kell bölcsebb. Még maga a nagy Gyurcsány Ferenc sem. Ez az ellenzék fő baja. Van egy tökéletesen bölcs vezér, még mindig azzal kampányolnak, hogy tessék ezt a teljesen bevált és bölcs vezért leváltani a kedvünkért, akik majd bölcsebbek leszünk. Sok sikert.

Közben pár százezer ember, jellemzően fiatalok, akiknek valahogy csak nem akart összeállni, hogy lesz jó a bölcs vezér országában, lelépett, a bölcs vezér legnagyobb örömére. Az ellenzéke fogta magát, összecsomagolt, és kivándorolt, mondván, hogy akkor a bölcs vezér hívei egyék meg amit főztek, ők meg megcsinálják a privát rendszerváltásukat.

Nem véletlen az, hogy az ellenzéki pártok közül senki sem tudja megszólítani ezt a százezres nagyságrendű szavazótábort. Ők már az ígéret földjén vannak. Tudják, hogy ott is kőkemény munka, lemondás, áldozatok vannak. A végén viszont egy nagyjából olyan világ, amilyet magadnak teremteni akartál.

Ez a tétje és ez lehet az egyetlen célja a tüntetésnek. És a nagy kérdése. Összegyűlik-e az a kritikus tömeg, amely a politikát, a közéletet nem vallási kérdésként fogja fel, nem a bölcsebb vezért várja, naponta egy szál ágyékkötőben áldozva a szent pálmafa alatt.

Ha összegyűlik, akkor lassan, fájdalmasan, elindulhat a rendszerváltás. Az igazi. Ha nem, akkor a tüntetők jelentős része pár éven belül az ígéret földjére megy, egyedül, hátrahagyva a bolyongókat.