Maszkulin malackaraj

Avagy ha Krúdy ma kezdene, gasztroblogger lenne. *

Reggel rájöttem, hogy már régen nem csináltam ilyesmit. A cicám, a szeméttelepen megtalált sánta gatyásölyvem, a fix áttételes versenybringám és a családom is nagyon örül, mikor végre nekiállok.

A  fazék fontos. Fontosabb talán a tűznél is, pedig a tűz is olyan dolog amely nélkül nekiállni sem érdemes. Tudom, tudom, villanytűzhely van otthon, mondják most Önök, ezért legalább próbálják meg a jó fazekat beszerezni. 

Persze tehetnek úgy mint Germánt Laci barátom egyik kalandja a kilencvenes évek elejéről, aki egy francia vidéki kúria kőtűzhelyét produkálta egy szűkös párizsi manzárdban, úgy, hogy egy szép kőlapot helyezett a kis villanyrezsóra. Persze mire átmelegedett a kőlap és végre rá lehetett tenni a kis filléres fazekat, eltelt némi idő, de addig is lehetett még néhány hanyagul elegáns francia numerát lezavarni a Boul’ Mich’-re  néző ablakban. 

A tűz tehát végülis megoldható ezerféle módon, ha van a közelben legalábbis egy tűzhely. Montanában, ahol a 10-es főút visz keresztül a végtelen kukoricások felől a Sziklás Hegység felé, és ahol miden kocsmában, ahol az út mentén dr. Peppert árulnak és hickory smoked  beef jerkies is kapható, még jóféle szabad tüzek vannak. Beef jerkies persze van már itthon is, régebben szemfüles diákok szedtek fel vele magormániás nőket, mint honfoglaláskori  hússal. Az útmenti montanai csehók nem magormániás turbómagyarokat, hanem nagycsöcsű pincérlányokat rejtettek, az arra járó kamionosok legnagyobb örömére. Nett köténykéjük mindig szépen volt vasalva, és olyan művészien tudták felhajtani, mikor jöttek az átutazók, akik egy kis szexért cserébe a hollywoodi karriert ígérték, hogy sose gyűrődött meg a finom fehér anyag. Ők egyébként nagy, vastag lemez tűzhelyt használtak.

Ezek a régi nagy vastag sparheltek voltak jellemzők Magyarország északkeleti felén, a ruszin parasztasszonyok ugyanígy ezen főztek, mint a városi zsidó mámék és kisnemesék rátarti úrasszonyai. Ezek a tűzhelyek tettek távoli unokatestvérévé annak Swann Lake utcában lakó ottawai zsidó lánynak, akivel a könyvtárban találkoztunk. Kiderült hogy ő is arról a vidékről származik és nagymama meséiből még emlékszik a dédmama sparheltjére. Ahogy így felidéztük a sparheltet össze is melegedtünk, kibeszélve csodarabbikat, Rákóczi uradalmakat, némi klasszikus zenét és persze a Közép-Európában mindenfele hallható sikamlós anekdotákat, amelyeket aztán a gyakorlatba is átültettünk. Azóta igyekszem mindenütt eredeti juharszirupot beszerezni a palacsintához.

A fazék. A  fazék mindent elmond és mindent elárul. Lepattant? Zománcos? Réz? Acél? Legalább annyit mesél, mint az alsónemű, vagy az alatta viselt fazon. Vannak tiszta fémek és vannak cirkalmas zománcok. Úti konyhák lángtól kékült acéljai és feketült rezei, társbérelt lakások olcsó lemezárui. Mégis azt mondom, hogy nekem talán a legjobban a kívül piros, belül kendermagos bonyhádi fazék felelne meg. Olyan rendes feleségnek való. Társaságban úrinő, ágyban kurva, konyhában háziasszony. Nem igényel külön tisztítószert, sokat bír és sok mindent megad. Persze lehet csak írásban vagyok ilyen megfontolt, hiszen kit ne csábított volna egy olyan igazi, vaskos fenekű acélfazék? Aranyozott füleivel, üvegtetejével. Úri dolog az, gyakran úribb annál, mint ahova egyébként magunkat tesszük, magasabb polcon van nálunk a fazekunk. Félve merjük elővenni, na nem azért mert baja lesz, hanem mert kívül esik azon, amik vagyunk. Ezért nem merjük használni, és ezért tartjuk meg a bonyhádi piros fazekat.

