A budapesti értelmiségi diszkurzusban (értsd: sörözés közbeni világmegváltó politizálás) feltűnt a Jobbik, mint távoli mumus, ami már nem annyira távoli, és akár valami is lehet belőle. Ezzel együtt beindult a mítoszképződés, a Lendvai Ildikó irodájából kiosonó Vona Gáborról, orosz komisszárokról, a Jobbikhoz tömegesen beálló nagyon okos, külföldet járt emberekről, Simicskáról, miegymásról.

Ha ez már hozzám is eljut, aki a popkultúrától igyekszem az egészséges ötven parszeknyi távolságot megtartani, akkor érdemes vele pár szóban foglalkozni. Íme tehát a Ráérünk blog elemzése a Jobbik esélyeiről, 2017 kora nyarán.

Az aranyvécé-fázis

A magyar belpolitikai elemzéseket, immár 7 éve azzal kell kezdeni, hogy a Fidesz magabiztosan tartja kezében a hatalmat. Ha most vasárnap lennének a választások, csupán az lenne a kérdés, hogy lesz újra kétharmad, vagy nem lesz. Az intézményes keretek úgy vannak átalakítva,hogy a legfőbb ügyésztől a sintérig mindenki, akinek bebetonozva kell lenni, be van betonozva, akinek becsicskáztatva, az be van csicskáztatva. A külföldi partnerek immáron látványosan nem szeretik Orbánt, de stabilitását elismerik.

A mostani keretek között a Fidesz tehát megdönthetetlen. Ugyanakkor viszont a botrányok egyre pofátlanabbak, és a kormányzás hiánya egyre látványosabban jelentkezik. A levegő lassan telítődik feszültséggel. Ez a feszültség viszont teljesen bizonytalan, hogy mikor és milyen formában pattan ki. Nem lehet tudni, hogy a sok egyforma, és most teljes érdektelenséggel övezett lopásos hírek egyike fog dühöt kiváltani, valamilyen katasztrófa, amely a kormánynak lesz felróható (pl. emberek égnek benn a metróban) vagy mi lehet az ok. Az is lehet, hogy dühöngés lesz, rózsadombi villákban fellelt aranyvécékkel, de az is, hogy sima választási bukta jön. De, az is lehet, hogy nem lesz ilyen, és majd Orbán Viktor 2021 körül esedékes agyvérzése indítja be a folyamatot egy Lázár János vezette átmeneti kormánnyal és ugyanolyan átmenettel, mint amilyen 1989 volt.

A változás szele

A Jobbikkal foglalkozás tehát annak az érzésnek a kivetülése, hogy nagyon sok, a politikáról felületesen gondolkodó, inkább csak a maga szakterületén tájékozott értelmiségi a vidéki magyartanártól a minisztériumi alkalmazottig érzi, hogy valami történhet, mert a dolgok állása olyan. Igen, ez egy nagyon nehezen megfogható, pontatlan érzés, és ez ölt testet a Jobbik iránti növekvő érdeklődésben. Nyilván szerepe van ebben a hagyományos baloldal szánalmas haláltáncának, de a Jobbiknak akkoris óriási hír, hogy repedeznek az őket fogva tartó karantén falai.

Ezzel együtt, a Jobbiknak esélye akkor van, ha az Orbán-rendszer láthatóan, érezhetően meginog. De lássuk, hogy mi határozza meg ezeket az esélyeket.

Erősségek

Néppárt

Előszöris a Jobbik néppárti jellegű párt, és nincs közvetlen előzménye. Nem olyan, mint a százhetvenhetedik neo-szadesz. Van neki rendes tömegbázisa. Meg lehet mérni, hogy akkor amikor az emberek több mint fele nem válaszol a pártpreferenciáját firtató kérdésre, akkor is kétszámjegyű százalékaik vannak. Ezek a tömegek jellemzően a lecsúszástól félő, alsó-középosztálybeli kisegzisztenciákból állnak. Azokból az emberekből, akiknek – ha mást nem hát illúzióként – önálló egzisztenciájuk van, de ismerik Gizikét a körjegyzőségen, akit megaláztak azzal, hogy a 114 nettós közalkalmazotti állásából kitették, és visszafoglalkoztatták közmunkásként, kevesebb, mint fele pénzért.

Ez a tömeg nagy.(szerintem nagyobb, jóval nagyobb a mérhetőnél). A lecsúszástól való félelme egységes, és úgy érzi, hogy ettől Orbán nem védi meg, és természetesen keresi azt a pártot, amelyik viszont igen. A magyar vidék története a honfoglalás óta leírható úgy, hogy az állandó változások (tatár, török, osztrák, orosz stb.) miatt folyamatos a társadalom újrarendeződése, nyertesek és vesztesek vannak. Kisnemesség és zsíros parasztok kontra cselédek és zsellérek. Mindenki kapaszkodni akar, fel akar szállni a „középosztály, mi vagyunk valakik” vonatra és nem maradni a „Senkik” megállóhelyen, valahol Tiszalök és Ohat-Pusztakócs között félúton.

