Harminchat éves vagyok. A vesztes vagy elveszett generáció tagja.

Az előző vesztes generáció gyereke. A szüleim kb. negyvenévesek voltak a rendszerváltáskor. Jó állásuk volt, és kicsi gyerekeik. Az akkori magyar viszonyok között elérhető legmagasabb képzettségük és bő tizenöt éves szakmai tapasztalatuk. Bármilyen ország akkor működik jól, ha a hajó gépházában ilyen ember van sok. A rendszerváltás idején szép csendben kimaradtak a politikai elitből.

Ezeknek az embereknek a számossága és a minősége határozza meg, hogy milyen az ország. Orbán Krisztián emlékezetes, tíz évvel ezelőtti „Féltudású elit” cikke pont arra a problémára világított rá, hogy a szüleim generációjának életéből kimaradt a nemzetközi tapasztalat, a világra nyitottság, legfeljebb magánszorgalomból szerezhette azt meg. Ezért a féltudásúság és az ország nemzetközi versenyképtelensége.

Magyarország a XX. században többször „kikukázta” a 35-50 éves generációt. A forradalmak nem kedveznek ennek a rétegnek, az „újak” bizalmatlanok a régiekkel szemben.

Ma ez a réteg az X generáció, amely nálunk a Száznapos program, de legkésőbb Gyurcsány ámokfutása idején elfordult a politikától. Dolga volt. Pályakezdés, gyerekek. A magyar politikát uraló generáció 55-65 éves, a 35-45 éves réteg pedig nagyrészt berzenkedik a visszatéréstől.

Ugyanakkor, mivel ennek a generációnak már van féltenivalója, sokkal kevésbé hajlandó radikális lépésekre, mint az egyel fiatalabb, a magyar politikába a Momentum révén belépni készülő generáció. A hagyományos pártokban nem tudott feltűnni az új generáció. Az ellenzéki pártokban feltűnt pl. Mesterházy Attila, ami mindent elmond ezekről a pártokról. A kormánypárt pedig egyre inkább gerontokratikus alapokon működik, vagyis ott a 35-45 éves politikusok jellemzően fiatal, helyezkedéssel-könyökléssel elfoglalt apparatcsikok.

Az X generáció politikai súlyát csökkenti a tömeges kivándorlás is, mivel jellemzően a kisgyerekes harmincas családok szánják el magukat a nagy lépésre, mivel a szétvert oktatás és közegészségügy az egzisztenciális kilátástalansággal együtt számukra jelenti a legnagyobb kockázatot.

Vagyis, Magyarország politikai palettája a közeljövőben várhatóan el fog térni az EU többi részének politikai palettájától, jó kérdés, hogy miben lesz más azoknak az országoknak a politikai elitje, akik valószínűleg az EU gyökeres átalakítását (vagy bukását) le fogják vezényelni.

Ezért érdekes Franciaország, ahol viszont az X generáció közepén született Emmanuel Macron nyert választásokat. Át is adom a szót kiváló szerzőtársamnak, a szintén X generációs Panamajack-nek, a francia ügyek avatott ismerőjének:

Köszönöm.

Kezdjük azzal, hogy Macron elnöksége szerintem nem kivétel, hanem egy erősödő trend része. Nyugaton nagyjából most jött el az ideje annak, hogy az X-generáció átvegye a stafétabotot a nyugdíjba vonuló baby-boomerektől. Emmanuel Macronon kívül ebbe az új politikusgenerációba tartozik a kanadai miniszterelnök Justin Trudeau és az ír Leo Varadkar is. Erősen valószínű, hogy a közeli jövőben egyre több nyugati országban kerülnek az X-generáció tagjai vezető pozíciókba mind a politikában, mind a gazdaságban. És itt mutatkozik meg az egyik nagy különbség (a sok közül) Magyarország és a „szerencsésebb történelmi fejlődésű” helyek között, nevezetesen az, hogy Nyugaton a második világháború vége óta nem igazán volt „vesztes” vagy más szemszögből nézve „elveszett” generáció.

Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lettek volna egészen súlyos generációs ellentétek, elég csak arra gondolni, amikor a 60-as és 70-es években a baby-boomer generáció (a „68-asok”) fellázadtak, és néhol szabályos háborút vívtak a második világháborút túlélt szüleik, nagyszüleik ellen. Viszont az idő múltával, a fiatalok a kiöregedett generációk helyére lépve szépen a maguk képére formálták a társadalmat: a második világháború idején felnőtt fiatalok megvívták és megnyerték a hidegháborút, a baby-boomerek pedig behozták a politikába, majd a 90-es évek során mainstream ideológiává tették a 68-as eszméket. A legújabb generáció előfutárai Barack Obama (1961-es születésű) és David Cameron (1966) voltak, ugyan még hivatalosan baby-boomerek, de az időszaknak a legvégén születtek, és fiatalkoruk már atfedésben volt az X-generáció gyermekkorával. Azonban sokak meglepetésére mindkettejük progresszív szellemiségű kormányzása kudarccal végződött, és mindkettőt korai baby-boomer, retrográd eszméket követő vezetők váltották – legfőképpen csalódott baby-boomer szavazók támogatásával. 2016-ban egy pillanatig úgy tűnt, hogy az idő kereke visszafelé halad.