Vehetünk különleges alakú vagy anyagú fazekat is, mint perzsa barátom, aki ázsiai látogatásán a legfontosabb dolognak tartotta, hogy kipróbáljon egy igazi filippina csajt, hiszen köztudott, hogy azok a legjobb szeretők, meg a laosziak. Fazék-kupleráj nincsen, így aki különleges fazekakat tart otthon, az óhatatlanul fazékháremmé teszi a konyhát. Egy befolyásos bonyhádi, egy nyeles bádoglábos olykor főfeleséggé válik és maga határozza meg, hogy a szépvonalú kéjhölgyek közül melyik kerülhet aznap a tűzhelyre, és csendben gondja van rá, hogy a szerelem gyümölcsét az eunuchok idejekorán megöljék. Mondjuk jóval egyszerűbb fazékháremet tartani, megteheti aki akarja és győzi mosogatással.

A víz. A víz a honvágy mérge vagy az elűzetésé. Otthoni poharak, bordázott szovjet üvegáru, amely közös téma lehet a hirtelenszőke litván lánnyal vagy a ledér lengyel madonnával, kb. három perccel azelőtt, hogy az utolsó csepp olcsó pia is elfogyna, és a perszonálunió felújításába fognánk. A mi szőke Tiszánk a víz rokonságát adja egy brazil lánnyal, legyen mondjuk Flor vagy Gabriella, aki minden gátlás nélkül ránk veti magát és megmutatja a szintén szőke Amazonas őserejét. Így lesz rokon a Copacabana Ugornyával vagy a Gacsánszeggel.

A végtelen Alföld vékonyka folyói mellett polgárosodni próbáló kis városkák, melyek hídjait jobb lábú focisták bármikor átrúgják, valóságos tárházai a nitrátos kutaknak, korrupt polgármestereknek és szökni vágyó nőknek, akiket Montana állam kapcsán már kitárgyaltunk. Ehelyütt csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy célszerű az okosabbjából válogatni, mert Magyarország nem Amerika, úgyis megtalál. Akkor meg már válasszunk rendeset.

Nade vissza a konyhába. Válasszunk megfelelő fazekat, tüzet és vizet. A fazék láthatóan a magnum arcanum, amely biztosítja a tűz és a víz együttes jelenlétét, és juttatja új létminőséghez az embert. Ezért is nem teszi csak úgy bele az ember a fiatalsága alatt összegyűjtött élményeket, a szárított húst, a füstölt paprikát és a savanyú heringet, noha főzés közben jó ezekre gondolni. De tegyen bele az ember mindig frisset és hagyja, hogy emlékei és vágyai fűszerezzék az ételt.

Vagy ne tegyen bele semmit. A rendszer önmagában is teljes, végülis egy gasztroblognak teljesen elegendő, ha feltalálja a meleg vizet.

 

* az semmi, de Konrád György, Hamvas Béla, Maupassant és Proust is. 

Mélyértelmű idézetek

 

Mári behozta a sültet. Ültünk az asztalnál, ebédeltünk. Nagynéném Karlsbadi élményeit mesélte, utána a férfiak a szivarszobában politizáltak. A fiúk ostábláztak a leányok a zongoratanár körül csoportosultak. A gyertyák csonkig égtek. A gyertyák. Égtek.

 

Márai Sándor

 

A székely emberek olyanok mint a fenyők a Hargitán. Csak állnak erős magányukban és csak néha zúgolódnak halkan. De jaj neked ha éjjel és tisztelet nélkül merészkedsz közéjük.

 

Wass Albert

 

két komcsi és egy festő: Ein Fock, ein Rajk, ein Dürer!