Az orbáni oligarchia gazdasági térfoglalása és a járásrendszeren uralkodó, a levegőt mindenki elől elszívó országgyűlési képviselők szűkítik a gazdasági érvényesülés terét a középosztály számára. (helló, Dózsa György…) Ezt jelenleg két dolog ellensúlyozza: a gazdasági növekedéssel együtt nagyobb mennyiségű pénz bepumpálása a lakossági zsebekbe (növekedési hitelből vett kocsik, CSOK) és az iszonyatosan agresszív kampány, amely próbálja azt a képzetet kelteni, hogy a középosztálynak nem az oligarcháktól és a kormány teljes inkompetenciájától (kórházak, oktatás…) kell félnie, hanem absztrakt külső ellenségektől, mint Brüsszel, Soros, vagy az országunkat egyébként messze elkerülni igyekvő bevándorlók.

A középosztály azonban többek között attól középosztály, hogy akármilyen szinten is, de gondolkozik saját státuszáról meg az országról, és a Jobbik sikeresen gyűjti maga köré az Orbánban vakó hívő kb másfélmillió ember mellett a másik, szemmel látható és mérhető tömeget, és közeledik a megszaladáshoz, amikor majd a tömegvonzás hoz embereket, akár a Fidesz táborából.

Az felemelt ellenfél

Erős a gyanúm, hogy a Fidesz politikacsinálói nem olvasták a Harry Pottert. Ha olvasták volna, akkor tudnák, hogy a totális elpusztítást kitűző nagy erő megütheti a bokáját. Voldemort nagyúr maga csinál egy kisfiúból hőst és ellenfelet, azáltal, hogy ellenségének nevezi.

A Jobbikkal is valami hasonló történik. Azáltal, hogy a Fidesz az összes ellenzéki erő közül csak vele foglalkozik komolyan. Ez dupla vagy semmi játék. Ha valaki bemegy a ringbe, akárhogy is meg van véve a bíró és minden pontozó, elfogadja, hogy adott esetben végig kell bokszolni 12 menetet és jöhet akkora pofon, amitől rászámolnak, sőt olyan is, amitől elveszti a meccset. Az ellenfél, legyen akármilyen kutyaütő, egy címmérkőzés részese és az már rangot ad. Ilyen rangot ad a Jobbiknak a Fidesz, bízva abban, hogy elég erős ahhoz, hogy megnyerje a meccset. De a Jobbik akkor is kihívó státuszt kapott.

Az egyszerűség

A stagnálásból lassú emelkedésbe forduló életszínvonal (már ahol…) ellenére Magyarország nagyon komoly gondokkal küzd. A Jobbiknak pedig – ahogy amerikai marketingesek mondanák – a DNS-ében van az, hogy a gondoknak rövid nevet adjon és egyszerű megoldásokat harsogjon bele a médiába, már amelyikhez persze hozzáfér.

Az egyszerű megoldások persze ritkán teljes megoldások, és az is lehet, hogy mondjuk a Momentum, tele okos, külföldet járt fiatallal, sokkal komplexebb, jobb programmal fog előállni. De a problémák olyanok, hogy azokra tényleg lehet már egyszavas, faék-egyszerűségű üzenetekkel válaszolni, főleg, hogy ezekről a területekről (oktatás, rendőrség, egészségügy, mezőgazdaság)a Fidesz kivonult, és kizárólag a külső „ellenségre” koncentrál. Persze ettől még nagyon komoly kommunikációs feladat ezekre a célterületekre lőni, értelmiségi, de mégis „jobbikos” arcokat felépíteni, de nem lehetetlen. Szakember és pénzkérdés. De, a Jobbik környékén bőven tűnhetnek fel szakemberek, tele a piac volt Fidesz-katonákkal, ahogy arról korábban már írtunk.

Összefoglalva: a Jobbiknak van esélye arra, hogy egyedüli nagypártként maradjon 2018 elejére, és arra, hogy sok választó befogja az orrát, és rájuk szavazzon. De miért kell orrot befogva rájuk szavazni?

A gyengék

A náci múlt

Vona Gábor, ha találkozna a jótündérrel, valószínű azt kérné, hogy maradjon meg a nemzeti-népi arculata, de valahogy vakarják le a Novák Elődöket és Toroczkai Lászlókat, hogy ne kelljen a Budaházys kérdésekre válaszolnia. Nyilván, magyar jobboldali pártnak egy csipetnyi rasszizmust, sovinizmust, irredentizmust szokás elnézni, de felvonuló Jugendet, solymosieszterezést, „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” pólókat nem.

De legalább ilyen nehéz bánni az ilyen közegben rendszeresen feltűnő ezoterikus közgazdászokkal, mindenféle áltudományos ámokfutóval, zsákvászonba öltözött, mosódió-használó földanyákkal és társaikkal.

Önmagában az arculatváltás nem volna nehéz dolog, kitaposott útja van a dolognak. Tanítják a megfelelő iskolában, hogy a nőknek szóló Marlborough cigiből hogy lett az arizonai naplementében bagózó cowboy cigije.