De 2017-ben már látszik, hogy nem egészen ez történt, hanem inkább az, hogy a minden megelőző generációnál hosszabb életű, gazdagabb és önelégültebb baby-boomer generáció még egyszer utoljára visszaverte a saját gyerekeik igényét a trónutódlásra. Ez egyfelől rendkívül káros dolog, elég csak megnézni, milyen kaotikus helyzet állt elő mind Nagy-Britanniában, mind az USA-ban a „boomer-puccs” eredményeként, másrészt itt a kulcsszó a „még egyszer utoljára”. Emmanuel Macron 2017-es győzelmének legnagyobb jelentősége talán abban áll, hogy nem egy régi párt hagyományosan kinevelt fiatal vezetőjeként került hatalomra (mint Obama és Cameron), hanem egy teljesen új politikai mozgalom alapítójaként söpörte el a teljes establishmentet – igen, legfőképpen az X-generáció szavazataival és támogatásával (a legfiatalabb választók jellemzően nem Macron, hanem a szélsőbalos baby-boomer Mélenchon mögé álltak be). Példáját kétség kívül sokan próbálják majd meg követni más országokban is – különösen, ha elnöksége sikeres lesz, ami persze még erősen „ha”.

Fontos megjegyezni továbbá, hogy Macron, Trudeau és Varadkar – minden különbség ellenére – egy meglehetősen hasonló politikai eszmeiséget képviselnek, amit én „pragmatikus liberalizmusnak” nevezek. Ez a fajta világnézet ugyan alapvetően globalista és piacpárti, viszont nem tartja a neoliberális berendezkedést a létező világok legjobbikának, és érzékeny a kapitalizmus által okozott környezeti valamint szociális problémákra. Társadalmi kérdésekben toleráns és nyitott, viszont ellenzi a PC vadhajtásait, és nem tartja ördögtől valónak a konzervatív „családi” értékeket sem (viszont beleérti a „nem hagyományos” családokat is!). Támogatja a bevándorlást, de csak kontrollált formában, és elvárja a bevándorlóktól a fogadó ország törvényeinek maradéktalan betartását és a beilleszkedést. Szkeptikus mindenfajta merev ideológiai szembenállással szemben, alapelve az „élni és élni hagyni”, és a politikától elsősorban egy jól működő és mindenkinek élhető ország megteremtését várja el.

Ez pedig valójában az X-generáció világnézetének politikai leképezése. Ez a generáció ugyanis mind a boomerektől, mind az Y-generációtól (millenials) elsősorban abban különbözik, hogy a világhoz alapvetően szkeptikusan, individualistán és pragmatikusan áll hozzá. Távol áll tőle mind a 68-asok világmegváltó lángolása, mind a millenial generáció „kreatív önmegvalósítás mindenek felett” idealizmusa. Az X-generáció nem felforgatni és megváltani, hanem megőrizni és megjavítani akarja a világot. Ezért nem volt eddig annyira aktív a politikában, és ezért aktivizálta magát most, amikor úgy látja, hogy a dolgok veszélyes irányba haladnak.

És pont ez az, ami miatt égetően nagy szükség van az X-generáció mérsékelt és racionális hangjára az ideológiai alapon háborúzó és érzelmi alapon politizáló boomerekkel és millenialsokkal szemben. A XX-dik század második fele a baby-boomereké volt, a jövő a millenials-é. Az X-generáció történelmi küldetése, hogy biztosítsa a békés átmenetet a kettő között, a XX-dikból a XXI-dik századba. Ha sikerül, lesz mire büszkének lennünk.

A nyári gutaütés- és uborkaszezonban csak kisebb hullámokat vetett a hír, hogy Manninger Jenő, viszonylag az értelmesebbek közé sorolt Fideszes politikus valahogy meg akarta volna akadályozni, hogy Magyarország területén teljesen jogszerűen tartózkodó (magyar kormányszervek által megvizsgált, és itt tartózkodni engedett) családok, pusztán „migráncs” hátterük miatt, a Balaton környékén nyaralhassanak. Természetesen a Facebook-poszt alatt kommentháború alakult ki, riasztóan sok ember akarta, nevét-arcát vállalva, saját kezűleg kiirtani a migráncsokat. A posztot néhány óra után törölték.

