Divat már jó ideje azt mondani, hogy Orbán Viktor nem demokrata. Rossz hírem van azoknak, akik önnön impotenciájuk és sikertelenségük elől ebbe a toposzba menekülnek: Orbán igenis demokrata.
Generációs élménye, szocializációjának alapja az, hogy a betokosodott államszocialista rendszerrel ellentétben, a demokráciában lehet kifelé fordulni és az érvényesülést nem a következő kongresszuson ügyes frakciózással, hanem nyílt sisakos megmérettetéssel elérni. 1998-ban olyan emberek elé került a létrán, akiket a kommunizmusban még hosszú éveken át hátulról nézett volna.
Pont az általa kinyírt helyi és országos erős emberek sorsán keresztül tanulhatta meg Orbán azt is, hogy a közvetlen vezetőnél erősebb ember a társadalomban nincsen. Aki az Úr vagy a Párt kegyéből uralkodik, állandó veszélynek van kitéve, hogy jön egy csapat pap, elvtárs vagy akárki, és holnaptól már nem ő lesz a hivatalos kurzus szerint az Úr vagy a Párt kegyeltje és félretolják. Az ilyen félretolt vezetőket szokás meg is mérgezni, a biztonság kedvéért.Kard által vész, ki kardot ragad, a teljhatalmú vezér ellen a teljes eszköztár megengedett.
A közvetlenül megválasztott vezető ezzel szemben védett helyzetben van: a nép kegyéből uralkodik, és az alkotmány (alaptörvény, vérszerződés…) alapján a nép, az istenadta nép a hatalmát szabályozott keretek között gyakorolja. Ebből következően, aki a közvetlenül választott vezetőt ki akarja nyírni, annak ki kell állni a nép elé és a kinyírást szemtől szembe állva, nyílt választáson végrehajtani. Akárcsak más, szemtől-szembe vívott full-contact sportokban, például a bokszban, a világbajnokot itt is nagyon meg kell verni és a pálya felé lejt. Összegezve, ha csak Viktor meg nem őrül, mindig lesz demokratikus választás, ahol Viktort meg lehet verni. Erős versenyző kell hozzá, ennyi az egész.
Ezt egyébként el is mondta drága miniszterelnökünk a Le Monde-nak. Az interjúból az látszik, hogy a magyar viszonyokat kevesen értik nála jobban, viszont az európai demokratikus berendezkedés megértése terén csak elégségest érdemel. Pontosan leírja, hogy a magyar szabadságharcos nemzet, vagyis abban a pillanatban ahogy nincs választás, hanem rátukmált diktátor van, a magyar nép zárja sorait és megindul a diktátor ellen. Éppen ezért nem fenyegeti veszély a mi demokráciánkat. Nem is ez a baja.
A baja egész másban van, ez pedig az, hogy a demokrácia nemcsak a kormány leváltásának esélyét jelenti, bár funkcionális szempontból ez neki az egyik legfőbb jellemzője. A magyar demokrácia bajait akkor értjük meg, ha elolvassuk a Le Monde interjúban Orbán gondolatait az európai demokrácia gondjairól.
Az alapgondolat az, hogy Európának szembe kell néznie a kevésbé demokratikus országok okozta fenyegetéssel. Ezt a gondolatkört sokszor, sok ideológustól hallani lehetett már hallani és végigvonul a teljes művelt nyugati politológia történetén. Marxnál például ha jól emlékszem ázsiai termelési módnak hívták ezt a fenyegetést.
Erre a fenyegetésre méltó választ először talán Thermoplülai-nál adott az európai demokrácia, Kr.e. 480-ban. Szimonidész sírverse is tükrözi a lényeget. A hazáért estek el ott háromszázan, nem a királyért, nem valami transzcendens dologért, hanem olyasmiért, ami az övék és a végsőkig képesek érte kitartani.
Az európai demokrácia lényege ugyanis pont ez: az emberek szélesebb rétegének kínálja a közügyekben való részvételt és szélesebb rétegnek igazságosabban juttat az erőforrásokból, így több ember és hatékonyabban építi azt, mint bármilyen más állami-társadalmi berendezkedést. Az én privát naptáramban a középkor az első római triumvirátus összeállásával kezdődik és a vesztfáliai békével végződik. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a technikai fejlődést és az egységes monoteista vallást magába építse Európa és ezután kezdődött meg az a kor, amely a felvilágosodást és Európa karrierjének eddigi csúcsát hozta.