A nehézséget az okozza, hogy itt nagyon sok embertől megszabadulni, vagy épp megállapodni velük. Nagyon kemény politikai munka, amely már egy ideje jól láthatóan folyik, de sürgős, határidős a feladat. Érdekes módon itt is a Fidesz játszhat Vonáék kezére. Azzal, hogy az idióta szélső-szélsőjobbos ámokfutók bátorításával igyekeznek gyengíteni a Jobbikot, lehetőséget teremtenek a kontraszt megtalálására, és ezzel a Jobbik középre tolására. Olyan feladat ez, amelynek sikeres elvégzése akár választási győzelmet érhet.

Az orosz befolyás

Az oroszokkal kokettálásnak az a kellemetlen mellékhatása, hogy ma Magyarországon a bármire gyakorolt orosz befolyásról – érdemi elhárítási információ hiányában – nehéz pontos képet kapni. A Kágébéla-ügy jó indikátornak tűnik, és tudjuk azt is, hogy a széljobbról indult pártok Európa-szerte rengeteg orosz támogatást kaptak. Ha az ember követ pár zsibbasztó propaganda-oldalt, könnyen felfedezi ott a népszerű (szélső) jobbos panelek eredetét.

Ezzel Vonáéknak valamit kezdenie kell, mert bármilyen EU-s vagy más nemzetközi együttműködésnek nehéz úgy nekivágni, hogy az embereiknek kartonja van az összes jobb nyugati elhárításnál. Takarítómunka, de – miután a Fidesz módszeresen rugdosta ki az összes olyan elhárítót aki ki merte nyitni a száját – nem reménytelen, mert szakembert lehet találni.

A nemzetközi környezet

A jobbik karanténban van, és onnan nem is akarják – jelenleg – kiengedni. A Nyugat számára Orbán büdös, de használható partner, a rövid távú parancsokat teljesíti. Amíg nem indulnak be gyökeres átalakítások az Unióban, ez így is fog maradni. Más kérdés, hogy ha Macron kezdeti lendülete kitart, akkor az Unióban hamra jelentős átalakítások lesznek.

De – ahogy azt már korábban írtuk – a német ipari lobbi Orbánt tudja kezelni, és inkább nyugtalan lenne, ha eltávolításán gondolkodna bárki.

A Jobbik egyébként is egy sok szempontból kellemetlen párt, korai még velük a nyilvános kapcsolatfelvétel.

Eljöhet viszont az a pillanat, (a fentebb írt megingás) amikor viszont muszáj lesz. Mi fog ekkor történni? A megoldást megint nem kell feltalálni.

Nyugat-Európa nagy birodalmai a kelet-európai országok vezetéséről mindig pragmatikusan gondolkodtak. Ha Szent István vagy Vitéz Boleszláv felvette a keresztény hitet és tudott viselkedni, maradhatott.

Közelebbi példa Horthy Miklós, aki hihetően meg tudta ígérni, hogy lezárja a vörös- és fehérterrort, tárgyalóképes kormányt meneszt a béketárgyalásokra, megakadályoz egy pesti pogromot, nem fogja üldözni a mérsékelt balosokat (Bethlen-Peyer paktum) ezért elismerték és támogatták. De hasonló döntéseket hoztak Horvátország és fognak várhatóan hozni Szerbia esetében. Szimbolikus lépések után, ha gyakorlati szempontoknak megfelel egy párt, kormány vagy rendszer, a nemzetközi politikában szemet szoktak hunyni.

A Jobbik legfontosabb külpolitikai feladata ennek a szempontrendszernek a feltérképezése, aktív helyezkedés olyan környezetben, amikor hivatalos kapcsolatot alig tartanak velük. Eközben kell a nyilvános, szimpatizánsoknak szóló programot összehozni ezekkel a szempontokkal, hogy amikor Berlinben, Párizsban, Washingtonban vesznek egy nagy levegőt, és azt mondják, hogy „oké akkor nézzük meg ezeket” akkor megfelelő tárgyalási pozícióik legyenek.

Összefoglaló

A Jobbik elmozdulni látszik a szélsőjobbos holtpontról, és számos olyan folyamat zajlik, amely fordulhat úgy, hogy a Jobbikot segítse.

A Jobbik sikeréhez azonban az Orbán-rendszernek meg kell inognia, de még ez sem elegendő. Olyan belső és külső politikai munkát kell elvégezniük, amely rendkívül nehéz, számtalan hibalehetőséget hordoz magában. Ha viszont sikerül, akkor minden további nélkül megérdemlik a választási győzelmet, mert bizonyítják, hogy értenek a politizáláshoz.

Ez most még nem történt meg. Hogy 2018-ig meg fog-e történni? Nem tudom. Továbbra sem vagyunk jósok. Elég unalmas konklúzió egy ilyen hosszú cikkhez, borzasztó.

A cikkben szereplő történet jól illusztrálja, hogy mi is a probléma a Tajgetosz (a Magyar Idők szerzőjének üzenem, hogy ez bizony helyes így leírva) becenévvel illetett törvénnyel.

http://hvg.hu/elet/20170615_A_mi_esetunk_szamtalan_gyerekkel_megtortenik

Éppen azon dolgozunk, hogy a nagyobbik gyereket óvodába írassuk be. Annyit érdemes tudni, hogy kivártuk a kötelezően betartandó korhatár (trükkel hosszabított) legfelső küszöbét egyszerűen azért, mert volt arra lehetőségünk, hogy saját erőből megteremtsük számára azokat a körülményeket és közösséget, amit a korszerű pedagógiai elvek hirdetnek, illetve a feleségem óvoda- és iskolapszichológusként eléggé jó rálátással bír az okatatási intézmények mindennapjait illetően. Hát röviden: nincs tőle elragadtatva, és ez több száz gyerek és vagy féltucatnyi intézménnyel végzett munka során megszerzett tapasztalat eredménye, nem valami mostanában divatos kattanás.