 

Parton a lótusz

nindzsát öl a szamuráj

védi Bárándy

 

Tanaka szan, tokiói ügyvédjelölt

 

Mire Pesten egyet gondolnak, Gyergyóban háromszor cselekszenek.

 

Wass Albert

 

Aki könyvből akarja megismerni önmagát az olyan, mint aki vonalzóval próbálja másolni a Mona Lisát.

 

Paolo Coelho

 

A szeretet fénye a harag hegesztőmaszkján keresztül is látszik.

 

Paolo Coelho

 

Aki az élet felszínén hajózik, nem ismeri meg a mélységeket. De nagyot téved az, aki hajójával a mélységek felé indul.

 

 Paolo Coelho

 

A virágos mezőn magányosan tűnődve álló ember sosem magányos.

 

Paolo Coelho

 

A világban keresd önmagad és a megtaláltad, add oda valakinek, akit nagyon szeretsz. Rájössz majd, hogy azzal kapod meg magad igazán, ha át tudod adni magad.

 

Paolo Coelho

A belbudai Lidlben

Nemsokára nyílik a belbudai Lidl, ahová "lecsúszott néprétegek vásárolnak olyan szarokat, amit a németek ideöntenek, mert nem bírják megenni." Sőt! "Buda azért nem Csepel, meg a nyócker!" Elrondítja a kerületet, de nem baj, össze fog zuhanni a 200 forintos ásványvizet kínáló közértek nyomása alatt (kisbolt, bazmeg, kisbolt, gyakoroljad, magyarul, hülye pesti, kisbolt!!!) De nehogy valaki azt higgye, hogy ez lesz az ok az igazi röhejre. Hanem az, amikor mégiscsak megél majd ez a patkányhús áruda, ez a reggeli ital-forrás, ez a… olcsóbolt! Egy szép, füstös reggel, a Csalogány utcában majd látjuk a bolt felé csoszogni özv. Steingruberné Amtermann Ilonát, akinek atyja a budapesti vásárcsarnokok főintendánsa volt a két háború között, az elhunyt Steingruber András pedig híres csillagász, az Akadémia rendes tagja, egy Hold- és egy Mars-kráter névadója. No, hát nincs ebben semmi, Ilonánk egy hete csak beóvatoskodott a boltba, elvégre nyugdíjas, még ha budai is. Azzal a bizonyos lenéző mégis érdeklődő hozzáállással, amelyet magyar arisztokratákon lehetett felfedezni, amikor kölcsönkértek a faluban lakó hatgyerekes zsidó szatócstól. Meglepve tapasztalta, hogy itt kérem van echte osztrák ásványvíz, 49 forintért, májpástétom, sörsonka, sőt sör, a közért (leütlek, azeg, bolt, bolt bolt!) árának negyedéért. Továbbmenve, az üveges sör (nem kell visszahozni!) íze bezony nem rosszabb a közértes (ne csigázz!) Radebergerénél. Hát bizony itt kérem Tragödie készül, legalábbis a közértes (boltos) számára. No nem azért mert a tiszteletreméltó matróna pletykás lenne, nem.
A tiszteletreméltó matróna, (az esetleg az "Ilonka néni" kifejezést ízlelgetőknek üzenem, hogy azért a titánpárologtató lézertekintet jár) a világért sem beszélne arról, hogy a Lidlben vásárolt. Nemi életről, aranyérről, rokonok börtönbüntetéséről, olcsóboltban vásárlásról nem beszélünk, mert az olyan… nem finom dolog.
Hanem. A csütörtök délutáni kanaszta-partin megjelentek a barátnők (ez nem az, amikor tinilányok körömlakk- tangabugyi- pasiközösséget alkotva hordában élnek, ez kérem disztingvált beszélgetés és kártyaparti). Jelen volt Dr. Grabancné Dr. Bránermann Cecília Dr., nyugalmazott bírónő, Györskösfalvyné Pintér Johanna, a Transzvillimpex egykori kereskedelmi főosztályvezetője és az újnemesség képviseletében Peresztegi Lászlóné, Juli. Utóbbi egyszerű matektanár volt újkorában, de a férje a külügyminisztérium egyik, közismerten hírszerzést fedő cégénél volt igazgató-helyettes. A daliás időkben mindenféle nyugati áru kiapadhatatlan forrása, ez emelte be a családot a környékbeli elitbe. De csak valahogy úgy, ahogy a velencei kereskedők bekerültek a kékvérűek közé.
