A festői Hu He Hao Tu városa (angolul: Hohhot) rohamosan fejlődő kínai tartományi székhely. A rohamos kínai fejlődésre itt és most nem csodálkozok rá, legyen elég annyi, hogy két évvel ezelőtt ottjártamkor volt már ott McDonalds és Pizza Hut, ami így, alig negyven évvel a kulturális forradalom után nagyobb dolog, mint a holdszonda. Persze a helyi mekdöncit kizárólag az angolul beszélő fiatalok illetve a legalább ennyire vonzó angolvécé miatt érdemes felkeresni. Sokkal jobb vacsorát kapni a város kínai éttermeiben, ahol az egyik lány beszél kicsit angolul (jesz, nó, számok egytől tízig). Ezek a helyek, noha szerepelnek a galaxis útikalauzban, azért is jók, mert itt lehet megérteni, hogy miért volt Rejtőnél a kimustrált kakukkos óra a vén arab kávéfőző házának büszkesége. A tulajdonost ugyanis hájjal kenegették. Utcagyerekek szaladtak, sakkozó nyugdíjsok néztek oda és siető asszonyok álltak meg. Csang vendéglőjében hosszú orrúak esznek!
Étlap volt. Kínai. Úgyhogy a megilletődött pincérlánnyal az élen bevonultunk a konyhába, ahol miután megtekintettük az igazán friss és jól elkészített abárolt birkafejet, az épp készülő fogások közül választottuk ki azokat, amelyekben nem sejtettünk ízeltlábúakat és kétéltűeket, valamint puhatestűeket. Evolúciós felsőbbrendűségi komplexusunkat emígyen kiélve még láttuk a külsejében Batu kánra, gesztusaiban nagyanyámra (mindkettőre egyszerre) hasonlító tésztacsináló asszonyt, aki levestésztát gyártott. Rögtön rendeltünk levest is friss tésztával. Talán mondanom sem kell, hogy felséges vacsoránk volt, az összes világvallás összes zabálást tiltó szabályát súlyosan megszegve (ideértve Zoli barátom egészséges életmódját is, ami Sanghajban négy órán űzte hogy valahol műzlis joghurtot vásároljon) a sárga földig lezabáltuk magunkat.
Kissé nárcisztikus ember lévén én ezért nem a kiváló vendéglőt okolom, hanem magamat, mert ismerem a csárdaszabályt. Nem mindig tartom be. Ugyanis másnap a "Language Cafe" nevű helyen ettünk "európai" vacsorát. Hogy milyen volt? Nos. Édesapám, aki nagy világjáró, a nyolcvanas években a szibériai tajga fészkes közepében egy olajfúró állomáson kapott az állomás készleteiből összeállított vengerszkij pörköltet. Ma is megcsuklik a hangja ha arról a pörköltről beszél, pedig amúgy nem finnyás ember. De ezzel a kis ugrással (a hohhoti "Language Cafétól" vagy ötezer kilométer) megtaláltam azt a kiváló példát amin szemléltethetem a csárdaszabályt.
Képzeljünk magunk elé egy kizárólag helikopterrel megözelíthető fúróállomást a nagy orosz tajgán. Az erdőkben farkasok és finnugor hagyományőrző egyesületek csatangolnak áldozataikra lesve, tele van minden szűnyoggal és fenyőfával. Az itt létesült állomáson a fiúknak van: Konzerv, savanyú uborka, krumpli, hagyma, barna kenyér és vodka. Meg vodka. És még vodka. Ebből főzzön valaki pörköltet. Na ugye. Szegény apám. Illetve szegény én, mert a hohhoti Language Cafe európai vacsorája ugyanilyen hendikeppel indult, és (bár apám sztorija erre nem terjed ki) ugyanolyan cifra esti … érzés lett belőle.
A csárdaszabály tehát a következő: mindenütt rendeld azt, amit helyben tudnak és szoktak csinálni!
Ez aranyszabály. Érvényes Ázsiában, Európában, Amerikában… Menj be és rendeld azt amit a helyiek esznek, vagy ami az étlapról a leginkább összecseng a hely hangulatával. Vegyünk például egy útszéli magyar csárdát. Román parasztbarokk bútorzat, szolid vadászjelenet a falra festve, bordó abrosz, kis kosárban kenyér, fehér inges pincér méregzöld mellényben. Itt a jó érzékű ember rántott húst kér krumplival vagy pörköltet nokedlivel. A vendégek kilencvenkilenc százaléka ezt eszi, ez van frissen, ezt tudja csinálni a szakács. Persze van az étlapon gombamártásos, aszaltszilvás, mogyoróvajban pácolt és kókuszreszelékbe mártott csirkemell tallér hercegnő burgonyával, de ezt az amatőrök rendelik. Egy tisztességes gombamártás huszonöt perc minimum. Feldarabolt, előkészített hozzávalókból és előre megfőtt alapléből. Tíz perc alatt csak gombaleves-porból megy. A kókusz, a mogyoróvaj teszkós, az aszalt szilva tavalyi. Illetve létezik egy kivétel: ha az ilyen hülye nevű fogás a főnök feleségének kedvence. Végülis kísérletnek nem rossz, hátha eltaláljuk…
Vagy ott van Pest. A pesti kocsmák és kávézók. Vannak, amelyeket ismerünk és még több ami tavaly még olasz pizzéria volt és idén már szír étterem, jövőre pedig szusi bár lesz belőle. Ezért vagyok bajban, amikor valakinek éttermet kell ajánlanom. Otthon főzök… Nade. Azért szoktak engem ilyen helyeken időnként lefitymálni, mert az olcsóbbikból kérek. Mármint sört. Pedig a logika egyszerű. Ezt isszák a legtöbben ez a hordó forog. Mit érek én a Radebergerrel, ha a hordó ár három napja csapra verve punnyad? Semmit. Inkább egy korsó borsodi, ha tudom, hogy ma délután verték csapra a hordót.
Egyszerű ez mint az egyszeregy. Ennek ellenére a mai ebédem egy pocsék toros káposzta volt. De nem kenhetem a dolgot a séfre. Én voltam a hülye. Hát mikor van vendéglőben disznótor?