A kölökről annyit érdemes tudni, hogy teljesen egészséges, de koránt sem átlagos gyerek, ami annyit jelent, hogy sok tekintetben koránál jóval fejlettebb – ilyenek pl. az intelligenciával kapcsolatba hozható képességek, illetve a fizikai tulajdonságok, úgy mint koordinációs képességek, meg hasonlók – más tekintetben meg teljesen átlagos. Eléggé érzékeny és nehezen megnyugtatható, illetve óriási a mozgásigénye. Az utóbbi pl. időnként az őt szemlélő hirtelen megőszüléséhez vezethet, mert az egy dolog, hogy állandóan futkározhatnékja van, de már két és fél éves korábban se volt gond neki felmászni egy fa tetejére, vagy egy két méteres kerítés sem igazán akadályozta a szabad mozgásban, azóta meg fejlődött. A bukfencezést pl. nem tanítani kellett neki, feltalálta. Én ezt soha nem erőltettem, csak engedtem. Sőt, nagyon sokáig nem mondtam el neki, hogy szikla- és hegymászó voltam, de úgy tűnik, ez nem ettől függ. Általában azok a gyerekek, akiknek jobbak a szellemi képességeik, mint az korukból következne, sok esetben mozgással késztetik a még részben fejletlen testüket az agy számára szükséges oxigén előállítására, tehát a jelenség nem éppen megmagyarázhatatlan. A lényeg, hogy a gyerek egyáltalán nem átlagos kihívás annak ellenére sem, hogy kutya baja. Mindenféle vizsgálatra elhurcoltuk, hogy akkor nem hiperaktív-e, esetleg UFO, vagy ilyesmi. Nem az. Keretekre van szüksége (néha inkább ketrec jut eszembe), ami nyilván az otthoni meg az intézményes körülmények között eltérőek. Nos, ez a jelenlegi oktatási rendszerben már okozhat gondokat, az óvoda, iskola választást pedig mindenképpen megnehezíti.

Volt szerencsék hasonló korú gyerekek rendszeres társaságát élvezni, amiből az derült ki, hogy egyszerűen a mai világban sokfélébbek a gyerekek, hiszen sokkal változatosabb körülmények között nőnek fel. Láthatóan vannak olyanok, akik a miénkhez teljesen hasonlóak, vagy éppen nagyon eltérőek, és vannak olyanok, akik valóban speciális nevelési igényűek.

Valahogyan figyelembe kéne venni azt, hogy ma már szerencsére egy szülő eldöntheti, hogy kendőben hordozza a gyereket, esetleg babakocsiban tolja, ad neki cumit, vagy éppen úgy gondolja, hogy az nem előnyös bizonyos szempontból. Állatkertbe cipeli rendszeresen, vagy éppen kézműves foglalkozásokra stb. Az eredmény is ennek megfelelően lesz valamilyen.

Jó esetben a szülő megpróbál minél szélesebb szeletet megmutatni a gyereknek már egészen kiskorában a világból, de gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy végül mindig arra súlyozódik a program, amire éppen a gyereknek és a szülőnek is igénye van. Ráadásul azért nem minden családnak egyformák az anyagi és más lehetőségei. A mi esetünkben volt, hogy minden hétvégén az állatkertbe mentünk, mert a sörényes hangyászt kellett meglátogatnunk, máskor meg a Pagony könyvesboltba kellett állandóan benézni egy órácskára, vagy éppen szerelni, fúrni, faragni. Az egyetlen szempont az volt, hogy nem tukmáljuk a gyerek fejébe a tudományt, mert egyébként is olyan mértékű a világ megismerésének vágya benne, hogy enciklopédiával kéne a hóna alatt járni az embernek, ha ki akarná azt elégíteni. Amire még rájöttünk, hogy nem nagyon van olyan, hogy életkornak megfelelő érdeklődés. Marha sokat nyüglődtem azon, hogy egy három évesnek hogyan lehet arra válaszolni, hogy milyen a földrengés, meg hogyan lesznek a hegyek, illetve mi az a földrész, vagy hogy van az, hogy a Föld nem lapos. Azt nem lehet mondani, hogy hát ehhez túl kicsi vagy, vagy valami ilyesmi. Szerencsére geológia meg földrajz témában is van elég könyv kéznél, meg hát az internet sokat segít. Ekkora gyereknek persze ezek teljesen elvont dolgok, hiába szemlélteted, magyrázod. Már nagyon lefáradtam attól, hogy hetek óta ez a téma, amikor egyszer sétáltunk vele kettesben, hosszú csend után, minden bevezetés nélkül megszólalt. Papa, a Föld gömbölyű, de csak messziről. Utána elkezdett a vulkánokról, láváról, hegyekről értekezni, mégpedig eléggé korrekt megközelítésben.

