Avagy ha Krúdy ma kezdene, gasztroblogger lenne. *
Reggel rájöttem, hogy már régen nem csináltam ilyesmit. A cicám, a szeméttelepen megtalált sánta gatyásölyvem, a fix áttételes versenybringám és a családom is nagyon örül, mikor végre nekiállok.
A fazék fontos. Fontosabb talán a tűznél is, pedig a tűz is olyan dolog amely nélkül nekiállni sem érdemes. Tudom, tudom, villanytűzhely van otthon, mondják most Önök, ezért legalább próbálják meg a jó fazekat beszerezni.
Persze tehetnek úgy mint Germánt Laci barátom egyik kalandja a kilencvenes évek elejéről, aki egy francia vidéki kúria kőtűzhelyét produkálta egy szűkös párizsi manzárdban, úgy, hogy egy szép kőlapot helyezett a kis villanyrezsóra. Persze mire átmelegedett a kőlap és végre rá lehetett tenni a kis filléres fazekat, eltelt némi idő, de addig is lehetett még néhány hanyagul elegáns francia numerát lezavarni a Boul’ Mich’-re néző ablakban.
A tűz tehát végülis megoldható ezerféle módon, ha van a közelben legalábbis egy tűzhely. Montanában, ahol a 10-es főút visz keresztül a végtelen kukoricások felől a Sziklás Hegység felé, és ahol miden kocsmában, ahol az út mentén dr. Peppert árulnak és hickory smoked beef jerkies is kapható, még jóféle szabad tüzek vannak. Beef jerkies persze van már itthon is, régebben szemfüles diákok szedtek fel vele magormániás nőket, mint honfoglaláskori hússal. Az útmenti montanai csehók nem magormániás turbómagyarokat, hanem nagycsöcsű pincérlányokat rejtettek, az arra járó kamionosok legnagyobb örömére. Nett köténykéjük mindig szépen volt vasalva, és olyan művészien tudták felhajtani, mikor jöttek az átutazók, akik egy kis szexért cserébe a hollywoodi karriert ígérték, hogy sose gyűrődött meg a finom fehér anyag. Ők egyébként nagy, vastag lemez tűzhelyt használtak.
Ezek a régi nagy vastag sparheltek voltak jellemzők Magyarország északkeleti felén, a ruszin parasztasszonyok ugyanígy ezen főztek, mint a városi zsidó mámék és kisnemesék rátarti úrasszonyai. Ezek a tűzhelyek tettek távoli unokatestvérévé annak Swann Lake utcában lakó ottawai zsidó lánynak, akivel a könyvtárban találkoztunk. Kiderült hogy ő is arról a vidékről származik és nagymama meséiből még emlékszik a dédmama sparheltjére. Ahogy így felidéztük a sparheltet össze is melegedtünk, kibeszélve csodarabbikat, Rákóczi uradalmakat, némi klasszikus zenét és persze a Közép-Európában mindenfele hallható sikamlós anekdotákat, amelyeket aztán a gyakorlatba is átültettünk. Azóta igyekszem mindenütt eredeti juharszirupot beszerezni a palacsintához.
A fazék. A fazék mindent elmond és mindent elárul. Lepattant? Zománcos? Réz? Acél? Legalább annyit mesél, mint az alsónemű, vagy az alatta viselt fazon. Vannak tiszta fémek és vannak cirkalmas zománcok. Úti konyhák lángtól kékült acéljai és feketült rezei, társbérelt lakások olcsó lemezárui. Mégis azt mondom, hogy nekem talán a legjobban a kívül piros, belül kendermagos bonyhádi fazék felelne meg. Olyan rendes feleségnek való. Társaságban úrinő, ágyban kurva, konyhában háziasszony. Nem igényel külön tisztítószert, sokat bír és sok mindent megad. Persze lehet csak írásban vagyok ilyen megfontolt, hiszen kit ne csábított volna egy olyan igazi, vaskos fenekű acélfazék? Aranyozott füleivel, üvegtetejével. Úri dolog az, gyakran úribb annál, mint ahova egyébként magunkat tesszük, magasabb polcon van nálunk a fazekunk. Félve merjük elővenni, na nem azért mert baja lesz, hanem mert kívül esik azon, amik vagyunk. Ezért nem merjük használni, és ezért tartjuk meg a bonyhádi piros fazekat.
Vehetünk különleges alakú vagy anyagú fazekat is, mint perzsa barátom, aki ázsiai látogatásán a legfontosabb dolognak tartotta, hogy kipróbáljon egy igazi filippina csajt, hiszen köztudott, hogy azok a legjobb szeretők, meg a laosziak. Fazék-kupleráj nincsen, így aki különleges fazekakat tart otthon, az óhatatlanul fazékháremmé teszi a konyhát. Egy befolyásos bonyhádi, egy nyeles bádoglábos olykor főfeleséggé válik és maga határozza meg, hogy a szépvonalú kéjhölgyek közül melyik kerülhet aznap a tűzhelyre, és csendben gondja van rá, hogy a szerelem gyümölcsét az eunuchok idejekorán megöljék. Mondjuk jóval egyszerűbb fazékháremet tartani, megteheti aki akarja és győzi mosogatással.
A víz. A víz a honvágy mérge vagy az elűzetésé. Otthoni poharak, bordázott szovjet üvegáru, amely közös téma lehet a hirtelenszőke litván lánnyal vagy a ledér lengyel madonnával, kb. három perccel azelőtt, hogy az utolsó csepp olcsó pia is elfogyna, és a perszonálunió felújításába fognánk. A mi szőke Tiszánk a víz rokonságát adja egy brazil lánnyal, legyen mondjuk Flor vagy Gabriella, aki minden gátlás nélkül ránk veti magát és megmutatja a szintén szőke Amazonas őserejét. Így lesz rokon a Copacabana Ugornyával vagy a Gacsánszeggel.
A végtelen Alföld vékonyka folyói mellett polgárosodni próbáló kis városkák, melyek hídjait jobb lábú focisták bármikor átrúgják, valóságos tárházai a nitrátos kutaknak, korrupt polgármestereknek és szökni vágyó nőknek, akiket Montana állam kapcsán már kitárgyaltunk. Ehelyütt csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy célszerű az okosabbjából válogatni, mert Magyarország nem Amerika, úgyis megtalál. Akkor meg már válasszunk rendeset.
Nade vissza a konyhába. Válasszunk megfelelő fazekat, tüzet és vizet. A fazék láthatóan a magnum arcanum, amely biztosítja a tűz és a víz együttes jelenlétét, és juttatja új létminőséghez az embert. Ezért is nem teszi csak úgy bele az ember a fiatalsága alatt összegyűjtött élményeket, a szárított húst, a füstölt paprikát és a savanyú heringet, noha főzés közben jó ezekre gondolni. De tegyen bele az ember mindig frisset és hagyja, hogy emlékei és vágyai fűszerezzék az ételt.
Vagy ne tegyen bele semmit. A rendszer önmagában is teljes, végülis egy gasztroblognak teljesen elegendő, ha feltalálja a meleg vizet.
* az semmi, de Konrád György, Hamvas Béla, Maupassant és Proust is.