Hosszasabb politikai elemzésekben ezeken a pontokon már szokás egy angolszász politológus nevét emlegetni, így aztán most bedobom Robert A. Dahl nevét. Őt keveset idézik mifelénk, pedig odaát híres ember. Azon gondolkozik már hosszú ideje, hogy mi is ez a nyugati demokrácia. Valamelyik írásában kifejti, hogy demokrácia nem univerzális irányítási mód, bizonyos szervezeteket, bizonyos időkben mindenképpen diktatórikusan kell irányítani, például a vállalatokat, hivatalokat, satöbbi. A demokrácia funkciója egyrészt ellenőrzési másrészt pedig a fejlődést elősegítő. Kiküszöböli a felvilágosult abszolutizmusnak azt a hátrányát, hogy újítások, tehetséges emberek kizárólag a jó uralkodó jóvoltából juthatnak előre.
Ha az a kérdés, hogy egy adott feladatra melyik államalakulat a jobb, akkor a válasz egyszerű: a diktatórikus. A meglevő erőforrásokat könyörtelenül a cél szolgálatába állítja és eléri azokat. Vagy nem. A baja a specializáltság, a függés a vezetőtől és az ő döntéseitől. Hosszú távon csak olyan államalakulat működőképes, ahol van kontroll. A nyugati típusú demokratikus berendezkedés ilyen.
Akár tetszik, akár nem, a Nyugat a gondjait demokratikusan megválasztott vezetői útján fogja megoldani. Óriási tévedés és szűk látókörű gondolkodás azt gondolni, hogy ebben a berendezkedésben nincs helye az autokratikus irányításnak, és nincs helye az akaratukat a demokratikus intézményeken keresztül nyomó erős embereknek. Európa második világháború utáni történetét olyan emberek alakították, mint Adenauer, De Gaulle, Giscard-d’Estaing, Kohl, Delors, Thatcher, Mitterand, Gonzalez, vagy újabban Sárközy, Merkel és Barroso. Mind kőkemény, határozott vezető, legalább annyira mint Orbán Viktor, sőt némelyikül még nála is sokkal inkább az.
Az a sok undok játékszabály volt az oka, hogy ezek a kemény hadvezérek még csak megemlíteni se mertek rendkívüli intézkedéseket, hadikommunizmust, kijárási tilalmat, miegyebet, minden megoldásukat „át kellett nyomni” a demokratikus intézményrendszeren, így azok sokkal időtállóbbnak bizonyultak, mint például Kína kísérletezése kulturális forradalommal, népi kohókkal, egy gyerek politikával és hasonlókkal. Eredményeik annak ellenére vannak, hogy mindegyiküket leváltották már vagy le fogják váltani.
Ahhoz, hogy ez működjön, elveket kell tiszteletben tartani, és ahogy Fukuyama professzor kioktató hangvételű cikkében is leírja, intézményeket. Fukuyama professzor cikkéből jól látszik, hogy épp csak felületesen nézte meg az itteni híreket, és azt látja hogy itt baj van az intézményekkel. Igaza van.
Orbán Viktor ezt nem is különösebben tagadja, amikor azt mondja hogy buldózer üzemmódban dolgozik. Ezt még tán el is néznék neki, csak a hozzá hasonló keményfejűek a nyugati demokráciában meg szoktak bukni, aztán visszasírják őket, vagy feltűnik egy másik keményfejű, és versengve próbálják megtalálni a jó megoldásokat a társadalom kérdéseire. Időnként olyan, egyáltalán nem demokratikusan működő szereplők, mint a bíróság, a magáncégek vagy a tudományos élet rájuk szól, megvalósítva ezzel a Dahl által felvázolt poliarchiát.
A Le Monde-interjú pont arra példa, hogy nem szeretik Európában a buldózeres fiúkat, senkinek nem kell egy Lukasenkó a falakon belül. A nagy hátraarc, a kiigazítási politika annak a keserű pirulának a bevétele, hogy a nyomulós politikába bele lehet bukni. Hogy az igazi demokrata nemcsak addig szereti a demokráciát, amíg megválasztják.Valószínű innen az érdeklődés, hiszen Orbán teljes életutat jár be a demokratikus átalakulásban és talán ezért kap elméleti és gyakorlati pofonokat. Azt nem tudom, hogy lesz-e belőle teljes, az összes játékszabályt megértő és őszintén elfogadó demokrata, de az utódainak talán majd nem nézik el a buldózerezést. És akkor korszakot alkot. Bár alighanem nem így képzelte.