Az ilyen esetekből az ember számára néhány dolog világossá válik. Egy gyermek felnevelése, okítása mindig kísérlet, aminek késleltetve látjuk az erdményét. Az emberi elme valami egészen csodálatos módon működik. Raktároz, analizál, rendszerez, szelektál stb. és ha nem baszogatjuk a tulajdonosát, hanem egyszerűen támogatjuk, akkor is összerakja magában a tudásnak felfoghatatlan szintjeit. Nem kell különbb motiváció annál, mint hogy a világ baromira érdekes. Viszont rohadt nagy meló kiszolgálni egy rohamosan fejlődő neuron halmazt.

Az egyik gyerek négy évesen el tud olvasni egy csomó dolgot, a másik meg felsorolja neked Afrika ismertebb állatait, a harmadik meg alapműveleteket old meg. Kezdetben nagyon eltérő területeken, eltérő ütemben fejlődnek.

Amit azért fontos megemlíteni az a nyelv, ami a gondolkodás eszköze, tehát nem mindegy, hogy a gyerek milyen nyelvi környezetben cseperedik fel. Nyolcvan szóból álló készlettel lehetetlen kielégíteni a kiváncsiságát, tehát az a gyerek, aki ilyen környezetből kerül az oktatási rendszerbe valóban hátrányos helyzetből indul. Viszont az, hogy pontosan mikor tanul meg olvasni, vagy számolni már korántsem annyira fontos, mint amennyire a mai oktatási rendszerekben ez elvárt. Ahogyan az sem, hogy minden területen egyenletes teljesítményt nyújtson folyamatosan. Ha egyénenként más ütemben is, de képesek felszedni azt a szükséges tudást, amit egyébként elvárnak tőlük.

Természetesen itt vannak azok a gyerekek, akik soha nem fognak minden területen kiválló teljesítményt nyújtani, esetleg semelyiken sem, viszont ettől még számos területen kimagasló vagy bőven elegendő eredményt érhetnek el, de ami a legfontosabb, hogy tökéletesen tudnak integrálódni a társadalomba, boldog és sikeres felnőtt vállhat belőlük abban az esetben ha biztosítják számukra azt a lehetőséget, ami egyébként jog is egyben, a minőségi oktatáshoz való hozáférést.

Természetesen tökéletes oktatási rendszer még nyugaton sincs, nemhogy nálunk. Ami viszont van, az hatalmas tudás és ismeret ezen a területen. A XXI. Századra a pszichológia, pedagógia, szociológia és minden olyan tudományág, ami az oktatással összefügghet óriási tudást halmozott fel. Világviszonylatban is méltán elismert szakembereink vannak, és még mindig van jó pár eltökélt és tapasztalt pedagógus, akinek érdemes lenne hallgatni a szavára. Tehát ha az ideális oktatási rendszer egyelőre utópia is, azért még maga az idea nagyon szépen megfogalmazható, ahhoz meg lehet viszonyulni.

A törvény hibája tehát első sorban az, hogy a szakma egy része ki lett zárva a megalkotása körüli vitából, így éppen csak a körülmények reális ismerete és az arra vonatkozó megoldási javaslatok hiányoztak ahhoz, hogy használható legyen.
Hiába vannak benne olyan irányvonalak felvázolva, amikkel egyett lehet érteni, ha figyelmen kívül hagyja, hogy ehhez a gyógypedagógiai, fejlesztőpedagógiai és iskolapszichológiai szolgálatokat is a világűrbe kéne fejleszteni, mégpedig azonnal.

De talán a legfőbb probléma eléggé hasonló, mint a gyerekvállalásnál is. Egyszerűen az állam nem áll mögötted. Egy szimpla szüléshez vagy 60 könyvet kell elolvasnod a legaktuálisabb tudományos munkákból, de ehhez te nem kapsz útmutatást, minden információ és tudás partizán módra terjed félig megőrült szülők és néhány teljen dilis szakember jóvoltából.

Az óvoda, iskola választásnál már inkább száz fölötti a „kötelező” irodalom, de a hagyományos, állami rendszereken keresztül semmilyen információ nem jut el hozzád.

Oké, nekünk ez nem gond, bár azért eléggé fárasztó kimazsolázni a sok szar közül a gyémántot. De mi van azzal a szülővel, aki életében nem olvasott el 50 könyvet, vagy nem tudja felhívni a nevelési tanácsadó vezetőjét, mert véletlenül nem az ismerőse? Annak a gyereke a sors kezére van bízva.

Nagyon nem akartam pártpolitikát belevinni, de amíg a gyerekvállalás témája a családbarát kormányunk alatt annyira mainstream, hogy nekem kell magam szarul érezni, hogy CSAK kettő van, addig a gyereknevelés annyira underground tevékenység, hogy a chemtrail rajongók is nagyobb társadalmi és állami elfogadottságra számíthatnak.