Ez a hír alkalmat ad nekünk arra, hogy belessünk kicsit a Fidesz működésébe.

A 2017-es Tusványosi izén, Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója két fontos bejelentést tett. Az egyik, hogy folytatják a proletariátus felelőtlen hergelését (kevésbé őszintén ezt negatív/szembesítő kampánynak mondják) másrészt viszont menni akarnak a Facebookra. Ez utóbbi a jelen írásunk szempontjából érdekes.

A Fidesz belátta, hogy a facebook több mint tíz éve megvan, vannak tíz évnél idősebb magyar accountok is már (például az enyém) . Ha a tumblrt, a snapchat-et vagy az instagramot akár figyelmen kívül is hagyhatja a Fidesz, a Facebook-kal egyáltalán nem teheti ezt, mert a magyar nethasználók jelentős része legalább „fészbukozni” tud, ha egyebek még nem is érintették meg.

A Facebookon szép lassan kialakulnak a helyek, ahova az ezotériára fogékony buta nők,  a dicső kardos/tankos múlt imádatából kinőni nem tudó buta férfiak, fociultrák, kismamák, szürrealista művészek vagy épp autótuningolók járnak. Közös vonásuk, hogy egyre kevésbé követik a médiának azt a részét, amelyet a Fidesz óriási erőfeszítések révén megszerzett magának. Kasza Tibi, köszöni szépen, kiválóan megvan anélkül, hogy a Hajdú-Bihari Napló, a Petőfi Népe vagy a Zalai Hírlap egy sort is írna róla.

Az interneten a Fidesz kicsi, de erős végvárakba szorulva létezik, mint amilyen mondjuk a Mandiner. Az internetes tartalomgyártásuk (Origo, Faktor, 888, blogstar) teljes csőd, ugyanaz az agyhalott kisközönség olvassa mindet.

Eközben a Jobbik lazán eléri a saját közönségét a Facebookon, a Momentum, a maga digitális korban született tagságával pedig nagyrészt sose vett a kezébe papír újságot és a tévét is csak a focivébé alkalmából nézi.

Tenni kell hát valamit, ezért adta ki Hidvéghi az ukázt, hogy fokozni kell a Facebook-jelenlétet. És rögtön el is rendelte, hogy „digitális munkatársat” küldenek az egyéni képviselők mellé.

A Manninger-poszt után magyarázni se kell talán, hogy miért. Manninger Jenő akkor volt államtitkár, amikor az államtitkár (helyettes államtitkár, kormánybiztos) nem a „valakinek a hülye rokona” jelentéssel bírt. Egyöntetű vélemények szerint a Fideszes derékhad értelmesebb részéhez tartozik. Mégis sikerült egy jó kis vihart kavarnia egy ötsoros bejegyzéssel.

A Fideszes egyéni képviselő azonban sokkal rosszabb. Orbán Viktor kényétől-kedvétől függő, minden óhajt leső, minden parancsot azonnal és kegyetlenül végrehajtó alakok, akik a maguk területén igyekeznek mindenkit gondosan kinyírni (ezzel útját állva a párt bármilyen belső megújulásának). Nem hagyják ugyanakkor nekik, hogy mindenkit kinyírjanak, a megyei kormányhivatal élén, a megyei önkormányzatban ott ül jó pár olyan ember, aki öt percen belül átveszi a tábláról levett gyalog helyét.

Következésképp ezek kegyetlen janicsáragák, akiknek annyi közük van a Facebookhoz, mint a Ráérünk blognak a Story magazinhoz. Ha rászabadulnak a Facebookra és egyebet is ki kell írni, mint a templom előtti járda friss térkövezésének felavatása, azonnal felböffen a sötétség, a lenézés.

A „digitális munkatárs” célja nyilván az lesz, hogy valami uniformizált, de azért mégis kellően egyéni pofát adjon a képviselői facebook oldalaknak.

Manninger Jenő példája ugyanis megmutatja, hogy a Facebook, legyen akármennyire is már nem új és korszerű, megőrizte az internetnek azt a tulajdonságát, hogy büntet. Vagyis beleszólhatnak azok az emberek is, akik nem függenek a helyi janicsáragától, és a helyiek helyett is lehülyézhetik. Akármennyire is igyekeznek minőségbiztosítani a posztokat, a képviselő urak majd „out in the cold” lesznek, szembesülnek a szólásszabadsággal.

Ha pedig a „digitális munkatárs” egy percre nem figyel oda, jön majd jó sok olyan poszt, amihez képest Manninger Jenő náculása kellemes emlék lesz.

Nem mondjuk, hogy ezek között biztosan ott lesz a következő „köteles beszéd”, csak azt, hogy az esélye jelentősen megnőhet ezzel a lépéssel.