A nagy focisták is tudják, hogy az igazán nagy kapásgólokat akkor lövi az ember, ha a labda szépen lábra jön, pont elég magasan, pont a jobb rüsztre, hogy pont kilőhető legyen a felső sarok.

Így van ez egynémely politikai kérdésekkel is, amikor a kormány szépen feladja a labdát, és – némi kis teketóriázást követően – valaki látványos mozdulattal, eldőlve, rádurrantja húszról.

A nagy focisták azt is tudják, hogy az ilyen szép gólokra ugyan emlékszik a közönség, ám ilyenekkel bajnokságot még nem nyert senki. A bajnokságot a kis gólok nyerik meg, a felfutó jobbhátvédre, a leshatárra rugdosott indításokra, a kapu elé, a zűrzavarba ívelt szabadrúgásokra és más hasonlóan unalmas dolgokra alapozott, edzésen százszor elgyakorolt mozdulatok.

Persze, ha úgy jön ki a lépés, hogy a védekező középpályásunkról kiderül, hogy valahogy mindig jól jön a lábára a labda, és szereti rálőni, lehet erre is kidolgozni egy variációt, hogy ezzel kicsit kijjebb húzzuk az ellenfél védelmét, teret nyitva ezzel a befutásoknak, kiugratásoknak és más hasonlóan unalmas dolgoknak.

Ugye, milyen unalmas?

Mert ez bizony munka. Ez különbözteti meg a profi futballcsapatot a grundon focizgató amatőröktől.

És ez különbözteti meg a tiltakozó tüntikélést a komoly ellenzéki munkától. Lázár János, mint minden kormánypárti politikus, időnként hibázik, kimegy a vonalból, saját tizenhatos előtt eladja a labdát, olyankor bárki, akinek van gömbérzéke, tud nagy gólt lőni, ez zajlott az utóbbi napokban. Véletlenül.

Az ellenzéki politizálás egyik alapvető feladata az volna viszont, hogy az ilyen nagy gólok közti üresjáratot töltse meg labdatartással, értelmes passzjátékkal, kis gólokkal.

Lázár János (vagy  tetszőleges más kormánypárti vezető) ugyanis a legkártékonyabb dolgait nem akkor csinálja, amikor kirúgat egy főszerkesztőt, hanem a hétköznapokon. A kormány munkáját naponta követve lehet látni, hogy milyen harcok dúlnak a húsosfazék körül, és milyen mohón lát neki az, aki végre odafér.

A négyéves ciklus első felében működnie kellene azoknak a referatúráknak, amelyek figyelik a Lázár- a Rogán- a Simicska- az Orbán- (és még további 2-3) érdekcsoport mozgását, és  az őket követő újságírókat, civil szervezeteket. Mindegyiknek draftolni kell havonta két-három jó témát, kimenni a helyszínre, ahol épp lopják a fát, mutyizzák az osztálytermek egybenyitását és hasonlók. Kell arcot, nevet, összeget találni a mutyinak, és amelyik elég nagy disznóságnak tűnik, arra ráindítani egy olyan médiakampányt, mint amilyen spontán létrejött Lázár mostani hibája után. Elindítani kicsiben és aztán felépíteni egy tüntetésig, vagy a vezető megszólalásáig a médiában. Meg kell futtatni embereket, akiket az ellenzéki párt arcaként fog megjegyezni a magyar és a külföldi média nőügyben, agrárügyben, pénzügyben vagy más ügyekben.

Ez aprómunka, és önmagában nem lehet sikeres. Sajnos a demokratikus ellenzéki munkához szellemi háttér is kell. Kell hozzá, legalább vázlatosan kidolgozott program. Az aktuálisan lebukott tolvaj feletti habzó szájú hőbörgést ugyanis simán elvégzi a vastagbőr blog, hippiskedni meg ott a kettős mérce.

Egy ellenzéki párt nem azért van, hogy puffogjon, hanem azért, hogy a választásokon minél jobb eredményt érjen el, és lehetőség szerint kerüljön kormányra, és valósítsa meg a programját. A puffogásnak csak akkor van értelme, ha az általános felháborodásban részvétellel egyben sikerül megüzenni a választópolgároknak: ezt mi jobban csinálnánk, méghozzá így és így.

Ez meg megint további melót jelent, tudni kell, hogy a választópolgárnak mit lehet beadni és mekkora adagokban. Kutatási kérdés, hogy mit nyel le az elvakult viktorhívő, mit akar hallani az aki valami mást akar hallani, mi az ami tabu neki, mi az, amiből mondjuk két-három éven belül ki lehet zökkenteni, hogy  ne legyen tabu. Ez jóval nagyobb meló annál, mint amit a magyar politikusok jó része gondol erről. „Az emberek azt gondolják, hogy…vidéken ez úgy van, hogy…a gazdák nem értik, hogy…” hangzanak a pletyka- és sztereotípia-alapú féligazságok, amelyekre kommunikációs stratégiát építenének, ha tudnák, mi az.

Ez nagyjából a vázlatos bevezetője annak, hogy mit kell csinálni. Nincs leírva ennek a költségvetési-, humánerőforrás-, és eszközigénye, a nemzetközi kapcsolatainak kiépítése, a résztvevők jogi védelmének megszervezése és még jó pár dolog.

Azért írtam le belőle ennyit mégis, hogy érzékeltessem: A Lázár-Telekom-Sáling ügy véletlen volt. Lábra jött.