Fontos még pár sorban megemlíteni a szülői felelősséget. Általánosan elterjedt érv, miszerint „mink is felnőttünk valahogy, oszt itt vagyunk”.
Hát ezt abban az országban, ahol a mentális betegségek és az alkoholizmus tekintetében is viszonylag komoly helyezéseket tudunk produkálni, az olvasási és szövegértési képességeink meg a béka seggét alulról súrolják, nem tudom érvként elfogadni. Frusztrált és elbaszott generációk követik egymást jó ideje. Egyrészről a gyereknevelés akkor is szülői feladat, ha ezt a korábbi generációk széles körben leszarták, vagy derékszíj használatra egyszerűsítették le. A tudomány jelenlegi nézetei szerint ez sokkal összetettebb annál, mint hogy a tenkitélyelvet alkalmazva egyszerűen elérjük, hogy a gyerek azt csinálja, amit szeretnénk. Ez a pedagógia gyakorlat most érik be igazán, amikor azt látjuk, hogy szinte egy teljes nép szótlanul hagyja egy kis fejsimogatásért cserébe, hogy az emberi lét legalsóbb szintjéig alázzákés pusztítsák.

Ha valaki nem fél attól, hogy a gyerekei boldogabak és sikeresebbek lesznek nála, akkor kénytelen tenni érte, mert jobb világ csak akkor lesz, ha igény van rá.

Kürti T.

Elöljáróban: ez a cikk két dolgot nem akar állítani:

1. nem akarom azt állítani, hogy a Nyugaton tapasztalható válságjelenségnek vége lenne
2. nem akarom azt állítani, hogy a londoni és párizsi eredményekből bármilyen direkt következtetés vonható le a közelgő magyar választások kimenetelére nézve

Nade mit állítok?

Azt állítom, hogy a nyugati liberális demokráciák hagyományai és intézményrendszere sokkal fontosabb szerepet játszik a jelen és a közeljövő történéseiben, mint azt sokan gondolják

„Nem értem a németeket”

Hangzott el egy barátom szájából, amikor a „migránsválság” kezdetén senki nem állt ki hősködni és kerítésezni, mint ahogy azt sok keletibb politikus tette. Ellenben az azóta eltelt időben jogszabályváltozások, szervezőmunka és a jó menedzsment oda vezetett, hogy a német közigazgatás elkezdett működő válaszokat adni a problémára. Hogy ezek a válaszok hosszú távon jók lesznek-e, nem tudom.

Jelen elemzés szempontjából a tanulság az, hogy senki sem tehette meg Németországban azt, hogy nem tartja be egyrészt a szolgálati utat, másrészt nem veti alá demokratikus vitának az elképzeléseit, mielőtt a szolgálati úton parancsokat kezdene osztogatni.

Egész egyszerűen, a nyugati demokráciákban nagyon szűk tere van az akcionizmusnak, a pódiumról hősködésnek, a kapkodásnak.

Checks and balances

Egész rendszerek vannak arra kitalálva, hogy a joguralom eszközeivel elébe menjenek annak, hogy valaki csak úgy elkezdje megvalósítani az elképzeléseit. A demokratikus kontroll (a választások, a parlamenti vita) mellett komoly intézményes, professzionális kontroll épült ki. Ezt a kontrollt látjuk működni akkor, amikor a német alkotmánybíróság elkaszál egy jogilag kérdéses új szabályt, vagy amikor az esküjét betartó New York-i rendőrfőnök közli az elnökkel, hogy ő elnöki parancsokat nem hajthat végre, neki ugyanis a felettese a New York-i polgármester.

Nyilván ezek a tényezők béklyóként hatnak akkor, ha az ellenség tankjai lassan lőtávolba érnek, de a nyugati demokrácia egyik alap felismerése az, hogy az ilyen szituációk elég ritkák, és az esetek 99%-ban jobb a szűrőkön átment megoldás.

Noha a Nyugat számtalan dologban meggyengült, ezek a demokratikus alapértékek és alapintézmények még mindig nagyon erősek, ezt tanulta meg Theresa May, aki a választás előtt két nappal arról beszélt, hogy ő emberi jogi garanciális szabályokat is hajlandó korlátozni azért, hogy hatékonyabban léphessen fel a terroristák ellen. Persze van ahol átmegy a Patriot Act, mint ahogy az az USA esetében megtörtént, de ott se azonnal és ott se véglegesen.

A populisták, és a szélvédő

A közelmúlt populistának nevezett irányzatai és vezetői ezt a leckét tanulták, illetve tanulják meg most. Sokan – főleg itt Magyarországon sokan – gondolták úgy, hogy bizonyos, populista szólamokat pengető politikai erők fellépése az ellustult nyugatiakat rá fogja venni arra, hogy egy csomó lassú formaságot eltörölve a határozottság útjára lépjenek, ehhez képest az újonnan fellépett populisták sorra buknak el. Miért van ez? Nem tudom, ez a blog továbbra is gondolkodással, nem pedig madárjóslással foglalkozik.

Azt be kell látnunk, hogy a fenti gondolat hangoztatóinak igaza van abban, hogy az utóbbi kb. másfél évtizedben hiánycikk volt nyugaton a határozott, karakteres politikus. Voltak persze Sárközyk és Obamák. De a gazdasági világválságra adott reakció főleg gazdasági természetű volt, és a legtöbb akut válságtünetet sikerült is kielégítő eredménnyel kezelni. Igenám, csak közben a társadalmi válságtünetek kisebb figyelmet kaptak.