Néhány piszkos és tiszta kanaszta kirakása után természetesen teázásra került a sor. Steingruberné nagyon kitett magáért. Volt tea és kávé. A kávé aromája erős volt, illata kellemes. A tea hasonlóan. Steingruberné még emlékezett anyja meséire az Asszam, a Ceylon és az orosz teáról, amit az elhurcolt Kohn gyarmatáru-boltjában lehetett kapni. Valami ilyen lehetett az is, gondolta. Volt háromféle keksz, gyümölcslé, egész kis zsúr kerekedett az egyszerű teázásból.
Valami nem stimmelt, és ezt mindhárom vendég tudta. Először arra gondoltak, hogy Ilona nyert a lottón és hozatott Bécsből mindenfélét. De valahogy a dobozok, a márkák is szokatlanok voltak. Steingruberné pengévé összeszorított szájjal mosolygott a prémium áru eredetét firtató kérdésekre. Így a lányoknak nem maradt más választása, mint hogy megjegyezzék maguknak: Alpenficken tejszín, Tropikalficken vegyes gyümölcslé, Köstliche Venezuela100% arabica kávé és így tovább.
A következő napokban a három barátnő spontán operatív akcióba kezdett. Egy mindig Steingruberné mozgását figyelte, a két másik pedig a Fény utcai piactól a Batthyány téri csarnokig módszeresen átvizsgált minden boltot. Felültek a tisztább buszokra, elmentek a végállomásig, hátha ott van valami jó kis üzlet, az egyik elment egészen addig, hogy átmetrózott Pestre. De semmi.
Illetve kimondatlanul, de megjelent közöttük a szörnyű árny. Az olcsóbolt. Nem merték egymásnak bevallani, nem merték elhinni Ilonáról, hogy ez történt. Hogy bement oda, de főleg, hogy ott ilyen dolgokat vett. Aztán persze valaki emlékezett, hogy Franzi, a Steingruberék macskája is olyan furcsán kövér és jóltáplált volt, Tudták, hogy most már csak egy dolog a kérdés. Ki megy be először?
Steingruberné persze sehol, ő otthon rettegett, és várta a becsületbíróság lecsapó ítéletét.
Végül sorsot húztak. Pereszteginé ment be először, a másik két úrhölgy kint várakozott. Pereszteginé már húsz perce nem jött ki. Ekkor a bírónő, aki edzettebb volt, remegő térdekkel, egy bevásárlókocsiba csimpaszkodva bement a proletariátusnak ebbe a sötét templomába. Újabb húsz perc múltán csatlakozott a főosztályvezető asszony, és hamarosan teljes tobzódásban válogattak a bonbon, instant kakaó, konzervsprága kavalkádban, eleinte kissé hitetlenkedve nézve az árakat. Végül taxit hívtak és hazavitték a zsákmányt. Persze nem beszéltek róla. Valahogy olyan volt, mintha mindannyian ahhoz, a manzárdban albérletben lakó nigériai diákhoz járnának fel, mindannyian tudnák de valahogy ciki erről beszélni. Tudják, olyan nem finom.
Steingrubernét persze övezte bizonyos lenézés, hiszen ő elsőre, magától ment be oda. De őt nem érdekelte, főleg nem, mikor a Lidl utazásokkal elutazott egy hétre Hurghadára. Hogy fog pukkadozni egy évig az a három lökött tyúk az irigységtől, habár jövőre jönnek ők is, az utánozós természetükkel – gondolta, miközben a chartergép gázt adott a ferihegyi felszállópályán.