Angliában ott maradt a magyar OEP-pel vetekedő problémahalmaz, az NHS. Ott voltak az évtizedek óta döglődő iparvidékek. Németország és Franciaország is küzd a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a muszlim bevándorlóik integrációjával.

Ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának

…tartotta a mondás fél évszázaddal ezelőtt, és valami hasonló jellemezte az európai politikát is, hiszen a válság kezelése elsősorban a gazdasági szereplők helyzetbe hozatalára irányult. Alighanem azzal az önáltató mögöttes felételezéssel, hogy a társadalmi problémák elegendő pénz jelenlétében megoldják magukat.

Ennek talán az az oka, hogy a jelenlegi politikusgeneráció gyerekkora, kevés kivétellel a hetvenes-nyolcvanas évekre esik, amikor a Nyugat épp felért a csúcsra, a világháborút követő „gazdasági csodák” után nyugodt, bizakodó jóléti társadalmak épültek ki. Teljesen természetes, ha valaki ebbe az Édenkertbe vágyik vissza. Csak éppen azt a léptékű gazdasági növekedést nem lehet most elvárni.

Nyilván a gazdaság előbb-utóbb (Németországban előbb, Franciaországban, Angliában meg majd valamikor) majd összekapja magát. Csakhogy nem lesznek újra gyárak, és bőségesen megfizetett, középfokú képzettséggel bíró tömegek, a társadalom szerkezete átalakul, és ez csak „rosszabb” lesz, ahogy egyre kevésbé a termelés, hanem a fejlesztés húzza az európai top gazdaságokat.

Előállt tehát az a helyzet, hogy a politikusnak kétfelé kell figyelni.

A keskeny út és a széles út

A bibliai példabeszédből tudjuk, hogy az üdvösséghez a keskeny, kanyargós, rögös út vezet. A széles utat, egy nemrég elém került elemzés (megosztottuk a Diétás Magyar Múzsa facebook oldalon, hogy lássa a nagyérdemű, miket olvasunk össze az ilyen posztok előtt) „phony populism” vagyis hamis populizmus néven nevezi.

Vagyis olyan erők fellépésének, ahol az elitellenes szólamokat az elit tagjai, az oxfordi diplomás politikus urak és hölgyek szólaltatják meg, olyan mondatokat megengedve, mint Theresa May fentebb idézett gondolatai. Látva az elit népszerűségének visszaesését, alkalmazzák a régi politikai alapszabályt: ha nem tudod megakadályozni, akkor állj az élére!

Kard által vész, ki kardot ragad

Igenám, csak ezek az urak és hölgyek megfeledkeznek az alapszabályáról, amelyet a Monty Python „Három farpofájú ember” jelenete dolgoz fel: ha valaki azt állítja, hogy neki három farpofája van, akkor eljön a pillanat, amikor le kell tolni a nadrágot, és meg kell mutani, hogy valóban, nekem három farpofám van. Különben mindenki szélhámosnak fog tartani. Nigel Farage és Theresa May, úgy tűnik nem idézték fel az angol kultúrának ezt a gyöngyszemét, mielőtt ámokfutásba kezdtek.

Vagyis egy jól hangzó szlogennel egy darabig lehet eredményeket elérni, de a fentebb kitárgyalt intézményrendszer arra kényszeríti a pozícióba került politikust, hogy terítse a lapjait, és mutassa be, hogy megoldási javaslata az összes kontrollmechanizmuson át fog menni. Ha nem megy át, annak bukás, de legalábbis jelentős meggyengülés a vége.

Egy fecske?

Tehát azt várhatjuk a Nyugattól, hogy még eltart egy ideig, amíg mindenütt színrelép a helyi Emmanuel Macron, aki a nép megszólítását és a karizmatikus fellépést – most úgy tűnik, hogy – alaposan megírt, és a társadalmi konszenzusra esélyes programmal tudja ötvözni.

Úgy tűnik, hogy az ellenkező vélekedéssek ellenére a nyugati demokráciák egészségesek, vagyis a ténylegesen kormányzási felhatalmazást kapó politikusoknak konszenzusokon, kompromisszumokon kell átverekedni magukat, illetve ezeket karizmatikus fellépéssel, okos időzítéssel kell elkerülniük.

Ez nagyon jó hír, mivel talán így elkerüljük, hogy „trigger happy” őrültek kezébe kerüljön a mi életünket is meghatározó nagyhatalmak irányítása.

A gond viszont az, hogy a folyamatnak valamelyest azért gyorsulnia kéne. Mert gyönyörű dolog a fontolva haladás, és innen, a NER-ből nézve szinte letaglózó nézni a polgári demokrácia nevű csodálatos gépezetet, de nagyon sok erő, autoriter államok, terrorcsoportok, és a közben változatlan meglévő társadalmi válságjelenségek jelentenek sürgető teendőt.

Persze lehet, hogy az aggodalom túlzó, és a szeptemberi német választásokat követően Európában gyökeres, és a megoldás irányába mutató reformok indulnak be. Csak közben a Fehér Ház Pepita Oféliája a kormánynál áll és gitározik, legutóbb például – valószínűleg egy brilliáns orosz provokációnak felülve – egymásnak ugrasztotta az Öböl-államokat.

Én azonban (kiváló szerzőtársammal, panamajack-kel szemben) optimista vagyok, mert innen Magyarországról nézve egy csoda már történt, ahogy a nyugati demokráciák felvették az ütést, és nem fogtak padlót.

Mit jelent ez nekünk?

Továbbra sem foglalkozunk jóslással. Most úgy tűnik, hogy az EU alapító államai nem fognak változtatni hagyományaikon. Egy határozott vezetői garnitúra megjelenése nem jelent elrugaszkodást ettől a hagyománytól, elég Mitterandra, Kohl-ra vagy épp Helmut Schmidtre visszagondolni, de említhetnénk Margaret Thatchert is akár.

Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországot és az EU magállamait jelentősen eltérő szemléletű garnitúra vezetheti a közeljövőben, és ez a két szemlélet egymással inkompatibilis. Megjósolhatatlan, hogy együttműködésre leszünk kényszerítve, ki leszünk rúgva, vagy mi lesz ebből. De az, hogy a magyar és a Nyugat-Európai politika külön utakon jár, 1989 óta még soha nem látszott ennyire látványosan. És ez baj, mert én szeretnék Európában maradni.

Az Origó sportrovatától három ember ment el a héten, korábban még több. A mandiner kontroll alá vonásakor rögtön kettő, de nem kell jóstehetség ahhoz, hogy azt mondjuk, hogy valószínű két hónapon belül csak az aristo-szerű debilek maradnak majd ott.

A Fidesz mindent megtesz azért, hogy az iszonyatos pénzért vásárolt médiafölényt kidobja az ablakon.

A kismama esete a patkánnyal

Újságírókörökben ismert legenda (apám még azt is tudja, hogy melyik szerkesztőségben és ki volt az), hogy a jugoszlávok kegyetlenkedéseiről kellett minél durvább dolgokat írni, és ahogy az fáradt értelmiségieknél lenni szokott, egyre hülyébb dolgokat találtak ki, míg valaki be nem dobta: Tito emberei patkányt raknak a földre kötözött terhes nők hasára, arra egy bádogvödröt, elkezdik disznóperzselővel melegíteni, majd a patkány a nőn és a magzaton keresztül kirágja magát.

A legenda szerint az ötletet másnap simán lehozta a pártsajtó. Az tanulság az, hogy még a legsötétebb rákosista propagandának is szüksége van kreatív szakemberekre.

Kirúgási forgatókönyv

A G-nap után a magyar sajtótörténet egyik legcsúfosabb bukását Liszkay Gábor produkálta, a hörrtévétől elhozott intellektuális verőemberekkel. A Magyar Idők sehogy sem bírta átugrani a 10.000 példány/napot. Sehogy, semmilyen cikkel. Egyszerűen nem tudott minőségi embereket felvenni, mert a minőségi ember csömört kap az utasításoktól.

Azóta újabb és újabb médiumok bekebelezése zajlik nagyjából állandó forgatókönyvvel. Valaki bevásárolja magát, a normális újságírók előbb vagy utóbb felmondanak, a maradékot kirúgják, és hatodvonalbeli senkik írják-szerkesztik-mondják a pártmédiát, közvetlen utasítások alapján.

Persze, nem az utasítással van itt a gond, tudjuk, hogy a propaganda az propaganda. Csak épp az étteremben se a nyers mócsingot küldik ki, hanem előbb panírozzák és megsütik. A szöveget fésülni kell, kommunikációs stratégiába illeszteni, dramatizálni, ha kell, ez szakma, amihez művészi véna is kell. Minden jó újságíró egyben rossz író is, akik lelki üdvüket adnák egy kiadott regényért vagy novelláskötetért. Ha belepofáznak, ha meghúzzák a szöveget, kiveszik a fotót, azt nem tűri sokáig.

Parasztba jó lesz ez is?

Eleinte. Eleinte mennek ez a kőegyszerű üzenetek, csak hosszú távon ez a koszt csömört okoz a legprimitívebb fogyasztónál is. Főleg akkor, ha ráadásul kellő humánerőforrás híján nincs feldolgozva rendesen a híranyag. Egy két belsőssel küzdő sportrovat egy idő után lemarad. A piac pedig tele van szabadúszó újságíróval, csak idő kérdése, hogy valaki gründoljon valamit, mert ezek az emberek az újságíráson kívül máshoz nem értenek.

A helyzet jelenleg az, hogy a habonyista fehérzaj mindent elnyom. De a szakemberbázis ilyen ütemű égetése mellett, lavinaszerűen következhet be, hogy a „paraszt” vagyis a célközönség nem eszi meg a dióskalácsot.

A propaganda ugyanis szakma. Nagyon pontosan el kell találni azt a szintet, ahol a közönség még úgy érzi, hogy ő újságot olvas, tévét néz, érdekes amit lát, nem pedig közvetlenül van kötve az agymosó készülékre. Ezt lehet mérni, és a témák szintjén lehet is szabályozni. De ha megvan a téma, azt hírré, cikké, valóságsóvá kell alakítani. Droidokkal az nem fog menni.